Ha megkérdeznéd a közelemben lévőket mind másképpen vélekednének rólam, arról milyen is vagyok és merre tart az életem. Egyesek szerint szégyent hoztam a családomra míg mások egyetértettek döntésemmel miszerint nem veszem el másnak az életét.
Anya mindig azt mondja, hogy olyan vagyok, mint a nővére; szabadlelkületű mégis önfejű, aki nem hallgat másnak a szavára még akkor is, ha van ráció abban, amit mondanak. Szerinte tiszta a lelkem, az emberekben a jót keresem és soha nem ítélkezek mielőtt megismernék valakit közelebbről, mégis van bennem valami amit nem tud hová tenni. Fogalmam sincs mire gondol.
Édesapám, szeretett szülőmnek mindig a kislánya voltam, az egyetlen büszkesége aki előtt hatalmas jövő áll még és rengeteg dologra hivatott. Eltervezte az életemet, miként fogok házasodni, hová vesznek fel majd mindez felborult. Már nem vagyok a szeme fénye, csalódást okoztam és alig vesz emberszámban de a kisfiamat nagyon szereti, még akkor is, ha én már nem számítok. Szégyent hoztam rá.
Nagybátyám, édesanyám testvére, pedig mindig a jót látta bennem, a fényt és a szépséget, a különlegességet.  Anyám, bár hiába támogatott mindenben és próbálta meggyőzni édesapámat afelől, hogy nem hoztam szégyent a családra döntésemmel, küldött el testévéréhez, mert tudta, hogy nekünk ott jobb lesz. Kiskorom óta kedvelte a bennem rejlő érzelmeket, a gondolatokat melyek foglalkoztattak és kreativitásomat amivel alkotásokat hoztam létre és amit Ő szeretettel ajánlott társainak. Nagybátyám mindig büszke volt rám, és ennek köszönhetően szárnyalni tudtam még akkor is mikor a legrosszabb időszakomat éltem.
Makacs vagyok, nem szeretem, ha nem úgy történnek a dolgok ahogyan én elterveztem. Nehezen alkalmazkodtam a gyerekem előtt, s mióta Ő megszületett mindent másképpen érzek, mindent amit vélni mertem teljesen mássá változott. Már nem én vagyok a középpont, nem az a fontos, hogy nekem jó legyen, hanem neki legyen meg mindene amivel boldoggá tehetem.


2017.10.24.
A tízparancsolat is azt mondja, hogy ne hazudj és mások becsületében kárt ne tégy, mégis úgy érzem most magamat, mintha az egész világ ellen tevékenykednék. Remegő kezekkel, émelyítően rossz érzéssel ülök már percek óta a kórházi folyóson arra várva, hogy végre behívjanak. A falak virító fehérre vannak meszelve, barátságtalan kinézettel nem, hogy nyugtatnák kavargó gyomromat hanem még jobban fokozzák rosszullétemet. Mintha nem lenne elég az, hogy hetek óta hányingerrel kelek és küszködök, gyengének érzem magam és semmit nem tudok lenyomni a torkomon, most még meg is váratnak, pedig tudnom kell. Most rögtön.
Két héttel ezelőtt csináltam meg a tesztet Rose barátnőm mosdójában, miután már 10 nappal a megjósolt időpont után sem jött meg. Sosem történt még ilyen velem és bár eleinte nem tűnt fel a hiánya, ahogy teltek a napok egyre többször jutott az eszembe és kezdett dühíteni a dolog míg nem egy szép napos reggelen kiderítettem az igazságot. 7 betű változtatta meg teljesen az életemet és azóta, a POZITÍV felirat még mindig élesen virít a fejemben, éjszakánként kellemetlenné sőt lehetetlenné téve alvásomat. Most mégis cáfolásra vagy megerősítésre várok, de a percek lassan telnek a doktornő pedig nem siet behívni. Amikor végre megteszi hatalmas elánnal pattanék fel helyemről, melynek következtében megszédülök és úgy nyúl utánam, hogy ne essek hátra.
- Gemma… tudom mennyire szeretné, ha azt mondanám nem vár babát…de itt nagyon is úgy tűnik, hogy megtörtént a beágyazódás és a fejlődés. – mondhatnám, hogy éreztem a világ ellenem van ezzel a hírrel de abban a percben úgy éreztem, mintha ez lenne az én utam. Anyává válni.
2017.12.05.
Patakokban gördülnek le a könnyeim, ahogyan a repülőgép egyre magasabbra száll magunk mögött hagyva New York fénylő, népes utcáit ahol mindenki az lehet és azzá válhat, amivé mindig is szerettek volna. Szeretném abbahagyni a sírást, megkímélni az utasokat a bőgésemtől és a nehéz levegővételeimtől de egyszerűen nem tudtam megnyugtatni magamat. Kíváncsi lennék miként éreznék magukat a mellettem lévők, hogyha ők is tinédzserek lennének, akik frissen teherbe estek és a szüleik körülbelül kitiltották otthonról, mert szégyent hoztam rájuk és a hitükre. Pedig Aiden-nel ellentétben én nem akartam elvetetni a gyerekemet, gyerekünket.
Kezem még kevésbé gömbölyödő hasamra vándor, most már csak mi vagyunk egymásnak ami miatt megszakad a szívem. Kapaszkodok belé erősen, hiszen a szerelmemre már csak Ő fog emlékeztetni, bár pótolni sosem tudja teljesen. Sebet ejtett rajtam a szerelmem elvesztése, a családom kitagadása és mindezek mellett a tény, hogy egy idegen országba utazok terhesen.
Mégis megteszem. Mert mindennél jobban szeretem ezt az apró kis lényt, első és egyetlen szerelmemből származó gyümölcsöt, akitől nem szeretnék elválni.
2018.06.17.
Trondheim, a hely ahol születtem, teljesen más New York-hoz képest. Itt mindenki szuper laza és kedves, talán emiatt is viselkedik ennyire könnyedén velem a nagybátyám, Jason, akinek mindenért hálás vagyok. Szeretek itt lenni, és a pocaklakóm mozgásából kiindulva Ő is szeret itt lenni. Kezdem azt hinni, hogy Isten tervében ez szerepelt: nekem most kellett teherbe esnem, elköltöznöm otthonról, hogy megtaláljam a lelkibékémet. Emlékszem az első érzésre amikor rúgott bennem a kisfiam, most pedig lassan a kezemben is tarthatom, mert bár nem volt egyszerű de olyan hamar eltelt az elmúlt hat hónap, hogy elérkezett az idő a kettéválásra.
Nagyra nőtt pocakomat simogatom, miközben kifelé bámulok a kedvenc kávézóm ablakából miután elfogyasztottam a legfinomabb süteményt. Bár most minden isteni számomra, számunkra. Mégis van bennem egy keserédes érzés, hiszen míg én itt várom a gyermekem addig a szüleim, jobban mondva az apám, nem akar hallani se rólam míg anya az elmúlt időben többet sírt, mint eddig valaha. A férfi, a csupa nagybetűs APA, pedig nem is tudja, hogy kisfia fog születni.

Úgy várlak már kicsi Theo…