Első benyomás: Miss Howard egy kifejezetten bájos és barátságos teremtés. Eleinte talán kicsit félénknek, szendének tűnhet, de egészen hamar képes megnyílni másoknak, kellemes társalkodópartner. Hamar képes a figyelem középpontjába kerülni, hiszen van valami a kisugárzásában, a megjelenésében amivel vonzza magához az emberek. Olyan ártatlan és kedves teremtésnek tűnik, de azért nem szerencsés vele újat húzni… nem olyan családból származik, akik csak úgy elengedik a sértéseket. Mindezt nem figyelembe véve viszont teljesen olyan mint a többi más, hozzá hasonló felső tízezerbe tartozó lány: csacsog, nevet, szeret vásárolni, imádja az aranyos dolgokat… egy földre szállt angyal.
Nagyon sokadik benyomás: Kifejezetten vezető személyiség, ha csapatban kell dolgoznia, akkor törekszik arra, hogy vezető pozícióba kerüljön. Ha ez nem sikerül, akkor persze nem csap hatalmas hisztit, de arra mindenki számíthat, hogy elég kritikusan fog hozzáállni a dolgokhoz. Nem nevezném ezt kekeckedésnek, inkább csak valahol burkoltan próbálja arra irányítani a dolgok menetét, amerre ő szeretné – ami nem fog se elsőre, se másodikra szemet szúrni. Pontosan tudja miképp játssza ki a lapjait, épp ezért az utolsó pillanatig megtartja a „bájos hölgy” maszkot. Egy idő után végül feltűnhet másoknak is, hogy mik a szándékai, de még ekkor se feltételezne róla senki se ártó vagy rossz szándékot, ami így is van. Rebecca nem akar senkinek se rosszat; egyszerűen csak úgy van vele, hogy az ő álláspontja az, ami mindenkinek a tökéletes, még akkor is, ha a másik fél ezt még nem látja. Elvégre ő biztos benne: idővel úgy is rájönnek, hogy neki volt igaza!
Mikor már ismered, mint a rossz pénzt: Láttál már nem egy Disney mesét, ugye? Nos, Rebecca valami mesterkurzuson vehetett részt, ahol a főgonoszokat okították ki. Tény, a legnagyobb problémákat maga a neveltetése okozza: ő volt családja kis hercegnője, aki bármit megkaphatott amit akart – egészen addig, amíg az apja által támasztott szabályok szerint élt. Az iskoláit, a társaságot amibe járt és megannyi mindent az apja választott ki számára, Rebeccában pedig sose merült fel annak lehetősége, hogy a férfi bármit is rosszul látna, vagy esetleg, hogy ő maga is dönthetne a sorsa felett. A legelső ilyen változás az életében Jaiden volt, ez okozott is némi törést nála, ettől függetlenül ő még mindig apuci kicsi hercegnője. Nem hoz szégyent a családra, döntéseit leginkább a család érdekei határozzák meg, viszont ahol lát kiskaput, ott bizony azért ott már egyre inkább próbálja érvényesíteni a saját akaratát. Ő pontosan az, aki úgy van vele, hogy jobb ha az emberek kedvelik, de végső soron ha a kedves szavak nem hatnak, akkor még az is kedvezőbb, ha félnek tőle, semmit, hogy ellenálljanak neki. Ő pedig mindent bevet azért, hogy az utolsó szó az övé legyen. Hamis könnyeket, kérlelést, „aranyoskodást”, de ha ez nem hat… akkor magadra haragítottad a sárkányt. A kishercegnő, akiből pont az a pikkelyes borzalom lesz, amitől elvileg a hercegnek kellene megmentenie.
Ennek alapján úgy tűnhet, hogy kifejezetten kiállhatatlan és kellemetlen személy, de azért neki is megvannak a maga jó tulajdonságai: kifejezetten lojális alkat, ragaszkodó és határozott, a számára fontos személyekért bármit megtenne.
Nem kicsit lett elkényeztetve, de ugyanígy, a döntések jogától is nagyon sokáig meg volt fosztva és ez bizonyos témákban a mai napig így van.

Arcomon mélyen sajnálkozó arckifejezés terült el, miközben hallgattam Mrs. Hopkins kioktatását. Igen, kívülről olyannak tűnhettem, mint aki nagyon bánja, hogy így alakultak a dolgok, de a fejemben, óóóó, ott ha tudta volna mi jár! Az az ostoba tehén azt hitte joga van így beszélnie velem az összes munkatársunk előtt. Persze, azt kénytelen voltam beismerni, hogy hibáztam, elvégre mikor elém dobta a papírokat, majd belekezdett a magyarázatba, akkor egyértelművé vált a probléma. A férfi, akinek az állásinterjúját én felügyeltem, nos… kiderült róla, hogy hazudott a végzettségei és a szakmai gyakorlata kapcsán. Mrs. Hopkins szerint ez elkerülhető lett volna, ha alaposabb háttérellenőrzést tartok, amit én nem tettem meg, mert… mert volt fontosabb dolgom is. Például az, hogy egy hosszas veszekedést folytassak le édesapámmal az eljegyzésem kapcsán. Ki a fészkes fene gondolta volna, hogy valaki tényleg képes bepróbálkozni egy hamis jogi diplomával! A NYU Langone Health New York legjobban kereső cégei közé tartozott, édesapám pedig többségi tulajdonosként elég nagy hatalommal rendelkezett a vállalatnál. Ebből adódóan tehát nem is nagyon lepett meg senkit, mikor ide kerültem HR gyakornoknak.
Pont emiatt vetült fel bennem a nagy kérdés: vajon honnan vette a bátorságot, hogy ilyen nagy nyilvánosság előtt számon kérjen? Valahol persze sejtettem, hogy tulajdonképpen mire megy ki a játék: velem szeretett volna példát statuálni és éreztetni a tényt: ő a főnök és nem érdekli a családi hátterem. Igazából ha teljesen objektíven állok a dologhoz, mondhatnám, hogy a célja teljesen érthető, viszont a kivitelezés gyalázatos, továbbá nem mért fel egy igen fontos tényezőt: hiába hiszi azt, hogy hazai pályán mozog, ha nekem messzebbre ér el a kezem.
- Megígérem Mrs. Hopkins hogy ilyen soha többet nem fordul elő – végül is, nem hazudtam. Soha többet senki nem mer majd így, ilyen formában számon kérni, mint ahogy ő tette. Amikor már úgy tűnt, hogy elégedett magával és elsétált az asztalom mellől én azonnal a telefonomért nyúltam.
- Hű, ez azért kicsit erős volt, nem? – gurult hozzám közelebb Sadie. Hozzám hasonlóan őt is HR gyakornokként vették fel, bár az ő esetében kénytelen voltam megállapítani, hogy a saját képességeinek köszönhette a dolgot. Kifejezetten precíz és lelkes volt a munkát illetően, bár mivel egész jó kapcsolatot ápolt velem az kicsit megnehezítette a dolgát. Eddig.
- Valóban. De majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén – mosolyodtam el ártatlanul, miközben telefonomon gépeltem.
- Rebecca, ugye nem készülsz semmi ostobaságra?
- Én? Olyanra? Sose tennék ilyet – küldtem el az üzenetet, majd a falon lévő órára pillantottam. - Nézd, mennyi az idő! Ideje lenne elmenni ebédelni!
- De nekem be kellene fejeznem ezt a beszámolót Mrs. Hopkinsnak…
- Ne aggódj, az a munka meg fog várni – ragadtam meg a karját és húztam magam után.


Jaiden írt, hogy egész későn ér haza, mert elhúzódott az egyik megbeszélése, ami nem tett feltétlenül boldoggá. Persze, megelégeltem azzal, hogy küldtem neki néhány duzzogó emojit, majd munkaidőm végeztével átmentem hozzá és beengedtem magam hozzá. Tény, eleinte egészen fura és elgondolkodtató volt a számomra, hogy egy ember miképp képes egy ekkora lakásban élni, mint az övé, majd később felvilágosítottak: ez bizony egy átlagos, teljesen megszokott nagyságú épület, csak az én tapasztalataim elég… hm. Extravagánsak? Mondjuk, hogy erről van szó.
Elég sok dolog volt, ami az én kényelmemhez alap szükséglet volt, Jaiden életéből viszont teljesen kimaradtak. Valahol eleinte teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy én magam után pakoljak, elvégre ezért vannak a szobalányok, hogy ezt a feladatot ellássák, csak hát… nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én, ugye?
Megérkezésem után gyorsan lefürödtem, majd átvettem a Jaidennél tartott tiszta otthonis ruháim egyikét, hogy aztán elnyúljak a kanapén és felkapjam a telefonomat. Bár az eljegyzésünk még elég friss dolog volt, mégis, én minél előbb szerettem volna azt, hogy a házasságunk a lehető legtökéletesebben menjen végbe. És mi az, ami a legfontosabb? A ruha!
Bevallom, már mielőtt megkért volna, már akkor is bőszen nekiálltam keresgélni, elvégre én már találkozásunk első pillanatától tudtam: ő a tökéletes férfi, akit nekem és csakis nekem szánt az ég!
Rendben, valljuk be, ha mint külső szemlélő nézem végig a „jelenetet”, akkor egy nagyon klisé, Hollywoodi film egy kiragadott pillanatának tűnt volna a számomra, de teljesen más ezt látni és átélni! Ahogy a lány siet haza New York utcáin és próbál elcsípni egy taxit, ami esetleg hazafurikázza, mikor jön egy otromba alak és ellopja a táskámat! Ismerős, ugye? Eleve egy borzalmas napon voltunk túl, hiszen épp egy édesanyám által szervezett vakrandiról szerettem volna igen gyorsan elmenekülni. Az a férfi goromba volt és nyomulós, azt hitte, hogy mivel a családi háttere igen jó, az feljogosítja arra, hogy egy darab húsként tekintsen rám. Ezt pedig… rövid úton meguntam.
Épp ezért szerettem volna hazajutni, mondhatni elég feldúltam hagytam a hátam mögött az éttermet, hát ki gondolta volna, hogy fordulhatnak még rosszabbra a dolgok?
Ahogy futottam New York utcáin azokban az átkozott magassarkúkban, kiáltozva, hogy valaki állítsa meg azt a férfit, nos… igen. Persze, hogy járt arra újságíró és persze, hogy lefotózta. Kedves kis cikkeket gyártottak belőle, az egyik még addig is elment, hogy „Ha lenne olimpiai szám a magassarkú cipőben való futásból, akkor Miss Howard biztosan megtenné”. Ezzel az erővel szeretnék magassarkúval történő koponyarepesztés számot is és a cikk írója lehetne az alany, akin kipróbálom.
Mindegy is… a tolvaj tehát rohant, én utána és talán még válhatott volna jóval nevetségesebbé a helyzet, ha nem jelenik meg Ő. Lehet már csak az idő szépíti az emlékeket, de ahogy Jaiden egy jól irányzott ütéssel ártalmatlanította a férfit, majd játszi könnyedséggel visszaadta nekem a táskámat… abban a pillanatban tudtam. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz a tökéletes. Felőlem szervezhetett nekem drága jó édesanyám millió meg egy találkát, egyikük se fog felérni ehhez a férfihez. Mindezek után is olyan figyelmes volt, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd azonnal hívta a rendőröket és megvárta velem őket. Ahogy ott ültünk a padon még az is szemet szúrt neki, hogy a cipőm a futástól felsértette a lábam, ezért már erre is próbált megoldást találni, lehet akár be is ment volna valamelyik közeli cipőboltba, hogy vegyen egy másikat nekem, ha nem állítom le időben. Annyira… lovag volt és ez manapság olyan ritkaság! Épp ezért kötöttem a lelkére, hogyha bármivel meghálálhatom a tettét, akkor ne szabadkozzon, keressen fel nyugodtan. Emiatt tett elmondhatatlanul boldoggá, mikor erre azt felelte, hogy szeretne elhívni egy kávéra. Azt hittem ott ugrok ki a bőrömből, mert így legalább nem kellett detektíveket állítanom rá, hogy felkutassák, miképp is futhatnék belé még egyszer „teljesen véletlenül”, ugye.
Ez után pedig minden úgy haladt, ahogy annak lennie kellett: kapcsolatunk egyre inkább elmélyült, családom pedig nagyon reménykedett abban, hogy ez az egész részemről csak egy kis szeszély, elvégre… eddig általában mindig engedtem az akaratuknak. Jaiden kapcsán viszont nem akartam – bár megvoltak a maga fura dolgai és igen, nos, nem azokban a körökben mozgott, amiben mi, de úgy véltem: elég számára egy kis polírozás, az én vezetésem és a lehető legtökéletesebb férfi válhat belőle, aki csakis az enyém! Más kérdés, hogy a baráti társasága egy borzalom volt. Láttam miképp néznek rám, pontosan tudtam, hogyha lenne rá lehetőségük, akkor elmarnák tőlem Jaident, de… tudtam, ha megpróbálnak ténylegesen éket verni közém és Jaiden közé, akkor ők lesznek azok, akiket kipucolunk Jai-Jai életéből! Az ilyeneknek nincs helye a mi jövőnkben!
Talán már rá is untam volna a ruha kutatásra, ha nem hallom meg a zárban kattanó kulcs hangját.
- Jaiden! – pattantam fel a helyemről, majd vetettem magam a karjaiba, amint átlépte az ajtót. Annnnyira szerettem őt! Nem engedhettem meg senkinek, hogy elvegyék tőlem…


Amint beérkeztem, máris egy fontos megbeszéléssel indult a nap. Pontosan tudtam, hogy mi lesz a téma, épp ezért nagyon nehezemre esett elnyomni az arcomról a mosolyt. A bejelentés igen egyértelmű volt: Mrs. Hopkins azonnali hatállyal felmondott, állítólag közös megegyezéssel, de persze, én tudtam mi áll a dolgok hátterében… és nagy eséllyel az összes többi munkatárs is, éreztem magamon a tekintetüket. Még tájékoztattak minket az ideiglenes főnökünkről és arról, hogy mielőbb megteszik a lépéseket a pozíció betöltéséhez szükséges pályázat kiírására. Őszintén, nem is lehettem volna a dolgok ilyetén alakulása miatt, mindehhez pedig csak egy üzenetre volt szükségem! Tudtam, hogy a bátyámra mindig számíthatok… sose hagyná, hogy az ő imádott kishúgát rossz színben tüntessék fel.
Mrs. Hopkins egy szempontból hasznos volt számomra: példát akart statuálni velem, de végül én tettem ezt vele. Mert meglehet, hogy csak egy egyszerű gyakornoki pozícióban voltam, mégis – tudtam kihez kell fordulni, ha valaki tiszteletlen velem. Mrs. Hopkins az volt, normálisabban is közölhette volna velem a problémáját, nem volt arra szükség, hogy lehordjon mindenki előtt. Mindez elkerülhető lett volna, de ugye… késő bánat!
Mondjuk úgy, hogy ezek után a nap hátralevő része csodálatosan telt, minden a terveim szerint alakult… úgy, ahogy annak mindig is lennie kell. Nem érem be kevesebbel.