Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Mikor reggel munkába indultam, azon biztos tudaton kívül, hogy kapok magam mellé egy idegesítő társat, akit valahogy le kell ráznom, nem volt semmi megérzésem az ügy kimenetelével kapcsolatban. Még csak álmomban sem mertem remélni, hogy a brooklyni kiruccanás során ennyi érdekes bizonyíték kerül máris a birtokunkba.
Az erdős területre való érkezésünk után, minden lépéssel csak egyre tisztább lett számomra az ügy, melyet apró kis kockadarabokból raktunk össze, de mire a mese végére értünk, megint csak minden szétesett és bonyolultabbnak tűnt, sötétebb lett, mint amikor odaértünk.
Szavak és gondolatok százait fojtotta belém az a hely, ahová csak akkor mennék vissza, ha kényszerítenének rá, de ezeket a szavakat pontosan úgy mosta el az eső, ahogy a maradék bizonyítékokat, amiket esetleg nem vettünk észre.
Mégis, mindketten éreztük, hogy ezen a helyen a feladatunk véget ért, és a Red Rose lesz az a hely, ahol további válaszokat kapunk, további válaszokat kell kapnunk!
Annyit tudok, hogy ma este meg kell találnunk Walter Williamst illetve Flynn Rhodes.t, akiről azt sem tudjuk, hogy kicsoda. Lehet díler, egy bűnbanda tagja, vezetője, valami nagykutya, igazából bárki lehet, de abban biztos vagyok, hogy nem ő lesz a történet jófiúja.
Mint kiderült, Stanton valóban jó terepen is, így legalább nem kell attól tartanom, hogy nem tudja megvédeni magát, esetleg hátráltatna, ha akcióra kerülne sor. Ez egy szempontot nézve kifejezetten pozitív, azonban, ha ő ennyire rátermett és agyafúrt rendőr, az nem a legjobb az inkognitómat nézve. Most csak még jobban ügyelnem kell arra, hogy mit teszek, hogy véletlenül se jöjjön rá, hogy ki vagyok. Pedig a klubban most felettébb hasznát tudnám venni annak, aki vagyok, pontosabban a sötétebb énemnek, de úgy néz ki, hogy kénytelen leszek lassabb léptékben haladni előre.
Abban is igaza volt, hogy nem néztem jó szemmel, ahogy csurom vizesen az autómba telepedtünk, de tenni nem tudtam ellene. Abban azonban szintén biztos voltam, hogy amint lesz egy kis szabadidőm, elviszem a drágámat egy kis kozmetikára.
Azt, hogy melyikünk kösse fel a bugyit vagy az alsónadrágot, arra most inkább nem térek ki. Nem részletezem már sokadszorra, hogy én olyan világból származom, amibe szerencséjére neki még csak belelátása sincs. Nincs az a mocsok és gehenna, ami megijesztene, de ezt megint egy újabb történet.



Miután elértünk az őrsre, már nem lettünk sokkal okosabbak, mint azelőtt. Ami pedig a legrosszabb, hogy Rhodes-szal kapcsolatban semmi újat nem kaptunk.
Amikor itt végeztünk, még hazamentem átöltözni, hiszen a terv szerint el kell vegyülnünk az ottani szemét között, ezért be kell olvadni az ottani éjszakai életbe.
Mielőtt elmennék lezuhanyozni, a telefonom ledobom a hálómban levő toalett asztalra, de ekkor eszembe jut Robert. Bizonyára már nyugtatókat szed, amiért reggel óta nem hívtam vissza, ezért most pótolom a lemaradásomat.
- Brooke! Miért nem veszed fel, ha hívlak? – kapja fel szinte azonnal a telefonját a bátyám, miután egyet becsörgött. Hihetetlen, hogy Manhattan egyik legkeményebb maffiózója előttem úgy tud viselkedni, mint valami hisztis óvodás, ha személyes dolgokról van szó.
- Dolgoztam. Tudod, rendőrként, apucikád kedvéért, ahol nem telefonálgathatok csak úgy mindenféle privát ügyben. Ne felejtsd el, hogy nem bukhatok le! – magyarázom neki kimérten és egy kicsit gunyorosan, hiszen hiába is vagyok majdnem tökéletes, ketté még én sem szakadhatok.
- Jake-nek felment a láza – folyatja idegesen. Elnézést kérni, megérteni, amit magyarázok, minek is?
- És adtál neki lázcsillapítót, mint tegnap? – kérdezem egy sóhaj közepette, miközben elhúzom a számat.  - Mondtam, hogy ez normális még pár napig. Adj neki lázcsillapítót és tegyél rá hideg borogatást! Most még van egy kis dolgom, munkaügy, de remélhetőleg késő éjjel végzek, utána benézek hozzád.
- Robert, még valami. Lenne egy kérdésem – váltok gyorsan témát, amikor hallom a hangján, hogy sikerült végre megnyugtatnom.
- Emlékszel, amikor jó pár hónapja mesélted, hogy volt valami balhéd az egyik klubban, a Red Rose-ban? – teszem fel komolyan a kérdést, és csak remélni tudom, hogy az emlékeim nem csalnak.
- Brooke. Kerüld el azt a helyet messzire, az nem neked való! – vágja rá szinte azonnal, és tudom, hogy szokás szerint félt engem, pedig már megtanulhatta volna, hogy nem a kislány vagyok, aki gyerekkorunkban a védelmére szorult.
- Tudom, hogy nagylány vagy, de az italokba csempészett drogok, a lányokkal, teszem hozzá gyerekekkel való kereskedelem nem a kedvenced.  Szóval keress más szórakozási lehetőséget! Nekem akkor telt be a pohár, amikor az egyik kidobó egy tizennégy éves lány szájába akarta tömni a farkát. A kidobó az óta még nem áll lábra…azért nem is gyújtattam fel a helyet. Meg apának se akartam plusz gondot, így is van neki elég mostanában. De az egészben az érdekes, hogy szerintem a hivatalosan bejelentett igazgató nem is az igazi főnök. De nem foglalkoztam többet azzal a lebujjal. Te se tedd! – Pontosan azért volt Robert mindig a kedvencem, mert a törvénytelen életvitele mellett még mindig volt benne valamiféle emberség. Mike, a középső testvérem teljesen más, néha úgy érzem, nincsenek is érzelmei, csak apám „robotzsaruja”.
- Értem – mondom kissé elgondolkodva, majd amikor lerakom a kagylót, pár percig pedig még mindig csak magam elé meredek. Ezt, hogy a francba adagoljam be Stantonnak és a kapitánynak úgy, hogy közben nem árulom el, honnan van a forrás? Megint taktikáznom kell.
Ekkor viszont meglátván az időt, gyors tempóban készülődni kezdek az esti akcióhoz. Mint mondtam már, el kell vegyülnünk az éjszakai élet pillangói között, nem is volt nagyobb vágyam, mint, hogy beöltözzek kurvának. Persze, nem annak, de a mai lányok kihívó öltözködése nem éppen az én világom. Aztán mégis előszedek valamit, ami a kettő között van, így egy fekete bőr overall kerül rám, pántos, kosaras felsővel, piros cipővel erre pedig a szokásos bőrdzsekim. Minimális, mégis sötét sminket teszek fel, a hajamat pedig a fejtetőmön fogom copfba – azt hiszem, mára ez megteszi.
Stantonnal megbeszéltük, hogy tizenegykor felveszem őt a kapitányság előtt, majd ezután azonnal a klubhoz hajtok, amiről már annyi szó esett.


- Tudja, mi a dolga, és én is tudom. Én megyek előre, maga negyed óra múlva követ – mondom azért még fel indulás előtt a mai bevetés előre lezsírozott részleteit, hiszen nem akarom, hogy valami balul süljön el.
- A klubba nem nehéz bejutni, viszont az utóbbi időben, mindenkit átnéznek, hogy véletlenül se vigyenek be fegyvert – kicsit se gyanús. Szóval azt ne hozzon magával!
- A legfontosabb, hogy senki se jöjjön rá, rendőrök vagyunk és, hogy miért jöttünk. Szóval csak óvatosan kell itt kutatni. – Ami mondjuk nagyon nem az erősségem, ezt láthatta is a faházba való berontásomkor, de majd megpróbálom visszafogni magam…legalábbis egy időre. Mondjuk arra is kíváncsi vagyok, hogy neki hogy sikerül elvegyülni itt, de remélem, nem hozza önmagát.
Amikor úgy érzem, minden részlet a helyén van, már ami minket illet, kiszállok az autóból és megindulok a szórakozóhely felé.
A bejárat fölött a hely logója, amin két piros R-betű és egy kétes erkölcsű nő illusztrációja látható, vészesen villódzik, mint aki egy időben akarná befelé hívogatni és elriasztani az arra járókat. Szörnyen ízléstelen, az már biztos, így nem is nézem tovább, ha nem akarom elhányni magam. Mégis ebben a váltakozó ütemű villogásban van valami vészjósló is, lehet, ez is csak egy megérzés, de minden esetben belépek a pokol kapuján.
Ahogy ez megtörténik, az egyik széles vállú kidobó fiú már indulna is irányomba, hogy fegyverellenőrzés címén letaperoljon, de ekkor hirtelen a magasba emelem jobb karom és mutató ujjam, ezzel megállítva őt, majd ugyanazzal a mozdulattal finoman ki is kapcsolom a fülest, ami összeköt a partneremmel, jelen esetben a külvilággal.
- Ne merészeld! – Parancsoló hangnemben szólok oda a bamba, meglepett krapeknek, ezzel egyetemben pedig ledobom magamról a bőrkabátot és úgy fordulok, hogy az azonnal láthassa a lapockámra tetováltatott iniciálét, ami egy h-betűt ábrázol és történetesen a Hamiltonok címere. Igen, ha részt veszel a családi bizniszben, ez nálunk amolyan beavatási részlet, ami megpecsétel egy egész életre, sose mosod le magadról, hogy ki vagy.
Mióta ’”rendőr vagyok”, ezt le szoktam kenni egyfajta tetoválást elfedő speciális alapozóval, de van egy olyan érzésem, hogy ma este még hasznát tudom venni a jelnek, ezért most nem tettem.
Az izomagynak rögtön leesik, hogy kiről van szó, és hátrább is lép egyet tőlem, mire én egy kezébe nyomok egy százast.
- Ma csak szórakozni akarok, és nem akarom, hogy holmi idióták kerülgessenek, mert velem akarnak lógni! Szóval megtennéd, hogy szólsz, ha valaki felismer és szimatol utánam? – kérdezem meg a pasast egy állvigyor keretében, s ajánlom neki, megértse, a mondandóm célja, hogy senkinek nem mondhatja el, ki vagyok, másrészt pedig általa meg fogom tudni, ha valaki észrevett idebenn, akinek nem kéne. Veszélyes tett, de talán megéri kockáztatni.


- Bocsánat, véletlenül kikapcsoltam ezt a szart…nem igazán vagyok hozzászokva – füllentem suttogva Stantonnak, amikor újra beizzítom a fülest és befelé haladok egyenesen a bárpult felé, mielőtt még berontana utánam és lebuknánk.
Az egész hely piros és fekete színben pompázik, mondjuk ez a színvilág az enyém, de ettől eltekintve az egész giccses és undorító, na, ide se jönnék önszántamból.
- Egy Martinit kérek tisztán! – szólok oda a pultosnak, aki szintén egy igen-igen tagbaszakadt, kopasz pasas. Azt hiszem, hogy ide bizonyos kiló alatt fel sem veszik dolgozni az embert.
- Ma kirúgunk a hámból, szépségem? – kérdezi tőlem visszataszító vigyorával, mintha megengedhetné magának, hogy velem flörtöljön, majd szintúgy olyan szemeket mereszt rám, miközben az italomat keveri, mintha lenne rá bármi esély, hogy…inkább bele se gondolok. – Nem sokára lejár a munkaidőm.
- Valami olyasmi – válaszolok azért úgy, mint azt egy valóban szórakozni vágyó egyszerű erkölcsű lány tenné, habár legszívesebben kiverném a pasasból az infókat-e színjáték helyett. – Viszont én még csak most jöttem és nem tervezek egyhamar hazamenni. Sőt, ha itt ekkora italokat adtok, akkor lehet, itt is alszom – nevetem el magam, miközben elveszem tőle a felém nyújtott megrendelt italomat. Természetesen nem szándékozom inni belőle, főleg azok után, amit a bátyámtól tudtam meg.
- Itt még arra is van lehetőség – mutat a hapsi fejével egy távolabbi sötét folyosó irányába, ezáltal tudtán kívül megmutatva nekem, hogy merre is keressük a privát szobákat, melyek közül remélhetőleg egyet Williams foglal el.
- Stanton, elaludt? – szólítom meg ismét az nemrég még az autóban hagyott társamat, amikor a csapost szólítja a következő rendelése, mert lassan itt lenne az ideje, hogy színre lépjen.

Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Körbenézvén a klubban, úgy téve, mint aki éppen szórakozni vágyik – bár lassan már azt sem tudom, mi az -, az agytekervényeim akaratlanul is méltatlan válaszokért kiáltanak az ezernyi releváns gondolat mellett: nehezen tudom elhinni, hogy gyönyörű, életvidám fiatal lányok önként járnak erre a ratyi helyre. Vajon miért, amikor New York-ban ennél több száz nívósabb és hangulatosabb szórakozóhely leledzik? Mit találnak ebben a kissé ijesztő, Tágra zárt szemek stílusú swinger clubra hajazó helyben, ahol még csak a személyzet sem szimpatikus, nem is mondható kedvesnek. Nekem legalább is biztosan nem jön be a nagydarab kopasz csajozási stílusa, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Minden esetre rosszul vagyok tőle. Nem mintha sok mindenkié bejönne, de könyörgöm, mégis mit képzelt, hogy ledöntök magamba egy Martinit, majd mehetünk szobára? Habár ott aztán alaposan ellátnám a baját, csak nem úgy, ahogy ő azt feltételezhetően szeretné.
Van valami furcsa ebben a helyben, azt is mondhatnám, hogy hátborzongató, visszataszító, pedig nem nevezhetem magam egy ijedős kislánynak, azt sem mondhatom, hogy nem jártam más ehhez hasonló helyeken „munkaügyben”. Az is nyilvánvaló, hogy ha van olyan hely, amely befogad egy elmeháborodott, drogfüggő pszichiátriai esetet, aki nem mellesleg gyerekrabló, az a hely nem is lehet normális embernek való.
Mindenképp bíznom kell abban, hinni akarom, hogy ma itt valami olyasmi történik, amivel előrébb jutunk a gyerekrablás kapcsán, lehetőleg minél előbb, lehetőleg minél lényegre törőbb legyen az a valami.
Miközben Partner úrra várok, jómagam pedig a saját módomon próbálom felderíteni a terepet az újonnan szerzett kis kidobó fiúm segítségével is, egyre jobban kering bennem az az ismerős, jóleső adrenalin túltengés. Mindentől függetlenül, attól is, hogy tulajdonképpen nem kevés múlik a mai estém, azt hiszem, egy kicsit élvezem is a helyzetet. Mármint a rendőri munkával járó kérdéseket, elméletgyártásokat, a kutatásokat, az akciókat és természetesen főként, azt a pillanatot, amikor végül sikerül felgöngyölíteni az aktuális bűnügyet. Igaz, a mostanihoz hasonlóval még nem sűrűn találkoztam, de ez nem jelenti azt, hogy nem adok bele mindent.
Soha nem vallanám be magamnak, de egyre többször cselekszem itt saját magamért, illetve a rendőri munka öröméért, nem pedig apám miatt, habár ezt soha nem vallanám be, se neki, sem pedig magamnak. Legalább még biztosan nem.

Visszaemlékezve odakint az autóban, éreztem, hogy mindketten feszültek vagyunk egy kicsit a bevetés miatt, habár ez inkább amolyan jóleső feszültség, ami még inkább felpörgeti elménket és a szervezetünket egyaránt. Nálam legalább is biztosan erről van szó, de van egy olyan érzésem, hogy neki is. Azt hiszem, van egy-két dolog, amiben mi ketten nagyon is hasonlítunk egymásra, habár ez is azok a dolgok közé tartozik, amiről nem beszélek.
- Hm. Talán, ha nem próbálna meg mindig annyira professzionális módon eljárni, most nem lenne ilyen helyzetben. – jegyzem meg kicsit szúrósan, kicsit piszkálódva, egy csak magam számára érzékelhető mosoly mellett, amikor Stanton csak úgy odaveti, hogy tényleg, valamikor ő záratta be ezt a helyet. Arra célzok itt, hogy biztosan ekkor is görcsösen ragaszkodott a betartandó szabályokhoz, s a perfekcionizmusa nem engedte volna meg, hogy elsiklik felettünk, ami azt hozta ki belőle, hogy lakat alá helyezze a szórakozóhelyet egy időre. Természetesen én is ezt tettem volna a helyében, még ha én nem biztos, hogy a törvénykönyv összes paragrafusát olyan szinten visszamondanám minden esetben, mint ő, viszont még mindig jó érzéssel tölt el, ha néha időként odaszúrhatok neki, meg amúgy sem én lennék, ha az ilyesmit kihagynám.

Ó, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Jared Stanton nem aludt el odakint a kocsimban – mellesleg csak most jövök rá, hogy csak úgy otthagytam valakit BENNE egyedül?  -, abban meg száz százalékig biztos vagyok, hogy már alig várja, hogy ő is színre léphessen, miközben többféle verzión futtatja az agyát még mindig az elrablóval illetve a ma est alakulásával kapcsolatban. Igazából azon is meg vagyok lepődve, hogy belement, hogy én menjek be elsőnek a Rose-ba.
Csak egy pillanat erejéig torpanok meg, amikor még utánam szól a pasi, hogy azért legyek odabent óvatos. Volt bennem egy késztetés, hogy azt mondjam erre: Maga is.”, de aztán végül csak egy jelentőségteljes pillantást lövök felé, majd határozott léptekkel folytatatom a befelé vezető utat.
Nem tudom, a biztonságiakkal, hogy boldogul azok után, hogy felhívta a figyelmemet az előző problémára, de legbelül van egy olyan érzésem, hogy megoldja ő.
- Azért én ezt véletlenül sem nevezném keringőnek. – húzom alig látható grimaszra ajkaimat, amikor a pultossal való édes csevejre céloz, de ekkor meg is látom Stantont megérkezni e-csodás klubba, azonban próbálok nem ránézni, semmi szükség arra, hogy valaki észrevegye, kommunikálunk egymással.
- Ezt valami egészen másnak hívják. Legalább is az én szótáramban.
Magam elé bámulva hallgatom tovább a szavait - közben olykor-olyakor a könyökömre támaszkodva a szám elé teszem jobb kezem, hogy senkinek ne tűnjön úgy, mintha máris annyit ittam volna, hogy magamban beszélek -, amikor is a kamerákra való rácsatlakozásról beszél, illetve Lloyd üzenetét tolmácsolja.
- Na, de csak bejutott – szúrom oda még egy kicsit piszkálódva, ha már felhívta a figyelmemet többször is arra, hogy anno mit tett a hellyel.
- Azt kell, hogy higgyem, hogy maga valami különös kapcsolatot ápol a kamerarendszerekkel. – Miért is bírnám ki, hogy ne szóljak be?
- Habár ez nem rossz ötlet, mégis fontosabbnak tartom, amit most mi, a saját szemünkkel látni fogunk. Meg egyébként is rizikós dolog lenne, ha netalán valaki idebent észleli, hogy valaki rákapcsolódott a rendszerükre. Ezek a legújabb technológiával rendelkező biztonsági rendszerek, - én már csak tudom - már mindenre képesek. Habár kétlem, hogy ebben a kupiban ilyen van. – Fene tudja. Sose tudni, hogy ki vagy mi lapul a háttérben, ezért jobb előre feltételezni a legrosszabbat.
- Hm… nehogy.- fortyan fel belőlem csak ennyi, amikor Stanton Lloyd üzenetében azt ecseteli, hogy ne adjuk el lelkünket az ördögnek. Nos, én már ezen túl vagyok, szóval nincs mitől félnem, nem igaz?
Még mindig a pult irányába nézelődök, hiszen most már van más is idebent rajtam kívül, aki a további terepet szemmel tudja tartani, de aztán a másik fél olyat mond, amitől egy pillanatra megáll bennem az ütő.
Még véletlenül sem azonnal, de végül lassú, feltűnésmentes mozdulatokkal fordítom fejem az általa megadott irányba, miközben egy hatalmas alak kúszik elő az árnyékből és egyenes felém tart…
Máris lebuktunk volna, vagy mi a franc? – morfondírozok magamban miközben komótos, mégis markáns léptekkel közeledik a pult azon irányába, ahol éppen én ülök.
Ismét csak egy momentum erejéig a hátam mögé lesek Stantonra, hogy készenlétben legyen, ha esetleg szükség lenne rá, mindamellett, hogy tudom, ez pontosan így van.
A nagydarab néger krapek – basszus, ez így élőben sokkal nagyobbnak tűnik, mint a képzeletemben -  meg csak egyre közelebb ér hozzám, én meg nem is tudom, hogy mennyire legyek készenlétben, ha esetleg megtámadna, úgy hogy közben tök nyugodtnak tűnjek.
Aztán, ahogy közvetlenül a mellettem lévő bárszék mögé ér, csak akkor jövök rá, hogy a pasas szabályosan átnéz rajtam, konkrétan észre se vesz engem, sem semmi mást a körülötte lévő eseményekből,  a zsibongó tömegből, a hangos zenéből, csakis „kis” csapos barátomra koncentrál.
Én azonban felismerem őt, felismerem őt a fotók alapján, amiket láttam róla. Jól megnéztem azokat, és számítottam is erre a kolosszális testalkatra, a mély hangra, de leginkább mégis a kisugárzásából tudom, hogy nem lehet más, mint Williams, és ama bizonyos női megérzés miatt, amit már oly’ sokszor emlegettünk történetünk során.
- Roy, egy duplát jég nélkül és gyorsan! – veti oda öblös hangján a másiknak, s szavaiból ítélve ez a rendelés nem egyszeri alkalom, inkább megszokásnak tűnik.
- Megint egy rossz nap, Wal? – kérdezi tőle a másik a fejét rázva. – Nem kéne megint keverni – teszi hozzá a kopi, mintha legalább is érdekelné, hogy mi történik egy másik emberi lény szervezetében és lelkében.
- Csak egy egyszerű nap… - mormogja valami válaszként, majd amikor megkapja az áhított italát, lapát kezeivel azonnal megragadja a whisky-s poharat és egyetlen húzásra magába dönti a sárga alkoholt, mintha csak a napi betevőjét fogyasztaná el. Mondjuk, az nekünk csak jó, ha leissza magát, úgy talán veszít egy picit testi fölényéből, ha tettlegességre kerülne sor.
- Kérem a kulcsom! – Úgy látszik, a hapi csak tőmondatokban beszél – na, ezt akarjuk majd mi kihallgatni odabent a vaküveg mögött, ha képesek leszünk bevinni a rendőrségre!
A pincér nem szól semmit erre már, csak egy meghatározó pillantást vet a másikra, majd máris a pultra csúsztatja a kért tárgyat, amire meg a fekete szinte azonnal lecsap.
Nos, Brooke, itt az idő, most vagy soha, hogy megtudd annak a hülye szobának a számát! Megkérdezni, ugyebár túlságosan feltűnő lenne, ezért cselekedni kell.
A következő pillanatban, mielőtt a pasas még elvehetné a kulcsot az asztalról, egy jól irányzott mozdulattal meglendítem kezemet, majd a Martinimet pontosan a pasas kulcsot tartó mancsára borítom. A dolog másik pozitívuma, hogy így legalább biztosan nem kell meginnom.
- Nem tud vigyázni? – emeli rám az emberkénk most először zavaros és nyugtalan tekintetét, amit nem pontosan tudok meghatározni, hogy a drogtól, az alkoholtól vagy csapán a pszichés állapotától olyan, amilyen.
13-mas szoba, 13-mas, közben csak erre a szobaszámra tudok gondolni, hogy jól láttam-e azon rövid idő alatt, amíg a pasas kezdődő dühéből feleszmélve rá nem jött, hogy ki a ludas lucskos kezéért és kabátujjáért, és ezt természetesen memorizáljam.
A tekintetétől azonban az első momentumban még engem is kirázott a hideg.  Ahogy szemtől szemben itt állt velem a már többszörösen is elképzelt és általunk megalkotott szörnyeteg, amiről odalent, a kis házban annyi elméletet gyártottunk, most úgy érzem, hogy ebben a tekintetben benne hordozza az egész élete fájdalmát és ürességét. Mert igen, a zavaros és vérben forgó szemei mellett és mögött volt valami más is, és azt hiszem ez a magány és az üresség. Minden esetre azt érzem, hogy nem szeretnék belelátni a lelkébe, mármint, ha van egyáltalán neki.
Mai modern társadalmunk szerint az elmebetegnek nyilvánított személyeket pszichiátriai intézményekben kell kezelni, erre ezek meg idekint, szabadok mászkálnak, és azt tesznek, amit csak akarnak.
- Elnézést kérek, úgy tűnik, nem igazán bírom az alkoholt. – nézek a szemébe egy buta fruska tekintetével, és még magamra erőltettek egy bugyuta mosolyt is, már ha ez összejön nekem.
Viszont erre a mosolyra egyáltalán nem kapok viszonzást, a pasas egyszerűen csak faképnél hagy és megindul a terem bal irányába a kulcsával egy folyosó felé, pontosan arra, amit az előbb mutatott nekem Roy – hiszen már tudom a nevét is.
- Stanton, nem tudom, mennyire babonás, de a 13-as szoba kulcsát vitte el az ipse. – szólok bele finoman végre a fülesbe, miközben egy nagyot sóhajtok, mert csak most veszem észre, hogy egy pillanatra ideges lettem.
- Azt mondja meg nekem gyorsan, hogy együtt megyünk vagy külön-külön? Már, ha odament a barátunk, ahova gondolom. – szegezem neki a kérdést, amit gyorsan el kéne dönteni, hiszen ki tudja, mikor lesz megint ilyen lehetőségünk.

Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Szavaim hatására egyszer csak egyetlen pillanatra még a levegő is megfagy az egész - amúgy is zordnak mondható - helyiségben. Szinte látom is szemeimmel, érzem leheletemen, kitapintom ujjaimmal azt a jéghideg tekintet okozta fagyásállapotot, ami beáll idebent és ami Stanton felől árad.
Először nem is értem, hogy mi a problémája, mert eddig nem gondoltam volna őt azért egy hisztériás kislánynak, de aztán amikor megfeszült arccal elkezd beszélni, úgymond választ ad csípős megjegyzésemre, azonnal megértem a felőle áramló dühöt.
Először azt hittem, nekem szól ez a mérhetetlen harag – nem mintha érdekelne, hogy ki mit gondol rólam, hogy ki haragszik rám, erről már rég letettem, amióta apám rávett, hogy álljak mellé -, de hamarosan rájövök, hogy ez inkább ennek a helynek és a körülményeknek tudható be. A Red Rose-ban tapasztalt tragikum, a mások által elszenvedet trauma az oka, s ebből, látszik megint csak, hogy ő vérbeli rendőr. Most először zavar, hogy én meg igazából nem, de talán pont ezért van az, hogy én meg ennyire józanul és hidegvérrel vagyok képes kezelni ezt a helyzetet.
- Igen, azt tette, amit a legtöbb rendőr tett volna, most tapsot vár? – kérdezek azért vissza úgyszint ridegen, hozva önnön stílusomat, amikor beszélni kezd erről az esetről. Most nem fogom azért megdicsérni, mert jól végezte a munkáját. Persze, ez nem jelenti azt, hogy teljesen érzéketlen lennék az ügy iránt, de ezt másnak nem kell tudnia. Közben gondosan ügyelek arra, hogy a pultos csávó figyelme ne akadjon meg azon, hogy esetleg magamban beszélek.
Igazából ez már nem egyedi eset a városunkban, sem pedig az országban. A bűnözés, a drogkartellek bővülésével és a különféle bandák szaporodásával a város kezd hasonlítani valami megzargatott méhkasra. Ez az egész a családomnak sem tetszik. Ők főleg ingatlanokban és fegyverekben utaznak, viszont a rosszabbodó helyzet, a rosszféle alakok sokasodása nem tesz jót az üzletnek, habár a városban apám még mindig magasabbrendűbbnek számít az alvilág köreiben.
Ahogy hallgatom tovább a nyomozó beszámolóját a régebben itt uralkodó állapotokról, megállapíthatom, hogy az, amit Robert mondott nekem, csak töredéke annak, ami itt zajlott, mégis csak két mondatban összefoglalta és megértette velem az egészet. Azt is leszögezhetem, hogy ezek szerint Stanotonék mindenről tudnak, és nem nekem kell velük közölnöm a bátyámtól kapott információkat.
- Akkor miért hagyta, hogy újra megnyissák? – szegezem neki hirtelen a kérdést, habár azt hiszem, a választ is tudom rá. Sejtem, hogy ha rajta múlott volna, akkor örök lakat alá helyezik ezt a nyomortanyát, de ugyebár, a felettünk álló hatalom gyakran önérkedű vagy csak simán ostoba döntéseket hoz, mert igazából nem látnak a dolgok legmélyére - nem úgy, mint egy nyomozó, aki beleöli ebbe az egész életét - vagy nem is érdekli őket más a politikán kívül.
- Tudja…én szinte biztos vagyok benne, hogy itt még folyik valami, ami piszkos és illegális, más különben nem lenne itt a mi emberünk és nem vezetett volna ide minden nyom. Egy kislányt, egy ilyen ember lányát sem rabolták volna el ok nélkül. Valamit akarnak a polgármestertől, és az tuti, nem a váltságdíj, hiszen azért már rég jelentkeztek volna. – közlöm vele őszintén a véleményemet, miközben ujjaimmal finoman dobolni kezdek a pulton, hogy valahogy tompítsam a testemben gyülekező adrenalint. Érzem, amint beléptem ide, éreztem, hogy valami sötét dolog folyik még itt. Az ilyesmit nem lehet csak úgy egyik napról a másikra eltüntetni, nem kis dolog lehetett itt, ha még a bátyám is kiakadt tőle.
- Leginkább semminek nem nevezném. – fintorodom el, amikor újra a nagydarab csapos semmit érő flörtölési próbálkozása a téma. Igazából az egész eset számomra szóra sem érdemes addig a pontig, amíg nem jutok valami használható infóhoz a krapektól.
Látom, hogy a társamnak ez igazán szórakoztató téma, de ezután csak még inkább szórakoztató beszólást tartogat a számomra, amitől egy percre megfeledkezem arról, hogy éppen bevetésen veszek részt, és most kapja vissza tőlem azt a szúrós pillantást, amit nemrégiben ő lövellet felém.
- Igen, mi nők hülyék vagyunk, és már csak így érhetünk el dolgokat, tudja. – vetem oda halkan nem kevés gúnnyal a hangomban, -, de azért köszönöm a bókot. – Semmit se gyűlöltem jobban, mint amikor nem ismerték el a képességeimet. Férfiak uralta világokban létezem, ahol a nőnknek mindig többet kell letenniük az asztalra, mint az ellenkező neműeknek. Én magam, azt hiszem, többet is letettem, mint az kellett volna, vagy némely más férfiegyed, és akkor most komolyan ezzel az ócska szöveggel jön Stanton? Habár tudom, hogy ezt ő maga sem gondolja komolyan, és csak heccelni próbál, mégsem tudom azonnal semmisnek venni a megjegyzését. Kislány koromban apám és a bátyáim a tenyerükön hordoztak és egy egész világ hevert a lábaim előtt az anyagi jólétnek köszönhetően. Alig vártam, hogy végre a saját lábamra álljak és bizonyítsak nem csak saját magamnak, de a világnak is. Azt hiszem, ez az orvosin, majd később a Redőakadémián is sikerült. Amikor apám rám kényszerítette ezt az egész gengszter dolgot, akkor is megálltam a helyen a keményebb bűnözők közt is. Beépült rendőrként is olyan sikereket értem el, hogy Richardson engem akar vezető nyomozónak, de nyilván ez mind csak a testem miatt történik így.
Miután kellően felhúzom, majd lenyugtatom magam, gondolataimban visszatérek a mi kis közös ügyünkre a klubban, hiszen nyomós okkal vagyunk itt.
- Öhm…most már tisztában vagyok – vágom rá a kamerákra vonatozó kérdésére szinte azonnal, hiszen nem lehet mindenki birtokában az összes rendőrségi információnak, mint ő, pláne, hogy ez az ő ügye volt, még szép, hogy előnye van velem szemben. – De remélem, maga pedig tisztában van azzal, hogy a rendőrség néha igen ósdinak mondható szerkezeteit már jóval felülmúlják a bűnözők technológiái, szóval én azt mondom, ha akarták, simán megbuherálták a rendőrségi kamerákat és azt láttattak magukkal, amit csak akartak. Van egy olyan érzésem, hogy kaphatja elő a belező kését!– mondom ezt úgy, hogy halálosan biztos vagyok az igazamban, hiszen nekem is ott van Crickett, aki általában mérföldekkel a rendőrség előtt jár, ha számítógépes feladványokról van szó.
Végszóra elő is kapom a mobilom, majd a következő sms-t küldöm el apám hackerének, hiszen nem árt, ha ő is utánanéz a dolgoknak és talál valamit, amit a rendőrség biztosan nem: „Nézz utána a Red Rose klubnak Brokklynban. Minden mocsok, ami a színfalak mögött van, érdekel. Brooke" Tudom, hogy ő teljes mértékben tudni fogja, mi az, amit várok tőle.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem gyülemlik fel némi feszültség bennem, amikor megjelenik az alanyunk a maga hatalmas valójában, de végül is felmérem, hogy ő is csak ember, és amúgy sem egy ember mérete a mérvadó.
Miután véghezviszem az apró kis pohárborítós magánakciómat, mely segítségével megtudjuk a pasas szobaszámát - így tudjuk hova hatolhatunk be, ha a néger nem is a szobájába vonul el azonnal, hanem esetleg a hátsó helyiségekbe - , Stanton következik.
Mire felteszem neki a kérdést, ő már meg is indul az emberrabló után egyenesen, nekem esélyem sincs mozdulni, csupán a kettőnket összekötő headseten keresztül hallgatózom a lármás csarnokban, hogy vajon mi is történik odaát.
Testem teljesen megfeszül és izmaim teljes készültségbe rendeződnek, hogy esetleges balul elsült tervben, tettre kész legyek vagy erősítést tudjak hívni. Egyik kezem ökölbe szorítva, míg a másik a pult szélét markolászva várja az összecsapást, de végül aztán majdnem, hogy most sem történik több, mint amikor én kerültem kontaktusba a célszeméllyel.
- Valahogy csak összejön – jegyzem mag halkan még mindig a történéseket figyelve, illetve hallgatva, amikor a nyomozó úr megjegyzi, hogy szerinte ezt a pasast nem fogjuk tudni csak úgy elkapni. Márpedig muszáj lesz! -  De a poloska jó ötlet, és nem csak a pasasra.
- Hm, minden esetre, magával kedvesebb volt, mint velem. Ééérdekes – jegyzem meg csak úgy a nem létező bajszom alatt maliciózus hangnemben az ütközés követően. Még, hogy bocs…
Mivel Stanton közelebbi kontaktusba került vele, mint én, testközelből megtapasztalta a másik fizikai kapacitását, így most én is igazat adok előző mondandójának, hogy szükség van egy B-tervre, ami Walters leterítését illeti. Így, amikor elmondja, hogy találkozzunk odakint a hátsó bejáratnál, gond nélkül belemegyek.
- Rendben, addig az új barátomnál is hagyok egy poloskát, mert nem csak magának van ám, nem csak magának – teszem azért hozzá huncut arckifejezéssel, miközben szétnézek a helyiségben, végül megvárom, amíg az említett személy a kiszolgálással van elfoglalva és a pult belső oldalára el is helyezem a kis bogarat. Igaz, hogy igazi bunkó a pasas, de van egy olyan érzésem, hogy a pultos nem annyira hülye, mint, amilyennek kinéz, illetve tud valamit, amit nem ártana kiszedni belőle, ha már ilyen haveri viszonyban vannak a mi kis Walterünkkel.
Mikor megtörténik a lehallgató elhelyezése, óvatosan leszállok a párszékről, hogy egy kicsit körözve meginduljak a célterület felé.
- Ó, már mész is? – szól utánam hirtelen a kiszolgáló, mire egy pillanatra megtorpanok, de közben olyan pillantással bámulok magam elé, hogy azzal ölni lehetne. Persze, mire visszafordulok a faszi felé, ismét arcomra varázsolok egy állvigyort - bevallom, nehezemre esik.
- Eszem ágában sincs, csak a mosdót keresem fel – felelem a kérdésre ártatlan arccal, miközben alig várom már, hogy békén hagyjon.
- Elkísérjelek?  - Csak nem hagyja abba a nyomulást, de természetesen én sem ma jöttem le a falvédőről, és ki tudja, talán egyszer még jól jön nekem a pasi nagy fellángolása irányomban.
- Azt hiszem, erre még képes vagyok egyedül is, de visszajövök – kacsintok rá huncut arckifejezéssel, azzal megfordulok a hajamat látványosan meglobogtatva, és faképnél hagyom a férfit.
Természetesen egyelőre eszem ágában sincs meglátogatni a mosdót, de a biztonság kedvéért megteszem az oda-és visszavezető utat, hátha az a barom követni próbál engem.
Közben két megviselt - vagy inkább mondjak, hogy elhasznált? - kinézetű fiatal csaj halad el mellettem és akaratlanul is meghallom a beszélgetésüket. És milyen jól tettem!

- Flynn azt mondta, hogy mellette maradhatok és ad még a szerből, ha megteszem, amire kér – nyöszörög majdnem sírva a szőke hajú rondának egyáltalán nem mondható hölgyike, viszont az első ránézésre látszik rajta, hogy drogfogyasztó. Közben jómagam lelassítom a lépteimet és erősen a lányok szavaira fókuszálok.
- Én mondtam, hogy csak kihasznál… mindkettőnket – rázza meg a fejét a barna, aki a feltehetően valami barátnőféle.
- Nem, én ezt nem hagyom annyiban. Ágyba bújtam a kedvéért azzal a durva olasszal, nem fog csak úgy lepattintani. És amúgy is kell az anyag…- elcsukló hangon tör ki sírásban a szöszi. Mondjuk sosem tudtam megérteni az ennyire naiv nőket, igaz, én nagyobb előnyökkel születtem sokuknál, habár jelen pillanatban sokkal jobban izgat a Flynn Rhodes-os rész.
- Nem érdekel, én bemegyek akkor is hozzá – erősködik artikulálatlan szavak közt a valószínűleg mellőzött csaj, mire a másik elkapja a kezét és a mosdó ajtaja felé kezdi el ráncigálni.
- Nem fognak beengedni téged, tudod, hogy oda nem juthatsz be csak úgy – mutat a barna lány  jobb kezével egy sötétbarna bőrajtó irányába - aki nyilvánvalóan tisztában van valamiféle veszéllyel, ami a robosztus ajtó mögött várná őket -  , majd a lányok hirtelen eltűnnek a mosdó ajtaja mögött, ahová jelen pillanatban nem áll szándékomban követni őket. Egyrészt túlságosan feltűnő lenne, hogy kihallgatom őket, másrészt Stanton már várhat rám, és amúgy is csak mindent sorjában.

- Hallotta, Stanton? Rhodes itt van, vagy legalább is itt szokott lenni, létező személy, és nem is akárki – jegyzem meg miközben már egy macska óvatosságával veszem is az kifelé irányt, a megbeszélt hely felé. – Mindjárt kint vagyok.
- Nos, igazán szép kis randi helyet talált nekünk - vetem oda gúnyosan kedves társam felé, amikor tartom is magam ígéretemhez, és megjelenek a szemétlerakó mellett. Tökéletes uraság természetesen már ott vár rám, de miért is nem lep ez meg?  Most mondjam, hogy kicsit zavar a tény, hogy nem én vagyok a legnagyobb munkamániás az őrsön? Vagy legalább is osztoznom kell a poszton.
- Most, hogy én lelocsoltam a pasast, maga meglökdöste azt hiszem, tényleg kell valami terv,ami biztosabb lábakon áll –teszem hozzá aztán gyorsan oldalra döntött fejjel,  sajátos hangnememben, hiszen nem felejthetem el, hogy sürget bennünket az idő. Ha neki nincs valami kézzelfogható ötlete, nekem lesz.

Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Mióta betekintést „nyerhettem” egyaránt a fény és sötétség világába, már valahogy teljesen másképp látom az életet, mint azelőtt. Ahogy addigi naiv és ártatlan tündérvilágomba beengedtem apám és a bátyáim életvitelének egy részét, egyre kevesebb olyan dolog van a világon, amit ne tudnék elfogadni, vagy ami megrengetné azt. Muszáj ilyennek lennem, mert különben beleőrülnék a fájdalomba, bekattannék ettől a kettős élettől, attól, hogy néha már magam sem tudom, hogy ki vagyok, és hogy már örökre átléptem-e azt a bizonyos határt vagy még van számomra kiút.
Szóval, igen, léteznek szörnyű emberek, gonosz bűntettek, megbocsájthatatlan lépések, de ebben az új életben megtanultam azt is, hogy hogyan nem vegyek a szívemre dolgokat, hogy hogyan használjam csak az eszemet a döntéseim meghozásánál és az egyes lépéseimben.
Így van ez akkor is, amikor munkáról van szó, legyen az drogügylet, gyilkossági ügy, de akár csak egy kis rongálás. Mindent megteszek annak érdekében, hogy akinek kell, meglakoljon a bűnéért, de nem kell ehhez valami szentté válnom, nem kell beszélnem az érzéseimről, nem kell éreznem. Ahhoz, hogy maximalista módon tudjam élni azt az életformát, amit eddig is vittem, nem engedhetem meg magamnak az érzelgősség luxusát.
Ezért is zavar annyira, amikor Stanton meg pontosan ennek ad most hangot, ezért, mert én ezt nem tehetem meg. A másik pedig, hogy most munka van, éppen egy akcióban veszünk részt, ha bármi balul sül el, egy gyerek élete bánhatja. Ő pedig most áll neki hosszú és komoly monológban kifejteni a múltban történt csatáinak szentimentális részleteit.
Azt hiszem, ezt nagyon rosszkor teszi meg, de úgy tűnik, kemény szavaim elérték hatásukat és végre visszatérhetünk a régi kerékvágásba.
- Legyen így, Stanton! – bököm oda először csak, mint valamire váró jövendőmondó, amikor ismét csak gondosan kijelenti, hogy milyen testi fenyítésekkel és talán a méltóságuk elvesztésével fogja jutalmazni azokat, akik megakadályozzák őt abban, hogy precízen végezze a munkáját, ha kiderült, amit amúgy mindketten sejtünk legbelül.
- Természetesen most nem is az az elsődleges dolgunk, hogy kiderítsük, folynak-e még itt piszkos ügyeletek – igen, a pián kívül - és pontosan mik, illetve ki irányítja ez az egészet. Nem mintha nem lenne szükség ennek a fertőnek a megállítására, de elsődleges célunk még mindig a kislányt rejtő helynek a megtalálása. Szóval, ha az megvan, felőlem porig is égetheti ezt a helyet, még segítek is benne – egészítem ki előbbi röpke mondandómat elszánt hangnemben miközben azért tekintetem a helység minden zugát végigjárja.
- Igazából nem tudom, hogy mennyire összeköthető a kettő: mármint az esetleges bosszúhadjárat és az itt jelenlevő szervezett bűnözés – egészen biztos vagyok benne, hogy erről van szó, de legalább is valami galeri féle működhet itt -, de ne felejtsük el, hogy nem véletlenül találtunk közös képet Wentwoth-ről és Williams-ről. Én azt mondom, ma nem hagyhatjuk meglógni ezt a beteg katonát.  -  Szóval, ahogy látható, most megint egyetértünk valamiben. Elég lesz nekünk egyszerre csak egy legyet lecsapni.
- Ha feldobják a labdát, akkor sajnos igen. Főleg, ha sovinisztának tűnő megjegyzéseket hallok – vonom meg a vállam, amikor partner úr visszakérdez a nekem pedig feminista kirohanásom után. Mint mondtam, nem sok mindennel, de ezzel biztosan ki lehet engem hozni a sodromból.
- Rendben, akkor várjuk Lloyd-ot, a megmentőt. Remélem, hogy ma este is szolgál nekünk valami fincsi új infóval, mint máskor – jegyzem meg őszintén egy apró grimasszal az arcomon, de amúgy valóban bízom ebben, de Crickett-be még jobban bízom. Ezen felbuzdulva, gyorsan rá is pillantok a mobilom kijelzőjére, de még semmi érdemleges üzenet nem érkezik.
Legbelül aztán még várom is, hogy történjen valami komolyabb összetűzés Stanton és a gyanúsított között, hogy végre kitörjön belőlem a tombolni készülő adrenalin vulkán, de aztán semmi, a nagy büdös semmi nem történik, amit észlelve nem tudom, hogy örüljek vagy csalódottságot érezzek. Minden esetre azért valamiért csak valami nyugalomfélével tölt el, hogy a nyomozó megúszta.
Hamarosan én is megindulok az általa kijelölt találkahelyre, hiszen most már biztosan tudjuk, hogy az a két ember, akik miatt ma itt vagyunk, mindketten a klub belsejében tartózkodnak. Nem mehetünk el innen addig, amíg nem lesz valamink vagy pedig mindenünk.
Mielőtt bármi érdemleges ötlettel előállhatnék, Stanton újra belekezd a mondandójába, amit én pedig szó nélkül figyelek.
Na, nem azért, mert annyira egyet értek vele, főleg a mondatok rám vonatkozó és testi erőnlétem becsmérlésére irányuló részeire. Nem is azért, mert megsértődnék a véleményén vagy bármit is bizonytani akarnék neki, hanem inkább azért, mert meglepődöm. Meglepődöm azon, hogy mindenek leszögezése előtt az elsődleges mondandója ez: én és a testi épségem megóvása. Mármint miért is foglalkozik ő ezzel? Miért számít neki? Ilyen még nem fordult elő velem a munkám során, most olyan érzésem lett egyszeriben, mint ha Robot hallanám, de aztán továbblépek.
- Ezt eszem ágában sem volt mondani, de még csak feltételezni sem – rázom meg a fejem, amikor befejezi a kiselőadást arra a részére célozva, hogy én majd biztosan azt fogom állítani, hogy nőként nem üthet meg egy pasas.
A férfiak világában élek és irányítok, az isten szerelméért, tisztában vagyok azzal is, hogy ebben az alvilágban nem léteznek fehér ló hátán vágtázó hercegek. Része akarsz lenni ennek a világban nőként? Akkor ne várd, hogy nőnek tekintsenek! Habár, ha meg nőnek, és nem velük egyenrangúnak tekintenek, akkor csak még jobban ráfáztál.
- Nem azt mondom, hogy most oda akarok menni és megküzdeni vele, de ma be kell vinnünk ezt az embert és nincs mese! – mutattok bal kezemmel a bejárat irányába majd mondatóm komolyságát erősítve a fejemet is megrázom, majd amikor Stanton elmondja, amit mondani akar nekem, kissé gunyorosan elmosolyodom a nem létező bajszom alatt.
- Értem, szóval rám hárítja a döntést – nézek rá hunyorogva és rosszallóan, de igazából ezt én egyáltalán nem bánom. Mindig is szerettem a saját fejem után menni – habár az nem mindig volt a legbiztonságosabb út -, ezt viszont ő is láthatta odafent az erdőnél. - Rendben, csináljuk az én módszeremmel!
- Maga mondatta le velem a kommandósokat, ugye rémlik? – kérdezek vissza még mindig hasonló arckifejezéssel, mint az előbb. -  Viszont, az a jó a dologban, hogy mivel kommandósok, így bármikor rájuk csöröghetünk.
- De ha már a véleményemre kíváncsi, én azt mondom, hogy először mindenképp szaglásszunk be a mögé az ízléstelen bőrhuzatos ajtó mögé, majd, ha szerzünk némi hasznos infót, amit már nem vehetnek el tőlünk, meglátogatjuk a mi kedves Walterünket.  Lloyd úgyis szemmel, tudja őt tartani, nehogy elhagyja addig a szórakozóhelyet, habár az imént nem úgy nézett ki, mint aki menni akar bárhová is. Mármint, mint azt maga is mondta, időközben riaszthatjuk a fegyveres osztagot, akkor már nem fog számítani, hogy lebukunk. Ennél jelen pillanatban nincs jobb ötletem, de szerintem ez már így is több,  mint amire számítottunk – magyarázom lelkesen, mint valami tini lány az első bálja előtt, de azt nyilvánvalóan kicsit félelmet parancsolóbb tekintettel.
- Tudja, még reggel beszéltünk a női ösztönökről. Most pedig valamiért azt érzem, hogy az ajtó mögött, abban a bizonyos VIP-részlegben válaszokat kapunk pár megválaszolatlan kérdésünkre. Ha nem, akkor majd kiderítjük, kiszedjük a fekete pajtijából, de Crystal Wentworth nem várhat ránk a végtelenségig -  Mármint biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb rács mögé kerülnek az elkövetők, a kislányt pedig visszajuttatjuk a családjához, de nem egy olyan esetet láttam, ahol a fogva tartott nem kis lelki traumát szenvedett el fogva tartása idején, és ez nem történhet meg ezzel a lánnyal.
- Van egy ötletem: én megpróbálom Roy haverommal bejuttatni magam oda, hátra, majd nyitva hagyom magának az ajtót, és akkor maga is csatlakozhat – bököm ki felvont szemöldökkel a mentő ötletet, ami végül is eszembe jut, de aztán gyorsan meg is forgatom a szememet. Nem igazán vagyok az a Tündi-bündi édelgős típus, de még csak nem is kedvelem az ilyen lányokat, inkább verném be a csapos képét, mint, hogy hagyjam, hogy hozzám érjen.
- Látja, talán most mégis a testemmel tarolok – vetem oda Stantonnak azzal a szokványos pimasz stílussal, majd megindulok óvatosan ismét befelé a klub félhomályába, hogy egy belépőt szerezzek Roy-tól, a pultostól.

- Visszajöttél, Cicukám? – Cicukám a jó anyukád! Viszont ezek szerint rögtön észrevesz a nagydarab kopasz, ami a jelenlegi helyzetben kifejezetten jónak számít.
- Vissza, de igazság szerint unom kicsit magam – nézek körbe lebiggyesztett ajkakkal, majd vissza a pultosra nagy szemekkel, kérdő tekintettel.
- Az egyik lány ismerősömtől úgy hallottam, hogy van itt valami egészen másfajta szórakozási lehetőség - csapok bele hamisan azonnal a téma közepébe.
- Bár, őszintén ez inkább néz ki valami lepukkant helynek, nem ehhez vagyok szokva, szóval nem hittem el annak a csajnak, hogy itt bármi jó is lehet – fintorodom el újra a tánctér felé pillogva, de közben azért figyelem az új „lovagom” reakcióit is.
- Ha tudnád, miféle extrák vannak itt… – szalad ki az én „édes Roy”-om méretes száján pontosan az, amit hallani akartam. Csak piszkáld meg egy pasi egóját, és mindjárt megadja azt, amit akarsz. Legalább is ez az ilyen izomagyaknál beválik.
- És esetleg nem mutatnád meg te nekem ezeket az extrákat? – kérdezem tőle villogó szemekkel, miközben ajkam jobb oldala sejtelmes mosolyra húzódik.
- Öööö….nem lehet… - kezdene bele hebegve, de akkor ismét csak véghezviszem azt az ominózus kabátletolós mozdulatot, mind bejövetelemkor és megmutatom neki a tetoválásom.
A férfi szemei ennek láttán elkerekednek, de mielőtt megszólalhatna, jobb kezem mutatató ujját a szám elé teszem, hogy hallgasson, azután visszaveszem magamra a dzsekit.
- Majd én vezetek – jelenti ki már egy kicsit összeszedettebben, aztán odaszól az egyik pincérfiúnak, hogy álljon be helyette, és elhagyva a pultot, megindul a mosdók irányába a felé a bizonyos ajtó felé, ahol már jártam. Én természetesen követem.
Ahogy sejtettem, az ajtó elektronikus zárral zárolt és Roy-nak persze van hozzá kártyája, majd miután gondosan ügyelek arra, hogy a belépésem után résnyire nyitva hagyjam az ajtót, letérünk egy szűkebb folyosóra, amiről több újabb ajtó is nyílik, mint egy labirintusban.
- Azért azt ne hidd, hogy ez ingyen volt – állít meg hirtelen a pasas, majd pofátlanul és követelőzőn nagy kezeivel derekamba mar, amitől szó szerint kiráz a hideg.
- Tudod, Roy, azt hiszem, mégsem vagy az esetem – billentem meg fejem egy édeskés vigyorral, majd hirtelen elkomolyodok és a pasit fejjel a falnak lököm, s amiben segít nekem a szűk folyosó.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel még nem intéztem el, de segítségemre van a meglepetés ereje, ezért hirtelen mögé lépek, majd egy szakavatott mozdulattal meg találom ütni azt az idegvégződést a nyakán, melytől elveszi az eszméletét és a földre rogy előttem.
- Stanton, jobb lesz, ha siet. Azt hiszem, be kell látnom, hogy én nem vagyok az a türelmes típus – szólok ezután gyorsan bele a fülesbe suttogó hangon, ezzel jelezve a társamnak, hogy szabad az út befelé. -  Lesz itt mindjárt egy test, amit el kellene rejteni.

Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Mindig is a tettek embere voltam, még akkor is, amikor sejtésem sem volt a családom piszkos ügyleteiről, még akkor is, amikor csak egy egyszerű hétköznapi lány voltam, átlagos álmokkal és tervekkel, amikor még minden mosolyt csalt az arcomra, amikor belevetettem magam az olvasásba, amikor megkaptam az első lovamat, Franny-t. Amikor pedig kiderült a nagy és sötét titok, mely beárnyékolta mindennapjaimat, a magam módján csak még makacsabb lettem.
Azt is lehetne mondani, hogy talán a legmakacsabb a Hamilton-gyermekek közt, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy apám tiltása ellenére is beírtam az orvosit vagy egyik napról a másikra egyszerűen kiköltöztem a családi rezidenciáról. Ez egy átlagember számára nem valami eget rengető hatalmas tett, viszont azt kell, hogy mondjam, nem éppen szokványos a maffia famíliák körében.
Ma már teljesen hülyeség, az a kialakult sztereotípia, amit a filmekben látunk, és amit a maffiózókról hisznek az emberek, hogy semmibe veszik a család női tagjait, hogy elnyomják, megverik, megerőszakolják, kínozzák, irányítják őket. Azt hiszem, ilyen szinten sosem bántalmazott még apám sem, de valahogy mégis még mindig érezhetően azt várják ott egy nőtől, hogy „üljön otthon”, vezesse a háztartást, hallgasson a szóra, irányítsa a ház népét és szépen mosolyogva bólogasson jó feleség módjára meg helyeseljen a férje véleményének és utasításainak.
Nos, én sose voltam és sose leszek ilyen személy, talán pontosan ez miatt neheztelek anyámra a mai napig. Egyszerűen gyenge nőnek tartom, aki élete során sosem állt ki saját magáért és sosem ért el semmit.  Nem volt képes kiállni értem sem, akkor sem, amikor orvos akartam lenni, és akkor sem, amikor apám arra kényszerített, hogy épüljek be a rendőrségre. Szóval, igen, én elértem, amit akartam, megpróbáltam kiszállni ebből az egész rémálomból, de az örömöm nem tartott sokáig, hiszen most is itt vagyok.
Azt viszont bizton állathatom, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, sose fogom őket olyasmire kényszeríteni, amit nem akarnak és mindig, minden körülmény között ki fogok állni mellettük. Habár a helyzet nem éppen úgy áll, hogy én valaha is anya leszek.
Ez a tenni akarás, ez a heves vérmérséklet azonban a mái napig megmaradt bennem, s azt hiszem, az évek során, mikor már kezd eltűnni az igazi személyiségem, ez a határozottság csak még inkább a felszínre tört belőlem.
Ezért is zavart annyira, amikor megtudtam, hogy ennek az ügynek a kapcsán lesz egy társam. Pontosan azért, mert tudtam, hogy az a bizonyos társ majd akadályozni és hátráltatni fog engem, mert az képtelenség, hogy két ember teljesen ugyanúgy gondolkodjon. Mert nem tudom az ösztöneimet és megérzéseimet követni, ha valaki folyamatosan beszél hozzám, pontosabban kárál, ha kétségbe vonják a terveimet, ha mindenre kell találnom egy miértet. Ez a bennem levő beépített kis radar akkor működik a legjobban, ha hagynak dolgozni, nem pedig folyamatosan visszafognak.
Igen, biztos jó dolog a beszéd, a vélemények kivesézése, de azt hiszem, ezzel nem minden esetben oldhatók meg a bűnügyek, és véleményem szerint ez a mostani sem egy olyan ügy.
Amióta csak megjöttünk a Red Rose-ba, folyamatosan azt érzem, hogy akármit is akarok tenni, akármilyen ötletem van, akármit mondok, Stanton, mintha szándékosan szabotálni akarna engem.
Igaz, hogy eddig még egy ép-kézláb ötlete sem volt, amióta megérkeztünk az idióta kameráin meg poloskáin kívül, amiket ugyan szintén csak Lloyd-tól kapott, de engem azért kénye-kedvére kritizál.
Mármint sose csíptem az ilyen nagy szájkaratésokat, akiknek mindenre volt egy válaszuk, mindenről volt véleményük, de tulajdonképpen semmi kézzelfoghatót nem csináltak.
- Nem tudom, Stanton. Talán azért vagyunk rendőrök, mert az ilyen nagydarab betonfalakra is kiképeztek bennünket – állítom magabiztosan, amikor már kint a bűzös kukák társaságában azt elemezgeti, hogy miért is NEM kellene megtámadnunk Williams-t. Igazából folytonosan csak ezt hajtogatja.
Nem igazán csípem, ha valaki ennyire racionális vagy beszari. Nem csoda, ha a rendőrség manapság ott tart, ahol tart, hogy ennyire elterjedt a korrupció és a bűnözés kezd egyre jobban elburjánzani New York-ban, ha ilyen rendőreink vannak, akik nem hajlandók kockáztatni. Hazugság nélkül kijelenthetem, hogy így, téglaként is többet tettem a rendőrségért és a város embereiért, mint sok kollégáim, most mégis folyamatosan kétségbe vagyok vonva. Mintha én lennék a „rossz fiú”. Jó, talán az is, vagyok, de nem ebben az esetben.
- Igen, már látom – mormolom inkább csak magamnak, amikor kioktat arról, hogy mi a csapatmunka. Ezeket a szavakat valami olyasféle hangsúllyal ejtem ki a számon, mintha azt mondanám: igen, már bánom - azonban ezt most mégsem mondom ki hangosan, semmi értelme. A társat már megkaptam, itt vagyunk, valamit produkálnunk kell a kislány érdekében, de úgy érzem, hogy ezt kettőnk közül csak én akarom.
Az erdei faházban még úgy tűnt, hogy tudunk együtt dolgozni, de most újfent rá kell, hogy jöjjek, hogy én egymagamban vagyok a leghatékonyabb.
- Akkor mondja el, Stanton, hátha hozzá tudok tenni valamit – teszem még gyorsan az előbbi rövidke mondatomhoz, amikor azt állítja, hogy neki is van/volt ötlete, csak az éppen jelen helyzetben nem kivitelezető. Ő beszél csapatmunkáról, de aztán mégis csak annyit mond el, amit éppen jónak lát. Erről beszéltem, csak a szavak.
Ezután ismét csak a minősítésem  következik  a részéről és, hogy mit nem kellene csinálunk.
- Tudja, meg lehet ám azoknak a kommandósoknak mondani, hogy csak kevesen és csendben érkezzenek, hogy ne verjék fel az egész környéket. Azért kommandósok vagy mi – vonom meg a vállam hihetetlenkedve, amikor már megint tapasztalnom kell, hogy ez a pasi valami protokollszerű álomvilágban él, ahol csak szabályszerűen mehetek végbe a dolgok.
Végül is aztán elegem lesz a sok beszédből, amivel nem jutunk előre, így saját tervvel állok elő, hogy valami történjen is már. Nem mondom, hogy a legjobb terv, de még mindig többet teszek az ügyhöz, mint Mr. Nagyszájú Okostojás.
- Igen, tudom, hogy maga még szépen elszórakozgatna a különféle vélemények hasonlítgatásával, elemezgetésével és egyesítésével, tervek szövögetésével és esetleges kifejletükkel, de nekem erre nincs időm – jegyzem még meg undokul, mert valóban kezd az az érzésem lenni, hogy szándékosan el akar bizonytalanítani, ami részben sikerül is neki, pedig ez nem jellemző rám.
Ezután ugyebár megindulok a saját fejem után, mint azt a nagy általánosságban tenni szoktam, majd terveim szerint becserkészem ezt a nagy, buta, mamlasz Roy-t.
Úgy érzem, sínen is vagyok, amikor a kártyájának segítségével átjutunk azon a bizonyos zárt ajtón, azonban ekkor ez az undormány alak tapizni kezd, amitől kissé elborul az agyam. Olyannyira, hogy pár perc múlva már ájultan találja magát a földön.
Naná hogy jön itt Stantontól az a bizonyos, na, ugye én megmondtam szöveg, de jelen pillanatban még ez sem tud érdekelni, valami más történik velem.
Olyan dolog történik, amire nem számtok, és ami még sosem fordult elő velem: egyszerűn leblokkolok. Talán az előttem fekvő mozdulatlan húsdarab, a kétely, hogy talán megöltem vagy valami komolyabb baja esett a pasasnak, talán azért, mert tulajdonképpen most fordult velem elő először, hogy ilyen módon kifektettem valakit.
Nem igazán találok most okokat, csak azt tudom, hogy amint belép Stanton azon az ocsmány ajtón, amint érzem, hogy nem vagyok egyedül, csak akkor sikerül újra megnyugodnom. Attól függetlenül,, hogy idegesít a pasas, most valamiért mégis a látványa és a társasára az, ami új erőt ad.
S habár egy olyan hisztit lever, hogy azt még egy lány is megirigyelné, ebben a pár pillanatban ő, aki kihúzza a fenekem a kakiból, és aki visszazökkent a valóságba.
- Tudja nem éppen kezelem jól, ha idegenek taperolnak. Nem tudom, maga haog van ezzel? – kérdezem vissza hasonló felpaprikázott stílusban, ahogyan ő is beszél velem.
- És nem, nyilván a kislányt nem fogom nyakon vágni, de azért ne felejtsük el, hogy mégis csak idebent vagyunk – célzok itt arra, hogy azért nekem köszönhetően mégis csak van egy kis előre haladás. Ahhoz képes mi ez a kis közjáték?
Aztán egy ideig csak nézem a „társam”, ahogy hangosan kihisztizi magát, de azért ez alatt mégiscsak gondolkodik is – vagy valami olyasmi – és találomra megindul Roy haverunkkal vissza a klubba.
- Honnan tudja, hogy zárva vannak az aj….? – kérdeznék vissza az ajtókra állapotára célozva, de azt hiszem, már nem akarja meghallani a kérdésemet.
Én nem megyek utána, helyette őrködök az ajtó mögött, ha esetleg megjelenne ott valaki, akinek nem kellene és lebuknánk. Ez idő alatt feszülten figyelem, hogy Stanton, hogy boldogul a csapossal.
Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet őt átadni csak úgy a sajátjainak, de ezt kivételesen nem teszem szóvá – nincs itt az ideje - , viszont azért, míg odavan, ismét elhúzom a mobilom és most meg Svensonnak, apám első emberének firkantok egy sms-t:
"Most azonnal küldj pár embert a brooklyni Red Rose-ba és feltűnésmentesen kapjatok el egy Roy nevű csapost, aki vélhetően nincs magánál, vagy csak nem volt. A lényeg, hogy vigyétek el, majd tartsátok fogva! Baja nem eshet!”

Mire ezzel végzek, a nyomozó úr már vissza is tér a rögtönzött problémamegoldó útjából, de azért annak ismét csak hangot ad, hogy szerinte mekkorát hibáztam, és ezt még finoman fogalmaztam.
- Nem, EGYELŐRE még nem öltem meg senkit – felelek kissé szúrós tekintettel, gunyoros hangnemben neki, az egyelőre szót jól megnyomva, amikor az előbbi esetre céloz szavakkal, én pedig célzok most arra, hogy talán ő lesz a következő, ha nem hagyja ezt abba.
- Ehelyett inkább azt mondja el, hogy mit mondott Lloyd a négerről – kérem a pasast, miközben megindulok és csak most próbálgatom felnyitni azokat a fránya ajtókat, mert azért akármi is történt, volt alkalmam meghallani, hogy az IT-ssel beszél.
Persze, most is, miért ne neki lenne igaza? Az ajtók zárva vannak. Habár azt most megint nem fejtem ki hangosan, hogy éppenséggel pár zárt ajtó kifeszítésének nem kellene gondot okoznia nekünk, rendőröknek, viszont most sürget bennünket az idő, nem időzhetünk ezen a folyosón sokáig.
Végül a folyosó legvégén meglátok egy hasonlóan ocsmány ajtót, mint az előző, amint bejöttünk, és valami azt súgja, hogy ez az egy nyitva lesz, és abba az irányba kell továbbhaladnunk.
Nem tudom, mi vár a mögött az ajtó mögött, de a kezdeti határozottságom most egy piciként lankadt. Viszont azt is tudom, hogy nem ülhetünk tétlenül.
- Öhm… Stanton – fordulok most egy pillanatra a férfi felé, aki remélhetőleg követ az ajtóig – amúgy köszönöm...az előbbit…, hogy elintézte… – motyogok alig hallhatóan, mert nem vagyok valami jó a köszönetnyilvánításban,de azért mégis csak elintézett valamit helyettem, és ezt értékelni kell. Majd mikor ezt kinyögöm, gyorsan vissza is fordulok a „titkos” bejárat felé, hogy feltépjem azt.
Már mielőtt kinyitnám, hallom, hogy valami kellemetlen zenéhez hasonló hangok szűrődnek ki onnan, de amikor fel is fedem, hogy mi van mögötte, inkább ne tettem volna.
Az egész talán még giccsesebb, mint az előző, publikus rész. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, de az egész nagyon hajaz valamiféle szextanyára, mely stílus távol áll tőlem minden mértékben. Aztán amikor hirtelen egy meztelen férfi hátsóval találom magam szemben meg egy domina szerkóra emlékeztető hacukába bújt női testtel, akik éppen összeölelkezve vonulnak el az ajtó előtt, majd tűnnek el valamerre a zene irányában, már nekem is sok. Számomra ez volt a végszó, majd hirtelen visszahőkölök és berántom az addig kitárt ajtót.
- Csak maga után, Stanton, tudja, nehogy megöljek valakit – fordulok ismét a pasas felé, miután becsaptam az ajtót és a téglás falnak támaszkodom.
Igazból, ha már annyira okos, akkor haladhatnánk az ő módszere szerint, amíg én meg nem emésztem a látottakat…

Jared & Brooke

Abandon all hope ye who enter here

Ma reggel, amikor munkába indultam, még a legszebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy ezzel az üggyel ilyen gyorsan ilyen messzire jutunk.
Persze, rendelkezem egy egészséges önbizalommal – nevezhetjük akár egoizmusnak is, ami a munkabírást-és tempót illeti -, de azért azt még én sem hittem volna, hogy egy nap alatt ennyi újdonsag, ennyi új információ, ennyi naprakész argumentum ér bennünket,  - melyekre ugyan ráömlik egy jó nagy adag büdös mocsok és gyomorforgató perverzió is - , amik egyik pillanatban még átláthatóvá, de a másikban már teljesen kuszává fogják össze ezt az egész gyerekrablási ügyet.
Még mindig nem tudom, hogy egymagamban ilyen gyorsan eljutottam volna idáig vagy netán már rég a kezeim közt lenne Williams és az a bizonyos Flynn Rhodes, de egyben biztos vagyok, méghozzá, hogy innen nem akarok és nem is fogunk üres kézzel távozni.
Ez mondjuk, látszik is a viselkedésemen, a tetteimen, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a bennem munkálkodó adrenalin lökettel. Úgy érzem, sürget az idő, valamiről le maradok, ha csak egy helyben topogok, csak itt koptatatja a vállamat a tenni akarás.
Ezen persze nem segíts a társam folyamatos vészmadárkodása sem, miszerint tulajdonképpen semmi se jó, amit csinálok.
Nem értem, mi van vele, hiszen a kis brooklyni „túra” alkalmával úgy tűnt, hogy megy nekünk ez a közös munka – még, ha mindig is a csapatmunka ellen voltam -, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy egy hullámsíkon tudunk mozogni, mintha tudnánk olvasni egymás gondolataiban, aztán puff, mintha Stantont egy csapásra kicserélték volna. Szóval nehezen tudom elemezni ezt a nem is tudom milyen, talán feszült, túlságosan megfontolt és negatív viselkedését a tettrekészséggel és kockázatvállalással kapcsolatban.
Értem én, hogy nem könnyű velem és a makacs elszántságommal tartani a lépést, de miért pont most kell ezt csinálni? Így sem tudtuk, hogy mi vár itt ránk és az mégis valamiféle szerencsének mondható, hogy ilyen gyorsan megjelent a mi kis feketeségünk, hogy ez mellett éppen egy olyan beszélgetést fogtam ki a mosdóban, amiből tudomást szereztem Rhodes vagy ki a fene hollétéről. Igen, azt hiszem, ezt hívják Fortuna kegyességének, hiszen mindenünk megvolt ahhoz, hogy valamilyen módon lecsapjunk, itt és most, hát akkor mire is várunk?
Szóval miután többszörös ellentétes gondolkodásmódot és érdekellentétet tapasztalok a másik által, kénytelen vagyok egy időre a saját kezembe venni a dolgokat.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden tökéletesen történik és nem sülnek el balul a dolgok, de igazából nem sokat szoktam gondolkodni, ha a cselekedni kell munka közben és nem sokat szoktam idegeskedni azon sem, ha valami nem pont úgy történi, ahogy azt elképzeltem. Az már más tészta, hogy szeretem, ha a dolgok pontosan az elképzeléseim szerint történnek, de még nem volt olyan helyzet, amire nem találtam megoldást.
Azonban kivételesen most én sem számítok izomagy Roy hirtelen jött taperolására, és úgy ahogy van, borul az agyam, majd ugyebár, mint azt tudjuk, két alapos ütésnek köszönhetően sikerül is valami másféle kábulatba ejtene, mint bizonyára azt ő szerette volna.
Ekkor viszont bekövetkezik nálam az pillanatnyi blokk, amiből csakis Stanton morcos képe és a gyors helyzetmegoldása láttán ocsúdok fel.
- Na, látja, itt pont erről van szó – forgatom meg szemeimet, amikor neki még arra is van ideje, hogy körülírja, kinek engedné meg, hogy taperolja, és kinek nem.  – Habér az én esetben a cicababák is pont így jártak volna, mint ez itt.
- Mindegy bizonnyal. – Újabb szemforgatás következik a részemről, amikor még vissza is kérdez, hogy az előbbi valójában mennyire lehet vágykeltő őméltósága. Hát nyilván semennyire, habár hiszem, hogy még így is sok nőnek bejönnének a Stanton-félék. Azért közben én is megeresztek magamnak egy aprócska kis vigyort. Még jó, hogy ebben a helyzetben is meglátjuk a dolgok humoros oldalát.
Mikor azonban a pasas pulzusát méregetve megjegyzi, hogy ő nem felejt, inkább nem reagálok, mert félő, hogy abból megint csak valamiféle vita lenne, amire most rohadtul nincs időnk.
Míg ő intézi a nagydarab testének ügyét, addig nekem van időm gondolkodni egy kicsit, és jobban belegondolva, az egyik legjobb ötletem az volt, hogy szóltam Svennek, hogy gyűjtsék már be a drága Roy haveromat, hiszen így gyönyörű infomáció-tömkeleget tudnak szerezni számomra…a rendőrség számára.
Persze, az oktondi nyomozónak is épp akkor kellett visszatérnie, amikor elküldtem azt a bizonyos üzenetet, így úgymond rajtakapott, hogy a telefonommal szöszölök terepen. Nem mintha köze lenne hozzá, hogy mit, mikor és miért teszek vagy magyarázkodásra lenne szükségem, ezért is van az, hogy az egészen egy vállrándítással elintézem és már nyomom is vissza a készüléket a dzsekim zsebébe.
- Ezek szerint igazunk volt, és most is teljesen be van állva a mi Walterünk. Nagyszerű, akkor, ha beviszünk, még az elvonási tünetekkel járó állapotát is el kell viselnünk. Így a kihallgatása is tolódni fog. Sőt, ha lenne valami jó ügyvédje, ha szereznek neki, akkor még nem beszámíthatóságra is hivatkozhatnak, és akkor talán el kell engednünk. Miért is lenne egyszerű, ugyebár?  – állapítom meg én is kissé bosszankodva, habár a velem szemben állóval nem vehetem fel a versenyt, ami a felpaprikázott állapotot illeti.
- Nyilván nem éppen ezért – jegyzem azért meg halkan szavaira reagálva, amikor szó szerint megköszönöm neki az előbbit. Minden bizonnyal ez a régi énem volt. Hiszen a köszönetnyilvánításom még engem is meglep, viszont pontosan ezért is van, hogy gyorsan terelem a témát és próbálom visszaterelni azt a jelenlegi kicsit sem hétköznapi helyzetünkhöz.
Főként akkor bizonyosodok meg arról, hogy ez egy speciális eset, amikor benyitok azon a bizonyos giccsesnek és gusztustalannak nevezhető ajtón és meglátom azt a csupasz férfitomport. Nos, itt valóban átadom a stafétát Stantonnak, habár azt meg kicsit sem úgy képzeltem el, ahogyan ő reagált.
- Majdnem, de nem tudom, mennyire tűnt fel, de nem vagyok olyan, mint a többi nő és nem félek a patkányoktól meg a csótányoktól. De ez, odabent, nem az én világom…. – kezdem el magyarázni a kérdésére, de még mindig nem nyögöm ki, hogy mit is láttam, viszont az úr hamarosan magától is rájön.
Ekkor viszont csak elkerekedett szemekkel figyelem Stanton metamorfózisát és azt, hogy tulajdonképpen a megbeszéltek ellenére mégiscsak hozott magával fegyvert. Na, ezt még számon kérem tőle, de nem most!
Csak nézem tovább, hogy az előbbi káráló és visszafogott csávesz, most megfeszült testtel, elszántan, hogyan megy át Teminátor-üzemmódba, én pedig a karmoló Macskanő vagy hasonló szerepkörből, hogy jutok el a gyáva nyuszi kategóriába. Mondjuk, úgy látszik vagy egy bizonyos kialakult stílusunk az ajtók kifeszítését illetően, ami egyben megmosolyogtató és elismerő is a számomra.
- A finoman szétnézünk és szimatolunk tervet nem éppen így ért…. – szólnék még utána, hiszen így már biztosan benne vagyunk valaminek közepébe, amit már nem lehet megmásítani, nem mehetünk csak úgy el láthatatlanul, ahogy megjelentünk ebben az éjszakai klubban. Kész, teljesen lelepleződött az akciónk. Na, nem biztos, hogy ez annyira rossz, inkább csak meglep ez a hirtelen jött változás.
Persze más helyzetben megint csak megjegyezném, hogy nem vagyok köteles követni az utasításait, de nincs most itt a játékidő, így szinte azonnal kapok is megint a telefonom után, hogy riadóztassam a kommandósokat, hiszen innen már nincs visszaút.
Azért engem sem kell félteni, elég gyorsan tudok alkalmazkodni az újonnan kialakult szituációkhoz is, így tehát nem folytatom a sopánkodást, csak gépi üzemmódban és ösztönösen követem a nagy harcost.
Mondjuk, ha nem éppen benne lennék ebben a helyzetben, nyilvánvalóan viccesnek találnám az szitut, ahogy a nyomozó úr üldözi a libegő farkú manust, majd elsősorban arra kényszeríti, hogy öltözzön fel. Hát nem csodálatos a rendőri szakma?
Nincs mit tenni, én is elveszem Stantontól azt a valamit, amivel meg kellene kötöznöm a bőrruhás nőcskét, amit gond nélkül meg is teszek, majd nem csak a csaj csuklóit kötözöm meg, de még őt magát hozzá is erősítem valami rúdhoz. Minő szerencse, hogy valamiféle kéjbarlangba jöttünk szétnézni, így legalább efféle szerkezetek is a rendelkezésünkre állnak…
- Legalább is egyikőjük – bökök én meg fejemmel a megrémült és visítozó szexbabára, akit épp ez előbb kötöztem oda a vasrúdhoz.
- Hol-van-Flynn? – kérdezem szinte szótagolva a csajszitól, hogy ijedtében biztosan értse, hogy mit is kérdezek tőle.
- Ki? – néz rám értetlenül a nő, amiből azonnal nem tudom leszűrni, hogy azért ilyen bamba, mert nem ismeri a Flynn nevet vagy csak meglepődött, hogy tudok erről a névről.
- FLYNN RHODES!!! Ne játszd a hülyét, hanem beszélj, ha nem szeretnéd a hátsódat életed hátralevő részében egy női börtönben tölteni!
- Hogy ő? – Még mindig nem értem, hogy mi baja azzal, hogy a Flynn Rhodes nevet hajtogatom, és miért néz olyan furán a csaj.
- Nem tudom… - hebegi, de még a hülye is látja, hogy hazudik, ezért nyakához kapok, hogy finoman megszorongassam azt, mire arckifejezésén látom, hogy megadni készül magát.
- Próbáld újra! – kiáltom rá kissé már türelmetlenül, hiszen tudom, hogy csak percek kérdése és megszűnik létezni az a csend, amit most négyesben „élvezünk”, és megérkeznek ezeknek a haverjaik.
- Az irodájában…! – kiabálja már félig sírva, mire engedek a szorításomon.
- Hol van az irodája? – kérdezek vissza hasonló hangnemben, mint az előbb.
- A folyosó végén balra – feleli, hiszen tudja, hogy nincs más választása, majd ekkor elengedem őt.
Pontosan ekkor halljuk meg újabb, sietős, futólépésre emlékeztető léptek zaját, hiszen megérkeztek az említett haverok.
- Elbánik velük? – nézek kihívó pillantással Stantonra, hiszen tudom, hogy egyikünknek meg kell keresnie ezt a Flynn-t mielőtt meglóg előlünk, azonban szarban sem akarok hagyni, ha már kaptam egy társat. – Én megnézném azt az irodát.
Ha a válasza remélhetőleg pozitív, akkor megindulok a folyosó a felé a bizonyos ajtó felé, de úgy néz ki, hogy elkéstem. Az ajtó tárva nyitva és helyiség üresen tátong, de ekkor egy lift felé vonuló társaságra leszek figyelmes. Mi a fene, itt még lift is van? Vajon hová vezethet?
Egy kobaltkék öltönyös fickóvezető őket, de háttal áll nekem, az arcát nem láthatom, mégis szinte biztosan érzem, hogy ő lesz az én emberem.
Miközben én is beveszem az irányt a felvonó felé, megcsörren a telefonom. Ha nem Cricket hívását várnám, akkor nyilván fel se veszem, de mivel tudom, hogy válaszokkal és infókkal szolgál, így megteszem.
- Cricket mondd gyorsan, épp terepen vagyok! – szólok a készülékbe határozottan és sürgető hangnemben.
- Brooke, jól feladtad a leckét. Mármint mondhattad volna a Flynn Rhodes helyett az igazi nevét, kicsit ismertebb. Na, de sebaj, így is begyűjtöttem neked egy csomó aljas részletet a fickó életéből, ahogy kérted. De tényleg, miért nem mondtad, hogy ez Wentwort…. ? – Én hülye félbeszakítom a hackeremet, mert közben megérkezek a lifthez, amibe épp pár másodperccel ezelőtt szállnak be a rosszarcúak. Az öltönyös még mindig háttal áll, ami felettébb bosszantó számomra.
- Állj! Rendőrség! – kiáltom határozottan, bár valószínűleg így, fegyver nélkül nem lehetek túl meggyőző.
…És ekkor Cricket megismétli az utolsó mondatát, de mire végigérne, újból csak félbeszakítják, mivel ekkor valaki egy jól irányzott és mértezett ütést mér a lapockám fölé, amitől én a falnak csapódok, a telefonom pedig a földre esik és ripityára törik…