Azt mondják a hírnév tönkretesz. Megváltoztatja a személyiséget. Az igazság az, hogy mélyen lenyúl a torkodon és a lábujjadnál fogva fordít ki magadból. Legalábbis én így vettem észre. Nem én vagyok a szerencsés kivétel. Nem vagyok szent... ohh de még mennyire nem. Egyszerűen nem emlékszem a hírnév előtti énemre. Fiatalon csöppentem bele a filmiparba. Szinte azonnal, ahogy New Yorkba költöztünk. Igazából azt is megkérdőjelezném, hogy nem ez volt-e a fő indok.
Ahhoz, hogy ezt értsétek vissza kell ugranom egy kicsit az időben.
Anyám a mérhetetlenül hiú emberi lény. Felszínes, hivalkodó és ezt sosem tagadta. Gyerek korában nyert egy szépségversenyt, de a kamaszkor neki nem kegyelmezett. Nem volt az a mennyiségű krém és smink, ami azokat a pattanásokat eltakarta volna. Ezt persze csak legendákból tudom... érdekes módon abból az időszakából egyetlen kép sincs róla. Mire pedig elkezdhette volna színésznői karrierjét (ami soha nem volt neki) megérkeztem én. Tönkretettem a tökéletes (szerinte) alakját. Szerintem csak sosem merte beismerni magának, hogy nem lett volna alkalmas arra, hogy bent maradjon a körforgásban. Valószínüleg szerepelt volna néhány Colgate reklámban... bemutattak volna vele néhány parfümöt... esetleg lehetett volna James Bond valamelyik futó nőcskéje.... és kész. Ennyi lett volna a nagy karrier.
Apám ellenben egy mérhetetlenül földhözragadt ember. Zenélt... elég pocsékul, de igen lelkesen. Volt egy bandája... már a nevére sem emlékszem. Egy ittas este volt csak az oka annak, hogy megszerezhetett egy olyan nőt, mint az anyám. Egyébként valószínüleg szóba sem álltak volna egymással.
Ne ebből a két zseniből lettem én. Egy maximalista lélekromboló-taposó-erőszakoló anya és egy szent hippi gyermeke. Durva mi? Összegzem. Utálom a gombát, az aszalt gyömölcsöt, az ananászt, a kiwit, a mazsolát, a rikító narancssárga színt, a rózsaszínt, azokat akik képesek szőrös papucsot hordani utcára... bárkit aki '-csi'-vel rövidít. Szercsi. Köszcsi. Az arcomat le tudnám kaparni... pedig néhány óvatlan pillanatban még én is használom ezeket.
Gyerekszínészként indult a karrierem, így igencsak mérsékelten vagyok szocializálva. Mármint a korombeliekkel. Nehezen tudom megértetni magamat velük, nem éltem át olyan dolgokat mint ők. De nagyon szépen tudok mosolyogni és aláírásokat osztani. Tiktok buzi vagyok. Igazából az összes ilyen gyökér alkalmazáson, közösségi oldalon fent vagyok. Mindegy. Csak lehessen gyűjteni és osztani a kedveléseket. Talán ez az egy köt a saját generációmhoz. Más nem sok. Igazából nem is nagyon jártam velem egyidős srácokkal. Nem értenek, én nem értem őket... tudjátok hogy megy ez. Vagy nem?
Már néhány éve egyedül élek. A függetlenséggel sosem volt problémám. Inkább vagyok egyedül, mint hogy cseszegessenek azért, hogy mikor érek haza és, hogy hány lépést leszek meg cipőben a lakásban mielőtt levenném. Kell a bánatnak.
Igazából talán az előző filmem óta értettem meg igazán, hogy milyen is lesz az életem. Az első kasszasiker.... az első igazán nagy szerep... Azóta pedig szorul a hurok. A menedzserem rosszabb, mint a saját anyám. Túlfélt, aggódik, gondoskodni akar. Talán azért, mert azt hiszi, hogy én vagyok a soha meg nem született gyermeke. Nos ezek lennének azok a körülmények ami meghatározták személyes fejlődésemet.
Mindemellett persze sok minden voltam. Voltam picsa. Voltam példás tanuló. Voltam legjobb barátnő.. minden értelemben. Voltam már törékeny. Voltam már erős. De egy biztos. Engem többé senki nem tiporhat a porba. A nevemet pedig bármi áron megvédem.

-Miss Madison. Egy szóra.
A rendező. Sóhajtok. Baj lesz. Már reggel tudtam, hogy fel sem kellett volna kelnem az ágyból. Félrevonulunk, de körülbelül mindegy, mert biztos vagyok benne, hogy olyan hangerőt fog találni, hogy akár a többieket is hívhatta volna.
-Nézd aranyom. Tudom, hogy szarban vagy. Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánsz.. de ha tovább rabolod az időmet és a többiekét akkor kiváglak és szerzek apró pénzért egy étterembe dolgozó pincérnőcskét, aki 5 éve vágyik arra, amit most te csinálsz. Megértettük egymást?
Legnagyobb meglepetés az volt az egészben, hogy mérsékelt volt a hangja. Nem üvöltött, nem csapkodott.. még egy fánkot sem vágott a fejemhez. Lehet, hogy ő is megkapta a maga kis ajándékcsomagját a főnököktől.
-Nem rúghatsz ki.
-Tessék?
Közelebb lépek.
-Szerződés köt. Téged is... engem is... ezt az egész kurva stábot. Vedd fel a hősi köpenyt... engedj haza... én elrendezem a szarlavinát ami készül elsodorni... addig felvehettek mindent, amihez én nem kellek... holnap pedig én leszek a legszorgalmasabb kismanód. Megegyeztünk?
Felvonom a szemöldökömet. Ő bólint. Mindkettőnk keze meg van kötve. De ez nem azt jelenti, hogy egymást kell elgáncsolnunk. Ő bejelenti, hogy a mai napot nélkülem folytatják, én meg sebes léptekkel hagyom el a csarnokot. Gyorsan szedem le magamról a ruhámat. Az első nap még nagyon tetszett... ma már inkább tűnik kényszerzubbonynak a nehéz báli ruha.
Miközben a parkolóban sétálok beszélek az ügynökömmel akivel közlöm, hogy fél órán belül találkozunk a lakásomban. Mielőtt belekezdhetne a világdrámába, hogy nekem forgatnom kellene már ki is nyomom a telefont.
Dugó van... persze mi más lenne. A sötétített üveg mögül is szinte érzem, ahogyan pulzál az egész város. Sóhajtok. Megint. Ma már talán ezredjére. Egy szó villog folyamatosan a fejemben. BOTRÁNY botrány BoTrÁnY BOTRÁNY. Mikor épp mi.. az új cipőm? Az új táskám? Egy fiú, akivel randizok. Nem.. a lószart... az anyám. Akkora szart kevert meg körülöttem, hogy kedvem lenne gyilkolni. De ő persze nem akart rosszat. Ő sosem akart rosszat. De szerinte a rossz reklám is reklám. Igen. Csak nem az én szakmámban. Elvégre nyilatkozata alapján elhidegültünk egymástól, amióta kijöttem az elvonóról. Beszélt a nem létező drogproblémáimról, a bántalmazó párkapcsolataimról... Sosem drogoztam. Jó... füveztem. Néha. Ritkán. De ezt már nem nevezhetjük annak a klasszikus helyzetnek, amikor valakit maga alá temet a hírnév. Több opcióm van. Egyik sem szimpatikus. Nyilatkozhatnék én is, hogy az anyám csak az alkoholproblémái miatt akar egy kis rivaldafényt maga köré. Megegyezhetnék az anyámmal, hogy kérjen elnézést tőlem HIVATALOSAN és vonja vissza azt az ótvar sok szennyet amit a nyakamba öntött.
Leparkolunk. Sóhajtok. Ezer és egy. A sofőr kiszáll, kinyitja nekem az ajtót és pedig szélsebes léptekkel hagyom el az utcát. Még az kellene, hogy most fotózzanak. Cipőm sarka ingerülten kopog a lift padlóján. Mindig ilyen lassú volt ez a szar? Az ajtó kinyílik innen pedig néhány lépés és már a saját világomban lehetek. Bent azonban valami mégsem stimmel. Valaki ül a kanapémon. Teátrálisan dobom le a táskámat a földre.
-HHHHHHHH... az egy Chanel. Hogy dobhatod így le?
Szőke hajába túr. Festett. De ez valóban jobban illik hozz.
-Tudom... ANYA... Én vettem.
Mérgesen fújom ki magamból a levegőt. Nem ez már nem sóhajnak számít, ha valaki még ezt számolna.
-Ráncos lesz a homlokod, ha ennyit mérgeskedsz.
-Ja te már csak tudod.
A szája már nyílik, hogy bármilyen úton módon bosszút tudjon rajtam állni, de valaki megzavar minket. Priscilla De Rouge. Az ügynököm, a mindenem, anyám helyett anyám... akinek fizetek. Sokat.
-Hölgyek. Fegyvert le... beszéljük ezt meg kultúráltan.
Az nála annyit jelent, hogy anyám bűnhődni fog... vagy vérezni. Mindegy. De itt most rend lesz rakva.