Gyermekként minden adott volt számára ahhoz, hogy fényes jövője legyen. Bár nem kellett mindent tálcán nyújtani neki, hiszen megdolgozott a sikereiért, mégis kevesen voltak olyan szerencsések, hogy ekkora előnnyel vágjanak neki ennek az életnek csúfolt útvesztőnek. Szülei biztos támaszként álltak mögötte, féltő gonddal nevelték és biztosították számára az anyagi hátteret, ami a tanulmányai elvégzéséhez szükséges volt. Mindketten jómódú üzletemberek voltak, jelentős politikai befolyással, a kicsi Lana azonban a nagyapját tartotta a példaképének. Mathias Donovan a maga idejében városi rendőrfőnök volt, határozott, szigorú, de rendkívül jóindulatú ember, aki rajongásig szerette egy szem unokáját. Alana azért választotta hivatásának a bűnüldözést, hogy az ő nyomdokaiba lépjen.
Ritka adottság, hogy a vele született tehetség olyan mértékű szorgalommal és elhivatottsággal párosuljon, mint az övé. Éltanuló volt, igazi stréber, minden tanár kedvence. Az a fajta, aki szóvá tette, ha elfelejtették számon kérni a házifeladatot, és akit a kortársai gyakran kiutáltak maguk közül, mert okosabb, ügyesebb, sikeresebb volt náluk és egy kicsit kiállhatatlan is.
Nagyon szeret okoskodni, kijavít, pontosít, magyaráz, és nem érdekli, hogy néha mennyire idegesítő tud lenni. Kíméletlenül őszinte, nem szokása a köntörfalazás, mindenről alkot véleményt és azt fel is vállalja. Nincs benne különösebb rosszindulat, csak egy általános felsőbbrendűség és kőkemény ambíció. A kötelességtudat és az igazságért való küzdelem mellett az hajtja a legjobban, hogy minél jobb legyen, és ez a versengés nem is annyira a környezetével, hanem saját magával szemben zajlik.
Jól ért az emberekhez, számon tartja a környezetét, mindent megfigyel, elemez, katalogizál. Nehéz vele jól kijönni, de nem lehetetlen. Nagyra tartja azokat, akiknek megvan a magukhoz való eszük, akik tisztességesek, szorgalmasak, és akik tartják magukat az általa fontosnak vélt erkölcsi normákhoz. Első ránézésre rideg és számító, de a kemény külső ellenére valójában meglepően törődő személyiség. Odafigyel a hozzá közel állókra, és igyekszik gondoskodni róluk. Szavak helyett sokszor tettekkel mutatja ki, hogy törődik, és nem is túl látványosan. Apró figyelmességekben, tapintatosságában, megértő hallgatásában érhető leginkább nyomon a szeretete.
Az ő világában minden szigorú szabályokra épül, és ezekhez a szabályokhoz igyekszik a végsőkig tartani magát. A legfontosabb számára az, hogy rend legyen, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, legyen szó az éppen folyamatban lévő nyomozásról, a saját belső világáról, vagy az iróasztaláról.


2016. szeptember
Fülledt, kora őszi délután volt. Noel a homokozóban játszott, én a perem mellett guggoltam és újabb maréknyi nedves homokot tapasztottam a várunk oldalára. Fáradt mosollyal figyeltem, ahogy vidáman ugrál, apró, meztelen lábai a homokba süllyednek. Nem értettem, hogy honnan van ennyi energiája. Most értünk haza az oviból, de ő ahogy kiszállt az autóból máris a hátsó kertbe szaladt. Nem szoktam ilyen engedékeny lenni, de ma valamiért nem ellenkeztem. Zakómat az egyik kerti szék támlájára terítettem, feltűrtem az ingujjam és Noellel együtt vetettem magam a homokba.
A telefonom kettőt rezdült a zsebemben. Megvártam, míg a fiam a kezembe nyomja a zászlónak szánt piros levelet és visszaszalad a fasorhoz. Előhalásztam a nadrágzsebemből a mobilt, közben a homokvár fölé hajoltam, hogy a torony csúcsán elhelyezzem a zászlót. A képernyőn felvillanó üzenetet látva félúton megtorpantam, de csak egy rövid pillanatra.

17:37
Vincent
Elintéztem a papírokat
Találkozunk a tárgyaláson

Óvatosan a homokba szúrtam a zászlót és merengve néztem, ahogy a házak közt eltűnni készülő nap még utolsó erejével megvilágítja a levél vérvörös erezetét. Azon gondolkodtam, hogy hogyan jutottunk idáig. Én valaha szerettem ezt a férfit. Épp olyan éles eszű, ambíciózus és kiállhatatlan volt, mint én, mikor egymásra találtunk a középiskolában. Volt azonban benne valami különös, felszín alatt rejlő sötétség. Ő soha nem ragaszkodott úgy a szabályokhoz, mint ahogy én tettem, sőt. Én rend voltam, ő káosz. Mintha tudatosan lettem volna vak minden intő jelre. Nem akartam egyből hozzámenni, de teherbe estem, és már nem volt visszaút. Az első néhány évben talán még boldogok is voltunk. Aztán minden tönkrement. Vincent gazdag volt és befolyásos, tudtam, hogy nem lesz könnyű szabadulnom a hálójából, hiszen ismertem minden mocskos titkát. Tudtam, hogy kikkel csal meg, tudtam, hogy már rég elpártolt a törvény azon oldaláról, amit én képviselek, és a szállítmányozó cégét csempészetre használja. Egyre erőszakosabbá vált, nem csak engem tartott lelki terrorban, hanem a fiunkat is. Mikor először kezet emelt rám, megdermedtem a döbbenettől. Tudtam, hogyan védjem ki az ütést, hogyan csavarjam a kezét a háta mögé, hogyan rántsam le a padlóra. Mégis képtelen voltam megmozdulni, csak hagytam, hogy a tenyere nagyot csattanjon az arcomon. Beletöröltem a kézfejembe azt a néhány csepp vért a felrepedt ajkamról és a szemébe néztem. Mindketten tudtuk, hogy ennyi volt.
A neheze azonban csak most jött, a válóper. Én azon leszek, hogy tönkretegyem a cégét, ő pedig azon, hogy elvegye tőlem a gyerekemet.


Visszacsúsztattam a telefont a farzsebembe és felegyenesedtem. Noel vidáman ugrálta körbe az elkészült várat. Elköszöntünk a homokozó peremén mászó csigától. Az ölembe kaptam a gyereket és a kezemben hoztam kis cipőjét.
A házba érve alapos fürdés várt ránk. A vacsora ma sem ment zökkenőmentesen. Vajon én is ilyen válogatós voltam? Nem emlékszem. Noel szokatlanul hisztis, én pedig szokatlanul türelmetlen voltam. Este az ágyban összebújva kibékültünk, én csikiztem, ő nevetett. A kedvenc meséjét olvastam, aztán elaludt. Én még sokáig nem tudtam aludni.


2019. kora tavasza
New yorki lakásom erkélyén álltam, a korlátnak támaszkodva, és azon gondolkodtam, hogy mekkora ostobaság volt egy pillanatra is elhinnem, hogy nyerhetek. A kezemben szorongattam a telefonomat, mikor rezegni kezdett. Néhány szívdobbanásnyi ideig néztem a képernyőn villódzó számot. Nem volt elmentve, de felismertem. Egyébként is számítottam a hívására.
- Sikerült berendezkedned, kedves? - kérdezte Vincent gúnyosan, meg sem várva, hogy beleszóljak a készülékbe. Elfordultam az előttem elterülő városképtől és hátamat a korlátnak vetettem. A könnyed tavaszi szélben meg-meglebbenő függönyön keresztül néztem be a lakásba. Az erkélyajtó szinte mindig nyitva állt, de még mindig nem sikerült kiszellőztetnem azt a különös szagot, amit azóta éreztem, hogy beköltöztem. Azt hiszem, ez valami állandó dolog. Minden háznak van valami jellegzetes szaga. Ez sem volt kifejezetten kellemetlen, csak szokatlan. A szegényesen bebútorozott, személytelen nappaliban érintetlenül állt az a néhány kartondoboz, amiket magammal hoztam, és amiket még nem volt idegzetem kipakolni. Bosszúsan figyeltem, hogyan téved be a függöny résén elégedett zümmögéssel egy darázs. Úgy tűnt, még ő is otthonosabban érzi magát itt, mint én.
- Beszélni akarok vele - szólaltam meg a hosszúra nyúló csönd után, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
- Milyen az új munkahely? Rendesek a kollégák? Biztosan nagyon jól ki fogsz jönni velük, amilyen elbűvölő vagy - folytatta szórakozottan, meg sem hallva a megjegyzésemet. Alighanem így beszéltünk el egymás mellett a házasságunk alatt is.
- Nincs szükség a színjátékra, Vincent - feleltem türelmetlenül. Úgy táncoltam, ahogy ő fütyült, mert nem volt más választásom, ezt ő is tudta. Hétfőn kezdtem az IU-n. Volt férjemnek köszönhettem az áthelyezésemet, és hiába határoztam el, hogy a lehető legtöbbet próbálom majd kihozni a helyzetemből, és a lehető legmagasabb színvonalon végzem majd a munkám,  mindez nem számított. Azért voltam itt, hogy az ő beépített embere legyek. Tégla, besúgó, bűntárs. Felkavarodott a gyomrom.
Mikor Vincent legközelebb megszólalt, hangjában nyoma sem volt a korábbi szórakozottságnak.
- Valóban nincs. Tudod mi a dolgod. És azt is, hogy mi a tét - közölte ridegen. Szavait tompa recsegés követte.
- Mami? - érkezett a vékonyka hang a vonal túloldaláról. Olyan hirtelenséggel söpörtek végig rajtam az érzelmek, hogy egy pillanatra halk, elfojtott zokogás tört elő belőlem. Csak néhány lélegzetvételnyi időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam.
- Szia kicsim. Minden rendben? Jól megvagytok apával? - kérdeztem, hangom az első két szónál még remegett, a végére azonban már tökéletesen magabiztosnak és nyugodtnak hatott.
- Ühüm. Mikor jössz végre haza, mami?
Összeszorult a torkom. Nem akartam hazudni neki, de muszáj volt.
- Hamarosan, kincsem… Hamarosan - feleltem halkan. Válaszolni már nem tudott, mert az apja visszavette tőle a telefont, én pedig bármit megadtam volna azért, hogy még egy kicsit tovább hallhassam a hangját, hogy ott legyek vele, hogy a karjaimban tarthassam.
- Amikor legközelebb kereslek, válaszokat is várok majd, Lana - közölte Vincent és kinyomott. A telefonomat a dohányzóasztalra dobtam és az arcomhoz kaptam a kezeimet, tenyeremet a szemem sarkához szorítottam, hogy megállítsam a könnyeket. Egész testemet rázta az elfojtott sírás. Kapkodtam a levegőt, aztán mélyeket lélegeztem, amíg nem sikerült lenyugodnom. És aztán nem sírtam többé.
Visszaléptem a nappaliba és a kanapéra ültem. Előttem a kávézóasztalon egy mappa hevert. Bellamy West nyomozó aktája. Párszor már végigolvastam. Talán abban reménykedtem, hogy találok benne valamit, amitől könnyebb lesz megbarátkoznom a ténnyel, hogy tönkre kell tennem ennek az embernek az életét. A darázs zümmögve körözött a fejem felett, engem pedig hirtelen öntött el a harag. Felpattantam, felgöngyölve West nyomozó aktáját, és amikor legközelebb leszállt az asztal szélére, olyan gyorsasággal és olyan erővel csaptam le rá, hogy szerencsétlennek esélye sem volt. Holtteste a szőnyegtelen padlóra hullott, én pedig tehetetlenül huppantam vissza a kanapéra, kezemben az összegyűrt aktával.
Bárcsak a saját életem felett is ekkora hatalmam lenne.