Régen? Rideg és érzéketlen. Most? Elhagyatott és bizonytalan.
Régen? Szexistennő. Most? Egy kétlábon járó Succubus. Haha, nem. Valójában nem sok eltérés található a múltam és a jelenem között. Azon kívül, hogy küzdök magammal, belül a démonommal. Egy rohadt érzelem sincs bennem, azon kívül, hogy mennyire elhagyatott vagyok mióta nem azt csinálom, amit eddig. Csak egy bábu voltam, aki engedelmeskedett, akárcsak egy szófogadó gyermek. Most azonban új életet kezdek egy új névvel. A régi énemről soha senki nem fog megtudni semmit. Jobb is. Elvégre hiába e báj, ha belülről rothadok. Ki tudja? Talán egyszer kedvet kapok, és újra azt folytatom, amit eddig. De úgy érzem, hogy szükségem van az életemnek ezen részére. Szükségem van arra, hogy érezzek. Bármit.



két hónappal ezelőtt
Hideg tél. Ez az egyetlen dolog, amit most épp érzek. Nem csupán a környezetemben, hanem belül is. A szívem oly jeges és kemény, akárcsak most az aszfalt. Egy sikátor végében pihentem meg, összekuporodva hajléktalanként. Nem nagyon volt alkalmam még enni ma, viszont még bírni fogom egy darabig anélkül. Valamerre muszáj elindulnom. Még én magam sem tudom, hogy hová. Csak menni. És menni. Azt hiszem, hogy sokunk csinálják ezt ebben az életben. Csak menni árral.
Mentem a sötét, hideg éjszakában. Az arcomat és alakomat csak a járda mentén lévő villanypóznák világították meg. A gyengeségemet a bizonytalan és szoros járásom igazolja. Vacogok, szorongatom magamat mindkét karommal. Most már azt sem hallom, ahogy ropog a vékony hótakaró a lépéseim alatt. Csak megyek, ahogy kikapcsol körülöttem minden érzék és élet. Megyek. Csak ösztönből. Ha lenne előttem bármi vagy bárki, akadálytalanul nekimennék. De nem.
Térdre rogyok, aztán eldőlök a hideg aszfalton. Csak azt érzem, hogy nagyon fázom. De aztán, fájdalmam csendes álomba ringat engem. (...)
- Hé! - Érdes kéz csapkodja az arcomat finomat. Pislogok, habár oly' nehezemre esik kinyitni a szemeimet. - Kelj fel. - Hátam alá nyúl egy tenyér, majdan óvatosan felültet és hátradőlök az öreg, ócska matrac támláján. - Nem tudom, hogy mi van veled, de majdnem halálra fagytál. - Magyaráz egy férfi hang. Én pedig kinyitom a szemem, s egyből egy lángoló hordót veszek észre, mi ontja magából a meleget. Annyira jó... érzem, ahogy elfoszlik a hideg fátyol a bőrömről.
- Tessék...? - Bukkan ki belőlem kapkodva. Nem igazán figyeltem arra, amit mond. Szédülök.
- Semmi. Semmi. Itt maradhatsz, ha akarod. Ugyan nekem sincs sok mindenem, de megosztom veled. Ha nem öltél embert, addig nem érdekel. - Magyaráz tovább, amíg tovább kever valamit a kezében tartó konzervben.
Habár még mindig homály kavarog a fejemben és akörül, mégis kezdem idővel tisztán látni a megmentőmet. Idősebb férfi, talán negyven körül lehet? Borostás, a ruhája pedig épp annyira koszos, mint amik rajtam vannak. Talán az övé még tisztább is. Ő maga is épp olyan helyzetben van, mint én. Hajléktalan.
- Hogy hívnak, kölyök? - kérdezi kíváncsian, míg a konzervet felém tartja. Megfogom, s  egyből érzem a melegségét a benne lévő lének. Talán valami tea. Nem is érdekes. Egyből inni kezdem, nem foglalkozva azzal, hogy talán a nyelvemet is megégethetem.
- Leo. -  Felelem. Annyira megmelengette ez az ital a lelkemet is, hogy fáradtan, de mégis kielégülten dőlök hátra.
- Ethan. - Vágta rá biccentve. - Mióta vagy itt? Van egyáltalán hova menned? - Kérdezi, pusztán kíváncsiságból. Érthetőek a kérdései. Egy vadidegent segített a karjai közé, akiről azt sem tudja, hogy ki. Nekem viszont nincs mitől félnem. Nem tűnik olyan embernek, aki bántana. Segített.  
- Két hete, körülbelül. - Válaszoltam őszintén. Nem volt okom hazudni. Meg persze erőm sem volt ahhoz, hogy kitaláljak valamit. Ő csak egy hajléktalan, akárcsak én. Mit árthatnánk egymásnak? - Azt hiszem, hogy nincs.... vagyis, lenne egy valaki. De őt most nem szeretném látni. - Leteszem a földre az üres konzervet. - És te? - kérdezem Ethan-től.
- Már két éve. -Válaszol rá röviden. (...)
Nem telt el fél óra a beszélgetésünk óta.
Az épület szélére álltam, ahol voltunk. A hó még mindig szakadt. Annyira elmeredtem a mélyben, annyira hatalmas megkönnyebbülés futott át rajtam. Vajon ez a könnyedség nagyobb lenne, ha innen leugranék?
Bármit is tettem volna... talán egy kicsit kibillentettem a cipőm hegyét, mikor is megszólal a hátam mögül egy hang.
- Kezd elfogyni a kaja. Szeretnéd tudni, hogy működik nálunk ez az egész? - Pillanatra visszazökkenek a valóságba. Fogalmam sincs, hogy Ethan láthatta -e a szándékomat, mindenesetre kezdtem magamat miatta kellemetlenül érezni. Néha úgy érzem, jobb lenne meghalni.
(..) Gitáron játszok,becsukott szemmel. Lágyan éneklek, lassan, néhol halkan. Nem tökéletes a hangom, de úgy érzem, hogy tetszik az embereknek. Már majdnem tele az edény pénzzel. De igazán nem is ez érdekel. Arról éneklek, hogy mennyire fáradt vagyok a harcoktól. Tényleg fáradt vagyok. Nagyon fáradt.
Még világos volt, mikor elkezdtem. Olyannyira elmélyültem, hogy csak akkor veszem észre mikor sötétedik, mikor csukott szemhéjamat megvilágítják a póznák. Nem volt túl sok értelme Ethan mellett maradnom, így akkor eljöttem mellőle, hátha több pénzt tudunk szerezni. Akkor megláttam egy másik sorstársat, akinek volt gitárja. Viszont a hidegtől nem tudott rajt játszani. Így én átvettem a stafétabotot. ÚGy érzem, kiénekeltem magamból minden fájdalmat. Habár a sebek még mindig sajdulnak, alig bírok felállni tőlük. Mind a lelkemen, mind a testemen elterülnek. Örök életre társaim maradnak.
- Bravo! - Tapsol mellettem Joe, talán kicsit még könnyesek is voltak a szemei. Pillanatra elmosolyodom, habár az sem volt túl vidám.
Odamegyek a konzervhez, szinte már onnan látom, hogy kilógnak belőle az egy dollárosok. Úristen. Csak ennyire tudtam gondolni.
- Tessék. - Felé nyújtottam a pénznek a felét, elvégre az ő gitárja. De ha nem is az övé lett volna, emberségből akkor is neki adtam volna a felét.  Rendes ember.
(...)
- Fogalmam sincs, mikor ettem csokoládét utoljára. - Ethan beleharap a táblájába, s olyan jó ízűen eszi, mintha most kóstolná először. Örültem, hogy láthattam az ő örömét. Habár engem egy csokoládé nem tud felvidítani. Még az sem. Csak tűrök és harcolok, amíg még bírok.
- Mi elől menekülsz? - Kérdezi.  Én csak felpillantok rá, majd az égő hordó felé teszem mindkét tenyeremet, hogy melegedjen. Elmondjam neki az igazat? Mi vesztenivalóm lesz belőle?
- CIA elől. Keresnek, mert egyedül rám számíthattak. De elegem lett. - Nyelek. - Annyi fájdalmat okoztak nekem. Nemrégiben Irakba küldtek el, ahol nagyon sok embert...- A szavam elakad. Nagyon sok embert megöltem ott. Olyan embereket is, akik nem érdemelték meg. De nem volt más választásom. - Sosem felejtem el, ami ott volt. Soha. - megremegek a fájdalomtól.
- Azt hittem, hogy valami zűrös pasi. - Vállat ránt, aztán belekortyol a teájába. Én csak rázom a fejemet, elvégre semmi ilyesmiről sincs szó. Valójában a CIA olyan szinten meghatározta az életemet, hogy arra sem volt időm, hogy tartós szerelmet alakítsak ki magamnak. Sokkal inkább kalandoknak voltam a részesei, de ezzel semmi gondom sem volt. Voltak igényeim, és élveztem is azt csinálni, amit. Meg egyébként is, nem vagyok valami romantikus alkat. A CIA nem mutatott semmiféle irányt, hogy bárkit is tudjak szeretni. Az érzelmek csak gyengítettek volna.

(...)
Sokáig voltam Ethan mellett. Néhány hónapig húztam mellette, mígnem sikerült némi pénzhez jutnom. Volt egy saját kártyám, amihez a CIA nem tudott hozzáférni. Ugyan nem volt rajt sok minden, de elég volt ahhoz, hogy néhány hétre kibéreljek egy panziót illetve ruhákat vásároljak magamnak. Meg persze egy saját számítógépre tegyek szert. A menekülés előtt személyazonosságot is változtattam, hogy minél nehezebben találjanak meg újra. Nem nehéz az új lényemet megszoknom. Leopardia. Új név, új élet. Ki tudja, talán még élvezni is fogom. Ennek megalapozására egy olyan munkát választottam, ami mindenképp megfelelő lesz számomra. Hamarosan interjú. Remélem sikerrel járok.