━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."
Szentpétervár, napjainkban
Egy élettel ezelőtti emlékeknek tűnnek azok a pillanatok, melyeket Amerikában töltöttem. Akadnak még zűrös napok, amikor felelevenítem a támadást, vagy az ottani próbákat, bár a legtöbb időmet a kórházban feküdtem. Nem hiányzik a versengés, az angol nyelv, és az a fajta őrület sem, ami odaát várt rám. A sajtó sokáig zaklatott, de a szüleim elérték, hogy hírzárlat legyen, nem adtam interjút egyetlen újságnak sem, és a telefonhívásokra sem reagáltam, miután lezárult a rendőrségi nyomozás, és megtalálták az elkövetőket. Két szerencsétlen drogos, akiknek pénz kellett volna azonnal, de mivel nálam nem volt, hasztalannak ítéltek meg, és leszúrtak. A büntetésük öt évig terjedő börtön lett súlyos testi sértés miatt. Eleinte jobban éreztem magam attól, hogy elkapták őket, de valahogyan az elégtétel nem tartott sokáig, és mostanra a zűr maradt a helyén. Másképpen is alakulhatott volna az a néhány hónapom külföldön, sokkal elviselhetőbben is emlékezhetnék a balettra, de nem megy. A csendes időszakokat a gyógyulásomra fordított idő váltotta fel. A Dr. Lester által ajánlott orvos nagyon rendes volt, ideát Moszkvában kezelt az első négy hónapban, különböző terápiákkal kiegészítve. A legnagyobb meglepetés egyébként a fizioterápián ért, ahol összeismerkedtem egy férfival. Dim harmincnégy éves, és körbeutazta már a fél világot. Megismerkedett a keleti gyógymódokkal, járt Indiában, és Japánban is, egészen érdekes ötletekkel állt elő, de úgy tűnt, hogy a módszerei működnek, és hamarosan lábra álltam, meg tanultam ismét járni, de a táncot elvetettem. Döntenem kellett a sorsomról. A Társulat türelmesen várt, nem sürgettek, de az apanázsom elapadt, és már nem fizettek semmit. Anya újabb diákokat vállalt, megint zene töltötte be a házat, Szergej pedig a félretett pénzéből ajánlott fel egy nagyobb összeget, hogy újra a régi lehessek. Mindenki támogatott, és a javulásomat akarta. Két hónapja immár az otthonomban vagyok, visszautaztunk a fővárosból, és elkezdődtek az unalmas hétköznapok. Beköszöntött a tél, a legnagyobb hideg vette kezdetét, de örültem neki, hogy ennek részese lehettem. Megannyi ismerőssel bővült a köröm, visszatértek régi barátok, egy alkalommal a volt vőlegényem is meglátogatott, de nem nyúlt hosszúra a jelenléte, hiszen elvette az unokatestvéremet, és az első babájukat várják. Mekkorát fordult velem a világ, el sem tudnám mondani, hogy egykoron minden egyes percemet a balett tette ki, de most mással foglalom el magam, például írok, Dimmel azóta is tartom a kapcsolatot, sokat üzen nekem, és lelkesen olvasom az élménybeszámolóit, természetesen, ha itthon van, akkor csakis vele gyakorlok, a nyújtások a mindennapjaim részét képezik, na persze ott van a másik nagy szenvedélyem is. - Tatiana, el fogsz késni. – szól be a mama a szobámba, én meg felugrok az ágyról, hirtelen a mozdulat, de szerencsére nem történik baj. A szekrényemből kihalászom az egyik vastagabb kabátomat, és a nyakamba húzom a sálat. Szépen az orromig kötöm fel, hogy a széltől megvédjem magamat. A táskámat a vállamra kapom, és egy utolsó csókot nyomok az édesanyám homlokára. - Mennem kell mama, de majd jövök. – intek neki, de a bejáratnál állít meg, mielőtt még eltűnnék a szeme elől. – Itt ne hagyd az ebédedet! – szalad utánam, és a kis zacskót a kezembe nyomva búcsúzik el. A közeli buszmegállóig sietek, és leintem az egyik arra járó tömegközlekedési eszközt, hogy felüljek rá. Alexanderral heti rendszerességgel beszélek, ugyan nem sokat említi az előadásokat, általában arról érdeklődik, hogy találkoztam-e Sonjával. Egy hónapja született meg a kislányuk, Svetlana. Tiszta édesapja, nem is tudtam róla, hogy házas, ezért is lepett meg, hogy egy terhes asszonyt hagyott hátra, hogy a világ másik felére utazhasson. Elmosolyodom az elém táruló városon, hevesebben dobog a szívem, ha az otthonomat láthatom. Két megállóval odébb szállok le, és sietek be az épületbe. A portásnak hangosan köszönök, és felcammogok a lépcsőn az első emeletre. A mozdulataim még olykor darabosak, de ez nem szegi kedvemet, hogy tanítsak. Igen, elfelejtettem mondani, hogy nem adtam fel teljesen a táncot? A karrierem véget ért, talán soha többet nem állok színpadra, de nem válhatok meg a lelkem egyik darabjától, ugye? A terembe lépve Janet vár, és az egyik olasz tanonc. Furcsa véletlenek születnek, de a legnagyobb örömet az okozza, hogy olyanoknak segíthetek, akiknek az álmuk még nem veszett el, és bevezethetem őket az orosz balett világába. - Sziasztok. Készen álltok a bemelegítésre? – csavarom le a sálamat a nyakamból, de úgy tűnik, hogy Janet nem igazán lelkes ma, tudom, hogy történt vele valami. – Minden rendben? – kérdezek rá, de nem ő adja meg a választ, hanem a nyíló ajtó.
“A man says a lot of things in summer he doesn't mean in winter.”
Még a kávéjuk is keserű, nem csak a humorérzékük. Ha az ember próbált velük kedves lenni, akkor is citromba harapott képű emberekkel vette csak magát körül és hiába próbáltam azt megbeszélni a recepcióssal, hogy nem kérek napi szintű szobaszervizt, ő ragaszkodott hozzá. A pucér seggem a ledöbbent sikításra rándult össze a zuhany alatt, és amikor megfordultam, a szőke szobalány elfehéredő arcába néztem felvont szemöldökkel, olyan nyelven átkozódva gondolom, vagy épp fohászkodva, amivel még mindig nem voltam megbékélve. Az orosszal már nem foglalkoztam, hiábavaló lett volna törni a nyelvet, mert New Yorkban Dashkov penge volt az angoljával, nem volt értelme ezt a keleti szláv nyelvet előszedni, még csak Duolingo szintjén sem. A hideg itt nem hasonlított arra az amerikai hidegre, amihez hozzászoktam az utóbbi években. Itt húsba tépően, velőt rázóan fagyos volt minden, és eszem ágában sem volt hozzányúlni semmihez, még a hatezer ruharéteg alatt sem. A leheletem jégvirágos páraként csapódott le, láttam szinte megfagyni azt a levegőben, ezért még szorosabbra húztam magamon a sálat, de akkor sem voltam hajlandó lemenni a metróalagutak útvesztőjébe. Az első nap épp elég volt az a giccs, amivel szembesültem. Odahaza szinte minden jól alakult. Tina kevésbé volt feszült, és az utóbbi fél évben egyszer sem aludtam a kanapén, visszatértünk ahhoz, hogy havi egy éjszakát egy még nem kipróbált szálló ágyában töltsünk, reggelit rendelve, előtte éjjel pedig a legexkluzívabb éjszakai szobaszervizt kikérve. Szerettem a nevetését, hogy már nem ül meg annyi szarkaláb a szemei sarkában, és kevésbé feszült pillanatokba mártózva tért haza. Nem csak tőle, hanem Alex-től is tudom, hogy kettejük kapcsolata nem a legjobb, de nekem az orosszal kezdett valamiféle barátság alakulni, és ki hitte volna, hogy annak az embernek olyan fanyar a humora, hogy simán beleillett volna az angol rokonságomba is akár? Az az irónia, a fekete humor, ami jellemezte, nálam pont elég aduásznak bizonyult. Nők nélkül meccsekre is elmentünk, és ha jobban belegondolok, a gyomra fekete lyukra emlékeztetett. Nem volt az a mennyiség, amit mi ketten ne tudtunk volna elpusztítani egy-egy barna sör mellett. Ő javasolta, hogy nézzem meg a katedrálisokat és a palotákat is.... A csupán harminc perc gyaloglás felért legalább egy sarkköri megfagyós szakkörnek, és már szinte levegőt sem kaptam, ahogy végre feltűnt az a komornak nem nevezhető vidám-színű épület ott, a sarkon, ahol a GPS-em be volt állítva. Nem mondhatnám, hogy vágytam ide, vagy úgy egyáltalán bárhova is, ahol Dragomir előfordulhatott, de azt hiszem, egészen nagy volt a város ahhoz, hogy vele összefussak. Különben is, Janet adta meg a címet, amikor pár nappal ezelőtt ráírtam, és eszem ágában sem volt lelőni a kislány áradozását arról, hogy mennyire imádja az orosz kultúrát, a gasztronómiát, és már kívülről fújtam a különbséget én is a fehér, piros vagy épp fekete uháról. Nagyszerű. Az épületbe belépés könnyedén ment, a recepcióson való túljutás pedig felért egy kisebb kerékbetöréssel, de végül csak három perc imádkozás, hatvan bocsánatkérés és még vagy öt perc baszdmegolás épp elegendő volt a kis vörösnek, hogy áment mondjon és utamra engedjen. Szinte már csak boxer volt rajtam, mert a kinti hideg ellentéteként az épületet kályhaként éltem meg, alkaromon átfűzve a levedlett kabátot, tenyerembe gyűrve a sálat és a sapkát is. Valószínűleg az egyik kesztyűmet elvesztettem valahol, mert csak egyszer öt ujjas pamut szövetet taperoltam, morogva belegyűrve azt a fekete sapkába is. Nem játszottam Kékszakállú herceget, egyszerűen csak benyitottam azon az ajtón, ahol sejtéseim szerint a kis fekete lányomat találom, és igen, valahol a távolban véltem felfedezni az alakját. A gond.. a kettőnk közé beékelődött harmadik ember volt, Tatiana Dragomir. Mielőtt még köszönhettem volna neki, nem tudtam elkerülni azt, hogy végig ne nézzek az alakján, a ruházatán, csak egy pillanattal több ideig elidőzve a sérült lábának comb részén a tekintetemmel. - Üdv. Remélem nem zavarok - a fekete farmer-fekete csizma-sötétbarna kötött pulóver kombináció kellős közepén ott álltam én, a már hosszabbra hagyott hajammal, és a két napja megborotválkozott képemmel. Kopaszbarack módra nem olyan vicces ez a tél, én mondom, amikor az emberben még a szar is megfagy. - Keith! - szinte úgy visított fel Janet, és az eddig még nem tapasztalt boldogsággal az arcán, hogy meglátott engem, öles léptekkel, szinte futva érkezett meg elém, de mielőtt még átölelt volna, vagy nekem rontott volna, lefékezett, én meg lepacsiztam a lány szelével. - Vagyis.. Mr. Lackwood, bocsánat! Hogy van? Hogy tetszik Önnek Szentpétervár? És mikor érkezett? Úristen, látnia kell.. vagyis inkább hallani... - szinte pattogott, de meg mertem esküdni, hogy a sarkáról a lábujjhegyeire helyezve a testsúlyát billegni kezdett, mint Agnes a Gruban, az eccavúja nélkül. - Egy hete már itt vagyok, volt egy ügy.. - akadtam el hirtelen, össze is vonva a szemöldökeimet. - ami nem várt halasztást és kellett a jelenlétem hozzá - meg a pénzem. Kurva sok pénz. Kenneth csak egy kicsit tenyerelt bele az orosz szarba, és csak kis híja volt, hogy az én csuklómon is bilincs kattanjon, amikor sikerült majdnem ráborítanom az asztalt egy faszfej zsernyákra, aki még azt sem engedte meg, hogy az öcsémmel két szót váltsak. - Na, gyere ide - villantottam egy vigyort Davisre, akinek csak ennyit kellett, mert tervei közt szerepelt az, hogy még a szuszt is kinyomja belőlem, így amikor csak egy keserves nyögésre futotta tőlem, bocsánatkérően elhúzódott tőlem. - Bocsánat - szabadkozott, ahogy meg is jósoltam. - Ne viccelj - ezt még neki címeztem, és ahogy elindult vissza, a teremben a negyedik kiskrapek felé, úgy megint Tatiana felé néztem, de nem léptem beljebb a terembe, mert nem volt terveim közt, hogy lesátrazzak. Nem azért érkeztem a városba, hogy bárkinek is segítsek, vagy hogy koreográfusként létezzek itt. - Jól néz ki, Miss Dragomir - nem kerteltem. Hiányzott az arcvonásaiból a fájdalomérzet. - Kipihentebbnek - tettem hozzá még ezt, nekidőlve a vállammal az ajtókeretnek.
━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."
Szentpétervár, napjainkban
A ruházatom zavart, mindig is rétegesen öltöztem idehaza, csak a baleset és a regenerálódás óta nem minden egyes nap viseltem a megszokottat, ahogyan ma sem. Tisztában voltam vele, hogy a tanítás azzal járna, hogy dresszben, és szoknyában feszítsek, átadva a lépések alapjait, megmutatva, hogy min kellene változtatniuk, de sajnos tartva az elveimet, még nem álltam készen, hogy minden téren visszajöjjek a balettba. A kényszer szülte a helyzetet, nem hagytak más választást nekem abból a szempontból, hogy elvállalom az oktatást, vagy végleg búcsút mondhatok a karrieremnek. Nem mertem nemet mondani, jobban fájt volna, ha örökre fel kell hagynom a tánccal, mint az, hogy a tudásomat még továbbadhatom a fiatalabb generációnak. Az orosz balett nehéz, és világhírű, kevesen maradtak a régi nagyokból, akik tovább tudnák adni az örökséget, és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy ezt végrehajtsam. Belül éreztem, hogy ez nem hoz akkora örömöt, mint annak idején, a színpadon való átszellemülés, de mit tehettem volna? Be kellett érnem a kicsivel is, hiszen a sérülésem miatt nem álltam készen arra, hogy egyetlen darabot is eltáncoljak. A vendégelőadó posztomat is át kellett adnom Linának, aki azóta, kiteljesült odaát, és élvezi az amerikai légkört, melyre én nem voltam képes. Mi romlott el bennem? Miért nem vagyok olyan, mint a többiek, akik repestek volna a boldogságtól, ha elutazhatnak a nyugati régióba? Sokan álmodoztak a Társulaton belül arról, ha kapnának egy ilyen lehetőséget, akkor lehet, többet vissza sem jönnének. Nekem eszembe se jutott, hogy ne repüljek haza, de a támadás közbeszólt, és hamarabb tértem vissza, mint a tervezett. Ezt akartam, mégis érzem belül, ugyan halványan, de ott van, hogy mi lett volna ha? Mindenki elgondolkodik ezen, de senki sem mondja ki. A nagymamám nem jutott át a határokon, neki az orosz csillogással kellett beérnie, és nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem is elegendő az itthoni megbecsülés, de csak akkor jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem, amikor hazajöttem, és feladtam a lehetőségét az amerikai évadnak. Nem találtam meg a bátyámat, ez az egyik oka annak, hogy hiányérzetem van, a másik, hogy Tina megmutatta a másik oldalt, elhappolta volna előlem a szerepet, ha teheti, megkapta, nem fekete eszközökkel, de az övé lett. Egy-két újságcikk megvan nekem is, elhoztam magammal, és mikor egyedül vagyok, akkor összehasonlítom magamat az övével. A karrierje páratlan, sokat a két kezüket összetehetnék, ha vele lehetnének egy színpadon, én még sem emiatt irigyeltem. A férje…és az a lehetőség, hogy szerelembe tudott esni a tánc mellett taglózott le. Egyetlen alkalommal tápláltam langyos emóciókat a vőlegényem iránt, de annak is már jó pár éve. Megcsalt, és elvette az unokanővéremet. Nem érdekelt utána már semmi a táncon kívül, de most látva az édesanyám második házasságát, vagy Tina boldogságát…nekem járna a szerelem, és ha igen, akkor hol van a partnerem? Próbát kellene tennem Dimmel, meg kellene engednem neki, hogy randevúra hívjon? Egyre többször játszottam el a gondolattal, hogy merészen csapjak bele az ismerkedésbe, de egy láthatatlan erő mindig visszarántott. Most is éppen csak belépek a kusza gondolataimmal a terembe, és a nyakamból venném le a sálat, amikor feltűnik, hogy már legalább az ötödik napja annak, hogy Janet vágyakozva pillant az ajtó felé. Várna valakit, csak nem szólt róla, honvágya van, és nem mer szólni? Bármi is volt a háttérben, hamarosan megérkezett a válasz egy nyitás keretében. A sálat a sarokban lévő padra helyezem le, amikor a döbbenet ül ki az arcomra a meglepettség mellett. Nem számítottam a férfira, főleg nem ideát. – Mr. Lackwood? – a tekintete egy rövid ideig forr össze az enyémmel, de ez is nyilvánvaló, hogy hatást tesz rám. Fél éve beszéltem vele utoljára, nem érdeklődtem róla, lezártam azzal, hogy elvette tőlem Janet ajánlóját, de az, hogy most Oroszországban tartózkodik, egy új fordulat. Enyhén vörösödöm el, de Janet nagyobb hévvel köszönti, mint én. Igen, megvan az a fajta magatartása, amin csiszolni kellene, de nem szólok semmit, intek Sapho-nak, hogy figyeljen rám. - Öltözz át. – mutatok a másik ajtó felé, és a kabátomat veszem le, de a fülemet hegyezem a másik párbeszédre. Már napok óta a városban van? Ez szokatlan, és nem tudom hova tenni az érkezését, de egyértelmű, hogy a lány miatt van itt, aminek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanom. Megértettem a múltját, egyszer sem hoztam szóba, melyet megtudtam a kórházban. A bántalmazásnak rengeteg változata létezik, de azt hiszem, hogy Janet önbizalmának jót tesz ez a közeg, és az olasz növendék is, aki sokkal temperamentumosabb, mint ő. A szoros ölelés, a lány arcára kiülő mérhetetlen vágy, hogy a mentorával találkozhat, még bennem is elindít valamit. Zavartan válok meg a cipőmtől, és a pulcsitól is. Egy cicanadrág van rajtam, egy vastag zokni, na és a szürke trikó. A hajamat feltekerem kontyba, nem szeretném, ha zavarba a gyakorlásban, amint újra találkozom az egyik legfurcsább kék szempárral. A férfi nem volt hajlandó belépni, az ajtóban maradt, tisztes távolságban tőlem. A kékjei égetőek, megszoktam a stílusát, de ma visszafogott. – Jobban is érzem magam, mint legutóbb Mr. Lackwood. – jelentem ki mosoly nélkül, de a pillantását nem eresztem, csak Janet duruzsolása szakít félbe. – Nem néz meg minket, ma? – hát igen…a kislány sosem változik. Sapho is visszatér az öltözőből, és immár mindketten készen várnak rám. – Miért nem csatlakozik Mr. Lackwood? Örömmel látjuk itt, és ma úgyis páros gyakorlat lesz, láthatja Janet fejlődését. – az első igazi mosoly most ül ki az ajkaimra, miközben hellyel kínálom a kezem formájában, ahogyan a pad felé invitálom.
“A man says a lot of things in summer he doesn't mean in winter.”
Dr. Rich avagy Dr. Harold Richardson a legutóbbi látogatáskor már a leleteimet meg se nézte. Anélkül, hogy egy pillantást is rávetett volna a röntgen felvételre, tudta, hogy igazából nem azért voltam ott. Az első kérdése már felbaszott, de azzal nem értem volna el semmit, ha ráborítom az asztalt. Igen, úgy tűnhet, hogy idegesebb voltam mostanában a kelleténél, de ez nem volt igaz. "Hogy haladsz a terápiával?" - érdeklődött, én meg kénytelen voltam beavatni magam, hogy egyetlen óra a pszichológusnál gyógyultnak minősített. Próbálta elrejteni az ítélkezését, de régóta ismertem, az a rándulás ott a szája szegletében elárulta, hogy szerinte ezt nagyon is elbasztam. Igaza is volt, de végül kérdeznie sem kellett, hogy őt avassam be abba a sok mézes-mázos szarba, ami hónapokkal ezelőtt elvette a kedvem attól, hogy magamról, arról a maszlagról beszéljek, amit a feleségemmel megéltünk. Ráadásul arról mit sem sejtett, hogy nem egészen egy héttel később meg az öcsém hoz ki a béketűrésemből azzal, hogy egy megfejthetetlen, kódolt üzenetet hagy hátra nekem. Még egy héttel később megtudtam az indokot: az orosz igazságszolgáltatás nem hogy rátaposott a tyúkszemére, hanem elefántcsordaként átgyalogolt rajta. Apámnak el se mertem volna mondani, mert amilyen vén, keményfejű faszkalap tudott lenni, biztos, hogy az oroszokat még fel is bujtotta volna, hogy Kenneth egy szibériai börtönben rothadjon. Gyűlöltem és tehetetlen voltam az ő kapcsolatuk rendezésénél, és legszívesebben bezárva a kettősüket egy egérlyukba addig ki sem engedtem volna őket, amíg végre nem rendezik a soraikat. Két felnőtt férfiről beszéltünk és egyik se volt annyira hülye, hogy ne tudtak volna megegyezni. És itt vagyunk most, két héttel később, egy börtönlátogatáson túl, nem kevés tőkével megkopasztva a terem ajtókeretének nekidőlve. Janet mindig is a kislány volt, akit már akkor is többre értékeltem, amikor még kis esetlen kiskacsaként belépett a termembe közel két évvel ezelőtt. A mozgása darabos volt, de a legkitartóbb is a tanítványaim közül. Addig nem volt hajlandó hazamenni, ameddig nem sikerült tökéletesítenie egy-egy gyakorlatot, vagy nyújtást. Persze a későbbiekben kiderült, hogy nem csak a precizitása miatt nem volt hajlandó hazamenni, ahogy a többiek. Nála nem volt jelen a szerető családi háttér, és a mai napig emlékszem, amikor az egyik spárgánál feltörő fájdalmas nyögése csuklásba forduló sírásban tört ki. Két órával később sikerült csak felhúznom a padlóról és még egy órával később, este tizenegy körül álltunk meg a Davis lakás ajtajánál. De legalább az anyja imádta Janetet. Nem mondanám, hogy lopott pillantást kapott Dragomir tőlem, mert ha valamit akartam, megtettem. Ha valamit viszont nem, senki nem volt képes rászedni arra, és való igaz, hogy érdekelt a nő állapota, a távolból azonban, orvosi szaktudás hiányában képtelen lettem volna megállapítani a gyógyultságának fokát, bármennyi ideig is néztem volna a combját. Ameddig Davis csicsergett, az orosz nő a kölyköt elküldte, és tagadhatatlan, hogy Janet szavaira nem vigyorodtam el egy kicsit. Szerencsére a közvetlensége nem változott az irányomban, így amikor végre elslisszolt mellőlem a jól megérdemelt ölelése után, újra az idegen nőre tudtam figyelni. Majdnem idegen, mert az amerikai tiszavirág életű ismertségünk alatt talán túl sok minden is történt kettőnk közt - kezdve azzal, hogy nagyjából egy kanál vízben képesek lettünk volna megfojtani egymást. - Azóta sok idő eltelt, valóban - hat hónap regenerálódás egy sérülés után egészen soknak tűnik, ám minden ember más. Mindenki máshogy kezeli a kudarcait, de jó volt látni a nőt, hogy összeszedte magát, hogy ő foglalkozott Janettel, ami alapvetően nem volt benne az alkunkban. Muszáj leszek kideríteni, hogy került hozzá a lányom.. Aki megint csak beszél, a pillantásom pedig egy időre rá vetül, de a döntés még mindig nem egy tizennyolc éves kezében volt. Tatiana szavai voltak azok, amire azt hiszem, jobb volt nemet mondanom. - Rendben, a sarokban olyan leszek, mint a fotoszintetizáló páfrány - a Janet felé villantott vigyoromból Miss Dragomir már csak egy szelídülő mosolyt kapott, hogy az addigi ajtónálló pozíciómat hátrahagyva a terembe lépjek, magam mögött becsukva az ajtót. Én magam sem szerettem, ha mások megzavarták a foglalkozásaimat, és az oroszok még "prűdebbek" voltak nálam ilyen téren. A bakancsom minden lépésemnél szinte nyöszörögve csapódott neki a padlónak, de nem vertem különösebben zajt, a padra összehajtva lepakoltam a kabátomat. Mielőtt leültem volna, visszaléptem a Janet mellett álló kölyökhöz, kinyújtva felé a karomat, hogy normál esetben kézfogással üdvözöljem. - Szia! Keith Lackwood vagyok, Janet nálam kezdte.. folytatta, mindegy is. Remélem nem túl nehéz - nevettem el magam, mire Janet pipacsvörössé vált. - Mr. Lackwood, ne mondjon ilyet.. - motyogott, és talán ez volt a legszerethetőbb tulajdonsága a lánynak. Képes volt olyan gyorsan zavarba jönni, mint senki más. Sapho bemutatkozására csak biccentettem, de a nevetése, ahogy a partnerét illetően feltettem a kérdést, egyértelmű volt. - Még elbírom - villantott egy őrült vigyort mielőtt kacsintott volna. - Helyes. Nehogy ledobd nekem... - egyáltalán nem volt fenyegető élű a hangom, de aztán arrébb lépve hagytam a diákokat, hogy visszalépjek a padhoz, leereszkedve rá pedig nekidöntöttem a hátamat is a terem falának, felmérve nem csak Janetet, hanem a kölyköt is. A tartásom egyenes volt, mégis, most inkább fürkészőn Tatiana alakját mértem fel újra, megállapodva az arcvonásainál. Én voltam az, aki intett felé bocsánatkérően, amiért akadályoztam az óra kezdetét. - Ha gondolja.. - mondtam csak ennyit, engedve, hogy a zene felcsendüljön, az arcomon megjelenő mosoly pedig a zenének szólt. Hát létezik olyan balett előadás, aminek a zenei aláfestését ne ismerném? Kötve hiszem. Hagytam, átengedtem Tatianának a kezdeményezést, és eszem ágában sem volt beleszólni abba, hogy mit és hogyan tesz. Ez itt az ő országa.
━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."
Szentpétervár, napjainkban
Idehaza kicseréltek, már nem voltam az a puffancs, és bizalmatlan lányka, mint odaát az Egyesült Államokban. A lelkem háborgását megtörte az akaratomat, és a friss levegő, az ismerős utcák, a visszatérő standard állapot, hogy idetartozom. Sokan kinevettek volna a félelmem miatt, de túl zord, és kegyetlen volt az a világ nekem, ahol az emberek ekkora szabadsággal rendelkeznek. Nekem szükségem van a szabályokra, talán egy kicsit megváltozott a látásmódom, de még ugyanaz a nő voltam, aki hű volt a nemzetéhez, és a Társulatához is. Egy kicsit szégyellem, hogy másoknak egy közönségesebb oldalamat is megvillantottam, mert ha például Mr. Lackwood itt találkozott volna először velem, akkor nem lettem volna annyira halk, és szemérmes….vagyis mégis? A természetemből fakadt, hogy ennyire elidegenedtem a férfiaktól? A támadás utóhatását már ott is éreztem, de igazán akkor bontakozott ki, mikor nem viseltem el egyetlen érintést sem a testemen. A kórházban csakis női ápolók kezelhettek, az első két hónap elteltével Dim volt. Neki is meg kellett küzdenie velem, de vannak pillanatok, melyeken túl már nincs értelme a harcnak. Feladtam, a gyógyuláshoz vezető út sílányosan volt kikövezve. Már nem láttam azt a Tatiana-t magamban, aki színpadra termett volna, a céltudatosságom alázatosságba fordult át, és abban láttam a jövőmet, hogy másokat tanítsak. Miért vezetem meg magam mégis ezzel a kijelentéssel? Az elégedettség, és a beletörődés nem ugyanaz, és én elfogadtam, hogy Lina jobb választás, mint én. Nem nekem találták ki az amerikai évadot, az ottani légkört, de egy kicsit bántam a szívem legmélyén, hogy hagytam elúszni a lehetőségemet. A tekintetem most a fekete kislányra siklik, titkon figyelem meg a szívből jövő jelenetet, ahogyan letámadja a volt oktatóját. Mr. Lackwood jelenléte visszacsempész egy kis izgalmat a próbákba, nem számítottam rá, hogy viszontlátom, ahogyan azt sem, hogy megint úgy fog rám nézni, mint aki a lelkemig akar hatolni, de nem tudja, hogy melyik utat válassza ehhez. A sála, levételével, és a cipőm eltávolításával foglalatoskodom, és irányítgatom a másik fiúcskát is. Sapho különleges, már a nevéből adódóan is. A szülei ellenezték, hogy balettos legyen, az orvosi pályát szánták neki, de nem ment a suli, és a nagypapája megelégelte, hogy a fia rá akarja kényszeríteni az egy szem unokájára a saját álmát. A nagypapával egyszer találkoztam, de azonnal belopta magát a szívembe. Gyakran látogatja a fiút, a szüleit nem láttam, de a lelkes támogató sosem marad el. El se tudom képzelni, hogy mekkora erőt adhat neki, bárcsak élne még a nagymamám. Úgy hiányzik, de már nincs velem, hogy kikérhessem a véleményét, az esti meséit hallgassam a teltházas előadásairól. Janet hamarosan visszatér a földre, és vágyakozva pillant egykori mentora felé. Miért ne hívhatnám meg? Nem agyalom túl, a pad felé invitálom a koreográfust, megérdemli, hogy bekukkantson egy kicsit a mi világunkba is, ha nem akad sürgős elintéznivalója, de úgy tűnik, hogy a kislánynak szerencséje van. - A páfrányok szépek, de éppen maga… - felelem kurtán, és a mosolyát nem tévesztem szem elől. A két tanonc felsorakozik a rúd mellett, nekem meg ideje megválnom a zoknitól is. A körmeimet megcsináltattam, el kellett mennem egy jó pedikűröshöz, szinte nem is ismerek magamra, de jót tett a lelkemnek az való igaz. Szeretném kezdeni az órát, de Sapho már rohan is, hogy bemutatkozzon az idegenünknek, amibe nem szólok bele, csak felerősítem a hajamat, és illedelmesen megvárom, hogy véget vessenek neki. - Jól van, menjetek oda szépen. – terelem befelé őket, és úgy teszek, mint akit nem töltene el idegességgel, hogy egy profi nézi tanítás közben, de amennyi órát én már megzavartam New Yorkban, talán ez a legkevesebb, hogy visszaadja nekem is. - Szeretném, ha nyújtanátok egyet, rendben? – ebbe nem igazán szoktam beleszólni, addig a zoknikkal sétálok vissza a padig, és a férfi elé ejtem őket, összecsomagolva egy kupacba. A pillantása égető tud lenni, de nem szólok hozzá, kissé feszélyez, de nem rossz értelemben. - Rendben. – érintem össze a két kezemet. – Janet kérek egy entrechat-et, de most úgy, hogy előre nézel, kiszúrsz egy pontot a teremben, és úgy szökkensz, hogy közben feszesen, összezárva tartod a lábszáraidat. – adom ki az ukázt, és a magnót lehalkítva, most csak az alaplépéseket vesszük át. A kislány el is indul, de már a második szökkenés nem megfelelő. – Állj meg, azt kértem, hogy előtte húzd ki magad, nem a franciát ostorozom. – rázom meg a fejemet, és újraindítom az ütemet. Nem mondom, hogy szép, de kezd alakulni, így most a párja jön. – Sapho mutasd meg a glissade lépést nekünk. – a karomat kinyújtva mutatok a jobb irányba, mire meg is kezdi a mozdulatsort. – Janet, nézd milyen ruganyos. Még egyszer. - nem szoktam engedni, hogy továbblépjünk, ha valami nem megy, de ez most sokkal döcögősebb, mint gondoltam volna. – Oké, állj. – szünetet rendelek el, miközben megkérem őket, hogy üljenek le a földre. – Az entrechat lényege a fürgeség, és a merev lábfejek. – már régen csináltam, tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű, de a fejem fölött nyújtom ki a két karomat, és ezután oldalra döntve a fejemet veszem fel az alapállást. – Nézzétek meg. – nekiveselkedem a futásnak, és négy sikerül is, de a combom nem annyira közreműködő még, ezért megállok, mielőtt elesnék, és berogyasztom a térdemet. – Ugye látjátok, hogy mire gondolok? – kicsit akadozva veszem a levegőt, mert ez még nekem is sok egyszerre…mármint most még közönségünk is van.
“A man says a lot of things in summer he doesn't mean in winter.”
A nyelvi akadályok nem tántorítottak el a céljaimtól, mert ha beledöglöttem is, de minden nap valami új kaját próbáltam ki, új ízeket, új éttermet. A legtöbb itteni étlapon már feltüntették angolul is az elnevezéseket, nekem pedig nem volt szükségem másra, mert alapvetően nem állt meg a konyhaművészetem a teafőzésben vagy az omlett készítésben. Simán tudtam spagettit is csinálni, díjnyerteset méghozzá. Ráadásul évek óta sehol nem voltam egymagam, mert vagy én mentem anyámékhoz vagy mamához, vagy pedig Tina, mint az oldalbordám kísért el tengerpartokra, városnéző túrákra, esetleg az erdőkben elveszős sétálásokra. Túlzok, nem vesztünk el soha, mert ha a nők alapvetően képtelenek jól tájékozódni, én született Bear Grylls voltam. A nem az ősember fajtából, mert kössz, nem fogok egy döglött teve gyomrában sem éjszakázni. Dragomir megjegyzésére csak felvontam érdeklődve a szemöldököm, ahogy elnéztem őt, mert a páfrány kontra én ügyben úgy gondoltam, nem versengenék a szépségben. Csendben, egyetlen szó nélkül asszisztáltam a távolból a vetkőzését is, aminél most nem volt olyan visszafogott, mint fél éve, ott, az én termemben. Már attól is szégyenkezett, ahogy nadrágot cseréltem és képtelen volt zavartság nélkül rám nézni aztán. A pír úgy kúszott fel a bőrén és vált vörössé a lány, hogy arra a mai napig élénken emlékszem. Az más kérdés, hogy házas ember lévén nem fogom ezt kihasználni. A pad kényelmetlen volt, amilyennek lennie is kellett, és a háttérben meghúzódó nyújtások ellenére Tatiana érkezett elém, lepöttyintve a zokniját pedig egy arcomon repesztő vigyorral néztem végig a jelenetet. Még magam alá is húztam a lábaimat, nehogy aztán véletlenül rossz helyen legyek, és ahogy elfordult tőlem, úgy a tekintetem bejárta a derekának, csípőjének vonalát, a combjait, hogy ugyanolyan erős-e a kettő, hogy aztán a háta ívén szökjön fel a pillantásom a tarkójáig, a szoros kontyig. a falnak döntöttem a fejem, hogy egyetlen rövid pillanatra a mennyezetet bámuljam meg, az legalább ugyanolyan volt itt is, mint otthon. Ha már Dragomir nem New Yorkban élt és volt a társulat tagja a színpadon, előadásokon. Az, hogy itt is volt egy, mondjuk úgy, hogy tényleg nem készültem arra, hogy meglátogatom Janetet, habár tudtam, hogy itt van, és arról is tudtam, hogy mennyire vágyna velem egy hamburgerezésre a szigorú diétáját megtörve, nem akartam őt kitenni annak, hogy aztán megrohamozzon a kérdésekkel az otthont illetően. Mert az elmúlt fél évben volt néhány keresetlen szavam az apjához egy házkutatási paranccsal megtoldva azt, és már fél lábbal a sírban lógott. Vagyis inkább csak a börtönlét fenyegette, és nem akartam én lenni az, aki megtöri ezt az időszakot, a fejlődését, mintha csak egy elbaszott nyugati kaszás lennék, akit úgy szalajtottak, célok nélkül. Dragomir tanítása kevésbé volt szabadszájú, mint az enyém és az agresszivitás is hiányzott belőle, de ennek ellenére elérte a célját, mert a kölyök és Davis is úgy csüngött minden szaván, mintha ő lenne Romulus és Remus szoptatós farkasa, de ahelyett, hogy a fintor ült volna meg a képemen, az előbbi mozdulattal ellentétben előredőltem, rákönyökölve a lazán széttárt combjaimra, miután felgyűrtem könyékig megint a lecsúszó kötött pulóverem ujját. Minden egyes mozdulatot figyeltem és láttam, Janet próbálkozásait, a kölyök ügyességét és azt, ahogy Dragomir rendet tartott a teremben, érdeklődő pillantással felmérve csak azt, ahogy nekiveselkedett a mozdulatnak csak azért, hogy megmutassa Davisnek, hol és mit kellene ügyesebben megcsinálnia. Gondolom a már megint elbasztad, csináld meg újra de nagyon gyorsan felszólítás nem az ő reszortja volt. És sokkal kedvesebb is volt, mint én. A kezem ökölbe szorult, ahogy megállt a nő a példa közben, egy orbitálisan nagy sóhaj tört utat és préseltem ki minden levegőt a tüdőmből. - Csak azért, mert én itt vagyok, még nem kellene ennek rosszul mennie, Davis - talán egy hintésnyi rosszallás, egy csipetnyi hitetlenkedés vegyült bele a hangomba, de fejlődök, nem basztam le a lábáról a kislányt. Anélkül, hogy bárki is kért volna rá, az ujjaim a bakancs fűzőjét oldották, és leszedve a lábamról azokat már fekete zokniban álltam fel a padról, laza mozdulattal megválva a pulcsitól, hogy az egyszerű fekete pólóban lépjem le a távolságot a hármasig elérve, Dragomirt érintve meg először, a tenyerem a dereka fölé csúszott futólag. - Ne sérüljön le nekem megint - féloldalas mosollyal néztem a kék szemeibe. Még mindig apró volt, de mielőtt megint arcon csapott volna, már tovább is álltam, Janet felé nyújtva a kezem. Hezitálás nélkül mart belém, könnyed mozdulattal vontam fel a padlóról. - Tudod jól, hogy kell csinálni. Hogy mi a különbség az angol és az orosz verzió közt - a lány mellett álltam meg, és ahogy felvette az alapállást, az az apró hiba már megint ott volt. Mielőtt még felugorhatott volna, leguggoltam mellé, hogy a lábfejéért nyúljak, megfeszítve az alapállását, aztán a tenyerem felcsúszott a kislány térdéig a sípcsontján, hogy a térdei felett végigfutó izmok is feszessé váljanak az alapállásban. - Azt csináld, amit a tanárod mond és ne azt, amit jónak gondolsz - emelkedtem fel. - Még egyszer - nem kértem. Nem voltam olyan kedves, mint amilyen az orosz nő, aki mellé léptem kartávolságon belül, szinte belemászva az intim szférájába, miután ott hagytam a fekete kispárducot. - Remélem ön tanítja Davist oroszul, mert sokkal jobb az ön angolja, Miss Dragomir, gondolom Janet miatt. A kiejtése, a szavai... - dicséret volt, de csak annyira hangos, hogy Tatiana hallja csak, miközben Davis arra várt, hogy Dragomir mikor kéri meg, ismételje meg a gyakorlatot. Az alapállás azóta is úgy maradt, mióta ott hagytam. Ha egy idő után nem kezd mozogni, a tejsav csak termelődik, a lánynak pedig kurvára hangyás-bizsergéssel fog remegni a lába. - Önre vár. Az utasításra - mert még mindig nem mozdult meg a kislány. Nem ingott meg, hanem a tartása valóban feszes volt.
━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."
Szentpétervár, napjainkban
Ismertem a testem határait, régebben szinte az agyammal együtt épültem, a szükségleteimet én határoztam meg, nem csúszhatott hiba a gépezetbe. Mára egy kicsit megváltoztak az erőviszonyok, és engednem kellett a fájdalomnak, a jelzéseknek, hogy érdemesebb behúzni a kéziféket, ha nem szeretnék idő előtt lesántulni, vagy kerekesszékbe kerülni, amiért túlhajtottam magamat. A két diák hallgat rám, másképpen nem is mennének a próbák, de valamiért úgy érzem, hogy Janet nem tesz bele mindent, és nem ösztönzően hat rá az előző mentora, hanem hátráltató tényként…vagyis zavarban van Mr. Lackwood előtt. Meg tudom érteni az indokait, de immár hetek óta ezt gyakoroljuk, nem léptem át a bonyolultabb lépésekre, és koreográfiákra sem, mert itt egészen más rendszer alapján működtünk. Az alapok elsajátítása nélkül nem ugorhattak szintet, és kezdtem attól tartani, ha a kislány nem veszi fel a kesztyűt, akkor nem fog egy színpadon állni az áhított olasz tanonccal. Sapho kiemelkedő tehetség, még én is eltátottam a számat az első próbája után, de mégsem hordta fenn az orrát, nem fürdött a hírnévben, még egy kiaknázatlan talentumként tartották számon. Az idő mellettük dolgozott, de amíg Sapho a fehér bőrével nem szenvedett hátrányt, a kis Janet megkapta az első kritikákat. A New York-i közeg egy olvasztótégely, megengedi az embereknek, hogy boldogan éljenek egymás mellett, de nálunk ez nem így funkcionál. Az oroszok büszkék a származásukra, nehezen nyílnak meg mások előtt, nem szeretik, ha idegenek tekintenek úgy az országukra, mint otthonukra…egyszerű bevándorlók. Nem hangoztattam sokat a tanítványaim előtt, hogy egyszerűbb lett volna, ha legalább az egyikük szülője orosz, de így csak a megkülönböztetés jut osztályrészükké. A mozdulat közben hamar fáradok ki, le is állítom a saját bemutatómat, és kissé lihegve adom a többiek tudtára, hogy valami hasonlót vártam volna el, de nem jött össze. A térdeimen támaszkodom meg, és dőlök előre egy kicsit, hogy felszusszanjak, de az kisebb meglepetésként ér, hogy a koreográfus a semmiből ugrik fel a padról, megszegve a páfrányos ígéretét, és megválva a bakancstól, egyből hozzám sétál oda. A derekamon támasztom meg a két karomat, és ügyetlenül pillantok fel rá, de nincs reagálási időm, mert finoman az ujjai a bőrömbe marnak anyagon keresztül, egy szemmagasságba emelkedve. - Nem fogok lesérülni… - akadozva veszek levegőt a közelségét felmérve. A levetett pulcsi, a trikó kombó…hogy is mondjam, de valamiért arra késztet, hogy mélyebbről indítsam a nélkülözhetetlen légzési folyamatot, magamba szippantva a férfi természetes illatát. A másodperc törtrésze alatt hagy magamra, de a testem őrzi még a tapintásának nyomát. Régebben sokat olvastam arról, hogy sejt szinten is vannak emlékek, ez hülyén hangzik, de ha mondjuk sokat futunk, vagy sportolunk, akkor az izmaink megszokják az általános műveletet, és némi időkihagyás után is elő tudják hívni, ha erre van éppen kereslet. Meglepődöm, hogy átveszi tőlem az irányítást, és felrántja a kislányt a földről, hogy a kéréseimnek megfelelően teljesüljenek a gyakorlatok. Félreállok, nem avatkozok közbe, Sapho is csak figyel, mint egy okos nebuló…itt a lehetőség, hogy a nyugat és a kelet találkozzon egy tánctermen belül. Az alsó ajkamat beharapva szemlélem az elém táruló jelenetet, melyben Keith Lackwood egyszer azt teszi, amit én is szeretnék látni, de közben nem visszautasító, nem is követelőző. A lány az alapállást felvéve mereven várakozik, csak az nem esik le, hogy az én parancsomra. - Rám vár? – döbbenek le a dicséret, és a hatásszünet között, aztán gyorsan ki is adom az ukázt, hogy Janet ne sérüljön le. Könnyedén siklik végig a termen, akár egy jelenés, ennél szebbet még nem hozott. – Szép volt. – nem viszem túlzásba a dicséretet én sem, de nem állhatok le a próbával, Sapho is folytatja a megkezdett mozdulatokat, és egymás mellett suhannak el, felkavarva az állott levegőt a helyiségben. Kijjebb húzódom a férfival egyetemben, és összevonva a két karomat a mellkasom előtt sandítok rá oldalasan. – Mehetne jobban is az angol, de higgye el, hogy a New York-i látogatásomhoz képest már sikerült e-mailt is megfogalmaznom…szörnyű a nyelvtan, nekem szokatlan az abc-nk használatát mellőzve egyesülni egy másik nyelv sajátosságaival. – fintorodom el, de nem feledkezem meg, hogy én vagyok a tanár, ezért a tenyeremet összecsapva adom meg az ütemet, hogy ne álljunk le. – A forgásokra csak akkor térhetünk át, ha ezt kellően begyakoroltátok, és arra nem is akarok gondolni, hogy… - rázom meg a fejemet, és egy tíz perccel később a tanóra végét jelezve mindketten odaszaladnak hozzánk. – Nem mutatnának be egy emelést? Tudjuk, hogy még nem tartunk ott, de legalább láthatnánk, és nemcsak a színházban. – ellenkezésre hajlanék, egyszerűen képtelenség, hogy Mr. Lackwood belemenjen, és szerintem nekem sem tenne jót, ha most tartanánk egy rögtönzött… - Mr. Lackwood olvastam a munkásságáról, és a színpadon verhetetlen volt az emelésekben…nagy megtiszteltetés lenne, ha láthatnám élőben is, amit csak videófelvételen láttam eddig. – a tekintetem az olasz kis srácra siklik, végül az emlegetett férfin állapodik meg. Fél éve nem hallottam róla, most mégis ide fújta a szél, és tényleg…mi lenne, ha mi ketten találkoztunk volna évekkel ezelőtt a színpadon, mint egy páros?
“A man says a lot of things in summer he doesn't mean in winter.”
A nő fél évvel ezelőtti távozásával nem borult fel az életem, csak visszatértem a normális kerékvágásba. Megtartottam az elmaradt óráimat, felzárkóztattam azokat a diákokat, akik kevésbé voltak akkoriban fejlődőképesek és Tinával is sikerült elrendeznünk a felmerülő problémákat. Nem volt könnyű menet, és nem is csettintésre lett minden tisztázva, de felnőtt emberek módjára végül sikerült pontot tennünk az ügy végére. Az már más kérdés, hogy menet közben sem tettem le a fájdalomcsillapítókat, viszont már előfordult, hogy napokig nem néztem utána, hol hagytam a kis narancssárga tartót. Az elmúlt fél évben terjeszkedtünk, hiszen a bolt előterében sikerült egy kisebb boltot is megterveztetnem, ahol nem csak étrendkiegészítőket, hanem a gyakorlatokhoz szükséges apró-cseprő tárgyakat is beszereztük. Sikerült azt is kialkudnom, hogy egy balettcipőket értékesítő cég kedvezményt adjon a diákjaimnak, és ehhez nem kellett mást tennem, mint beülni egy interjúra és népszerűsíteni a termékeiket. Nem mondom azt, hogy fogamra való volt a munka, mert gyűlöltem az ilyen szintű marketinget, de a tulajdonost még a színpadi munkásságom óta ismertem, így tudtam, hogy amihez a nevemet adom, az valóban minőségi termék. Nem volt célja az itt létemnek az, hogy meglátogassam Janetet, ám a kíváncsiságom mégis csak fejet hajtott ama vágyának, hogy láthassam őt. Davis álmodozott arról, hogy lássam a fejlődését, és hazudhatnék, ha azt mondanám, nem voltam rá kíváncsi. Az, hogy közben Dragomir is jelen volt, csak egy kicsit ért meglepetésszerűen. Davis és a kölyök mozgásába vegyült némi félsz és idegesség, ahol a lány már megint rontott, és ha nem ismertem volna, akkor azt gondolnám, hogy ügyetlen, de csak a jelenlétem okozta stressz váltotta ki belőle a minimális figyelmetlenséget, amire Dragomir le is csapott. Nem bántón, nem lehordó stílusban, ami felüdülésnek hatott. Mégis megfeszült a képem, amikor a mozdulatot nem befejezetten hagyta abba, és már ez is megterhelő volt egy kissé a lábának. Csoda hát, hogy figyelmeztettem? Csak egy kicsit ugyan, de muszáj voltam. Janet szétesése arra sarkallt, hogy némileg besegítsek, és Tatiana testének hőjével az ujjaimon tettem meg azt, amit szükségesnek éreztem. Nem tovább érve a kislányhoz, nem izgatottá tenni a jelenlétemmel, de muszáj volt koncentrálnia és nem engedhette meg magának azt, hogy miattam idegességében akár sérülést szerezzen. Elég volt, ha Tatiana még mindig küzdött a teljes gyógyulásért, és az én hegeim is bőszen emlékeztettek arra, hogy mit jelent egyetlen másodpercnyi nem odafigyelés. Visszatérve az oroszhoz sátraztam le mellette, csak úgy megjegyezve pár dolgot. - Ön a tanára és nem én. Azt teszi, amit ön kér, és nem azt, amit én akarok. Ilyen egyszerű - mintha csak egy csatába induló katona volna a lány, de nem. Majdnem két évvel ezelőtt tisztáztam vele mindezt, és azóta, bárki is próbálta őt megingatni, a lány csökönyösen ragaszkodott ahhoz, amihez kellett. Fontossági sorrend, tisztelet, múzsa. Jelen pillanatban a példaképe Tatiana volt, az ő munkássága. Janet az engedélyre megmozdult, majd az olasz gyerek is követve őt a mozdulatban, a gyakorlatuk nem is mehetett volna jobban, de mielőtt elsodortak volna, vagy akadályoztam volna őket a kiteljesedésben, Tatiana mellett vertem tanyát, kissé hátrébb húzódva. - Itt nem sok értelme van használni az angolt. Itthon van - bólintottam is a szavaira, elismerően, ha a megfelelő nyelvi elemeket akarta használni, abba nem csak a külföldieknek, de sok anyanyelvű embernek a bicskája is beletört volna. A nyelvet meggyalázták a szlenggel, a rövidítésekkel, én meg a káromkodással, amit láss csodát, ajtón kívül hagytam. Fejlődök. Menő! A minimálison túl nem jártattam a képem, és az óra végeztével már indulni készültem volna, de az elém leparkoló két gyerek látványa megfosztott ettől a tervemtől. Janet szavaira a kölyök rákontrázott, én pedig a két gyereket figyeltem pár másodperc némaságba burkolózva. Teleszívtam a tüdőmet oxigénnel, hogy egy egyszerű, mélyről érkező sóhajjal távozzon a levegő aztán, csak egy hosszú pillantást engedve meg magamnak Tatiana irányában. - Ha én bele is megyek, ettől függetlenül nem az én döntésem lesz, mert a sérülésekkel nem akarok játszani vagy újra előidézni azt, és nem tudom, hogy Miss Dragomir milyen állapotban van mindehhez. Ha a hölgy belemegy, és biztosít arról, hogy nem esik baja, akkor lehet róla szó. De csak egyetlen egy emelés, és annak olyannak kell lennie, ahol annak lehetősége, hogy baja esik, a nullához kell konvergálnia - néztem vissza a srácokra, végül a pillantásom és a testem is az orosz nő felé fordult, megnézve magamnak az arcvonásait. A még mindig barna haját és a még mindig kibaszottul kék szemeit. - Menni fog, hölgyem? - közel másfél-két hete voltam utoljára a termem falai közt, és akkor töltötte be utoljára zene is a termet, akkor engedtem utoljára, hogy a zene lüktető ritmusára mozduljak és akkor vettem utoljára élesen a levegőt, kifáradva. Ha Tatiana igennel válaszolt, csak akkor közöltem a hármassal a következő szavaimat: - Adjatok tíz percet nekem.. - muszáj voltam bemelegíteni, még ha egyetlen mozdulatról és tartásról is volt szó. Közel a negyvenhez és egy sérülés után nem játszhattam el könnyelműséget. Eltávolodva tőlük egy kissé ropogtattam ki a hátam, hajoltam le, hogy a combizmaim megnyúljanak, megfeszítettem a bokám, hogy annak szalagjai bírják a terhelést, és nyújtottam, mert muszáj volt. A tíz perc tizenháromra nyúlt, részemről csendben telt el, de minden mozdulatnál Sapho és Janet pillantását magamon éreztem, mintha kibaszott Dávid-szobor lennék, akit épp most faragott ki Michelangelo. Hogy Tatiana mit csinált ebben a hétszáznyolcvan percben, csak néha figyeltem oda rá közben. Na jó, talán gyakran, mert érdekelt, hogy amit kimond, az ugyanazt jelzi-e, mint amit az arcának rezdülései is tükröztek. De érdekelt, hogy ugyanúgy zavarba fog-e jönni mellettem, mint ahogy hónapokkal ezelőtt tette, amikor véletlenül vagy szándékosan hozzáértem. Meglátjuk. - Miss Dragomir? - érdeklődtem a bemelegítésem végén, ránézve már megint a nőre. Meg az alakjára. A vékony csípőjére is talán.
━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."
Szentpétervár, napjainkban
Valahol ez az egész az álmom volt, és mégsem. Kettősség dúlt bennem, és nem mertem senkinek sem színt vallani, hogy hiányzik a tánc, de közben tudtam, ha nem is fogadtam el, hogy a karrierem odaát véget ért. A maradással sem jutottam volna előre, kellett volna egy aktív gyógyulási időszak, de ellustultam, és a biztonságos odúba húzódtam vissza, ahol nem bántottak, és vették a nevemet a szájukra. Nem ismerném be, hogy gyáva voltam, de más lehetőséget nem dobott a gép. Ugyan fél év telt el az ominózus eset óta, de ez a néhány hónap is óriási kiesésnek bizonyult egy balettos életében. A teremben időző másik férfi is meg tudná mondani, hogy egy sérülés egyenlő szinte a halállal eme körökben. A támadás nem lett volna végzetes, de én azzá tettem, és emiatt most be kell érnem azzal, hogy tanítok. Sapho és Janet párosa furcsa egyveleget szül, még nem volt alkalom az orosz berkeken belül, hogy ennyi idegent fogadjunk egyetlen félév alatt. A Társulat vezetői nem rajongtak az ötletért, hogy felhígítsák a tanulói réteget, Ms. Davis is csak azért került be, mert megírtam neki az ajánlásomat. Micsoda szerencse, hogy a kislány kikerült onnan, melyet otthonnak nevezett. Eleinte még félelemmel szólította meg az osztálytársait, de mára az egyik legcserfesebb nebuló vált belőle, aki most rügyeztette az első szerelmének bimbóját. Láttam én hogyan néz a másik fiúra, ugyan nem vallotta volna be, de oda volt érte. Elpirult, ha Sapho dicsérettel szólalt fel az érdekében, rátört a hisztérikus nevetés, ha bókokkal halmozták el…egy picit irigyeltem a fiatalságát. Nem számítottam öregnek, de mégis úgy éreztem, hogy az elmúlt hónapokban éveket öregedtem. A tánc közben megannyi probléma lép fel, eddig minden simán ment, de a vendég láttán azt hittem, hogy az elvárások is megugrottak. Janet imádattal mesélt az előző mentoráról, egyetlen rossz jelző sem hagyta el az ajkait, és emiatt melegség járta át a szívemet. Nekem nem mindenben egyezett a véleményem a kislányéval, de azért nem tagadhattam le, hogy jól bánt vele Mr. Lackwood, ahogyan velem is, még akkor is, ha éppen üvöltött. Az egyik részem megértette őt, de abban a helyzetben a kommunikációs csatornáink másfele irányultak, és elbeszéltünk egymás mellett. Az örökös hajszolás, a negatív megjegyzések nem segítették elő az élni akarásomat, csak a háttérbe húzódtam tőle, és nagyobb rettegést szült bennem a férfiak jelenléte. A mai napig nehezen tűröm, ha illetlenül érnek hozzám, nem morranok fel azonnal, de láthatóan nem tolerálom az engedély nélküli érintéseket. Az egészben az a fura, hogy Mr. Lackwood is hozzám ér, de nem úgy, mint mások. Nem ijedek meg, meglepődöm a határozott fellépésen, de igyekszem annak betudni a zavaromat, hogy régen láttam, és azonnal a segítségemre sietett. Janet figyelme kezd visszaállni, talán az óra végére sikerül teljesítenie, amit kértem. Csalódnék, ha éppen ma nem lenne csúcsformában, de nem hazudtolja meg a tudását, és a csengetés előtt pár perccel megtörik a jég. Nem fogom megtapsolni, nem illene hozzám, hogy ennél jobban adjam alá a lovat, de egy „szép volt” kicsúszik az ajkaim peremén. A következő órám csak délután lesz, ezután elmegyek ebédelni, anya csomagolt nekem, majd beugrom a közeli könyvtárba, és közben olvasok mellé. A szokásaim visszatértek a régi medrükbe, és elindulnék a pad felé, ha a két bajkeverő nem állna elő olyan ötlettel, mely engem, és a koreográfust is meglepi. A kérlelésük célba talál? Én csak szótlanul állok meg, és futtatom végig a kékjeimet a jelenlévőkön, egyfajta döntésre várva. - Rám helyezi a döntés súlyát? – kérdezek vissza, így magamra is terelem a figyelmet. – Otthon vagyok ez tény, de azért maga is alkothat véleményt. Nincs ellene kifogásom, ha ezzel örömet okozunk a fiataloknak, és legyen egyetlen emelés. Ötlete is van, hogy melyik legyen az? – kíváncsian vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, melynek hatására a teremben megváltozik a hangulat, és valamilyen vibráló környezet veszi át a helyét. Lehetséges, hogy ez a változás bennem megy végbe? Ennyire sóvárogtam, hogy a rivaldafényben lássam újra önmagamat? A zene miatt közelebb lépek a magnóhoz, és beállítok egy mindkettőnknek elfogadható alapot, nem mintha nagy jelentősége lenne, hiszen egyetlen emelésről beszélünk, mégis felgyorsul a szívverésem, és visszatér belém a hiányzó lelkesedés. – Legyen. – közlöm vele egy kicsit vékonyabb hangon, és el is fordulok, hogy ne bámuljam a bemelegítő gyakorlatok közepette. Mi ütött belém? Ebbe a férfiba kötöttem bele alig pár hónapja, megmondtam neki, hogy nem akarom látni, és nincs szükségem a segítségére, most meg alig várom, hogy a magasba emelje a testemet? Mi ütött beléd Tatiana? A bemelegítés rám is rám férne, ha már bemutatót tartunk az új generációnak. Izgatottan fésülöm meg az ujjaimmal a kikandikáló hajtincseimet, majd kis terpeszbe állok, és egy-két hajló mozdulattal készülök fel a nagy eseményre. A törzskörzés sem marad, míg a végén össze nem akad a pillantásom a férfiéval. - Készen állok. – bólintok egyenesbe hozva a kis csontvázamat, még egy utolsó csigolyaroppantással. – Miért nem a Dirty dancing-re táncolnak? – megmerevedem, és érdeklődve lesek a két tanoncra. – Hát nem tudom…az is megvan, de akkor számot kell cserélnem. – el is szökkenek a magnó irányába, és lázas kutakodásba kezdve állítom be a megfelelő dallamokat. Kifújva a tüdőmbe fojtott levegőadagot lépek el a készülék mellől, és állok szembe Mr. Lackwoodal. – Legyen háromra, rendben? – helyezem előre a jobbomat, hogy egy kis lendületet szerezzek majd. – Egy… - felveszem vele a szemkontaktust. - …kettő… - a hátsó lábamra helyezem a testsúlyomat. - …három… - megindulok lassú futással, és ha hiszek neki, ha nem, de másodperceken belül fogja át a derekamat, és emel fel a magasba. A csípőmet, és a tartásomat is megfeszítem, nem merek lenézni, hogy mi történik velünk jelenleg, de a hatalmas sóhajtásokból ítélve remekelünk. – Elbír…én most… - elhallgatok, és hirtelen átlényegülök a zenével. Lehunyom a szemhéjamat, és átengedem a testemet a ritmusnak, lebegjek…mert tartanak…most az enyém a világ.
Kezdőlap
