Az a fajta agglegény, aki már sohasem fog igazán felnőni, miközben olyanfajta gyerek volt, akit a társai mindig is kinéztek, mert koravénnek tartották (vagy hát az anyja szerint koravénnek tartották, mert valamivel meg kellett magyarázza, miért verik, nem?). Képtelen az elköteleződésre, szeret két lépés távolságot tartani még azoktól is, akiket igazán közel enged magához. Leginkább akkor érzi magát magányosnak, ha olyan emberekkel van körbe véve, akikben megbízhat. Néha pedig ettől rátör a pánik (már az ilyen kapuzárási pánikféleség), és onnantól pont a szöges ellentétét teszi annak, mint ami megszokott tőle (vagy alapvetően az ép idegekkel együtt való életben maradáshoz vezet), szóval – teszem azt, egy elég aktuális példa – megkéri az éppen kéznél lévő kedves kezét, aztán pedig örül, ha a nő dobja őt, és visszamehet minden a normális kerékvágásba. Illetve, ez nem egészen így zajlik, de az előző három (3) esetnek nagyjából ez volt a lényege.
Összességében azért jópofa alak. Tud nagyon vicces lenni, tud nagyon előzékeny lenni, és csak egészséges keretek között húz hasznot belőled. Ha hazudik, csak kegyes hazugságokat mond, de egyébként bízni szokott az igazság elsöprő erejében. Van benne valami karizmához távolról hasonló (ha nem láttál még karizmatikus embert, elhiszed, hogy ő kicsit az), könnyen tesz jó első benyomást, nagyon finoman letapogatja a hangulatodat, meg úgy általában azt, hogy milyen ember vagy, és ezek alapján mindig próbálja a számodra leginkább tolerálható viselkedésmódot felvenni – kivéve, ha mondjuk olyan a kedve, hogy ezt ne tegye meg, de olyankor cserébe hatványozottan elviselhetetlen. Akkor is nagyon nyitott és érdeklődő a tekintettel nézd rád, mikor beszélsz, hogyha fejben teljesen máshol jár. Az időérzéke pocsék, néha a kelleténél és az elviselhetőnél elvontabb, remekül főz, de nagyon lusta, így lényegében csak házhoz szállítós szemetet eszik. Imádja a zenét (vagy mit gondolsz? minek nyit lemezboltot? a pénz miatt?), az élete folyamán volt pár zenekara (amik mondjuk négy-öt próbánál többet nem éltek meg, és valahol mind meghalt a tinédzserkor lázongásai közepette, de olyan jól fest idesorolni őket), mások számára teljesen ismeretlen előadóknak pedig képes felmondani a teljes élettörténetét. Egyesek magának való hispternek gondolják (pedig az olyan kihalt 2014-ben), mások fárasztó, zűrös lúzernek. Valahol mindkettő tábornak igaza van.



Veronica,

ez egy hülye levél és meg se kéne írnom

(három nappal, két napja tizenhét kávéval, most épp fél üveg whiskyvel és tizenhét galacsinná gyűrt lappal később – mikor már hetvenszer gondolt rá, hogy írhatna egy kurva e-mailt is)

Veronica,
a popzenészektől kezdve a költőkön át az orvosokig vagy a szociális munkásokig mindenki máshogy nevezi, én pedig nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem is saját nevet kellene adnom neki, de aztán a dolgok nagyon hamar odáig fajultak, hogy úgy voltam vele, hogy csak hagynom kéne, hogy ő nevezzen el engem.

Olyan ez, mint bármelyik love story.
(Vagy mint a mi love storynk volt?)

Egy kicsit unalmas partin egy kicsit félszegen rád kacsint, te pedig biztos vagy abban, hogy ez majd a pokolra juttat, de valahogy nem tudsz ellenállni. Abban is biztos vagy, hogy igazából nem is azzal megy tönkre az életed, hogyha most nem mondasz nemet, hanem az életed már akkor el volt szaródva, mikor átlépted ennek a lakásnak a küszöbét. Vagy mi a halálért pont ezen a partin kötöttél ki, hogy aztán pont ő kacsintson pont rád? Vagy mi a haláért mondanál pont nemet, hm?

Nem, nem, nem. Ez is egy ilyen drogos merengés, aminek nagyon beállva nagyon sok értelme lenne – és csak úgy. És bocsánat, ha most egy szót sem értesz, Veronica, ilyenkor nyugodtan szólj csak, tudod, utálok csak magamnak beszélni. (Ehhez képest nagyon sokat beszélek csak magamnak – már így fejben, vagy ha esetleg vicceket mesélek.)

A lényeg, hogy mondhatok bármit, és valószínűleg egy részét még el is hinnéd, pedig ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy fogalmam sincs, hogy mi kellett ahhoz, hogy kipróbáljam, de azt tudom, hogy miért tartottam ki mellette.

Tudom, hogy a világ nélküle csak baromi unalmasnak tűnt.

A fenéket, a világ mindig is baromi unalmasnak tűnt.
Egészen kiskoromtól kezdve volt bennem egyfajta örökös szorongás, valamit mindig vártam, valahova mindig meg akartam érezni, és valamiért kivert a frász, mert úgy éreztem, soha nem érem el. Mostanra pedig maradt a szorongás, azonban azért, mert úgy vagyok vele, hogy biztos vagyok benne, hogy valahonnan elkéstem, valamiről lemaradtam és már nem tudom visszacsinálni. (Továbbra is kimondottan szorongós alkat vagyok, de semmi túl komolyról nincs szó, csak a szorongás maga úgy van az életemben, mint egy kávézóban a tüm-tüm háttérzenék.)
Viszont a herointól pontosan ott éreztem magam, ahol lennem kellett. És baromi jó érzés, tudod? Egy nap felkelni, és a helyeden lenni a világban, még akkor is, ha a világod nagyjából annyiból áll, hogy még találsz ép vénát a karodon, és még van mit belenyomj, és…

Most úgy hangzok, mint valami megszállott, mi?
Esküszöm, csak a rosszabb napokon vagyok ilyen, vagy ha túl sokat jár az agyam, mikor egyedül maradok
hosszabb autóutakon, amiken magamban ülök a hátsóülésen és ketten elöl, szarás közben a vécén telefon nélkül, vasárnap délutáni zuhanyok alatt, bármelyik családi találkozón azután a tíz perc után, hogy végigkérdezte minden rokon, épp hogy vagyok – és ez, ez, Veronica, ez volt az összes szituáció, ahol az ember még igazán magára tud maradni.
Maradjunk a rosszabb napoknál?

Nem hiányzik, soha nem hiányzik, és a végtelenségig tudnék arról pofázni, hogy miért nem hiányzik.

- egy taxi hátuljában lényegében félholtan várni egy piroslámpa végét túladagolás után,
- gyakori szorulás,
- a koncentrációs készség teljes hiánya,
- a kijózanodás delíriuma,
- az őrültek és az idegbetegek megbízható kattogása,
- néha bele kell bámulj olyan szemekbe, amik rád se tudnak nézni, amik mind egyre gyakrabban kerülnek el,
- néha bele kell bámulj bele apád szemébe, és

Olyan igazán kemény történeteim persze nincsenek. És, tudod, ez a legbosszantóbb benne, mindig is utáltam a világot, mindig is menekültem belőle, de igazából nem jutottam sehova. Mit tudom én, a heroinfüggőket kibaszott rocksztároknak vagy minimum hollywoodi díváknak képzeli az ember, vagy csak lecsúszott csövesnek, akik a híd alatt kapargatják a kormot a kiskanalukról a törött körmükkel.
Sehogy se passzolok a képbe, és talán túlzottan sokat agyalok azon, hogy nem passzolok a képbe, és aztán túl sokat aggódok azon, hogy túl sokat agyalok azon, hogy nem passzolok a képbe.
Mármint, érted, csak lenne legalább egy kibaszott rockbandám, senkit nem is érdekelne, hogy jutottam ide, vagy, mit tudom én, mindenki megértené. Kevesebb lenne a kérdés. Vagy csak nekem kellett volna jobban beleborulnom, hogy aztán ne akarjak feltétlenül válaszokkal előrukkolni.
De vége van, nem? Minek beszélünk még mindig erről, hm?

Mármint, a picsába is, esküszöm, hogy a világ legszórakoztatóbb embere vagyok (oké, jó, az érdekesebb hárommilliárd közé tartozom, és ebből nem engedek), aki amúgy sohasem erről hisztériázik, szóval épp ezért hisztériázok most erről, hogy tudd, hogy mi miatt nem hisztériázok erről, mert ez, na, ez megérné a hisztériát, vagy egy időben megérte, de ha nem erről hisztériázok, akkor miről? Minek? Kinek?
Ennek most volt értelme?

Most jön a bullshit rész, ugye?

(még egy ötöd üveg whiskyvel később)

Szóval olyan szinten nem tudom kizárni a gondolataimból, hogy mindent egyszerűen ehhez mérek.
Volt ez az egész olyan rossz, mint az, amikor végül is visszaadtad a gyűrűt?
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy belövöm magam és kiderítem.
Aztán meg arra gondoltam, hogy sokkal okosabb vagy annál, mint amilyennek gondoltalak, és kurva jól tetted, hogy menekültél, ha egyszer attól, hogy visszaadod a rohadt gyűrűt is csak arra tudok gondolni, hogy… hát, erre itt.
Igazad van, Veronica, és sajnálom, hogy így alakult, és sajnálom, hogy semmi többet nem tudok mondani, minthogy sajnálom. (Nem tudom, hogy komolyan gondolom-e, hogy sajnálom, vagy csak gondolni akarok valamit. De ez egy jó dolog, amire gondolni lehet, nem?)


(két nappal később, közepesen halálos másnap közben)

Veronica, Veronica, Veronica, Veronica, fél éve nem láttalak, és kezdem kicsit elfejteni, milyen a szemed.

(ugyanazon a napon, csak kicsit több megbánással, még mindig közepesen halálos másnap közben)

Veronica, Veronica, Veronica, okkal nem szokták az ilyen leveleket elküldeni az emberek, igaz? De egyszer valaki azt mondta, hogy az ilyen leveleket meg kell írni, aztán pedig el kell rakni őket, aztán csak olyankor szabad elővenni őket, mikor már leéltél egy életet. Gyönyörű gondolat, és nagyon szeretnék valami gyönyörű gondolat mentén tenni valamit, Veronica, de tudod, én ezt most ki fogom dobni, aztán kiverem zuhanyzás közben.

(ugyanazon a napon, miután valóban… hát, szóval zuhanyzott)

Baszd meg,
Harper


UI: Nem is haragszom rád, csak nem tudtam, mivel zárjam le.

(ezt a hülye levelet tényleg nem kellett volna megírnia)
(sose küldte el)