Imádom a hajnali ébredések némaságát, a félhomályos, csendbe kiáltó magányt, amikor csak én vagyok és a tiszta gondolataim. Amikor önmagam vagyok és a képzeletemben az lehetek, aki csak akarok lenni megfelelni akarás nélkül.
Az első kávé illata orromba szökik, majd eljut egészen az agyamig, ami szinte azonnal kattogni kezd. Átgondolom a napi teendőket, amikor még senki sem zavarhatja meg a gondolataimat sem butaságokkal, sem kívánságokkal, de még csak teljesítendő parancsokkal sem, hiszen nekem ez kijár mindkét oldalról, így sose tudhatom, hogy mi vár rám, mire leszáll egy újabb éjszaka.
Kilépvén a lakásomból újabb illat szökik orromba, méghozzá a békés pirkadat illata, amikor még nem száll rá New York mozgalmas utcáira a világ össze szmogja, a kipufogó füst, a hangos utcai árusoktól származó különféle szagok, nem csapja fel fejét a morajló tömeg összemosódó hangja. Itt  még mindig egy kicsit egyedül lehetek. Határozottan bírnám, ha ez mindig így lenne és valami csendes, békés helyen élhetnék, de ez jelenleg nem lehetséges.
Autóba ülve az új járgányommal kihasználom a sebesség okozta örömöket is, de persze csak módjával, mégis csak rendőr lennék vagy mi.
Minden nap az elsők között érkezem meg a munkahelyemben, amikor még csak a portás és más hozzám hasonló stréberek jelennek meg velem egyetemben.
A hozzám hasonló adrenalin-imádóktól eltérően, én a papírmunkát is szeretem és fontosnak tartom. Mindig rendszerezem a dolgaimat, az ügyeimet és a napi feladataimat. Hiszek benne, hogy ha papíron rendbe rakom a dolgokat, akkor egy kicsit a fejemben és sikerül, és mire oda kerülök, hogy terepre kell mennem, már minden világos előttem, és tudom, mit akarok.
Számomra az adminisztráció rendszerezése valami olyasmi, mintha valakivel megbeszélném a teendőket, és nem csak a számítógépen, de e fejemben is rendet tetszek. Sokkal jobb, mint egy társ, kire sosem vágytam.
Mióta apám utasítására beépültem a New York-i rendőrség különleges ügyekkel foglalkozó osztályára, gyökeresen megváltozott az életem. teljesen be kellett illeszkednem erre a helyre, és ezt egy idő után úgy értem el, hogy a legjobb nyomozók közé tartoztam. Annak ellenére, hogy igazából csak egy tégla voltam, az ügyeimet komolyan vettem és rendre véghez is vittem őket. Ez számomra nem csak valami kémkedés és bohóckodás, hanem valóban a hivatásomnak tekintem, még akkor is, ha a családom szemében ez árulás lenne, a többi ember meg, ha tudná, ki vagyok, elítélne.
Így lavírozgatva a két világ között a sikeres ügyeimnek köszönhetően sikerült elkerülnöm, hogy társsal kelljen dolgoznom. Pontosabban ez idáig...
Az egyik ilyen korai, adminisztrációs munkát végző reggelemen, óvatosan bejön hozzám a kapitány, arcán azonnal látom, hogy valami olyan dolgot fog velem közölni, ami nem lesz ínyemre.
- Brooke, beszélhetnénk egy percre?
- Hát hogyne, főnök, mint mindig - fordulok meg a saját tengelyem körül az irodai székemmel, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Tudom, hogy mindig kerülted ezt a  szituációt, de hamarosan érkezik hozzánk egy új nyomozó kolléga Brooklynból, akit be kell tennem valaki mellé társnak. Rád gondoltam... - Itt egy pillanatra elhallgat, mert valószínűleg látja arcomon a megdöbbenést és a tiltakozást, azonban mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ő a főnök, én pedig magamban tudom, hogy olyan nagyon nem kapálózhatok, ha nem akarom, hogy fény derüljön a kilétemre.
Pontosan e-miatt ódzkodtam mindig annyira attól, hogy legyen egy partnerem, mert az csak megnehezítené az egész beépülésemet és kettős életemet.
- Igen? Rám? Miért? - kérdezek vissza halkan miközben nyelek egy nagyot, hogy visszafojtsam az idegességtől remegő hangomat.
- Rád, mert te elég jól kezeled az új helyzeteket és embereket, ráadásul ő nem csak nyomozó, hanem vezető nyomozó is lesz, a férfiak inkább versengésként élik meg az ilyen helyzeteket. Nem akarok feszültséget és rivalizálást az őrsömön, de tudom, hogy neked ez nem fog problémát okozni. Meg ugyebár,  a legjobbak közül te vagy szinte az egyetlen, aki egyedül dolgozik. - Olyan, mintha magyarázkodna, de nem azt teszi, ő csak mindig ilyen hangnemben beszél, mindig demokratikus, de mégis az ő szava a szent.
Szavait hallva csak egy enyhe gunyoros vigyor jelenik meg arcomon, de azért bólintok egyet, hogy vettem a parancsot.
- És mi a neve ennek a vezető nyomozónak? - kérdezek még vissza, mielőtt elhagyná az irodámat.
- Alexander Tailor - válaszolja rezzenéstelen arccal a kapitány, majd úgy eltűnik az irodámból, mintha ott se lett volna, én meg ott maradok a kétes gondolataimmal.

Nem telik bele sok nap, mire a közvetlen környezetemben mindenki tudomást szerez az új tag érkezéséről, és rendőrök lévén természetesen utána is néztünk közösen, hogy kiféle-miféle.
Hamarosan kiderül, hogy a pasas valamivel fiatalabb, mint én, illetve, hogy ő nem más, mint egy neves, nyugalmazott rendőr ezredes fia, aki még a rendőr akadémián is oktatott. Ezek után meggyőződésünk, hogy az apjának köszönheti pozícióját, és mi e-szerint is fogjuk fogadni. Persze, azért óvatosnak is kell lennem, nehogy szaglászni kezdjen utánam.

Mikor elérkezik az új nyomozó érkezésének ideje, pontosan ugyanúgy kezdek neki a napnak, mint az összes többinek. Nem gondolok dísz fogadtatást szervezi neki.
Éppen egy sorozatgyilkost próbálok elkapni, viszont mivel az elkövetés módja nagyon hasonlít egy ősrégi ügyre, mintha a koppintása lenne némi változtatással. Ehhez azonban le kell mennem az archívumba, hiszen az a régi ügy még azokra az időkre nyúlik vissza, amikor még nem vezették a rendőrség adatbázisában az adatokat.
Tehát így is teszek, le is megyek, a sötét és dohos raktárhelyisége, majd egy óra múlva egy hatalmas dobozzal a kezemben térek vissza az irodámhoz.
- Hey, Brooke, megiszunk egy kávét? - szól oda Jenny, az egyik IT-s kolléga, akivel még szívesen beszélgetek néha, mivel nem sok ilyen ember van.
- Ó, most nem lehet, ugyanis hamarosan megérkezik a kisfiú..., és addig még át akarom nézni ezeket - bökök fejemmel az ormótlan kartondoboz felé miközben neki támaszkodok az üvegajtónak.
- Milyen kisfiú? - kérdez vissza nevetve a másik nő.
- Tudod, apuci kisfia, azaz az új társam és főnököm - válaszolok én is fennhangon egy kicsit elnevetem magam.
- Ja, hogy ő? Akkor valóban dolgoznod kell! - teszi hozzá cinkosan kuncogva miközben a fenekemmel belököm az ajtót a teli doboz miatt, és már bent is vagyok az irodán belül. Viszont, mikor felfedezem, hogy valaki ácsorog odabent, azonnal eltűnik arcomról a mosoly.
- Maga meg mit keres itt? - szalad ki a számon, de mire a szavak elhagyják ajkaimat, azonnal le is esik, hogy ez a fiú csakis az lehet, akin éppen az imént szórakoztam Jenny-vel.
Vajon mennyi az esélye, hogy nem hallotta meg, amiket róla mondtam? Vagy annak, hogy esetleg nem is értette, hogy kiről van szó?
Csak az jár a fejemben, hogy csalódást okozok a kapitánynak, hiszen pontosan ezért választott engem, amiért mindig - legtöbb - esetben helyén van az eszem.