"Tudod, hogy én soha nem szólnék bele az életedbe, de...”

Ez a mondat, szinte minden nagyobb döntésem hozadéka. Mindig ott van az a de. Mint fegyver, amit anyám, minden alkalommal bevett, mint egy kommandós a kereszttűzben. Minden ilyen beszélgetés alkalmával, édesanyám drámától túl fűtve, próbálja navigálni az életemet. Megmondja amit meg kell, majd megpaskolja az arcomat, miközben a tekintetében visszaköszön az a jó öreg: Annyi mindent nem tudsz még..

“Ebben aztán ki nem mész az utcára..”

Bölcs mondás, egy előrelátó, oltalmazó apa szájából. Aki szerint minden sarkon, sőt tovább megyek, az egész világon, azt várják, hogy Parker Segdwick kilépjen az utcára, és akkor uccu neki. Az persze már más kérdés, hogy ez mennyiben reális elgondolás.

“Menj csak előre!”
Skacok! Tudom, ez udvarias gesztus, de attól még a kollektív segg bámulás bunkósságnak számít.

“Parker, ez nem jó ötlet!”
Talán így akarnak védelmezni, vagy csak jelezni szeretnék, hogy általában az ötleteim zöme rosszul sül el. Nos, valójában a barátaim nem járnak messze az igazságtól, hisz eddig egy kezemen meg tudom számolni, hogy mikor is sikerült valami ténylegesen a terveim szerint.

“Köszönöm Parker elmehet!”
Legalább ki tudja ejteni a száján, hogy köszönöm. Nem minden főnök ilyen nagylelkű...

“Az ágyamban akarlak látni!”
Hát őt hogy is jellemezzem....na jó, egyszerűbb lesz, ha kimondom a frankót. Ő a főnököm férje..


Parker kevés egyértelműbb dolgot ismert a halálnál. Ha valaki egyszer életét veszti, már csak az emléke marad hátra, ami lehet fájdalmas, de az emberek mégis ezzel nyalogatják a sebeiket. Mert az emlékeinkben tovább élnek szeretteink. A lány is próbált erre gondolni, mialatt a két sírköveket fixírozta üveges tekintettel. Valójában fel sem fogta, hogy mi történt. Az emlékeinek súlyát, pedig még nehezebben dolgozta fel.

A vérembe szivárgó alkohol, minden létezéshez szükséges szervemet eltompította. Ugyan látni, még láttam, csak éppen mindenből, és mindenkiből kettőt. Persze, ez addig nem jelent problémát, amíg tisztában vagyok azzal, hogy Blairnek nem lett hirtelen, egy ikertesója.
- Annyira kedves vagy.- motyogom az orrom alatt, míg Blair igyekszik, az egyik boxba beültetni, lehetőleg anélkül, hogy bármi feltűnést keltsek. - Én is kedves vagyok?
- Az vagy Parker, de most enned is kéne valamit.- aggódó pillantással találom magam szembe, ahogy leül a velem szemben lévő székre.
- Ugyan!- legyintek hanyagul, de minden mozdulatomról süt, hogy mennyire nem tudom koordinálni.- Teljesen jól vagyok. - Jó, mondjuk ez nem volt teljesen igaz, mert az idevezető úton, kétszer majdnem feljött belőlem az a két üveg sör, amit megittam. De csak majdnem.
- Itt is van, sült krumpli.- tolja elém Blair, a hatalmas tálat, én pedig fintorogva, szívom be az olaj szagát, ami még jobban felkavarja, az üres gyomromat. Azt hiszem, már el se tudom dönteni, hogy éhes vagyok, vagy éppen az ellenkezője.
- Én tényleg nem vagyok éhes...
Pár perccel később persze a gyomrom, az ellenkezőjét állította.
- És...milyen az új munkahely?- intézek egy gyors kérdést Blair felé, míg igyekszem, normális kulturált ember módjára csipegetni, és nem tele tömni a számat.
- Egész jó, kicsit még szokatlan, de tudom, hogy csak az eleje ilyen döcögős.- Mosolyodik el, bár elég motiválatlannak tűnik, bármennyire is igyekszik, ezt egy mosoly mögé rejteni.
- Jó estét hölgyek.- megborzongok, az ismerős hang hallatára, Blair pedig olyan szemeket mereszt, mint aki most nyert bebocsájtást a mennyország kapuján.
Én is a hang irányába fordulok, és a lehető leghűvösebben nézni, a főnököm férjére, akinek ma délután óta nem olvadt le a mosoly az arcárról.
- Cameron.- ejtem ki a nevét, míg ő közelebb lép, és hüvelyujjával végig simít az arcom egy szegletén.
- Egy kis ketchup maradt az arcodon.- kacsint rám, én pedig dühös és túlságosan heves mozdulattal, megtörlöm az arcomat. Mintha csak ezzel akarnám eltűntetni az érzetet, amit maga után hagyott, az érintése.
- Gyakran előfordul vele.- Blair zavarába kuncogni kezd, nem csak számomra volt, túl bensőséges ez a mozdulat, de úgy érzem a szemben ülő barátnőmnek is szembetűnő volt, hogy valami nem stimmel.

****

Borzalmasan zúg a fejem. Mégsem ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy aggasztó, és helytelenítő emlékek sorakoznak fel előttem, a tegnap éjszakáról. Soha nem gondoltam úgy, hogy Cameronnal valaha átlépünk, bármilyen határvonalat. Vagyis hát reménykedtem ebben, de tegnap éjszaka, egészen közelről súroltuk azt a rohadt vonalat. Fájón kapok a fejemhez, még közben az éjszaka emléke egyre élesebben kezd bevillanni.
- Istenem.- nyöszörgök, mint akinek épp most újult ki a reumája.
Csak egy csók, ez még talán nem olyan nagy valami. Győzködőm magam, míg a lelkiismeretem egyre nagyobb teret hódít magának. El kell mondanom Clarissának! Elmondom neki, és felmondok, így lesz a legjobb. Az elhatározás helyesnek tűnt, tekintve, hogy nálam nagyobb erkölcscsősz nem létezik a világon. Mégis a megvalósítás valahol elhalt, a fájdalom, és a félelem közt.
- Nagyapa...- hangom erőtlenül cseng, míg a fürdőszoba felé tartok a kávémmal együtt, ami már leginkább jeges kávénak felel meg. Hetente kétszer meglátogattam nagyapát, ugyan volt mellette nővérke, de mivel egy alkohol függőről beszélünk, így jobbnak láttuk a családdal, ha ránézünk felváltva.
- Mit csinálsz? - nézek a nagyapámra, majd az üvegcsére, amit a kezében szorongat...- Te ...- lépek be hevesen, és kikapom a kezéből az üveget.
- Te megittad az etil alkoholt?


****
- Szóval..- szólal meg mellettem Cameron, széken ücsörögve. Ha valaki azt mondja nekem, hogy az elmúlt egy órában, pont vele futok össze. Ráadásul ő segít, abban hogy a nagyapám bekerüljön a korházba, akkor biztos, hogy új forgató könyvet kértem volna. Nem tudtam, hogy melyik volt a felfoghatatlanabb, az hogy nagyapám függősége, még nagyobb mértéket öltött, és már a gyógyszertári alkoholt is megissza. Vagy hogy itt ücsörög az a férfi, akivel már két éve nyúzzuk egymást, és aki mellesleg nagyon házas. Ráadásul Clarissa férje. Nem tudom, de itt helyben felmondtam volna, ha most itt állt volna előtte. Visszaadtam volna neki, azt a kis csomagot, ami őt illetti, és nem engem.
- Megitta az etil alkoholt, igen, de már elmondtam .- nem értettem, miért érzi szükségét, hogy hozzám szóljon. Nem maradhatnánk csendben?
- Nem erről akartam beszélni.
- Másról nem beszélünk.
- Miért nem?
- Mert nem helyes.
- Sok minden nem helyes. Mégis beszélnek róla. - ejt felém egy vigyort.
- El fogom mondani neki...vagyis a feleségednek, és felmondok.- jegyzem meg, majd felállok, és otthagyom. Két éve megy ez már így, nem tudtam mi volt ez. De nem akartam kideríteni se, mert mi van ha valami több..

****
Kelletlen mosolyra telik tőlem, amikor meglátom Cameront, a küszöbön állva, az éjszaka közepén.
- Azt mondta Clarissa, bedobja ő a papírokat, ahogy hazafelé tart.- jegyzem meg, és szorosabban átölelem magam a karommal.
- Fáradt volt, nekem pedig amúgy is lett volna még egy utam, errefelé.- nézz rám sokatmondóan, de továbbra sem nyújtja át a mappát. Várakozva méregetjük egymást, hogy vajon melyikünk teszi meg a lépést.
- Hol vannak a papírok?- világítok rá, az itt létének miértjére.
- Be se hívsz?- vonja fel a szemöldökét, míg szemeiben ott csillog a kihívás, amit elfogadott, és egy lépéssel közelít felém.
- Cameron..- ejtem ki eetlenül a nevét, és hátrébb lépek. Válaszreakcióként, pedig beljebb lép. A francba.
- Igen?- Látszik rajta, hogy túlságosan is jól szórakozik, uralja a helyzetet.
- A papírok..hol vannak?- Újra neki lendülök, és némi magabiztosságot erőltetek magamra. De mintha ezzel csak felhergelném, és a következő pillanatban, már a falnak is nyom. Erősen, úgy hogy minden egyes rezzenését érezzem, az illatát amitől csak még kétségbeejtőbb lesz a helyzet. Ajkát alig érezhetőn végig vezeti az arcélemen, és élesebben szívja be ő is a levegőt. Tekintetemmel köyörgök neki, hogy ne tegye. De egy hang sem jön ki az ajkaimon, amivel ezt alátámasztanám.
- Ugye tudod, hogy ezt te kezdted? - suttogja az ajkaim közé, de egy csöpp gyengédség sincs benne, keserűség, és düh vegyül szavaiban. Én pedig visszanyelve a könnyeimet bólintok egyet.
- Én nem tudnám megtenni, nem olyan vagyok..- valóban nem. Mintha végszóra , el tűnik a papírokat a kezembe nyomva. El kell mondanom Clarissanak.

****
Két hét el telt, még mindig nem mondtam fel, és nem mondtam semmit. A feszültség viszont egyre tapinthatóbb volt. Clarissa az irodájában volt egyedül, így úgy éreztem, hogy ez a megfelelő alkalom.
- Clarissa..- kopogok be az ajtón halkan, de fel se nézz rám.
- Gyere csak.- sóhajt, és hunyorítva tovább bámulja a papírt, ami előtte hever.
- Beszélnünk kell valamiről..- kezdek bele, a lehető legóvatosabban. Magam sem tudom, még hogy akarom folytatni, de valahogy muszáj. Mielőtt ezt megtehetném, felnézz rám.
- Jaj, Parker, ezt elhalaszthatnánk most, nemsokára utazunk el Cameronnal, egy hétre. És ami azt illetti, mennem is kell. Mielőtt lekésem a gépet.- sietősek a mozdulatai. Menekül, a szavaim elől, amit tudtam, hogy ő is sejt. A keserű íz a számban szét árad, és újra nyelek egyet. Clarissa megölel, szorosan.
- Légy jó Parker, akkor egy hét múlva.
- Egy hét múlva..

Egy hét múlva, Clarissa, és Cameron halott volt. Parker pedig, itt maradt a mardosó bűntudattal, és olyan érzelmekkel, amiket soha nem szabadott volna éreznie. Dühösen meredt a sírkövekre, amik még egyértelműbbé tették, hogy ők ketten magukkal vittek mindent a sírba. De Parker, ezt nem tehette meg.
- Elnézést maga Parker?- nem, Parker most valaki más szeretett volna lenni, nem az aki ma volt.