Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Today at 1:17 am

Pixie & Sarah - No man is useless until it's got a friend
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sarah Adler Today at 12:09 am

Játékpartner kereső
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 11:26 pm

Egy first lady élete
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lola Torres Yesterday at 11:04 pm

Olivia & Sera || Little Fairy Garden
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:56 pm

Seraphina && Carson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:20 pm

Long journey... ~ Lotte&Shane
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 10:20 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 10:14 pm

Ki van itt?

Aimee Riddle, Cherry Sullivan, Christabel Edwards, Erik Lindström, Owen Cavanaugh, Sarah Adler, Seraphina E. Hawkins

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 1 rejtett és 12 vendég
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Owen X Ella - 2011 nyara
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Owen X Ella - 2011 nyara
Pént. Júl. 07, 2017 8:04 pm
Owen & Ella


A szemeszter vége felé közeledve hamarosan el kell búcsúznom a szaktársaimtól, és a tanároktól is. A legtöbb fiatallal szemben imádok az iskolapadban ülni, nekem ez nem teher, sőt mondhatni minden kiosztott feladat egy új kaland. A média világa megbabonáz, a régi filmek, a könyvek hasábjai…írni szeretnék majd egyszer. Mostanság is egyre több gondolatom vetem papírra, mint általában, de a nyári zsongás ilyenfajta hatással van az emberre. A madarak csicsergése, a virágok, és a növények évelő, és eleven színkompozíciója mind arra sarkallnak, hogy alkossak. A tudomány messze áll tőlem, de a kreativitás, a szellemi termék gyártása az én terepem. Az egyik professzorom szerint az újságírás lenne testhez álló munka, de bizonytalan vagyok azon a területen, ahol az igazságot kell megosztani a nagyvilággal. A szépirodalom sokkal közelebb áll a szívemhez, de még ráérek…nem sürget sem idő, sem az élet maga. Az ágak takarásában szorosan ölelem át a könyveimet, és a mellkasomhoz húzva hunyom le a szemhéjamat, hogy egy pillanatra megállítsam az idő vaskerekét, és az emlékezetembe véssem ennek a gyönyörű júliusi napnak az illatát, a látványát. A belvárostól messze vagyunk, a zöldellő terület a Nagy Alma ellentéte, de a metropolisz olyan sokszínű, hogyha a turistákat kérdeznék meg, akkor nem is hinnének az itt lakóknak. A természet lágy ölelése, és a tudat, hogy el lehet menekülni a szmog elől, engem is megnyugtat. Melindától, és Esmétől is elköszöntem az órák befejeztével, és úgy döntöttem, hogy a tömegközlekedés helyett most gyalog teszem meg a hazatávot. Az idő szép, és több órám már úgysem lesz. Az erdő mellett nincs kimondottan kijelölt ösvény a túrázóknak, de elég szembetűnő, ha valaki elsétál az autók sokasága mellett. A táskát eligazgatom a vállamon, és továbbhaladok. A telefonomat kikapcsoltam, hogy a szüleim se érjenek el. Most nincs kedvem a nyaralásról, és a holnapi káoszról csevegni. A tenger megvár, és a rengeteg luxus is. Sokan keresik a társaságomat is az egyetemen, mert ismerik a családom tagjait. Nem szeretek kérkedni, de akinek bemutatkozom, annak már nem is releváns, hogy én ki vagyok, mert azonnal az apámmal hoznak egy tető alá. Jól megy a családi vállalat, az édesapja még mindig az egyik leggazdagabb ékszerkereskedő a városban? Mit mondhatnék erre? Valóban az, és a legtöbbször távol van, de anya már megszokta, és a saját kis alapítványát igazgatja. A jó szándék nem veszett ki a családunkból, mégsem gyakori cselekedet, csak ha az előrelendíti a cégünk jövőjét is. Az egyetlen örökség, amit elfogadtam annak idején az édesapámtól az egy gyémánt nyakék, egy ezüstláncra fellógatva. Az egyedi színvilága, és a tisztaságának megkérdőjelezhetősége miatt nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, de nekem éppenséggel az tetszett meg benne, hogy a tökéletesek között a legtökéletlenebb. A gyémánt a vad előfordulásában, ahogyan a legtöbb szénvegyület még csiszolatlan…ez is amolyan a kettő közötti állapotban maradt meg. Az éjjeleim is azzal telnek, hogy a nyakamban marad, soha nem veszem le, mert féltem…amolyan kabala lett belőle. Rosszra fordulnának a dolgok, ha elveszíteném. Mosolyogva tekintek fel a hatalmas mamutfenyők ágainak találkozására…itt ezen az útszakaszon már nem akkora a fény és árnyjáték keveredése, mint máshol, szóval mondhatni a délutáni körülményekhez képest sötét van. Túlságosan magával ragad a látvány, és emiatt ki is lépek az útra, aminek köszönhetően majdnem elütnek. Még időben ugrom félre, de valaki nem olyan szerencsés, mint én. A rókán keresztül hajt a vadállat, de a kocsija is megbánja, és az egyik tárcsa leesik a kerékről. Csikorogva fékez le, és pattan ki az autó tulajdonosa a kocsiból.
- Nézzen már a lába elé…és jesszusom. Úristen a dísztárcsa.. – nem az izgatja a középkorú férfit, hogy megölt egy állatot, hanem a nyavalyás kereke, amitől elborul az agyam. A káromkodása eltörpül, amikor sikerül felállnom, és leporolnom a szoknyámról a port.
- Nézzen maga a szeme elé…nem látja, hogy mit tett? Elütött egy rókát, és…nem tudja felhívni az állatorvost? – érdeklődöm tőle aggodalmasan, de szinte még ki is nevet.
- Ez csak egy szőrmebunda…már nem is él. – rúg bele, én meg halálsápadttá válok ettől a viselkedéstől.
- Maga szívtelen fráter… - nyögöm ki, és talán elhamarkodottan ítélkezem, de megérzem, ha valaki rossz ember. A bokrok közül vinnyogást hallok, és mire a pillantásom odasiklik, egy kölyköt fedezek fel.
- Az ott egy…megölte az anyját. – vádlón mutatok rá, de a férfit jobban érdekli a két dekoltázsom között felvillanó ékszer.
- Az ott…egy gyémánt? – csodálkozik el, és már nyúlna is a medál után, de a kézfejére csapok, amitől visszahúzza ugyan a kezét, de a tekintete elsötétül.
- Magácska…igencsak jó üzlet lenne nekem…gondolom nem a zálogházból jutott hozzá. – hirtelen kiráz a hideg, és hátrálnék egy lépést.
- Ezt az apámtól kaptam. – érintem meg a hideg követ, és óvatosan hátrálok, de követ, és most már nem a róka, és a kocsija áll a középpontban, hanem én.
- Uram…hagyjon engem békén… - halálsápadtan haladunk a fák takarásába, ahol nem tudom, hogy lesz-e menekülési útvonalam, amikor hirtelen egy másik sofőr áll meg a közelünkben. Vajon ki lehet az…félnem kellene tőle, vagy segítséget kérnem? Nem tudom, hogy melyik lesz, de mindenképpen történnie kell valaminek. Én nem szeretem az erőszakot…




820 szó ● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 15, 2017 8:16 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Csüt. Júl. 13, 2017 10:40 pm

Ella & Owen
- Öregem, maga értetlen? Hányszor mondjam, hogy nem tudok semmit?
A kihallgatóban járkáló társam tekintete elködösül, miután már negyedszerre is ehhez hasonló választ kap az asztalhoz bilincselt rohadéktól. Kifejezéstelenül figyelem az előttem kibontakozó jelenetet, de nem sok hiányzik attól, hogy magam tegyek rendet a szegényes berendezésű szobában.
Pár hónapja települtünk át csak Staten Island környékére a csapattal, de már másnap levadásztuk a gyengébb láncszemeket. Akadtak, akik könnyen megtörtek, de néhányan kérették is magukat. Bárhogyan is jártunk el, a végeredmény ugyanaz volt: mindegyik a sitten fog megrohadni. Most egy nagyobb halra vadászunk, de előtte a jelentékteleneket kell behurcolnunk. Minél kevesebb szövetséges, annál esélyesebb a bukás.
Újabb tíz perc telik el, a türelmem pedig szépen, lassan a végét járja. Bízok a társam képességeimben. Nem egy szemétládát juttatott rács mögé, és még sokat is fog, de néha túlságosan is a törvény kezére játszik, márpedig az ilyen helyzetekben ez cseppet sem segít. Megvárom a következő kérdésre kapott választ, majd megelégelem a szórakozást, és feltépve az ajtót sétálok át a másik terembe, hogy megsürgessem a faggatózást.
- Elintézem. – fordulok Tanner felé, aki már jól ismerte a módszereimet. Ugyan helyeselni nem helyeselte, viszont sose vallottam kudarcot.
- Owen, finoman. – figyelmeztet, én pedig végigmérem az asztalnál ülő férget, és leemelem magamról a zakómat.
- Úriember leszek, mint mindig. – tűröm fel ingem ujjait, majd megvárom, hogy becsukódjon mögöttem az ajtó, és közelebb sétálok a bűnözőhöz, aki még mindig olyan bambán vigyorog.
- Azt hiszi, hogy sikerrel fog járni? – hitetlenkedve felnevet, én pedig megjátszva követem a példáját, majd a nyakánál fogva préselem a falhoz a székénél fogva, hatalmas csattanással töltve be ezzel az apró teret, amelytől a tag egyből befogja a pofáját.
- Tudom, hogy sikerrel fogok járni. – nem engedem el, a csávó viszont igyekszik szabadulni. Sóhajtok egyet, azonban a színjátéka hidegen hagy. Helyette felveszem vele a szemkontaktust, és miközben tekintete ide-oda cikázik félelmében, az enyém meg sem rebben.
- Ezt nem teheti.. – nyöszörgi kezem nyomása alatt.
- Mit nem tehetek? Maga szerint érdekel valakit, hogy mit csinálok itt bent? Úgy gondolom, a válaszra saját maga is rájön. – ujjaim enyhe pírként hagynak nyomot a tag bőrén, miközben tenyerem alatt érzem felgyorsult pulzusát, az enyém viszont végig nyugodt marad.
-  Látja azt a kamerát a sarokban? Bármikor eltűnhet róla az a felvétel, amikor ledugom a fegyver csövét a torkán, ha nem működik velünk együtt. – újabb nyomást erőltetek ujjaim segítségével. Sajátos módszeremet az üveg lapján történő ütemes kopogása szakítja meg, és szinte a hátamban érzem Tanner égető tekintetét a másik oldalról. Könnyedén engedem el a tag nyakát, aki köhögésben tör ki, én pedig a tarkómon fűzöm össze az ujjaimat, majd távolabb sétálok tőle. Tíz, kilenc, nyolc, hét. Mély levegő. Hat, öt, négy, három. Még egy mély levegő. Kettő, egy. Lenézek a kezeimre, az ujjaim kevésbé remegnek. Dühöm kezelésére kialakított módszerem sikeresnek látszik, de mikor ránézek a nyakát tapogató alakra, újra semmissé válik minden próbálkozásom.
- Felteszem még egyszer a kérdést, és utoljára: Ki az összekötője? – kezeimet zsebeimbe mélyesztem, tekintetemmel pedig komolyan vizslatom a velem szemben lévőt. Nyugodtságom ugyan átmeneti állapot csupán, mégis még egy eséllyel megtoldom szánalmas életét, hátha ügyesen taktikázik vele. De amikor válasz helyett ismét kiakad, és arról magyaráz, hogy neki jogai vannak, nem tűrök tovább, és egyszerűen megismertetem homlokával az asztallapját, majd tarkójánál fogva lent tartom.
- Gondolja, érdekel a süketelése? Magának így is lőttek, de ha nem dalol, akkor meg végképp. Talán egy-két alkut még ki tudnánk sajtolni a bűnlajstroma közül, de könnyen végződhet ez szerencsétlenül is. – hajolok le hozzá, ő viszont valami olyasmit nyöszörög, hogy beszélni fog. Elengedem, várok a fejleményekre, de mintha nem történne semmi. Aztán mond pár olyan információt, ami kevésbé érdekel, de látszik rajta, hogy csak az időnket próbálja húzni, és az égvilágon semmi értelme sincs annak, amit magyaráz. Kifújom a levegőt, majd felmutatom az ujjamat, ezzel jelezve Tannernek, hogy a türelmem itt ért véget. Mire társam a kihallgatóba ér, a tag már eszméletlenül nyugszik a széken, én pedig kiropogtatom a gyenge erőltetést igénylő ütéstől a kezeimet.
- Haszontalan volt. – vonok vállat, de nem várom meg az okítást, egyszerűen kisétálok a teremből.
Gyűlöltem az ilyen napokat. Az ember azt hinné kapása van, aztán besunnyog ilyen nyomorult, és magyaráz össze-vissza, játssza a kemény legényt, míg végül kiderül, hogy szart se tud semmiről. Az ilyen kitérőkkel többet haladunk hátra, mint előre, és habár Tanner ilyen helyzetben azzal nyugtatna, hogy még van időnk felszámolni a mocskokat, semmi esélye nem lenne. Az idő rettentően kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még azt hiszed, hogy tele vagy vele, a másikban pedig kifutsz belőle.
Idegesen dobolgatok a kormányon, és hazafelé veszem az irányt. Szívesen kitennék kitérőt egy közeli bárba, hogy mérgezzem magamat a függőséget okozó folyadékok egyikével, de már 2 éve nem nyúltam italhoz. Segített, ha néha felöntöttem a garatra? Pár óráig igen. Aztán arra eszméltem, hogy nyomorultul érzem magamat, és a problémáim még mindig a nyakamba vannak szakadva. Se vele, se nélküle nem lett jobb a helyzet, de amíg az ital elhomályosította minden ítélőképességemet, addig a józanságom ésszerű ötletekkel ajándékozott meg.  A jelzőlámpa fénye pirosra vált, én pedig a műszerfalon lévő óra mutatóját tanulmányozom. Talán, ha nem is a bárba, de tehetnék egy kitérőt arra a környékre, ahonnan reggel összeszedtük ezt a szerencsétlent. Nem kell sokáig időznöm a gondolataimmal, mert mire észbe kapok már éles kanyart is veszek a zöld jelzőfény után, és az egyik utcán kanyarodok le. A környék kevésbé zsúfolt, ezért is lesz könnyű kiszúrni a patkányokat. Azonban tovább haladva nem egy közülük való nőre figyelek fel, és egy férfire. Egyből lassítok, és szinte alig húzódok le az útszélére, mikor már szállok is ki az autóból. A nekem háttal álló alak nem vesz észre, és tovább folytatja, amit elkezdett. Meggyorsítom a lépteimet, és mielőtt kétszer átfuthatna a gondolatmenet a józan eszemen, a kezemet felemelem, és egy ütést mérek hátulról a férfire, aki egyből a földön köt ki.
- Jól van?  – teszem fel a kérdésemet a tőlem nem messze álló lánynak, akin látszik, hogy mennyire megrémült az előtte kibontakozó helyzeten. Sosem voltam egy hős lovag, nem is az én feladatom volt a bajbajutottak megsegítése, de most mégis kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam magára a lányt.
- Életben van még. – hajolok le a földön fekvő alakhoz, hogy kitapinthassam a pulzusát, majd felemelem a földről, és a hátamra csapom, fél kézzel pedig már a rendőrséget tárcsázom.
- Engedje meg, hogy hazavigyem. Lehet, hogy kellemes környéknek tűnik, de ilyen férgekkel van tele. – vágom be a csávót a kocsijának ülésére, és hozzábilincselem a kormányhoz, miközben a rendőrségnek diktálom be a címet. Miután a zsebembe mélyesztem a telefont, becsapom az autó ajtaját, és elindulok a lány felé, aki tesz még egy lépést hátra. Valószínű halálra van rémülve, és az én látványom sem segít.
- Nem én vagyok itt a rossz fiú. Ha nem akar beülni a kocsimba, gyalog is elkísérhetem, de nem hagyna nyugodni, ha egyedül kellene megtennie a hátralévő utat. – mérem őt végig, majd tekintetem a kék szempárral veszi fel a szemkontaktust.  

music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 1137 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szomb. Júl. 15, 2017 8:24 pm
Owen & Ella



A férfi jelenléte gombócot növeszt a torkomban, és érzem, hogy az idegesség csomóba rántja a gyomromat. Nem szoktam hozzá az efféle helyzetekhez, velem nem történik soha semmi rossz, átlagos vagyok, és nem tűnök ki a tömegből. A szüleim gazdagsága nincs összefüggésben az én személyiségemmel, sem az életemmel. Az apám nagyon jól kezelte az üzleti, és a magánéleti feladatait, és egy percig sem éreztem, hogy veszélyben lenne az életem…idáig. A munkájában sok minden adna okot az aggodalomra, de anyát, és engem is úgy védett, mint a két legdrágább ékkövét. A médiában ezért nem is reklámozta, hogy ki a gyermeke, és a feleségével is csak akkor jelent meg valamilyen fontos eseményen, ha elkerülhetetlen volt a partnerkísérő. Bántott-e, hogy falakat emelt közém? Éppen ellenkezőleg. Megadta nekem azt az ajándékot, ami minden lánynak a vágya, hogy teljes életet élhessen. Az egyetemen kevesen tudták, hogy kik a szüleim, ha mégis befutott egy-kettő rajongó, akkor lekoptattam őket. A nyár beköszöntével az egyetlen kiemelkedő program a közös nyaralásunk volt, ahova viszont mindenképpen kellettek az óvintézkedések. Előfordult, hogy Afrikában kötöttünk ki egy-egy nyersanyag lelőhelyen, de azt sem érdekelt, mert remekül szórakoztam. A mostani kikapcsolódás a tengerpartra szól, és valóban be kellene még pakolnom is…ha egyáltalán épségben hazaérek.
- Uram, ez a nyaklánc nem gyémánt, csak egy üvegkristály. Ne közelítsen. – tartom felé a kezemet, de a távolság vészesen csökken közöttünk, és a kiéhezett, élveteg szempár sem segít rajtam. Lúdbőrös leszek, az ártatlan kis róka jut eszembe, meg az úttesten fekvő édesanyja. A vijjogás figyelemfelhívás volt, de bármennyire is próbálkozzon, már nem fog érte jönni senki, hacsak nem jár a közelben az édesapja. A pupilláim kitágulnak, és megérintem a nyakamban lógó nyakéket, de ezzel valószínűleg csak azt hozom elő, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam be az állításaimnak.
- Kisasszony..az nem úgy csillog, mint egy üvegdarab. – a mellkasomban pulzáló izomköteg reszketve húzódik össze, és engedi ki újra a vért, mire felocsúdok, és elérek az erdős terület határához. Innentől kezdve vagy elborulok, vagy a kezére akadok ennek a gazfickónak, de nem kell sokat agyalnom rajta, mert egy másik jármű érkezése köt le. A kocsiból kipattanó figura langaléta testmérete alapján arra következtetek, hogy a segítő szándék bújik meg az indíttatásában, de totálisan lefagyok, amikor hátulról leüti a tagot. Jól vagyok-e? Igazából az ájulás szélére kerültem, a kommunikációs készségem se az igazi az idegenek jelenlétében, de még tetőzi azzal, hogy lehajol, és megerősíti, hogy a majdnem támadóm életben van.
- Az…jó.. – elfúló hangon jegyzem meg, a tekintetem ide-oda cikázik róla, és az alélt férfi kettősén. El is feledkezek arról, hogy tulajdonképpen, mit keresek itt. A szám elé kapom a kezemet, és egy lépést hátrálok a hirtelen ötlete gyanánt, hogy a vállára kapja, és simán átsétál vele a tag autójához, hogy betegye az ülésre…és jól látom? Kinyújtom a nyakamat, de eltéveszthetetlen a bilincs, és annak a jellegzetes kattogó hangja. A fülén a telefon, és a rendőrséget hívja. Rendben, meg kellene várnom a zsarukat, de szívem szerint kereket oldanék.
- Én ezt nem tartom jót ötletnek, mert…mégis ki maga? – csúszik ki a számon az alapvető kérdés, mert be sem mutatkozott, de arról győzköd, hogy haza akar kísérni meg mi egyéb. Nem így képzeltem el az utolsó napomat az egyetemen az ősz beköszönte előtt, de mindenképpen eseménydúsan telik el.
- Minden egyes nap erre jövök haza, és eddig nem történt semmi ilyesmi. – a könyveimet el is felejtettem, holott már a földön hevernek, és a táskám is elcsúszott a derekamon, de gyorsan pótlom a hiányosságaimat, és felkapom a földről a tankönyveket, aztán a melleimhez szorítom. Némi por is felszáll az aszfaltról, miközben leporolom a borítókat, megrökönyödve hallgatom a meredekebbnél meredekebb ötleteit a férfinak.
- Nem szükséges. Tényleg köszönöm a felajánlást, de nem lakom messze, és öt percen belül ott is vagyok már. A szüleim várnak.. – hangsúlyozom ki a végét, hogy véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy ne keresnének, ha eltűnnék.
- Én elhiszem, hogy maga nem rossz fiú, de akkor sem kell hazakísérnie. – nyomatékosítom az utolsó szavaimat, és faképnél hagyva lódulok neki az útnak, de egy kocsi becsap elém, mielőtt átkelhetnék, és a férfi a nyomomba ered. Az adrenalintól a fülem zúgni kezd, és valami használható önvédelmi trükk után kutatok az elmém mélyén, amikor bevillan a barátnőmtől kapott paprika spray. Ella gyorsabb legyél, mint ő…ne hagyd, hogy utolérjen, de bármennyire is igyekszem, már ott van a hátam mögött. A táskám oldalsó zsebéből halászom elő a kis flakont, és ügyetlenül rázom fel, aztán kipattintom a tetejét, és megfordulva egy nagyobb adagot eresztek rá. A káromkodás, és a hangos jajveszékelés, amitől én is megrémülök, hirtelen késztet az elugrásra.
- Köszönöm, de nem kell hazakísérnie… - nyögöm ki, és megszaporázom a lépteimet, de feléled bennem a bűntudat is. A szer hatásosnak bizonyul, mert még mindig nem lát semmit, aztán meg körülnézek, és elszégyellve magam érdeklődnék a hogyléte felől, de tanácstalan vagyok, így a kellő távolságban állok meg tőle, hogyha futnom kellene, akkor fel tudjam venni a nyúlcipőt.



805● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 16, 2017 12:58 am-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szomb. Júl. 15, 2017 11:59 pm

Ella & Owen
Az élet fura játékának bizonyul, hogy az ember tesz egy kitérőt egy másik célja érdekében, majd kiköt egy rablásnak induló helyszínen, és végül megment egy nőt. Nevetséges, és abszurd. Nem az, hogy vannak ekkora mocsadékok, akik bármire ráteszik a kezüket, ami megtetszik nekik, hanem a helyzet, ami kialakult. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha én nem vagyok itt. A fejemben tisztán él a kép a hölgy aggódó, és ijedt tekintetéről, melyet azzal is fokoztam, hogy a tagot a kormányhoz bilincseltem. Mit kellett volna vele tennem? Ez tűnt a legkulturáltabbnak azok után, amiket még tudtam volna vele tenni, ha nem akad közönségem. Márpedig akkor végleg elvágtam volna minden lehetőségemet annak irányába, hogy akár egy percre is szót értsek vele. Túl hosszú, és kiábrándító napom volt ahhoz, hogy még egy nőt is magamra haragítsak, vagy éppenséggel veszekedést kezdeményezzek vele.  
Ajánlatom ellenkezést vált ki belőle, és bár határozottan kijelentettem, hogy a történetben nem én vagyok a gazfickó, mégsem tűntem eléggé meggyőzőnek számára azok után, amit az immár eszméletlenül tengődő tettem.
- A tag miatt van? Csak alszik egy fél órát, talán egyet, majd lesz egy kis fejfájása, de ezen kívül egyben marad. Tudtam volna maradandó sérülést is okozni neki. – vonok vállat, mintha teljesen természetes lenne a kijelentésem, a nő azonban még mindig hátrál. Fél tőlem, ez könnyen lejött, mégis az elveim azt próbálják belém erőszakolni, hogy nem kellene védtelenül hagynom. A feladatom, hogy megóvjam az embereket azoktól a férgektől, akik az utcán próbálnak túladni az anyagon, majd tönkreteszik más életét. Egyfajta hősök vagyunk a megoldásunk tükrében, de nem tartozunk ennél többnek a közösségért. Az, hogy én most itt állok, és szinte már könyörgök a tőlem nem messze álló nőnek, hogy hagy kísérjem haza, csakis a megmaradt jószívűségem záloga, amely eléggé keményen vetekedik bennem a türelmetlenségemmel. Bármilyen esetet nézek, az utóbbi mindig győzedelmeskedik felettem.
Észreveszem rajta, hogy hadakozik önmagával, és próbál eligazodni rajtam. Milyen bájos. Ha tudná, hogy egy kész rejtvény vagyok, biztos nem törné az édes fejét azon, hogy mik a szándékaim. Általában mire rájönnek erre az emberek, már túlságosan is késő lesz. Elindul, én pedig természetesen utána, mert hát ígéretet tettem neki, meg leginkább magamnak, hogy nem hagyom egyedül lófrálni. Olyan lehetetlen ezt felfogni? Arra viszont nem vagyok eléggé felkészülve, hogy mire sikerül őt utolérnem, egyszerűen fogja magát, és hatástalanít. A szemeim rettentően égnek, és egy pillanatra hangosan felmordulok a fájdalmas érzéstől, melytől nem látok semmit sem. Manapság így reagálnak a nők a segítségre? Megfordul a fejemben, hogy lehet hagynom kellett volna, és nem beleavatkozni. Néhanapján egyszerűen csak tovább kellene hajtanom, minden kitérő vagy mentőexpedíció nélkül. Lássuk be, ez most nem az a nap volt.
- Mi a fene ütött magába? – teszem fel a kérdésemet nem túl kedves hangnemben, de a szemeim egyszerűen égnek, és bármilyen mozdulatra rosszabbá válnak. A magunkfajtákat felkészítik dolgokra. Órákat veszünk ahhoz, hogy a mozdulatainkat tudjuk irányítani, és hatással legyünk az emberekre. Manipulatív eszközöket tuszkolnak belénk, végül pedig önmagunk leszünk azok a fegyverek, akik hatástalanítják a külvilág szemetét. Mégis, mikor jön egy bájos hölgy, aki nem feltétlenül tűnik pszichopatának, bűnözőnek, csupán egy ártatlan nőnek minden egyes romlott sejt nélkül, az ember naivan azt hiszi, hogy mindenre fel van készülve. Aztán bumm. A szemed majd kiég, és az egyetlen, amit hajtogatni tudsz az pár obszcén szó, melyet a fájdalomingered totális tönkretétele okoz. Máskor egyszerűen megütögetem a vállát az alaknak, vagy megsimogatom a fejét, hogy milyen okos fiú, mert éppen a másiktól akarja elcsalni a tulajdonát. Akkor én is jobb bánásmódot kapnék ennél?
Egy idő után tisztul a látásom, és megjelenik előttem a tőlem jó pár lépés távolságra álló nő, aki egyik lábáról a másikra helyezi az egyensúlyát, és úgy fürkész engem, mintha képes lennék megveszni, és bosszút állni tetteiért.
- Legalább 10 nyelven tudok kitűnően. Melyiken értessem meg azt a mondatot, hogy nem én vagyok a rossz? – pislogok párat, hogy élesedjen a kép, de még mindig kegyetlenül rossz.  Ha pasiból lenne, már rég megismertettem volna a fejét az aszfalttal, vagy valamelyik fával, és autóval a közelben, de most nehezebb helyzetem van.
- Ki vagyok én? – halászom elő a jelvényemet, és feltartom neki, de mielőtt jobban megnézhetné, össze is csukom egyből.
- Rettentő nagy bajban van kisasszony, ugye tisztában van vele? – egyenesedek ki, és eszembe jut valami, azt viszont még mindig nem tudom, miért töröm magamat ennyire keményen, amikor egyszerűen csak bevághatnám a kocsiba, vagy ülhetnék be egyedül, és hagyhatnám sorsára. Most viszont nem vagyok abban a helyzetben, hogy válaszokat keressek.
- Simán bevihetném most azonnal, amiért bántalmazott. Tudja mennyire macerás annyi papírmunka, meg egy éjszaka a hűvösben? Maga túl jó ahhoz, hogy bekerüljön a rendszerbe ilyen baklövés miatt. – kezdek bele, és még mellé vágok is egy grimaszt.
- Mit tehetnénk ez ügyben? Gondolom a rács mögött csücsülni vagy egy kihallgató szobában annyira nem tűnik a kedvenc időtöltései közé, de talán döntésre tudnánk jutni. – teszek úgy mintha elgondolkoznék, habár tudom a tervem végkimenetelét.
- Nem szokásom akadékoskodni az ártatlan emberekkel, ezért lenne egy ajánlatom. Én, teljes önzetlenségem jeléül elsiklok a tény felett, hogy az előbb majdnem megvakított, maga pedig bocsánatkérése mellett megengedi személyes hősének, hogy hazakísérje. Mi a véleménye? Egyezségre tudunk jutni ez ügyben? – tartom egy kicsit hosszabb ideig csukva a szemeimet, mert még mindig nem túl kellemes a fény érzése, meg úgy valójában semmi sem.
- Van még nálam bilincs, ha nem áll az alku. Esetleg leszedhetem a pasasról is, ha az jobban tetszik. – teszem még hozzá, és csípőre vágom mindkét kezemet.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 896 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Vas. Júl. 16, 2017 1:07 am
Owen & Ella



Relatív eldönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nem szokásom rábökni az első emberre, aki szembe jön velem az utcán, és megállapítani, hogy melyik tábort erősíti. A másik férfiról is azt hittem, hogy normális, de a kirohanása az állatok miatt, hogy is mondjam, de visszatetszést keltett bennem. A semmiből feltűnő megmentő pedig aztán egy igazi talány. A határozott fellépésével nem is lenne gondom, de ahogyan elbánik a támadómmal, az kérdéseket von maga után. Egy hősnek az lenne a feladata, hogy leüsse a másikat, majd odabilincselje a kormányhoz? Tettlegességig nem fajult a szituáció, de a mostani pasival már nem tudom eldönteni, hogy mi lesz a végkimenetel. Hálálkodva biztosan nem rohantam volna a kezei közé, de a megjegyzései, és ez az erőszakosan haza akar kísérni szlogen megijesztett. A mai világban már az sem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ezek ketten összejátszottak, csak éppen a helyesebbnek több esélye van, hogy leszerelje a nőt, miután megmentette. Bármi megeshet, és félek, hogy itt is ez a felállás, de a telefonhívás, meg a rendőrök említése egy kicsit elhallgatatta a vészharangjaimat. A próbálkozása kedves gesztus is lehetne, csak ne beszélnénk rébuszokban. A frászt hozza rám az alélt taggal, és jobbnak látom, ha lelépek, de a makacssága nem ismer határokat, és a nyomomba ered. A pulzusom felszökik, és a táskám pántját babrálom, amint rájövök, hogy van nálam védekező eszköz. A paprika spray átmenetileg hatástalanítja, és lesz időm elmenekülni. Nem vagyok kíváncsi, hogy mit fog tenni az ürgével. Anya…jézusom meg fog ijedni, ha elmesélem neki a történteket. Sűrűn pillantok hátra, és a megfelelő időben, amikor a vállamra tenné a kezét, egyszerűen a szemébe fújom a csípős sprayt. Az ordítás, és a káromkodások egyvelege megteszi egyelőre, és meg is szaporázom a lépteimet, de nem hagy nyugodni, amit tettem. Nem vagyok ilyen, de a helyzet is új, és előre nem láthattam, hogy így fogok reagálni, ha veszélybe kerülök.
- Megijesztett. – fakadok ki, és egy kis félkört is leírok az út mellett. A szernek mennyi ideig kell csípnie? A flakonra írt tájékoztatót szemlélem, de erről nem adnak pontos leírást. A legjobb lesz, ha visszateszem a táskámba. Előkeresek egy zsebkendőt is, és beletörlöm a kis kacsómat. Leizzadtam, a könyveket a másik alkaromon támasztom ki, és fél szemmel még az idegen férfit is figyelemmel követem.
- Nem ismerem magát, és azzal, hogy leüt előttem valakit, majd odabilincseli a kormányhoz nem segíti elő a magyarázkodást. Sajnálom. – biggyesztem le az ajkaimat, és őszinte aggodalommal mérem végig, de úgy tűnik, hogy lassan javul az állapota, vagyis a szeme épsége. A kérdésére az elővett zsebkendőt odatartanám neki, de helyette a jelvényét villantja meg előttem, és nagyot kell nyelnem a beálló fordulatra.
- Maga rendőr? – sápadok le, és egészen más viszonylatba kerül át az előbbi jelenet. Amennyiben a jókat erősíti, akkor azért ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, mert ez a szent kötelessége, és nem az, hogy a következő bokorban megerőszakoljon. Nem sok időt enged rá, hogy elolvassam a beosztását, vagy egyéb információt, de minden bizonnyal elképedést vált ki belőlem. A felé tartott papírt ki is fújja a kezemből a szél.
- Én nem sejtettem, hogy civil rendőr, nem volt magánál pisztoly, de a bilincs… - most esik le, de a számonkérésére nem tudok érdembeli választ adni, mert ledöbbennek, és zavarba is jövök. Kiiktattam egy hivatali szervet? Le fog tartóztatni….úristen Ella, ez botrányos!
- Nem szándékosan bántottam, azt hittem, hogy maga is… - a vele van már nem csúszik ki a számon, csak elfordulok, és a mellemhez szorítom a könyveimet. A szüleim meg fognak ölni, ha priuszom lesz, rosszabb esetben a börtönben töltöm az éjszakát.
- A rács mögött ülni? – alig kapok levegőt, és a sírás kerülget, amiért magamat sodortam bajba.
- Életemben nem ártottam egy légynek se. – falfehér leszek, és az egyezkedés valóban jónak tűnik, de mivel engesztelhetném ki? A felsorolása ésszerű, és megint oda érünk el, ami az eredeti ötlete volt.
- Ennyi az ára, és többet nem említi, amennyiben hazakísérhet? – pillantok rá, de a szemei még csukva vannak, és hogy legyen még egy burkolt fenyegetés is, az arcomba vágja, hogy a bilincs kattanhat az én karomon is, ha nem vagyok együttműködő.
- A kocsijába akkor sem ülök be. – kulcsolom össze a két karomat, és farkasszemet nézek a szőkésbarnás személlyel. Végig is futtatom rajta a pillantásomat, hogy aztán ismét visszatérjek a kiinduló ponthoz, de a kis idillt a kocsi felől hallatszó mocorgás szakítja félbe.
- Engedjenek el… - az alélt társunk felébredt, és azonnal felé tekintünk mind a ketten.
- Kihívta a társait? Beviszik őt? – érdeklődöm teljesen semlegesen, de már azon jár az eszem, hogy mit tegyek. A hirtelen beálló vijjogás fülsértően nagy, és eszembe jut, hogy valójában mi okozta a galibát.
- A kicsi… - nézek még egyszer a megmentőmre, és az erdő irányába lépve tűnök el a fák takarásában. A nap már lemenőben, a fény alig jut el idáig, de a hang túl erős, és az én szívem facsarodik bele. Az anyja már meghalt, nem érdemel ő is halált egy nem törődő ember miatt. Csendben hallgatózom, és az egyik bokor alól fel is villan a két sárga szempár.
- Ne félj… - guggolok le, és a könyveimet az avarra helyezem. A két térdemre ereszkedem le, és óvatosan mászva felé nyújtom ki a karomat. Az orra hegye már majdnem elérne, de a háttérből hallatszó trappolásra megijed, és behúzódik.
- Ne máááár. – szólalok meg, mert sejtéseim szerint a morcos rendőr követett. Ezt hogy fogom kimagyarázni neki?


885● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 19, 2017 10:03 am-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 12:32 am

Ella & Owen
Nem szokásom ultimátumot adni az embereknek, hiszen ha bűnösök, egyszerűen bevágom őket a kocsiba, és mennek a jól megérdemelt helyükre. Az alkudozás sem tartozik az erényeim közé, és csak akkor szoktam leginkább alkalmazni, mikor túlságosan szórakozott kedvemben vagyok ahhoz, hogy húzzam a kihallgatóban lévő tag agyát, és a jövőjével játsszak. Igen, élvezem ezt, mert megérdemli a szemétláda, hogy ott rohadjon bent a tettei következményének fényében. Most viszont a helyzet egészen más. A velem szemben álló nő ellenséges fellépése ugyan feldühített, ugyanakkor mégis kibillentett a megszokott egyensúlyomból. Nem számítottam a támadására annak ellenére, hogy megmentettem őt. Nem vártam el tőle köszönetet, hiszen semmit se érek vele, de ezt sem érdemeltem. Az ember egyszer igyekszik kedves lenni, hátha még a megmaradt jósága megmentő hatással lesz az egész lényére, és akkor is lerombolják.
- Nem beszélek érthetően? – teszem fel neki a kérdésemet, hiszen annak ellenére, hogy világosan megfogalmaztam a szavaimat, mégis hitetlenkedve visszakérdez. Lehetnek az az alak, aki fűt-fát ígér, majd mikor becserkészi az áldozatát, szépen hátba szúrja. Lehetnék ez, de minek akadékoskodjak vele, amikor már így is halálra van rémülve tőlem, meg az előbb kialakult helyzettől? Puszta abszurditást érzek a gyanújában, ami arról szól, hogy partnerséget kötöttem a kocsiban heverésző alakkal. Szinte nevetni támad kedvem ezen a feltételezésen, mert soha nem állnék le ekkora csődtömegekkel, hiszen már az első akció során kinyíratna saját magamat is, meg engem is. Az ilyenek minek nekem? Mégis a hölgyemény volt annyira naiv, hogy még ezzel is áltatta magát, csakhogy a rosszfiút lássa bennem. Kellemes.
- Mi baja van a kocsimmal? Ártott magának valamit? – tárom szét a karjaimat kiakadásomat nyomatékosítva, hiszen ha már úgyis belemegy az egész hazakísérős témába, akkor olyan mindegy, hogy kettesben sétálunk, vagy kocsival megyünk. Legalább előbb megszabadul tőlem, és bár nem mondja ki nyíltan, tudom, hogy ez a célja. Nekem sem nagy öröm más lelkét pátyolgatni, vagy bébiszittert játszani az útszélén, de ismertem ezt a helyet már, mint a tenyeremet, nem kellett két lépést sem tenni ahhoz, hogy a következő semmirekellőbe botoljon bele az ember. Mielőtt kérdésemre valamilyen választ is kaphatnék, a háttérben ébredező tag szakítja meg idilli társalgásunkat. Kifújom a levegőt, és megfordul a fejemben, hogy még egyszer odalépek egy újabb adag pofonnal megajándékozva, de azt már biztos nem élné túl.
- Természetesen ez a cél. Bár jobban megérdemelné, ha a kocsival együtt… - kezdek bele, de valamilyen kicsiről magyaráz, és már el is tűnik a fák között. – Most hova megy?
Nem tudok lépést tartani ezzel a nővel, komolyan mondom. Az egyik pillanatban még alkudozik, majd támad, most meg olyan dolgok után szaladgál, amelyeknek még a létezéséről sem tudok. Gondterhelten simítom végig tenyeremmel az arcomat, majd még egy ideig hallgatom a kocsiban rostokoló alak nyavalygását, utána viszont elindulok az autóhoz, és becsapom a nyitott ajtót.
- Végre, hogy befogtad a pofádat. – morgok magam elé, miközben elindulok megkeresni Dr. Szöszit, akin lehet, most ütköznek ki a túrázási szokásai, vagy fogalmam sincsen, mit csinálhat a fák között. Nem is gondolkozok, amikor meggyorsítom a lépteimet, de úgy tűnik, megszakítottam valamit, hiszen nem túl boldog az érkezésem miatt.
- Haladhatnánk már végre? – fűzöm össze karjaimat mellkasom előtt, miközben enyhén félrebiccentem a fejemet, hátha rájövök, hogy mi is folyik itt valójában. Az emberi szokások nálam már elavultak, és ki tudja milyen hóbortok alakultak ki mostanában az emberiségben, amelyekkel újabb okot adnak arra, hogy megérettek a pusztulásra. Egy ideig csendben maradok, hátha így kitudódik mi is zajlik itt éppen, és a hirtelen csend meghozza az eredményét, mert egy róka tűnik fel a fák közül, és óvatoskodva szimatolja körbe környezetét, mielőtt kimerészkedne rejtekhelyéről. Élesen szívom be a levegőt, erre nincsen más reakcióm. Egyszerűen képtelen vagyok napirendre térni afelett, hogy komolyan emiatt húzzuk az időt.
- Ha most felkapja a rókát, és magával hozza, esküszöm, hozzábilincselem a kocsiban ülő alakhoz. – mutatok a jármű felé, azonban nem igazán akar mozdulni. Nem tudom mi a célja vele, nekem viszont nincs türelmem megvárni. Egyszerű mozdulattal hajolok le, és kapom fel a vállamra a lányt.
- Játsszunk olyat, hogy innentől kezdve én parancsolok. Eljátszotta a lehetőségeit a kocsival megyünk, nem megyünk kocsival játékban, így én döntöm el, és a kocsi mellett teszem le a voksomat. – indulok meg a saját autóm felé, majd kinyitom az anyósülés ajtaját, és berakom a hölgyeményt. Könnyedén kerülöm meg az autót, és szállok be én is, de mielőtt szökni próbálna, áthajolok hozzá, és becsatolom, az ajtókat pedig lezárom.
- Eljátszotta a türelmemet, pedig az nem jelent jót maga számára. Kérem a címet, vagy lőttek az alkunak, és hűsölhet egyet. Biztosan bent odalesznek a kis törékeny virágszál alkatáért. – fogom meg a kormányt egyik kezemmel, és indítom el az autót. Ekkor érkeznek a helyszínre a rendőrök is, én pedig felmutatom a jelvényemet, hogy bebiztosítsam magunkat, végül tovább haladnak a másik kocsi felé.
- Szóval, a cím? – ismétlem meg újra, és legutoljára a kérdésemet. Nekem mindegy melyik irányba megyünk, de jobban örülnék, ha nem kellene papírmunkával töltenem a nap hátralévő részemet csak azért, mert a szőkeségnek jobban tetszik a rókavadászat, mint a biztonságos otthonlét.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 821 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 10:14 am
Owen & Ella



Tehetetlenül állok a történtek előtt, és magam se hiszem el, hogy lefújtam a megmentőmet, de amit tett, abban nem volt semmi hősies. Leütötte a támadómat, aztán odabilincselte a kormányhoz, végül megkérdezte tőlem, hogy minden oké-e? Nem egy akciófilmben vagyunk, ahol pisztolyt tartottak a fejemhez, és ha őszinte akarok lenni, jobban megijesztett ezzel a fellépésével, mint a másik tag azzal, hogy közelített felém. Utólag már bánom, hogy nem hívtam fel apát, hogy jöjjön értem, és vigyen haza, mert ettől az egész kellemetlenségtől megkímélt volna. A tetejébe ráadásul egy rendőr baját láttam el, ami nem vet rám jó fényt. Fenyegetőzik, hogy be fog vinni, mellyel tetézi a félelmemet. Nem vallottam a személyemet egy erőszaktevőnek, de most úgy állít be, holott csak jogosan védtem magam. A mai világban honnan kellene tudnom, hogy ki van mellettem, és ki van ellenem? Védőbuborékban léteztem, és az egyetemi bulik alkalmával sem történt semmi kirívó. Nem kerültem drogos társaságba, nem itattak meg semmilyen kétes itallal, és idegenek sem fuvaroztak haza. A zsebkendőt tartom felé, ügyetlenül egyensúlyozom vele, mert a táskám is lehúz, és a könyvek sem könnyűek, de még mindig nem lát tisztán a férfi, és csak mutogat felém.
- De, világosan beszél, de ez még nem jelenti azt, hogy hinnem is kellene magának. Nagyon fáj… - félénken érdeklődöm tőle, de valamiért nem érek el hatást, most meg azzal jön, hogy ezért börtönbe is csukhat. A szívem a torkomban dobog, kitágult pupillákkal méregetem őt, de a távolságot nem csökkentem.
- A kocsijában bármi történhet. Rendőr, felfogtam, de annak a férfinak is behúzott egyet. A jelvény sem garancia arra, hogy nem esik bántódásom. – ellenkezem, abban benne vagyok, hogy mellettem sétálva kísérjen el, de ennél többre nem vagyok hajlandó. Féltem a testi épségemet, meg a szüleimre se akarom a frászt hozni. A kocsiban eközben felébredt az alélt pasas, és a szabadulásáért nyöszörög, nekem meg most esik le, hogy miért is háborodtam fel. A vijjogás a bokrok takarásából érkezik, és nincs szívem otthagyni egyedül a kölyköt, ha már az anyukája elpusztult. A közeli árkos területen feltűnik egy lyuk, és biztos vagyok benne, hogy ide várta vissza az anyukáját. Leereszkedem a térdemre, és a könyveimet magam mellé helyezem. A karomat nyújtom ki, ha elég bátorságot érez a kis csöppség, akkor előbújjon, de éppen amikor célt érnék, jelenik meg trappolva a hátrahagyott fickó. Rám förmed, és türelmetlenül várja a válaszomat, de csak szúrós szemekkel pillantok fel rá.
- Hallott már az életmentésről? – támaszkodom meg a tenyeremen, és várok, de olyan agresszív, hogy bennem is felmegy a pumpa. Nem felejtettem el, hogy mit ígértem neki, de előbb a rókán szeretnék segíteni, de még ezt is meghiúsítja.
- Mi baja van a rókával? Meghalt az anyukája… - gesztikulálva mutatok a gödör irányába, amíg a járműre bök, de a következő pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, és a vállán kötök ki.
- Engedjen el… - sikítok fel, mert a könyveim a földön maradtak, a táskám a nyakamban himbálózik, és a szoknyám is felcsúszik. A kocsiig meg sem állunk, simán bevág az anyósülésre, és még annyi menekülési útvonalam sem akad, hogy átnyúljak a fogantyúért, mert beszáll mellém, és az automatikus zárral csapdába ejt. Az ablaküvegre tapasztom a kezemet, és kétségbeesve pillantok ki. A róka ki is megy a fejemből, mert letaglóz ez az emberrablási kísérlet, amelynek a részese vagyok. A címemet követeli, a hangját is megemeli, amire csak simán összerezzenek, és azért sem mondok semmit. A helyszínre érkező rendőrök jelentik az utolsó mentsváramat, amikor beindítja a motort, és a jelvényével zöld utat kap a továbbutazásra.  Átfogom a vállamat, könny szökik a szemembe, de még nem csordul ki. A kormány mögött ülő férfira tekintek, és nagyot nyelek.
- A címemet akarja? – az ölembe húzom a táskámat, a nyakamon pulzáló ütőér kitüremkedik, miközben levegőt veszek, és a nyál összegyűlik a szájüregemben.  Huszonegy vagyok, alig töltöttem be a nagykorúságot, és máris egy lecsukással félemlít meg ez a…hős? Nem ez a szó jutna eszembe róla jelenleg, de a gondolataimat féltve őrzöm előtte, így végül megtörök, és elárulom neki a lakóhelyemet.
- Dekard sétány 6. – a megfelelő távolságra húzódom tőle, a táskám pántját babrálom, aztán előveszem a telefonomat. Lehorgasztott fejjel csak azt veszem észre, hogy megindulnak a könnyeim, és nincs megállás. Halálra ijesztett, és nincs esélyem se, hogy lenyugodjak. A nyaralás, és a holnapi reggel olyan távolinak tűnik, mintha egy másik világban létezne. Az ujjammal háromszor próbálom feloldani a billentyűzárat, mire sikerül is, és megkeresem az apukám telefonszámát. A könnyektől elhomályosul a látásom, de elkezdem levésni az üzenetemet. „Apa…bajban…vagyok…”


885● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 19, 2017 12:26 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 11:02 am

Ella & Owen
A türelmemet olyan dolognak írnám le, amely már évek óta nincs jelen az életemben. Az ösztöneim szerint cselekedtem, és a reakcióim is ezen az elven alapultak. Ha várnom kellett valamire, akkor vagy magam kezébe vettem az irányítást, vagy hagytam a dolgot a fenébe. Az évek folyamán megtanultam, hogy semmit sem vehetek készpénznek az életben, hiszen egyik pillanatról a másikra válhat a létezünk semmivé, és csúszhat ki a kezeink közül az irányítás, ezért úgy figyeltem arra, hogy mindig a markomban tartsam ezt a fontos tényezőt, mint a saját két szemem világára. Példaképemet egy olyan személy köré építettem, akinek egyetlen tisztességes csont sem volt a testében, és mikor az egyetlen horgonyomat a szemeim előtt végezték ki, sok minden átértékelődött az életemben. Leginkább a bizalmam ment tropára. Nem bíztam eléggé a képességeimben, abban, hogy képes vagyok megvédeni azokat az embereket, akik körülvesznek vagy netalántán valamilyen okból kifolyólag fontossá válnak az életemben. Megtörtem lelkileg, testileg pedig kifáradtam. Napokig csak lézengtem, és forrtam a testemet irányító düh érzésében. Képtelen voltam emberek közelébe menni, ha pedig megtettem, biztosan rajtuk töltöttem ki frusztrációmat. Kapóra jött akkoriban a szövetségi tag megjelenése, aki a jövőm egy olyan iránya felé terelgetett, melyről még álmodni sem mertem. Rábólintottam, hiszen kilátástalannak tűnt a helyzetem, és tudtam, hogyha nem leszek újra önmagam, ha saját magam irányítását ismét nem birtokolhatom, teljesen elszabadulok. Érzéketlenségem csapdájába zárva épültem be félelmet, és minden egyéb visszahúzó érzést legyőzve, majd belülről semmisítettem meg azokat a szervezeteket, melyek közrejátszottak a családom elveszítésében. Attól a naptól fogva nem kellett arra gondolnom, hogy képtelen vagyok kontrollálni cselekedeteimet, mert a munkám keretén belül kiadhattam a bennem tomboló dühöt.
Nem akartam megrémiszteni a mellettem ülő lányt, mégis észreveszem a teljes mozdulatsort, ahogyan megremegnek az ajkai, és könnyek szöknek a szemeibe. Kifújom a levegőt, és jobban szorítom a kormányt a kelleténél. Lefektettem a szabályokat, alkut ajánlottam neki, és elsiklottam a tény felett, mely még most is rohadtul égeti a szemeimet. Erre elvárja tőlem, hogy türelmesen rostokoljak mellette, amíg mentőexpedíciót szervez egy róka számára, aki a természetben érzi magát otthon? Értem én, szegény állat egyedül maradt, de kétlem, hogy azért mert szöszi kebleihez öleli az állatot, majd kevésbé lesz elveszett. Ki tudja, akár még szelídsége ellenére is bántani kényszerült volna a lányt, csak mert nem közéjük tartozott. Az állatok kiszámíthatatlanok, és én nem fogom az első sorból végignézni, ahogyan megharcol egy kis rókával. Nem telik bele sok időbe, hogy benyögje a címet, én pedig útnak indulok a megadott cím felé. Eleinte csak lebiggyeszti ajkait, igyekszik visszafogni a sírást, aztán viszont előtör belőle, én pedig ezt a pillanatot választom, hogy lefékezzek.  
- Oké, most megint mi is történt? Ha a róka miatt itatja az egereket, komolyan mondom, önként borulok ki az úttestre a mozgó járműből. – támaszkodok meg a kormányon, és kissé oldalasan ülve nézek rá. Látom rajta mennyire apróra húzódik össze az ülésen, és próbálja tartani a tőlem lévő lehető legnagyobb távolságot. A megszokás hatalma, és a munkám átka. Mások megfélemlítése annyira a részemmé vált, hogy normális beszédre néha már néha képtelen voltam. Most mégis kellő ösztönzést éreztem arra, hogy megpróbáljam, mert nem találtam annál kínosabb dolgot, amikor valaki sírt mellettem, nekem pedig úgy kellett tennem, mintha érdekelne a problémája.
- Rosszul indítottunk, kezdjük unalmasan. Owen vagyok, de maga csak nyugodtan szólíthat Owennek. – nyújtom felé a kezemet egy rögtönzött bemutatkozásra, majd másik kezemmel felnyitom a könyöklőt, és zsebkendőt szedek elő belőle, amelyet felé nyújtok.
- Nem áll szándékomban bántani, mert ha így lenne, már rég megtettem volna. Nem vagyok a szavak embere, ez már lejöhetett, de minden egyes elvemet félretéve segítek magának a hazajutásba, így valószínű az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem elrablási akcióra készülök. Mellesleg, mit művelhetnék magával? Eléggé elbuknék a bébiszitter témában, így minél előbb sikerül elvégeznem a feladatomat, és biztonságban hazavinnem, annál előbb elbúcsúzhatunk egymástól. – osztom meg vele a gondolataimat kissé összefoglalva, majd egy pillanatra az útra figyelek, aztán vissza rá.
- Ha nem szeretne társalogni, nyugodtan ejthetek pár könnycseppet félelmem jeléül, mert kettőnk közül még mindig magácska volt az, aki a megvakításom mellett döntött. Talán egyszerűen csak tartanom kellene a távolságot, nehogy újra megtegye. – vonok vállat egyszerűen, és most ujjaimmal a kormányon dobolgatok tovább. Magam sem értem miért teperek, hogy neki könnyebb legyen kettőnk helyzete, de mégis mások számára hogy jönne le, ha egy síró nőt furikázok haza, akinek még a nevét sem tudom? Nem mintha érdekelne mások véleménye, de nem vagyok vadállat. Tudom tartani a megfelelő távolságot, és tisztában vagyok a határaimmal, amiket nem fogok átlépni.
- És magának mi a becses neve, szöszi? Csak nem állatokkal suttogó? – vonom fel az egyik szemöldökömet, és bár igyekszik magamból kiküszködni egy mosolyt, mégsem sikerül. Mégiscsak megtámadott, hogyan mosolyoghatnék rá?
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 765 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 12:31 pm
Owen & Ella



Világéletemben kerültem a bajt, nem kerestem a problémás szituációkat, és eddig is nagyon jól megvoltam, de ez a mai nap már nekem is sok. Haza akartam csak menni a suliból, és bepakolni a nyaralásra, aztán holnap már a tengerparton süttetni a hasamat. A szemeszter véget ért, az utolsó vizsgáimat is sikeresen vettem, erre jön ez az este, és majdnem megtámadnak, ráadásul a megmentőm szinte rám ripakodik, és a kezébe véve az irányítást kapkod fel a vállára, és zár be a kocsijába, mint valami bűnözőt. Már az is letartóztatással jár, ha megvédem magam? Honnan kellett volna tudnom, hogy rendőr, és jelvénye is van? A legtermészetesebb dolog a világon, hogy nem hagyom magam, de már tényleg nem értem a helyzetet, és egyre borúlátóbb vagyok. A kocsiban a legtávolabb húzódom tőle, hogy az ostorként lecsapó hangján kívül ne kapjak egyebet, de még ez sem tetszik neki, és mikor könnyáztatta tekintettel írom meg az apukámnak, hogy bajban vagyok, simán beletapos a fékbe, és majdnem beleütközik a fejem a kesztyűtartóba, de a tenyeremmel csillapítom az ütközést, ezért csak a mobilom csúszik le a két lábam közé.
- Nem a róka miatt sírok. – szipogva nézek ki a sötétedő erdőre, ahol árván bujkál a kölyök. Nem bántott volna, én szerettem volna kihívni az állatmentőket, vagy egy hozzáértő embert, aki biztosít róla, hogy nem esik bántódása.
- Talán baj lenne, ha mégis miatta tenném? Előttem ütötték el a mamáját, és bocsánat, ha nem vagyok szívtelen, de az ilyen mellett nem tudnék elsétálni egy szó nélkül. – nyúlok le a készülékért, de csak tapogatózok, hogy fél szemmel a férfin legyen a tekintetem, nehogy megint rám ijesszen. Még így sem könnyű tartani a távolságot tőle, de az egyik kezemmel halászom elő, és az ujjamat nyújtom ki, hogy elérjem. Féloldalasan már engem fürkész, és a kormányon járnak az ujjai.
- Rosszul indítottunk. – vallom be én is, ahogyan visszahelyezkedem normálisan az ülésre, és a felém kínált zsebkendőt figyelem. Nem teketóriázok, elveszem, és belefújom az orromat. A környék veszélyes lehet, de most sem érzem magam biztonságban, pedig állítólag egy védelmező úriemberrel vagyok összezárva.
- Mit művelhetne? Ha valóban rendőr, aki értheti az aggodalmamat. Az erőszaktól, a feldaraboláson át még sorolhatnám, hogy mivel járna ez a nem túl szép búcsú. Nem abban a közegben mozgok, ahol ez mindennapos lenne. Az egyetem is biztonságos, és ez egy kivételes eset volt. A pasi meg sem állt volna, ha nem esik le a dísztárcsája, csak… - elhallgatok, és újra felelevenítem, hogy mi is történt egy órával ezelőtt. A nyakláncom tetszett meg neki, és arra kente a fogát, de nem adtam oda. Ezt már nem kell megosztanom a mellettem ülővel, mert az a legnagyobb kívánsága, hogy letudja a teendőit, és hazavigyen. Nekem sincsenek már más igényeim, csak ágyba bújni, és meginni egy forró teát, vagy írni. A házból biztosan felhívom az állatmentőket, hogy merre találják a kicsit…és most esik le, hogy a könyveim ott maradtak.
- Nem fogom újra megtenni, de a könyveim ott maradtak az erdőben. – pillantok rá jelentőségteljesen. Abban voltak a jegyzeteim is, meg az egyik versem. Odaveszett a múlt havi dolgozatom, meg az ötleteim. A kis noteszem nélkül el sem utazhatok. A nyaram, az álmok, és a vágyak.
- Ella vagyok, de vissza kell vinnie a helyszínre. A könyveim ott maradtak az erdőben, amikor felkapott. A szemeszterem…meg kell értenie, hogy ezek fontosak, és így legalább megnézhetném a rókát is. Kérem, vigyen vissza. – a hangom lágyan cseng a kocsi belsejében, és most alkalmam nyílik arra is, hogy jobban szemügyre vegyem a megmentőmet. Micsoda állkapocs, és ez a zizzent tekintet, mintha mindenkiben a rosszat látná. Vajon észreveszi, hogy az érzelmei kiülnek az arcára?
- Owen.. – harapok bele az alsó ajkamba, amikor odakint hirtelen leszakad az ég, és a semmiből érkezik a vihar. Nem tudom hova tenni, és a rám törő pániktól véletlenül megfogom a kezét a mellettem ülőnek, mely éppen a sebváltóra fonódik rá.
- Sajnálom… - nézek ki a motorháztetőn, és az égbolton átcikázó hatalmas villámot lesem.
- Mára nem mondtak vihart… - rázkódom össze, de a szélvédőn is alig lehet kilátni. A nyári zivatarok mindig váratlanul jönnek.



885● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 19, 2017 10:36 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 1:15 pm

Ella & Owen
Kétféle nevelésben volt részem. Nevelőim férfi tagja mindig azt mondta, hogy az emberi kapcsolatok gyengévé, sebezhetővé tesznek. Ha átadjuk magunkat az érzelmeinknek, onnantól már veszett ügyként leszünk elkönyvelhetőek, és ezt soha nem engedhetem meg. Úgy érezte, a kötődés veszélyt jelenthet egy normális ember életére egy olyan világban, melyben jelenleg élünk. Szeretteink árán manipulálhatnak, zsarolhatnak minket, és abban a pillanatban, hogy engedünk a ránk leselkedő gonosznak, mi sem vagyunk különbek annál, akik ezt teszik velünk. Aztán ott volt a másik fél. A szerető, gondoskodó anyám, aki leginkább azzal törődött, hogy a családot egybetartsa bármi áron, miközben apám ellene dolgozott. Sokszor ült le velem, és a szeretet fontosságáról beszélt. Arról, hogy nincs annál teljesebb, és csodálatosabb érzés, mint amikor az embert valaki a szívébe fogadja, és el nem engedi. A biztonságérzetről. A kellemes dolgokról, melyek ösztönöznek utunk során. Számára fontos volt a szeretet, és engem is erre tanított, hogy szívből érezzek, és ne csak ösztönből cselekedjek. Sajnálatos módon az életnek más tervei voltak velem, és hiábavaló volt mindkét szülőm tanítása, hiszen a végén a saját elveim szerint működtem, de még így is kiütköztek rajtam az idősebb Cavanough ismertetőjelei. Érzéketlenségemet védőpajzsként használtam, a munkám azonban megkövetelte, hogy ne bonyolódjak bele annál mélyebben az ügybe, mint amennyire már benne vagyok. A felszínen kell maradnom, mert mihelyst a süllyedés talajára lépek, már nyakig benne vagyok, és onnan nincs kiút.
Ella, - mint később kiderül, - még mindig túlságosan zaklatott. Felidézi a történteket, amelyek összehoztak minket, én viszont elhessegetem személyiségemet, és inkább végighallgatom, holott legszívesebben már visszahúzódnék a lakásom kényelmébe. A tudásomat, - pontosabban annak hiányát, - ecseteli, melytől elmélyednek a ráncok homlokom mentén. Aztán, mint derült égből villámcsapás, újra a róka lesz a téma, de most még a könyvei is a képbe kerülnek. Sóhajtok egyet, mert most egyáltalán nem telik többre tőlem. Ez a helyzet túlságosan komplikált, és a hatáskörömön kívül esik. Melyik normális ember kér olyat, hogy vigyék vissza a támadás helyszínére? Természetes, hogy az a nőszemély, aki éppen velem ül egy kocsiban. Kétségbeesetten emeli rám kék íriszeit, de mielőtt bármilyen elutasító válasszal is illetném társaságomat, az időjárás úgy dönt, hogy rosszabbra fordul, és a vihar elér minket. A nevemet mondja ki, amely az ő hangjával egészen másképp hat a szervezetemre. Mintha azt éreztetné velem, hogy érdekelnie kellene annak, amit éppen igyekszik közölni velem.
- Fantasztikus. – húzom el a kezemet, amelybe kapaszkodik, mert ez bőven azon a határon kívül esik, melyet felállítottam magamnak még évekkel ezelőtt. A kedvességem, vagy nevezzük ezt bárminek még tűrhető. Igyekszem normális maradni, kommunikálni a külvilággal, megértetni az emberekkel a helyzet fontosságát. Viszont az ilyesfajta érzelemkinyilvánítást már egyáltalán nem tűröm, ezért egyszerűen csak szó nélkül visszafordulok, és a gázba taposok. Annyira messze nem haladtunk a helyszíntől, és már az autót is elvontatták onnan. Az eső kövér cseppekben ér célt a szélvédőn, és kopogó hangokat tölti meg az autó belső terét. Leállítom a motort, majd Ella felé fordulok.
- Kap öt percet. – osztom meg vele a fejben átszámolt időkorlátot, de már ugrik is ki az autóból, hogy a jegyzeteit keresse, én viszont bent maradok. A kormányon dobolgatok ujjaimmal, és többször is a csuklóm köré rögzített órát figyelem. Az idő egyre rosszabbra fordul, de még Ella mindig nem ért vissza. Próbálom szemeit hozzászoktatni az időjárási körülményekhez, viszont haszontalannak bizonyul próbálkozás, mivel abszolúte semmit nem látok, ezért kiszállok a kocsiból, és elindulok megkeresni a lányt. Nemsokára rá is akadok csuromvizesen, és a jegyzeteivel a kezében. Pár még a földön maradt, amiért lehajolok, és kihalászom a közeli bokor alól, hátha nem vette észre őket. Még sebtében elkapok pár sort az alig ázott lapról, amely inkább hasonlít egy versre, mint valamire, amit az oktatás fejlődéséhez kérnek. Nem véleményezem, csupán átnyújtom neki, de a sietés iránti vágyam most valamiért lecsökkent. Így is meg vagyunk ázva, szóval arra sem foghatom, hogy időben szálljunk be a kocsiba, hogy elkerülhessük ezt a szerencsétlen végkimenetelt.  
- Minden megvan, vagy szeretné megkeresni a rókát, és felhívni valakit az érdekében? – teszem fel a kérdésemet neki, majd az autó felé pillantok, melynek elakadásjelző fényét szinte elnyeli a zuhogó eső.
- Azt már nem bírná a lelkem, ha emiatt álmatlanul forgolódna az éjszaka. – teszem még hozzá, és miközben a válaszára várok, elhalad mellettünk egy autó, amely telibe talál minket az út szélén lévő pocsolyával. Pontosabban én kapom a nagyobb adagot, mert Ellát sikerül takarnom annyira, hogy csak kevésbé érezze meg ezt a kellemetlenséget.
- Mit szólna, ha előtte a kocsiba tennénk a jegyzeteit, aztán foglalkoznánk az állat ügyével? Az ördög útja lesz ez csak, ha semmivé foszlanak a kezében. – kérdezek rá, de már indulok is vissza az autóhoz, azonban többször is megállok egy kis időre, hogy megvárjam őt. Nincs szükségem arra, hogy most még ő is elvesszen.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 773 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 10:38 pm
Owen & Ella



Nehéz szembesülni azzal, hogy egy vadidegen kocsijában vagyok, haza akar vinni, de közben meg úgy viselkedik velem, mintha egy életveszélyes bűnöző lennék. Nem vagyok hiú, sem nagyképű, de az emberek többségéből nem azt váltom ki, hogy felemeljék velem szemben a hangjukat, és erőszakkal vegyenek rá valamire, amit nem akarok megcsinálni, jelen esetben, hogy beszálljak a kocsijába, és hazafuvarozzon. A határozott fellépése már-már ijesztő, és visszatetszést kelt bennem, sajnálom is. Megrémiszt a majdnem üvöltésével, így kénytelen vagyok meghajolni az akarata előtt, és megadni a címemet, holott nem állt szándékomban. A telefonom ki is esik a kezemből, apa nem tudom, hogy megkapta-e az üzenetemet, vagy sem. Óvatosan emelem fel a földről, de nyújtózkodnom kell, és a férfit is figyelemmel követem, akinek neve is van..Owen. A bemutatkozása hirtelen jön, ahogyan az is, hogy visszavesz az ellenségeskedésből, és most már legalább megérdeklődte, hogy mi bajom van. A legnagyobb probléma, hogy időközben elered az eső, és ettől is frászt kapok. A mozdulatom nem direktbe megy, véletlenül fogom meg a kezét, mégiscsak ő van a legközelebb hozzám. A félelem nagyúr, és néha ostobaságokra sarkall, de megkérem, hogy vigyen vissza a helyszínre, mert ott vannak a könyveim, a jegyzeteim, és az életem is. A műveim azok, az én titkaim, a vágyaim, és a be nem teljesült álmaim.
- Valami rosszat tettem? – kérdezek rá cincogva, de a káromkodásából, ami csak félig az, mégsem a legkecsegtetőbb, de a gázba tapos, és Y fordulással kanyarodunk vissza a kiindulási pontra, ahol összefonódott a sorsunk, és megismertük egymást. Leállítja a motort, és rám morran, bár lehet nála ez a szépen kérés, vagy ultimátum adás, de lényegében nekem jó hír, mert kapok öt perc haladékot, hogy megkeressem a kis szerzeményeimet. Azonnal kipattanok a kocsiból, és már el is tűnök a fák takarásában. Alig teszek néhány lépést, máris elázok, és a ruha a testemhez tapad. Az esőfüggönyön keresztül nem sok mindent látok, és hunyorítanom is kell, hogy valamit észrevegyek. Az egész aljnövényzet elázott, és kisebb pocsolyákon kell keresztül mennem, aminek hála a szandálom átázik, cuppogok a vízben, és azt kívánom, hogy bárcsak ne jöttem volna el. A tekintetem kutakodik, de az is biztos, hogy az öt perc már letelt. Kilégzés közben felröppentem az egyik arcomba hulló aranyszőke tincset, és lehajolok, mert felfedezek egy adag papírt, meg valami kemény borítást is.
- A könyvem… - biggyesztem le az ajkaimat, mert csupa sár lett, és a feliratot is alig lehet elolvasni. Lerázom róla a kezemmel, amikor meghallom a közeledő lépteket. Nemsokára feltűnik, én meg felállok, és a melleimhez szorítom a megmentett oldalakat, de azt hiszem neki jobb a látása, mint nekem, mert még akad egy pár, és azokat is előhalássza az egyik bokor alól.
- Köszönöm. – emelem meg a hangomat, hogy elvegyem tőle, aztán körülnézünk még egyszer, de az eső még jobban rákezd, és a mennydörgés sem arról árulkodik, hogy egyhamar el fog múlni. Az ösvényre mutat, hogy menjünk kifele, én meg tipegve haladok előtte, aztán mégis rákérdez a rókára, én meg az esőcseppektől, félig lehunyt szemhéjakkal válaszolok.
- Nem láttam a bokornál, de lehet bebújt a rókalyukba. Mi van, ha többen vannak? Szeretnék egy állatmentőt kihívni. – jegyzem meg az ötletemet neki, ha már ennyire belejött a kompromisszumba. A végén még ráadásul egy kocsi is arra téved, és egy nagyobb adag vizet locsol ránk, de Owen beáll elém, és a testével véd. Most először figyelem meg az arca profilját, és meg kell állapítanom, ha nem szemétkedik, akkor egész helyes.
- Nem értem, mit mond… - kiabálok, holott tök közel állok hozzá, de éppen ekkor sújt le a közelben egy villám, és nagyot ugrok. A könyv kiesik a kezemből, így azonnal lehajolok, és összeszedem a maradék papírokat, de hasztalan, mert elázik, és az írásom is elmosódik rajta. Felállva éppen fel tudom venni a szemkontaktust vele.
- Szóljon az állatmentőknek. – mondom végig, és az autóhoz lépve, nyitom ki az ajtót, és teszem be a könyvet, meg azt a néhány megmaradt oldalt. Szomorúan mérem végig a több hónapos munkámat, de már mindegy, mert a gondolataim elszálltak. Nem merek beülni, mert csuromvizes lenne az ülése, de már totálisan átfagytam, így, ha ő nem, akkor én veszem elő a telefonomat, és tárcsázom a legközelebbi állatmenhelyemet, hogy irányítsanak tovább.
- Helló…itt Ella Remington…igen, szeretnék bejelenteni egy balesetet. Valaki elütött egy rókát, és itt maradtak a kölykei árván. A hetes főút mellett, nem messze a Darksen sétánytól. – felpillantok a másik partnerre is, aki engem fürkész, aztán ha végeztem a hívással, akkor megkapaszkodom az ajtó szélében.
- Tíz perc múlva itt vannak, azt mondták várjuk meg a kiküldött vezetőt. – el kell tüsszentenem magam, így elfordulok, és becsukom az ajtót. Aztán nekidőlök, és az esőben ázom tovább. Nem akarok még egy okot szolgáltatni arra, hogy rám morduljon. Fázva ölelem át magam, de már nem izgat semmi.



885● zene ● to Owen
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 11:20 pm

Ella & Owen
Őszintén megfordul a gondolataimban, hogy bevertem útközben a fejemet, vagy a paprika spray károsította az agysejtjeimet, amikor egy idegen lánnyal rostokolok a szakadó esőben, és olyan rókát keresünk, ami már valószínűleg itt sincs. Neki is több esze van, mint nekem, és inkább keresett más helyet, ahol elbújhat a nyomorult időjárás előtt. A szomorú igazság azonban az, hogy bármennyire is igyekszem kimagyarázni a kialakult helyzetet, egy részem, pontosabban a dominánsabb részem maradásra bír, holott máskor már a kocsiba ülve hagynám el a helyszínt, arra hivatkozva, hogy ez az egész nem az én problémám, ezáltal nem is az én dolgom.
- Remek, akkor hívjunk állatmentőt. – egyezek bele kifújva a levegőt, hiszen már úgyis mindegy. Ennél lejjebb úgysem lehetnénk a kialakult helyzetünk okozta gödörben, de amikor a természet úgy dönt, hogy egyenesen a fejünk fölött hallatja borús hangulatát, rá kell jönnöm, hogy mégis, ennél lejjebb is lehetünk. Ella kezéből kirepülnek a jegyzetei, amiért olyan lelkesen megfordultunk, és bár eléggé tropán néznek ki a sártól, és víztől csöpögő papírok, azt nem tudnám biztosra mondani, hogy még nem megmenthetőek.
- Ahogyan óhajtja, kisasszony. – szólok utána nem túl kedves hangnemet megütve, mert már úgy érzem, hogy az idegeim füstölögve jönnek ki a fejem tetején. Előhalásznám a telefonomat, de nem látom értelmét. A róka vagy rókák, fene se tudja mennyi van belőlük úgy sincsenek itt, akkor meg minek kirángatni ide egy egész egységet?  Veszek egy mély levegőt, és lenyugodok. Nem akarok megint az a szemétláda lenni, aki a levelek színébe is beleköt csak azért, hogy valamiért tudjon morogni, pedig én pontosan ez a személy vagyok. Átgondolom még egyszer, hogy érdemes megtennem a kérését, de mire előhalásznám a telefonomat, már önállósítja magát, és saját erőből hívja fel az állatmentőket. Megvárom, amíg a beszélgetés lecseng, majd végül a kocsi felé indulok.
- Szórakozik velem? Azt mondja, hívjam fel őket, majd végül saját maga teszi meg? – mormogok inkább magam elé, és nem is igazán akarok most választ kapni a kérdésre, helyette kinyitom a saját ajtómat. Egyáltalán nem lelkesedek azért az ötletért, hogy csuromvizesen üljek a kocsimban még határozatlan ideig csak azért, hogy megkeressük az amúgy is a természetben élő állatokat. Igazán tudok örülni ennek.
- Nem lenne ésszerűbb a kocsiban ülni, mint kint állni az esőn? – érdeklődök tőle, hiszen nagyon nem akar moccanni, helyette az ajtót szorongatja. Magam sem tudom mire vár, én viszont szívesebben ülnék bent az esőtől mentes térben. Olyan, mintha az engedélyem kellene neki, és megfordul a fejemben, hogy tényleg képes vagyok mindenért felmordulni, ami nem tetszik?
- Ha így kényelmes magának, és élvezi a megázást, ki vagyok én, hogy elrontsam a szórakozását, de jobban járna itt bent. – teszem még hozzá, majd miután beszállok a kormány mögé, és ő is a helyére, egyből feltekerem a fűtést a kocsiban, bár nagyon sokat nem ér, mert így is csöpög minden egyes ruhadarabunkból a víz.
- Szóval tíz perc. – jegyzem meg, de most kellemesen érint a csend, meg az eső hangja. Lenyugtatja az amúgy a plafonon lévő idegeimet. Már rég otthon kellene lennem, vagy éppen egy mocskot üldöznöm az utcán, akinek nem ott a helye, ehelyett egy idegen nővel ülök a kocsim csapdájában, és várok a bizonytalanra. Feküdhetnék a kényelmes ágyamban, gondolhatnék azokra az emberekre, akik az én kezeim által jutottak a megérdemelt helyükre, de az élet nem ilyen lapokat osztott, én meg túlságosan nagy marha vagyok ahhoz, hogy most megálljt parancsoljak a szerencsétlen eseménysorozatnak.
- Mi lesz, ha nem találnak semmit sem? Ritka egy akadékoskodó alakok tudnak lenni az állatvédők, főleg ha feleslegesen teszik meg az utat. – gondolkozok el egy pillanatra, majd a mellettem ülő lányra pillantok, aki eléggé remeg az esőn kint töltött idő miatt.  
- Mondanám, hogy odaadom a felsőmet, de felesleges lépés lenne részemről. – tekerem még egy kicsit feljebb a kocsiban a fűtést, hátha sikerül minél előbb megszáradnunk, bár ehhez nem fűzök sok reményt. Hátratekintek, hátha hagytam bent a kocsiban való felsőt, de sajnálatos módon ez a lépés ma úgy tűnik kimaradt az életemből. Őszintén megvallva, nem voltam valami beszédes pasas, és felesleges időpocsékolásnak éreztem minden jelentéktelen beszélgetést, de most mégis kíváncsi lettem valamire.
- Megmenthetőek a jegyzetek? Láttam egy verset egyébként. Maga írta? – térek egyből a lényegre, mert ha már így is pár percig össze leszünk zárva, akkor legalább valami témánk is legyen az időjáráson kívül, ami még mindig úgy tűnik, hogy kevésbé akar csillapodni.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 710 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 19, 2017 11:52 pm
Owen & Ella



Én már nem tudom, hogy mi lenne a jó, mert az egyik percben segítőkész a rendőr úr, a másikban meg cinikus, vagy flegma, de semmiképpen sem megnyerő a modora. Az időjárás is szélsőséges, de ez a pasas kiszámíthatatlan, és nagyon veszélyes. Érzem a belőle sugárzó rosszkedvet, a felesleges időtöltést, amire rákényszerítettem, és kezdem azt gondolni, hogy botorság volt belerángatni, de nem engedne el, úgyhogy magára vessen. Az erdőből hamar kijutunk, de az esőnek, és a sárnak hála a jegyzeteim fele már olvashatatlan, és attól félek, hogy a megkezdett munkámnak lőttek. Kedvtelésből írtam, de mostanra belátom, hogy ennek is vége lesz, mert azokat a sorokat már nem tudom visszahozni. A kocsinál egy kisebb várakozás üti fel a fejét, miközben azon tanakodunk, hogy ki hívja ki az állatmentőket, de a hezitálás odáig vezet, hogy a kezembe veszem az irányítást, és én teszem meg. Nem tart tovább pár percnél, de már elgémberedtek a hidegtől az ujjaim, és egyre türelmetlenebb vagyok, de konok módon megállok az autó mellett, mert jön az újabb szarkasztikus, és felháborító hangnem.
- Ez nem szórakozás uram, hanem szimpla cselekvés. Nem akarta kihívni őket, láttam az arcán, hogy nem ujjong az ötletért, hogy még tíz percen keresztül itt álljunk, de akkor minek ajánlotta fel, hogy keressük meg a kölyköt? – szomorúan mérem végig, és az a csöppnyi szimpátia, ami az elmúlt percekben feléledt bennem, porrá is őrlődik, mert csak a kényszer szülte helyzet miatt segít. Nem várom, hogy megértse a gondolatmenetemet, de rosszul esik, hogy megint ott kötünk ki, ahonnan indultunk röpke másfél órája lassan. Az autóban hagyom a könyveket, de magam nem szállok be, és becsapom az ajtót. Hátat fordítok neki, és az erdőt szuggerálom, de most sem bír békén hagyni. A kezemmel melengetem a testemet, aztán meg kibukik belőle, hogy miért nem ülök be. Ki érti ezt a férfit? Én biztosan egy másik univerzumban létezek, ha ennyire más nyelvet beszélünk, de az akadékoskodásból elegem lett. Behuppanok, máris arrébb teszem a táskámat, meg a többi cuccomat, és átkarolom a felsőtestemet. A fűtést feljebb veszi, amit eleinte még nem érzek, de némi idő elteltével a térdeimen már érződik a meleg levegő.
- Igen, ennyit mondtak a telefonban. – bámulok magam elé, és a fogaim is összekoccannak. A hajam csuromvizes, a hátamnak csapódik a nagyobb része, és a melltartóm is kicsípi a két oldalamat, meg a lapockám alatti bőrfelületet. Nem akarom felesleges szájtépéssel tölteni a várakozást, de úgy hiszem él benne a vágy, hogy mindenképpen szóba elegyedjünk.
- Ebben bízik, ugye…hogy nem találnak semmit? Nem az állatvédőket hívtam, hanem az állatmentőket, a kettő nem ugyanaz. – sóhajtok egyet, és felpillantok a kocsi tetejére. Borzalmasan kényelmetlen a társaságában lenni, és ha ez így folytatódik, akkor megkérem a helyszínre érkező vezetőt, hogy vigyen haza, és udvariasan megköszönöm a mellettem ülőnek, hogy eddig kitartott mellettem. A beszélgetésünk nem szakad félbe, és rákérdez a gyenge pontomra. Nem osztom meg vele, nem tartozik senkire, mégsem bírom ki, és kellemetlen nőszemély sem vagyok.
- Igen, az én versem volt, de attól tartok már mindegy. Elázott a papír, és nem tudom kiolvasni a sorokat. Ne eméssze magát, ha én sem teszem. Beletörődtem, hogy nem fogom újraírni, és ennek lőttek. A könyveim legalább megvannak, majd ügyelek, hogy a Dominikai-köztársaságban megszáradjanak. – hosszú utazás vár ránk, de nagyon várom, és apa mindig nagyszerű szállásokat foglal le nekünk. Egy hónapig leszek távol, és addigra elfelejtem ezt az incidenst is. A telefonom csörgése menti meg a kihaló félben lévő kommunikációt közöttünk, így fel is veszem, és hátrapillantok. Egy dobozos autó parkolt le a hátunk mögött, szóval pattanok is ki, és a kikért állatmentőhöz sietek. Egy fiatal srác közelít felénk, inkább velem egy idős.
- Helló…én vagyok Ella. A tetem ott volt, és gyere… - nem izgat, hogy Owen követ-e bennünket, mert ismerem már a járást. Az egyik ágat tolom arrébb, és a velem egykorú fiú okosan felkészült, mert elemlámpával jön a nyomomban.
- Ethan vagyok, éppen egy hete önkénteskedem az állatmenhelynél. Sok a baleset mostanában. Annyit tudunk tenni, hogy megnézetjük egy állatorvossal, és visszahozzuk. Néha más családtagok is gondoskodnak a kicsikről. – magyarázza útközben, mire meglelem a lyukat, és elállva az útból, most átengedem neki az irányítást. Bevilágít, és körülnéz, de nem talál semmit.
- Itt valóban lakhattak, de egy árva lélek sincs itt. Biztosan elmenekült, mert megijedt. A környéken bárhol lehet. – beszél hangosabban, hogy az esőtől halljam.
- Tennél egy kört? – pillant rám, és ez már nem is kérdés, de alig teszek egy lépést hátra, megcsúszom a domboldalon, és sikítva zuhanok alá. A föld megindul alattam, elveszítem a testsúlyomat, és bukfencezve hanyatlok alá, de az egyik fordulatnál bevágom a fejemet a közeli sziklába. A fájdalom élesen nyilall bele a fejemben, aztán elsötétül minden…


885● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 21, 2017 8:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Csüt. Júl. 20, 2017 12:27 am

Ella & Owen
A fejemet az ablaknak támasztom, és így próbálok uralkodni magamon. Türelmetlenségem olyan, mint egy vadállat, mely igyekszik belülről szétmarcangolni, de előtte még eljátszadozik velem. Kijavít, és bár felcsattannék, hogy itt telt be a pohár, egyszerűen csak kifújom a levegőt.
- Tök mindegy. Valamelyik jön, és ez a lényeg. – mormogom az orrom alatt, és inkább az utat bámulom, már amennyit látok az egészből. Az eső nem csillapodik, hiszen a vihar még mindig ott tombol felettünk. Minden egyes törekvésem, hogy beszélgetést kezdeményezzek, egyre inkább kezd elfogyni, és a végén a csend marad nekünk, amit már régen elkellett volna kezdene alkalmazkodnunk. Még mindig nem értem minek koptatom a számat. Megerősít abban, hogy az ő verse, és még bosszúsan hozzá is teszi, hogy az időjárási körülmények miatt úgyis odaveszett az egész. Nem mondok semmit, mert nem fogom pátyolgatni a lelkét. A művészet nem az én világom, ahogyan a versírás meg az egyéb ilyesmik, szóval ki tudja mit mondanék neki, amiért késztetést érezne arra, hogy kijavítson.
- Utazni készül? – kérdezek újra a beszélgetésnek címkézett szenvedésünk közepette, de a telefonja csörögni kezd, és mire kettőig számolhatnék, már csak a nyoma marad a kocsinak az ülésén. A fejemet a támlának hajtva hunyom be a szemeimet, de hajt valami. Lehet a kíváncsiságom, lehet az a kevés eszem, ami még mindig itt tart, de végül úgy döntök, hogy kiszállok a kocsiból. Ha már eddig a felvigyázót játszottam, nem a célnál kellene visszatáncolnom. Egy ideig sétálok be az erdő területére, mígnem hangokat nem hallok. Egy férfi, és egy női, de az utóbbi már ismerősebbnek bizonyul. A nyomukba eredek, de a sikítás miatt meggyorsítom a lépteimet, azonban amikor kilépek a fák közül, és meglátom a fiatal srácot egyedül ácsorogni, rossz érzésem támad.
- Hol van? – förmedek rá, de csak hebeg-habog, nekem pedig erre igazán nincs időm. Körülnézek, mire végül sikerül kinyögnie valamit a csúszásról, meg a lejtőről, és mikor lenézek, észreveszem az eszméletlenül fekvő lányt. Gondolkozni kezdek, hogyan jussak le oda hozzá, de a csávó még mindig magyaráz mellettem.
- Ha nem fogod be, esküszöm neked, hogy beletuszkollak a magaddal hozott dobozba. – szólok rá nem túl kedvesen.
- Tudsz egy másik utat, ahonnan könnyebb megközelíteni? – kérdezek rá, mire megosztja velem, hogy egy kis séta után egy kevésbé meredek részen le tudok mászni, de inkább hoz kötelet, hogy segítsen. Bólintok egyet, mintha figyeltem volna arra is, amit az irány után mondott, de nem várom meg. Egyszerűen nincs szükségem a segítségére, keresse csak tovább a rókát vagy nem tudom mit, amiért idejött. Magamban mérgelődve indulok meg a kevésbé meredekebb rész felé, és elindulok lefelé, figyelve a lépteimre. Miért nem tudott egy másodpercet várni, amíg én is megyek? Nem, neki mentőexpedíciót kell hirdetnie, amiből végül ő jön ki rosszul. Miért nem csodálkozok ezen? A lábam egy kissé megcsúszik, de még idejében tartom meg magamat. Egyre közelebb kerülök a lányhoz, és mikor odaérek, lehajolok hozzá, hogy kitapinthassam a pulzusát a nyaka mentén. Életben van még, és ez az egyetlen szerencséje a fent ugrándozó nyamvadt kölyöknek. Máskülönben önként dobnám le őt a szakadékba, mert arra nem volt képes, hogy odafigyeljen a lányra. Körülnézek, és felmérem a terepet, ahol könnyebben visszajuthatunk, de még mindig az az útvonal tűnik ésszerűbbnek, ahonnan jöttem, bár nagyon úgy tűnik, hogy lejönni könnyebb, mint feljutni. Kifújom a levegőt, és összeszedem a gondolataimat. Muszáj kerülőt tennünk. A karjaimba kapva Ellát figyelek minden lépésemre, mert most már nem csak önmagamért, hanem érte is felelős vagyok, és így indulok le a kevésbé meredek részt fojtatva oda, ahol már simán haladhatunk. Az eső lassan csillapodni kezd, én pedig leállok vele az egyik fánál, amíg rendesen eláll, majd körbetörlöm ingem ujjával a nem olyan vészes sebet. Nem telik bele sok időbe, hogy ébredezni kezdjen, ami valamiért megnyugtat, ugyanakkor fel is idegesít.
- Látom, egy másodpercre nem mozdulhatok maga mellől. – jegyzem meg morogva, de ennél többet nem tudok tenni. Egyetlen orvosi vénám sincsen, és inkább kórházba juttatok embereket, mint gyógyítok. Az pedig nem igazán lenne szerencsés a helyzetünkben.
- Jól van? – fejezem ki érdeklődésemet az irányába, és most a kék szemeket figyelem, amik kissé kábán néznek vissza rám. Ha sikerül neki jobban lennie, muszáj keresnünk egy utat, amin visszamehetünk az autóhoz. Bárhogy is nézem, ez az egész helyzet, a kettőnk közös kis kalandja kezd átmenni az abszurdból a nevetségessé. Már csak azt remélem, hogy  a róka meglesz, ha már ennyit kellett érte szenvedni.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 715 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Pént. Júl. 21, 2017 9:04 pm
Owen & Ella



A róka és az én esetem nem ugyanaz, de hasonló a szerencsénkben mért adagunk, mert az nem elég, hogy belebotlok egy rendőrbe, és fegyvertelenné is teszem, ráadásul még elered az eső is, a jegyzeteim eláznak, és merőben próbálunk fenntartani egy olyan kommunikációt, aminek semmi értelme. Erőlködik, én is szenvedek, és még időben jön a segítség, hogy megmeneküljek az unalomtól, és hasznos tagja legyek a társadalomnak. Ethan nemrég kezdett az állatmenhelyen, és nagyon kedvesen kalauzol el a rókalyuk környékén, de a kölyökre nem akadunk rá. A zápor ellenére sem adom fel a harcot, hogy megtaláljuk, és abban bízva, hogy a közelben van, teszek is egy lépést hátra, de annyira rosszul lépek, hogy nem veszem észre a hátam mögött tátongó szakadékot, és lebucskázok a domboldalon. A gurulás közben felsikítok, és a kapaszkodókat keresem egy-egy kiálló ágban, de nem találok semmit, a végén pedig nagyot koppan a fejem, és némi képzavar után el is sötétül a világ. Az időérzékem megszűnik, és mikor újra felnyílnak a szemhéjaim, már egy fa takarásában fekszem, fölöttem a szőkés árnyalatú idegen virít, és morcosan hurrog le, hogy nélküle már semmire sem lennék képes. A beszélgetést még korainak tartom, a szemem még nem szokott hozzá a félhomályhoz, és a fejemen lévő seb is lüktet.
- Azt hiszem. – szólalok meg gyengén a kérdésére reagálva, aztán megpróbálok felülni is, ami kisebb-nagyobb sikerek árán, de megtörténik.
- Hol van Ethan? – érintem meg a sérült területet, és össze is rázkódom a belém nyilalló sajgástól. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és még mindig nem találtuk meg a rókát, de hamarosan a hiányzó fél hangja tölti be az erdőt.
- Ella…Mr…itt vagyok a kötéllel. – a vihar elvonul felettünk, és az eső is csak csepereg, nem zuhog, szóval esélyünk lesz megtalálni az elveszett példányt, de amint megpróbálok felállni, kicsit megingok, de ahelyett, hogy elfogadnám a felém nyúló kezet, a fa törzsének támasztom neki.
- Köszönöm, de boldogulok. – nehézségek árán jutok el odáig, hogy talpra álljak, de még jelen van egy kis szédülés is. A férfi viselkedése nem változott semmit az elmúlt percekben, és a közelben egy kifeszített kötél lesz a megoldás a megmenekülésünkre.
- Előremegyek, rendben? – érdeklődöm tőle, de nem akadályoz meg abban, hogy véget vessünk a közös kalandunknak. A lejtő nem olyan meredek, de iszonyúan csúszik, és a kezem is remeg, de apránként haladva felérünk a kiindulási pontra, és egy szélesen mosolygó arc fogad.
- Az úriember utánad ment, amikor legurultál. – kerülöm az említett férfi pillantását, mert attól is kiráz a hideg, ha ránézek, de Ethan felé megejtek egy mosolyt.
- Megtaláltad a rókát? – bizonytalanul ácsorogva lépek mellé, és a hajamba túrok, mert szeretném beazonosítani, hogy mekkora a baj a most szerzett sebemnél.
- Nem, de valószínű már nem is fogjuk. Néhány riasztót kint hagyok, hátha később belesétál, és jelezni fog, de ennél többet most nem tehetünk Ella. A vadászokat majd én értesítem az édesanyjáról. Nagyon köszönöm, hogy szóltál nekünk. Sokan egy szó nélkül elsétálnak, és nem foglalkoznak a vadakkal, mondván úgyis csak állatok, és nem érdemlik meg a méltó temetést sem. – bólogatva értek egyet a velem szemben állóval, mert hasonló értékeket vallok én is, nem úgy, mint Owen, aki megint csak a gyertyatartó szerepét tölti be.
- Én köszönöm Ethan. Akkor mi mennénk is. – elbúcsúzunk, és szótlanul sétálunk vissza a kocsijához, de mielőtt még beszállnánk, a szemébe nézek a kocsi oldalának dőlve.
- Köszönöm, hogy megmentett. – az udvariasság nem veszett ki belőlem, szóval azt hiszem ennyivel minimum tartoztam az általam okozott kellemetlenségek miatt. Az autóban azonnal felkapcsolja a fűtést, én meg gyorsan összeszedem a cuccaimat, és megnézem, hogy apa írt-e, de már háromszor keresett telefonon. A szüleim nagyon aggódnak értem, és most még ez is, hogy egy idegen fog hazavinni, aki a hivatali szerveknél szolgál. A táskám mélyére süllyesztem a könyveimet, meg az elázott műveimet, és időközben el is érünk a házunkhoz.
- Teljesítette a feladatát Owen. További kellemes estét. – kapom a vállamra a táskámat, és kiszállok az anyósülésről, de már apa rohan a kerítéshez, és idegesen jártatja végig a pillantását rajtam, aztán a kocsin.
- Kislányom…jesszusom, mi történt veled? Anyád halálra rémült. – száguld felém, és mielőtt bármit is mondhatnék, a karjaiban kötök ki. Bizonyosan nekem is szükségem volt már egy biztos pontra a ma történtek után.


694● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 26, 2017 10:56 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Hétf. Júl. 24, 2017 10:49 am

Ella & Owen
Egy pillanatra őszinte aggódás üti fel a fejét szervezetemben, de a haragom ott tombol mellette, és nem nagyon enged teret más érzelmeknek. Nem mintha boldoggá tenne Ella jelenlegi látványa, hiszen ha hallgatott volna rám, már rég nem lennénk itt. Az eső már pár perce lecsillapodott, de még mindig mindenem tiszta víz, és ez egy darabig így is fog maradni. Végigfuttatom tekintetemet a fejsérülést szerzett lányon, de úgy tűnik máshol nem ütötte meg magát, vagy a külvilág számára nem nyilvánvaló. Ugyan a fején lévő sérülés sem túlságosan biztató, de legalább életben van, és az első akit kérdésemre adott válasza után keres, az az idióta dobozos kölyök.
- Honnan tudhatnám? Itt állok magával, nem? – felelem nem túl kedvesen, de az emlegetett személy már rohan is a hőst játszani, és egy kötelet dob le hozzánk melyen keresztül könnyedén feljuthatunk. Kifújom a levegőt, mert megfordul a fejemben, hogy megrántom a kötelet, és lehúzom őt hozzánk, hiszen az ő hibájából került Ella ide, de mégsem teszem. Valamiért fontos a lánynak a srác munkája, meg az a kicseszett róka is, akinek már nyoma sincs errefelé. Egy idő után megpróbál felállni a földről, de én ott vagyok mellette, hogy a segítségére lehet, melyet készségesen elutasít. Bezzeg a vigyorgó idióta segítsége már mindjárt másabb, hiszen ő osztozkodott az őrült keresési ötletébe, én pedig aligha. Nincs sok mindenre türelmem, és ha valamit nem látok elsőre, majd a hatodik alkalommal sem, az valószínű nincs is ott. Nem feladást jelent ez számomra, hanem tudnom kell, hogy mire érdemes pazarolnom az életben az időmet, és mire nem. Egymás mellett haladva jutunk el a kötélig, a kérdésére viszont egy enyhe biccentéssel reagálok csak, de azért szorosan mellette maradok. Az kell még, hogy visszaessen a kötélről is, ezzel tetézve ezt az amúgy is hihetetlenül jól alakult napot. A mászás könnyedén megy, de természetesen újra a róka a téma, én viszont ebben már nem veszek részt, habár lenne egy-két keresetlen szavam amiatt, hogy sejtéseim beigazolódtak, és tényleg nincs itt semmi.
- Indulhatunk? – teszem fel egy idő után a kérdésemet, mert szanaszét ázott szerelésem már túlságosan kényelmetlen, és amúgy is kezdem érezni, hogy a türelmem is fogy a napból hátra maradt idővel együtt. Magára hagyjuk a csávót egy idő után, én pedig beszállok a kocsiba, és kifújom az eddig bent tartott levegőt.
- Ja. Szívesen. – felelem szűkszavúan, azonban az egész út szótlanul telik, mégis úgy érzem, hogy valamit mondanom kellene neki. Az, hogy megjegyezném neki, hogy legyen figyelmesebb, és ne kockáztasson az olyan utakkal, ahol nem sűrűn jár, csak még több olajt öntenék arra a bizonyos tűzre. Így sincs oda a képemért, és őszintén én sem kapálóztam olyan hevesen, hogy ennek az ellentétét érjem el. Egy idő után már annyira érdektelenné válik az a dolog, hogy ki kedvel, vagy ki nem, hogy az embernek nincs rá hangulata, hogy jó pofizzon ha kell, ha nem. Ella kedves, és ártatlan lánynak tűnik, de tud ő nagyon undok is lenni, ha akar, ugyanakkor meggondolatlan is. Csak sejteni tudom, hogy mennyit jelentettek számára azok a versek, hiszen az ember szereti őrizni az értékeit, de ha már így is tropára vágta őket az időjárás, akkor tettünk egy felesleges kört a semmiért. Van egy sejtésem, hogy fejében engem hibáztat ezért is, hiszen ha nem kaptam volna, és raktam volna be a kocsimba korábban, akkor még mindig ott állna a jegyzetekkel a kezében, és a róka megmentéséért toporzékolna. Ugyanakkor, ha az érem másik oldalát nézzük, nem kellett volna ehhez folyamodnom, hogyha egyszerűen csak igent mond, és nem kételkedik minden egyes szavamban. Szóval ez egy ilyen kétemberes játszma. Utunk hamarosan a végéhez ér, én pedig leállítom a megfelelő ház előtt az autómat, az érzés azonban, hogy mondanom kellene valami jelentéktelen, és világmegmentő dolgot, még mindig ott van bennem, és nem igazán hagy nyugodni. Azonban igaza van, a feladatomat elvégeztem, és ilyenkor fogjuk magunkat, majd hazamegyünk.
- Viszont, Ella. – ennyit mondok, és a kormányra simítom kezeimet, amíg egymásra találnak az apjával. Valahonnan ismerős a tag, de nem tudnám megmondani, hogy honnan, még akkor sem, amikor egy idő után fogja magát, és egyenesen elindul az autó felé. Megfordul a fejemben, hogy pofátlanul a gázra taposok, ehelyett viszont áthajolok az anyósülés felett, és megnyomom a gombot, amely lehúzza az ablakot.
- Szép estét. – köszönök megmaradt illedelmességemmel, ő pedig egy kicsit beljebb hajol, hogy így tudjon beszélni velem.
- Maga mentette meg a kislányomat? – érdeklődik hátrapillantva a tőle nem messze szobrozó lányra, én pedig egy fintort vágok kezdetlegesen.
- Erős túlzásnak nevezném a megmentést. Inkább mondjuk úgy, hogy jókor voltam, jó helyen. – foglalom össze neki, azonban itt még nem ért véget a csevegésünk, bár simán le lehetett volna zárni ennyivel is. Odanyom egy köszönömöt, és bólintok egyet, aztán viszontlátásra. Ehelyett az ellenkezője történik.
- Szeretném megköszönni, hogy hazahozta a lányomat. Esetleg nem jönne be egy csésze teára? – pillant a ház felé, és most én is azt teszem.
- Eléggé eláztam, ami azt illeti, és már késő van ehhez. – felelek elgondolkozva, de nem adja fel.
- Ugyan, csak egy tea és kész. Ella is biztos örülne megmentője társaságának, és addig is szárad egy kicsit. – mosolyog rám, és én is ezt teszem, de nem azért, amiért ő. Sokkal inkább a szövege miatt, hogy a lány örülne a társaságomnak. Ha tudná, hogy épp az ellenkezőjét váltom ki belőle, nem hinném, hogy sokáig teperne a társaságomért.
- Legyen. Egy tea, és ennyi. – egyezek bele, majd kiszállok az autóból. Látom Ella arcán a rémületet, és az értetlen kifejezést, így amikor mellé érek, egyszerűen a fülébe suttogom szavaimat, melyet az előttünk siető apja nem hallhat.
- Úgy tűnik egy kis ideig még nem szabadul tőlem. – húzom ki magamat, és Ella után én is belépek a házba.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 932 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Szer. Júl. 26, 2017 10:59 pm
Owen & Ella



Ethan kedvességét nem húzza le a másik fél gorombasága a mentőexpedíció után, de ismernem kell a határokat, mert mégis Owen jött le értem, és nem az állatmentő. Mekkora különbség van a két férfi között, és nem elsősorban a külsőségekre hajazok, mint a kinézet, vagy a testi adottságok. Ethan alacsonyabb Owennél, és cingárabb is, de a munkakörből kifolyólag ez nem is meglepő. A személyiségjegyek a szembeötlőbbek, és ezen agyalok, miközben a kis rókáról diskurálunk, de a remény elúszott, és hazafelé kellene vennem az irányt, ahol a „rendőrfőnök” lesz az útitársam. Remek szórakozásnak ígérkezik, ha már azon is marakodtunk, hogy mivel vigyen haza, és a tetejébe még a jegyzeteim is tönkrementek. Foghatnám az időjárás szeszélyességére, de ha egy kis ideig még várt volna, akkor nem esek le a domboldalon, és a kincseim is meglennének. A feltételes mód már sok lesz mára, és úgy döntök, hogy a jobbik formámat csillogtatom meg előtte. Megköszönöm a közbenjárását, és beülök azonnal a kocsiba, hogy szélvédett helyen folytassuk a felemelő párbeszédünket. Öt szónál többet eddig nem hallottam tőle, és a kérdései olykor túl személyesre sikeredtek, ami az alkotást illeti. Nem nyílok meg könnyen, előzékeny, és érdeklődő vagyok, de a saját váramba kevés embert engedek be. Az egyetlen közös vonás talán ez, hogy ő sem az a szószátyár, meg én sem, ha a társaság nem olyan, és most határozottan ebbe a síkba gyalogoltunk bele. A próbálkozása elül, és a hátralevő utat csendes magányukban töltjük el. A házunk előtt fékezik le, én még biztosítom róla, hogy nem kell fájnia a fejének az állapotom miatt, és surranok is kifelé, de érzem a kételyt benne. Így első ránézésre szerintem olyan férfi, aki odavágja, ha valami nem tetszik, de most hang nélkül marad. Szóval ennyi volt, a kis kalandunk véget ért, és mindenki folytathatja az életét ott, ahol abbahagyta. A táskámmal meg a könyveimmel hadakozva lépnék el, de apa kiront a kerítésen, és idegesen jön elém. Nem tudok megszólalni, úgy szorít magához, hogy kinyomjam belőlem a szuszt is.
- Apa…nincsen semmi bajom. Benézzek anyához, hogy megnyugodjon? – ajánlom fel a várható zuhany előtt, de apa tekintete elfelhősödik, és a vágásra siklik a kék írisze.
- Lányom…ezt meg kellene nézetned Paullal. Felhívom, nem érdekel, hogy mennyi az idő. Holnap még az sem biztos, hogy repülhetsz, ha ez komoly kisasszony. – ad egy puszit, és naivan azt hiszem, hogy véget ér a mai este kalandosabb része, de apa odafárad a kocsihoz, és csevegésbe kezd Owennel. Az ég felé emelem az arcomat, és elregélek egy gyors imát arra való tekintettel, hogy záros időn belül bokszolják le, mert megfagyok, és nem vagyok kíváncsi a jó pofizásra. Apa a szokásához híven megvendégelésre törekszik, de fohászkodom érte nagyon erősen, hogy ne legyen rámenős. A faszt nem az…ne káromkodj Ella! Én cseppet sem örülnék a társaságának, és le is döbbent az apám nyilatkozata, de már késő. Beinvitálta, ha anya meglátja még vacsorára is marasztalni fogja. Apa mosolyogva mutatja az utat, én félszegen mosolyodom el, és gyorsítanék a lépéseimen, de Owen utolér, és magabiztosan a fülembe suttogja, hogy még nem szabadulok meg tőle.
- Még egy kis ideig kibírom. – hamiskásan görbülnek felfelé az ajkaim. Nem szeretem, ha sakkban tartanak, és közös témánk sincsen. A ház előterébe lépve Teresa siet elénk, hogy elvegye a táskámat, meg a könyveimet, aztán a mögöttem haladó úriember kabátjáért nyúl.
- Ella…merre voltál? Apád nem mondott semmit.. – anya széttárva a karját jön felénk a nappaliból, de megakad az új vendég láttán.
- Joshua, kint köszönthetek… - nem is kell végigmondania, mert apa beszámol a sérülésemről, és Owenről.
- Ó, istenem. Teresa hozzon azonnal egy törölközőt, és két teát. Uram, had köszönjem meg, hogy megmentette Ella életét. Általában jó kislány, de a nyárral előjön a rosszabbik éne, ugye? Hogy nézz ki a fejed. Josh hívd fel Pault. – sóhajtva fogadom el a száraz egyiptomi frottírt, hogy felitassam az arcomról a koszt, és a rátapadt vért.
- Anya…nem történt semmi. Elestem, és beütöttem a fejemet, de Owen segített felkelni. – hadarom el a történteket, amire a szüleim még jobban figyelnek.
- Ella…akkor sem maradhatsz így. Látnia kell egy orvosnak. – mintha esélyem lenne az ellenkezésre, így megadóan ülök le, a közelben pattog a tűz, annak ellenére is, hogy nyár van.
- Owen…nagyon szép neve van. – anya a háziasszony bőrébe bújik, és kiönti a nagymama teáskészletébe a most elkészült italt.
- Mivel foglalkozik? – bár ne hívták volna be, olyan hosszú lesz ez az este.
- Elnézést, de kimegyek a mosdóba. – mentem ki magam, és a folyosó másik végére szökök, hogy levegőhöz jussak. Az ajtót bezárom, amint belépek a fehér csempézett helyiségbe, és nekidőlök a tokos felületnek. A szüleim zabálni fogják a történetét, de nekem nincs affinitásom végighallgatni. A fejem még mindig lüktet, az eszméletvesztést direkt kihagytam a történetből, nehogy a frászt hozzam rájuk. Megmosom az arcomat, és a felsőmet is lecserélem az arra járó szobalány segítségével. A hajamat összefogom, és megnyomkodom a tükör előtt állva a sebet, amitől csak erősebben tör rám a szédülés. Elkapom a kezemet, és visszatérek a családomhoz. A meghitt hangulat még a nyomába se érne annak az idillikus képnek, ahogyan a szüleim Owenre tekintenek. Szobrot mintáznak majd róla, és versekbe foglalják a nevét.
- Most meséltük Owennek drágám, hogy holnap utazunk a Dominikai-köztársaságba egy hónapra. Apád el lesz foglalva, de lesznek közös programok is. – bólogatok, mint egy paprikajancsi, és a pillantásom az emlegetett úriemberre vándorol.
- Nem azt mondta, hogy siet haza, várja a munkája? – negédesen mosolyodom el, és a térdeimre fektetem a kezemet.




893● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 31, 2017 11:31 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Csüt. Júl. 27, 2017 9:56 pm

Ella & Owen
Közös történetünk vészesen a vége felé közeledik, mégsem érzek késztetést arra, hogy a gázra tapossak abban a szent percben, ahogyan kiszáll a kocsiból, és szűkszavúan magamra hagy. Nem szokásom kötődni emberekhez, azokhoz meg főleg nem, akiket csak pár órája ismerek, mégis kellemetlen érzést idézett elő bennem az, ahogyan megsérült. Megmagyarázni nem tudnám, hogy aggódás lett rajtam úrrá, vagy én is bevertem a fejemet, és nem emlékszem rá, de valami nem volt tiszta, és ez akkor sem múlt el igazán, miután már pontot tettünk közös kalandunk végére. Miért érdekel ennek a lánynak a jóléte? Egész végig csak fejtörést okozott, és bonyodalmat, emiatt pedig még inkább hagynom kellene az egész dolgot úgy, ahogyan annak lennie kell, mégsem teszem. Ehelyett végighallgatom édesapja ajánlatát, miszerint tökéletes társaságot nyújtanék egy rögtönzött teapartira, amelytől belül frászt kapok, kívülre mégsem ez jön le. Előveszem énem azon felét, mely udvariasságra lett kiélezve, és olyan sziruposan egyezek bele az egész kérésbe, mintha az orromnál fogva vezetnének, és mikor ránézek Ellára, el kell gondolkoznom egy másodpercre azon, hogy talán ez történik. A lány kevésbé örül maradásomnak, a szülei pedig annál inkább. Lelkesen köszöntenek, én pedig ugyanilyen hangnemben válaszolok, bemutatkozok, és egyéb formalitások. Nem voltam oda ezekért a jópofizós szitukért, mert nem ilyen ember voltam, mégis most a legjobbat kellett kihoznom magamból, hogy a szemükben csak a lányok megmentője legyek, és ne az a fickó, aki tönkretette a jövőjét meg az álmait. Célozva itt a versre, amit írt. Vagy a rókára. Igazából már magam sem tudom eldönteni melyik izgatta őt jobban.
- Nem kell köszönnie. Mint már ahogyan a férjének is említettem, jókor voltam jó helyen. – hozakodok elő ugyanazzal a betanult szöveggel, amelyet korábban már előadtam, de úgy tűnik, most teljesen le vannak foglalva azzal, hogy Ella sérülése minél előbb kezelésre szoruljon, és őszintén bevallva én is inkább ezt javasolnám, mint az irántam való rajongást, vagy köszönetnyilvánítást. Félszeg, és alig feltűnő mosoly játszik ajkaim szegletében, ahogyan az édesanyja megjegyzi, hogy a lánya miféle személyiségváltozáson megy keresztül a nyár beálltával. Szívesen hozzátenném, hogy a rosszabbik felével már én is találkoztam ma, mégsem hozakodok elő ezzel, mert akkor napestig itt sztorizgatnánk, meg elemeznénk a helyzetet, míg végül én lennék a rosszfiú a történetben, aki a lányuk akarata ellenére vágta be őt a kocsiba, hogy hazahozza, csak nem találtak el idáig. Micsoda felemelő sztori. Kisebb rohangálások után kísérnek át engem a nappaliba, én viszont szótlan maradok addig, amíg nem felém irányul a figyelem. Nincs annál rosszabb, mint amikor valakinek be nem áll a szája, úgyis ha felesleges beszélnie.
- Igazán köszönöm, Miss. – aligha megjátszott mosollyal válaszolok a nőnek, és elfogadom a csészébe töltött forró italt, majd mikor a foglalkozásom után érdeklődik, csak szűkszavú válasszal illettem.
- Rendőr vagyok. – felelem összefoglalva munkámat egy kissé a valósághoz távol álló csoportba, majd végignézem, ahogyan Ella kimenti magát a mosdóba, és magunkra hagy minket. A következő pár téma ugyanazt taglalja, miszerint szinte egy hős vagyok a lányuk miatt, én pedig nem győzök mást állítani. Közel sem vagyok ahhoz. Inkább nevezném magamat olyan embernek, aki átgázol a hősökön, hogy szétrúgja a rosszfiúk seggét, majd bezsebeli az elismerést. Szóval igen, ég és föld a kettő, de ha nekik ez a verzió felel meg, én nem fogom az ellenkezőjét állítani. Amúgy is néha jól esik egy külsős elismerés, mert a hűvösre tett alakoktól nem sokat kapok. Ella szülei nem fogják vissza magukat, és olyan témákba is belemásznak, melyekről nem vagyok hajlandó másoknak nyilatkozni. A barátnő/feleség téma ilyen, és ő nekik van érzékük ahhoz, hogy ezt teljesen kivesézzék. Jelen pillanatban nem tudom, melyik válasz lenne a megfelelő: az, ahol azt mondom nincs senkim, vagy mikor azt mondom, hogy van. Végül az igazsággal hozakodok elő, mely újabb lavinát indít el, én pedig nem győzöm tropára vágni arcomat a megjátszott vigyorgástól. Szerencsére egy kis idő után a holnapi utazás kerül előtérbe, én pedig megkönnyebbülök, hogy végül nem rám vetül a reflektorfény. Ella is valahogy ezt az idősávot választja arra, hogy visszatérjen, és egy olyan kérdést szegez felém, amely az arcomra fagyasztja a mosolyt. Igaza van, ezt mondtam neki, és a helyes lépés a részemről ez lenne, de az, hogy ennyire kényelmetlenül érinti őt a dolog, törlesztésre késztet a közös kalandunkat illetően.
- Ugyan, a munka megvár, de maguk holnap elutaznak. Soha nem jártam még azon a helyen. Szép?  - önmagamból kikelve érdeklődővé válok csupán azért, hogy ezzel Ellát boldogítsam, majd már a kezemben lévő immár kihűlt teába is belekóstolok, ha már ez volt az indok, amiért befáradtam.
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 733 ● ©
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Amanda Seyfried
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
mesekönyvíró, könyvkritikus
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
45

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Hétf. Júl. 31, 2017 11:33 pm
Owen & Ella




A mosdóban még a hajam felfogása előtt a száraz felső átvételével harcolok, de sikerül, és a hajgumit is leoperálom a csuklómról, hogy átfogjam a gubancos szőke loknijaimat. Borzalmasan festek ezzel a fél monoklival, és apáék még az orvost is ki akarják hívni, aminek nem örülök. Owennek otthon lenne a helye, nekem a kádban egy jó könyvvel. Megőrjít a tudat, hogy elveszítettem két hónap kemény munkáját, mert fel kellett kapnia, és a kocsihoz cibálnia. Nem tetszik a látványom, lüktet a halántékom, és nem szeretnék udvariasan csevegni a kint ülő férfi munkájáról. A szüleim még pénzjutalmat is adnának neki, csak éppen az a probléma, hogy el van nagyzolva a szituáció, mert az első pillanatban még én is azt hittem, hogy meg akar menteni, de aztán valahogyan a másik úriember kiiktatása, és a majdnem rendőrségi ügyem sem segítették elő, hogy a jó fiú szerepében tetszelegjen. A vállamon ülő angyalka most nagyon nem örül, és az öngyilkosságon gondolkodik, de lerázom a kételyeit. A fa alá vitt az eszméletlenségem alatt, de ez még nem jogosítja fel semmire. Sóhajtva számolok el háromig, és döntöm el, hogy még eljátszom a megértő áldozatot, akinek fizikai erőre volt szüksége, de utána visszavonulnék a szobámba, és bepakolnék a holnapi útra.

A bájos csevegés, és a teás csésze elit tartása kihoznak a sodromból, mert egyértelmű, hogy nem élvezi a helyzetet, de az édesanyám kérdéseire szinte cukormázasan felelget. Megőrülök tőle, és a tapadásától meg végképp felmegy bennem a pumpa, de udvariasan célzok az elmenesztésére, ami alól megint kibújik. Az égnek emelem a kéklő íriszeimet, és fohászkodom a fentiekhez, hogy legyen valami sürgős esete, vagy apáék menjenek ki egy pillanatra, ami aztán meg is történik, mert a családfenntartót elszólítják munkaügyben, és hármasban maradunk az édesanyámmal.
- Még mi sem jártunk ott, de nagyon szép hely a katalógus szerint. Ellának lesz ideje megtanulni rendesen táncolni, mert borzalmas a tartása, ugye kislányom? – anya egy másik teáscsészét is nyújt felém, én meg negédes mosollyal fogadom el. Nem semmi, hogy a pofátlanság mintaszobrát lehetne megformálni róla. Csendben bólogatok, miközben belekortyolok a meleg italba, de csengetnek, és anya pattan fel.
- Biztosan Paul lesz az. Bocsássanak meg egy percre. – meghajolva távozik a nappaliból, így kettesben maradok a rendőr úrral, és megelégelve a színjátékot, húzom ki magam, és teszem le a teámat az asztalra.
- Nem akarok illetlen lenni, de miért is akarja az idegeimet kicsinálni? A szüleim jó lelkűek, egy rossz szavuk nem lenne a vacsora ellen sem, hogy marasztalják, de nekem már van. Holnap elutazunk, szeretnék bepakolni. – helyezem át az egyik térdemet a másikra, és úri hölgyhöz méltóan fektetem az ölembe a két kezemet.
- Megköszöntem a megmentésemet, nem álltam ellen, hogy betuszkoljon a kocsijába. Teljesítette az alku részét, ennél többet nem kell vállalnia. Ne haragudjon, de visszatetszést kelt bennem, ha valaki megjátssza magát. Nincs hozzászokva a teadélutánokhoz, az állatok megmentéséhez. Nem firtatom, nem ásom bele magam a jellemébe, de megkérem, hogy akkor maga se tegye velem. Találjon ki valamit, az sem érdekel, hogy munkaügyre hivatkozik, csak távozzon, kérem. – állok fel, felgyülemlett bennem a harag, és nincs kedvem tovább áltatni a jó népet, hogy kedvelem a velem szemben ülőt. A legkisebb okom sincs rá, hogy ezt a feltételezést meghagyjam a külvilágnak. Az érdekellentétek az első pillanat óta fennállnak, és nem múltak el. Az irományaim már nem jönnek vissza, és roppant kellemetlen, hogy meg kell tennem bűnbaknak, de nincs más, akit okolhatnék érte. Egy kis türelemmel nem kerültünk volna hasonló slamasztikába, de neki így kellett eljárnia. Amennyiben kinyitom a számat, talán a hűvösön ülnék engedetlen viselkedés miatt. Lesütöm a szememet, gyűlölök így viselkedni, és könnyek égetik a szememet, de megmakacsolom magam, és felszegem az államat.
- Hagyja el a házat Owen, és nem lesz gondunk egymással. – zárom rövidre a témát, mert anya tér vissza, de nem a háziorvos társaságában, hanem az egyik barátnőjében.
- Sajnálom, de az alapítványnál gondok adódtak. Elszórakoztatod helyettünk is az úriembert Ella? – anya vészjósló tekintetére csak bólintok, és a két idősebb hölgy távozik. Én félig elfordulok, mert még mindig nagyon fáj a fejem.


658● zene ● to Owen


A hozzászólást Ella Cavanaugh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 05, 2017 5:16 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Armie Hammer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
33
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogügyosztály, vezetői pozíció
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36

Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Csüt. Aug. 03, 2017 11:22 pm

Ella & Owen
Mondanám, hogy számomra a helyzet nem baromira kínos, és szokatlan, de akkor hazudnék. Ez az, teljes mértékben, mert az egyetlen, amiért itt ülök az az, hogy gyerekesen kicsináljam az idegeit Dr. Szöszinek. Beleiszok a teába, érdeklődök, mintha annyira érdekelne a téma, de a tekintetem többször is Ella felé siklik, aki legszívesebben páros lábbal rugdosna ki a házból, csakhogy minél előbb megszabaduljon tőlem. Ez a hála a megmentéséért? Elfojtok egy amúgy is alig észrevehető mosolyt, amikor az utazás kerül szóba, de a felét így sem igazán hallottam. Pont hidegen hagy másnak az üdülési szokása vagy az, hogy tud táncolni vagy sem.
- Biztosan. – felelem szűkszavúan, majd leteszem a csészét az asztalra az alá tartozó kistányérral együtt, és az órámra pillantok. Itt az idő lelépni, csak még várok valamire, amit nem tudok megmagyarázni. Talán arra, hogy kiakadjon, talán valami egészen másra, megmagyarázhatatlan. Aztán megtörténik. Magához híven illedelmes, de minden egyes szava mögött ott bújik meg a tény, hogy elküld egy melegebb éghajlatra. Felállok a kanapéról, egy ideig a cipőmet tanulmányozom mintegy figyelemelterelés gyanánt, mielőtt azonban bármilyen véleményt is nyilvánítanék a szavai felé, az édesanyja lép be, és orvos helyett egy egészen más alak teszi tiszteletét kínos köreinkben. Nem tetszik ez nekem, vagyis pontosabban az a seb, de hát nem az én problémám, igaz? Megjátszott mosollyal, és egy apró bólintással nyugtázom bocsánatkérését a nőnek, aki miután kettesben hagy minket, közelebb lépek a lányhoz, és megragadom a karját kicsit szorosabban, hogy szembenézhessek vele.
- Tekintve a mai napi támadó fellépésére, én a helyében visszafognám magamat.  Bármelyik percben magammal hurcolhatnám az őrsre, és nem érdekel, hányszor tettem szívességet az este folyamán vagy tűrtem el a szeszélyes fellépéseit, ahogyan a köszönete is hidegen hagy. – nézek le a kék szempárba, és fogva tartom a tekintetét.
- Hálásnak kellene lennie, hogy a mai nap folyamán itthon aludhat, és nem egy cellában kell rohadnia, ahogyan az eredeti forgatókönyv zajlott. Sok mindent eltűrtem a mai nap folyamán, de a tiszteletlenség nincs közöttük. – engedem el a karját, majd még egyszer végigmérem, mielőtt magára hagynám.
- További szép estét. – indulok el kifelé, de még útközben összeakadok az apjával.
- Már megy is? – érdeklődik, én pedig a kocsi felé pillantok, mely az út szélén áll.
- Hosszú nap volt. – válaszolok összetetten, végül tovább folytatom.
- Én a maguk helyében nem engedném Ellát utazni. A fejsérülése komolyabb is lehet, hiszen nem kis esésen volt túl, és egy utazás nem tenne jót neki. Nézessék meg egy orvossal, és napolják el az utazást. Találkoztam már ilyen esettel, és nem feltétlenül tenne jót neki a magaslati levegő, ahogyan a levegőváltozás sem. Csupán jó tanácsként. – osztom meg vele a véleményemet, mire látom, hogy gondolkodóba esik emiatt.
- Köszönjük, Owen. Mindent megteszünk Ella érdekében. – fog velem kezet köszönésképpen, én pedig miután viszonzom a kézfogást, elbúcsúzok tőle, majd beszállok az autómba. A kezem enyhén remeg, ahogyan rámarkolok a kormányra, ezért szorosabban kulcsolom rá ujjaimat. Vannak olyan rossz szokások, amelyet az ember élete végéig nem vetkőzik le. Kifújom a levegőt, és miután a gázra taposok, egyenesen az ellenkező irányba hajtok, mint amelyikbe a lakásom van. Le kell vezetnem magamból ezt a feszültséget valahogy, és már tudok is egy helyet, amely megfelelő lenne erre.  
music: a-ha ● notes:  to Ella.   ● words: 522 ● ©
Vissza az elejére Go down
Re: Owen X Ella - 2011 nyara
Vissza az elejére Go down
 
Owen X Ella - 2011 nyara
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Csapat/Játékos/Mesélő Kereső
» Nagy Fenyves
» Barbuda (AIM Birodalom)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: