Nézz körbe a lakásomban, és megfigyelheted, hogy szinte mindenhol a családomat látod ilyen vagy olyan formában visszamosolyogni rád. Van egy kép, a kedvencem. Három éve készült West Palm Beach-en, ahova minden nyáron visszatérünk.Ez amolyan hagyomány nálunk. Egy hét közösen, csak mi öten. Ilyenkor a nővérem is otthon hagyja a családját, a sógorom veszi át a családi vállalkozás irányítását erre az időre. Szóval egy hét, amikor megerősítjük a családi köteléket, melyet azóta úgy érzek, hogy elszakíthatatlan, mióta csak az eszemet tudom. Dédnagymamámnak volt az a mondása, hogy ha egy családnak nincsenek hagyományai, akkor neki magának kell megteremtenie azokat. Így lett karácsonykor minden évben szilvás-áfonyás csirkemell a főfogás. Így került a fára mindig egy-egy papírmasé angyalka, valahányszor egy kis jövevény érkezett, így lesz húsvétkor tojásvadászat helyett húsvétfa díszítés a nagy családi kertben, és így válik minden ősszel közös feladattá a juharfa színes papírokkal való feldíszítése. Na meg persze ott van nyaranta West Palm Beach. Az egésznek talán az ad valami pikírt bájt, hogy mindhárman állítólag itt is fogantunk, bár erről nem igazán akarja az ember a szüleit kérdezgetni.
A kandalló felett, egy kissé megviselt, de annál nagyobb becsben tartott kávébarna keretben függ ez a kép. Jobb oldalán a nővérem dől rá szinte egy tökéletes mosoly keretében a vállamra. Én próbálom eltakarni az arcom, de sikertelenül. Mellettem a bátyám, aki bennünket néz és ott van a kép szélén apa és anya, egymást ölelve, mintha tökéletesen kizárnák a külvilágot. A háttérben az azúrkék óceán veti a nap felé a hullámokat, a fák a lágy nyári szélben bólogatva hajlonganak, zöld lombú üstökük megadja magát a pillanatnak. Három év alatt annyit változott a világ, benne mi is, mégis vannak dolgok amelyek állandóak maradtak. Például az, hogy hiába, hogy a nővérem már családot alapított, hiába élnek máshol, számukra éppen olyan fontos az üzlet, a 150 éve alapított cégünk, amilyen mindannyiunk számára. Ebben nem is lehet vita. Persze az ember nem úgy képzeli el a jövőjét, hogy egy temetkezési vállalat részeként fog dolgozni, de valahogyan az idő előrehaladtával mindez olyan természetessé válik.
Állandó marad a szüleim iránti tiszteletem és rajongásom. A szerelmük, mely a gyermekek megszületésével és az évek előre haladtával, valami ritkán látott, de annál bensőségesebb szeretetté alakult át, mindig is etalon lesz a számomra.
Állandó az a fajta kitartó figyelem, amivel a nővérem felé fordulok, akinek példás családi élete, és két apró gyermeke olyan számomra, mintha valami istenség két drágakövet csempészett volna a képzeletbeli élet-zsebembe, és csak azért vannak ott, hogy gyönyörködhessek bennük.
Állandó a bátyám iránti odaadásom, az a gyengédség, amellyel minden pillanatban igyekezett rám odafigyelni. Diszkréten védelmezett, soha, szinte észre sem vettem mikor ad tanácsot, vagy mikor próbál a maga módján megóvni a veszélytől. Ő számomra a képzeletem által ezüst páncélba öltöztetett lovag, a védelem, az utolsó bástya, amikor már minden összedőlt körülöttem. Akit hajnal négykor is fel lehet zavarni, elsírt sminkkel, és akivel egy jó vígjátékot meg lehet nézni, noha nem lenne rossz ha már végre megállapodna. Egyelőre élvezi az agglegény élet minden örömét és bánatát.
És itt vagyok a családban én, a legkisebb a gyermekek között, aki annak ellenére élvezi az életet, hogy nyolc éves korában veseelégtelenséget állapítottak meg nála, és dialízisre kell járnia. Mindenki odafigyel erre: arra, hogy mit ehetek, hogy időben megkapjam a kezelésemet, hogy ha távol szólít tőlük az élet ideiglenesen is, akkor is figyelnek rám. Apró dolgok ezek, tulajdonképpen szinte csak nekünk fontosak. Mi, akik tisztában vagyunk a halál súlyával, akik nap mint nap találkozunk ezzel sokkal inkább tudjuk értékelni az életet. Egy felirat függ az iroda falán, pontosan a nagy bükkből faragott, mívesen kacskaringós asztal felett...egy felirat...nézd csak lentebb, hogy miről is szól.

“A halál egy állomás.
Egy találkozás azzal akit magunk mögött hagyunk
A halál egy szem a homokórából.
A halál nem felejtés, hanem ez
Ez a találkozás
Ez a szem
Az Idő homokórájából”

Négy éve, Nyár

Különös illatok vannak a helyiségben. Kicsit naftalin, kicsit orgona, kicsit halál. Kicsit az elmúlás sokszorosan is jelen lévő illata. A ruhák között válogatok, a hűvösre hűtött helyiségben, a selyem lepedők között egy asszony fekszik. Mozdulatlan, viasz szerű teste kíméletlen ridegséggel feszül a plafon alatt. A ruhákat pár órája hozták be a rokonok, hogy ezek közül válasszunk,melyikbe öltöztetjük majd. Hamvasztani visszük hamarosan, megadva a végső tisztességet, hogy ne egy darab lepedőbe csavarva helyezzék be a krematóriumba. Ahogyan kezembe akadnak az egykori ruhaneműk azon kezdek gondolkodni, hogy vajon mennyire ismerték, mennyire tartották becsben ezt az asszonyt a családtagjai? Abból ítélve, hogy milyen ruhákat hoztak minden bizonnyal semennyire. Fogalmuk sincs róla, hogy pontosan hanyas blúzt hordott, hogy a behozott szoknyán évek óta molyrágta nyom van, hogy a cipője csálé, és a sámfa is hiányzik belőle, ettől betört, megrepedezett. Valószínű a padláson tartotta, évek óta nem hordta. Nem hoztak neki semmiféle hajbavalót, pedig ezüstszín, irigyelten dús loknijait szépen össze lehetne fogni. Helyette csak megfésülni van lehetőségem. Egy szatyornyi ruhából jó ha a felét fel tudom használni. A zokni vagy harisnya így is hiányzik.
- Bocsásson meg Mrs. Lionsettel, sajnos nem tudtam szebben felöltöztetni.- állok mellette és beszélek hozzá, mintha még élne. Nem vagyok bolond, és nem ment el a józan eszem, csak egyszerűen meg akarom neki adni ezt a csendes végtisztességet, ami mindenkinek jár az utolsó út előtt. Mert így tanultam anyámtól. Ez nem munka, amit csinálok, ez hivatás. Az egyik legnehezebb, mert te vagy ott vele a legutolsó utáni pillanatban. A hamvasztás előtt, még láthatod, ahogyan fekszik ott, felöltözve, eltakarva a viaszos testet, a kezeit maga mellett pihentetve, mintha csupán aludna. Te vagy az aki még itt hagyott porhüvelyéhez intézi az utolsó szavakat, aztán elengeded.
Rezegve zörömpöl a mobilom a fehér köpenyem bal zsebében, és sietve emelem ki. Megpillantva a nevet óriásit dobban a szívem. Daniel.
- Sziaaaaaa!- lelkes a hangom, szinte már túl lelkes, de annyira vártam a hívását.
-Szia Édesem! Mit csinálsz?
-Dolgozom.Öltöztetek.
-Kissé bizarr munkának nevezni amit csinálsz, de ez van. Áll még az esti filmezés nálam?
-Persze. Ott leszek.
-Vettem áfonyát!
-Imádom az áfonyát!
-Tudom, akkor siess!
-Pontos leszek.
Kattan a telefon ahogyan mind a ketten letesszük. És aznap valami más is kattan. A kapcsolatunk. Áfonya, valami svéd film, és két pofon tőle. Sokat ivott. Erre fogja, de engem nem érdekel. Nem mondom el senkinek mi történt azon az estén, ám örökre nyomot hagy bennem. De nem hagyom, hogy legyőzzenek a saját démonjaim, hiszen az élet túl rövid ehhez. Ki tudná ezt nálam jobban?

Két éve, Tél

Különös illatok vannak a helyiségben. Kicsit forralt bor, kicsit gyömbér és kicsit halál. Egy férfi fekszik az asztalon a selymek között, lehunyt pillái mögött, élettelenül pihen immáron négy napja. Nyitott, koporsós temetése lesz, úgyhogy figyelnem kell minden részletre, amit a hozzátartozóktól kaptam. Külön, egy papíron leírták melyik ruhát és hogyan adjam rá, különösen a mellzsebbe tűzött vörös szegfű, amire figyelnem kell majd. A felesége egykor imádta a vörös szegfűt. Két éve őt is eltemette a család, és most a férj is utána ment. A hajára még pomádét is kennem kell, és a bajszát is rendbe kell szedni.
- Meglátja Mr Ponter, olyan fess lesz mint fiatal korában.- a keményített gallért hajtom éppen le, miközben megzörren a köpenyem zsebében a telefonom. Megpillantva a nevet, valami szokatlanul boldog nyugalom lesz úrrá rajtam. Guy az. A bátyám.
- Sziaaaaaa!- örülök, őszintén és lelkesen, ahogyan mindig ha ő hív fel.
- Szia Kisvirág! Mit csinálsz? Csak nem öltözteted Mr Pontert? A szegfűre figyelj!
-Figyelek, nyugalom. Az esti kártyaparti áll még?
-Persze, várlak is. Vettem áfonyát!
- Guy, tudod, hogy nem szeretem az áfonyát. Vagy két éve nem eszem.
-Viccelek! Angol puncs fagylaltot vettem. Lejártam a lábam mire felhajtottam. Reméltem, hogy nem dobsz engem ma estére valami piperkőc fazonért.
- Hááááát elnézve Mr Pontert, erősen elgondolkodtam rajta.
- Rémes a humorod!
-Csak fekete. Na jól van, pontos leszek. Hideg legyen a fagyi!
-Siess!
Kattan a telefon amikor mindketten lerakjuk és aznap este, miközben a puncs fagyit eszem a bátyám fekete kanapéján, beburkolózva egy kockás plédbe, azon gondolkodom, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb embere.