D - Döntésképtelen. Sokszor túl agyal dolgokat, még azokat is, amelyek  a lehető legegyszerűbb megoldást igénylik.
A - Aluszékony. Olyan képtelen helyzetekben képes elaludni, amire te nem is gondolnál.
I - Irracionális. Ha valamit nem értesz, mit miért tesz, ne keress magyarázatot, egyszerűen csak engedd el a dolgot
S - Süsü. Így hívta, az a személy, aki egy életre megkezdte a bizalmát.
Y – Yoghurt...rajongó. ( vedd úgy hogy ide nem írtam inkább semmit.)

M - Merész. Gyakran mindent kimondd, azt is amit nem kéne, és jobb lenne, ha magában tartaná.
C – Cinikus. Tud kedves lenni, de ha rossz passzban kapod el, jobb ha nem szólsz hozzá.
K – Kedves. Mondtam, tud az is lenni.
E – Eszes. Egyre többször hallgat az eszére, mint a szívére.
N - Nagylelkű. Egészen addig, amíg ki nem használod.
Z – s(Z) Szarkasztikus. Az a fajta humor, amit nem igazán szeret senki sem, rajta kívül.
I - Igazán elege van az I betűből.
E - Elégedettlen. Ezzel a teszttel elég elégedetlen vagyok.

Nyújtom át a lapot, az előttem ülő nőnek. Úgy kezdi el vizslatni, mintha legalábbis ebből aztán megfejtené, hogy milyen vagyok.
- Szóval ezeket gondolod magadról? - teszi fel a kérdést, én meg lassan megrázom a fejemet.
- Nem, csak szívás a nevem. És tudtommal ez a feladat.
- Daisy, az ellenkeskedéssel nem jutunk előrébb, azért vagyunk itt hogy beszélgessünk.- erre a kijelentésére csak elnevetem magamat.
- Nem. Azért vagyunk itt, mert a szüleim szerint erre nekem szükségem van. Maga pedig azért van itt, mert ezért kapja a fizetését. Szóval, mivel nem önszántamból vagyok itt, úgy gondolom, hogy feleslegesen húzzuk egymás idejét. Nekem hamarosan órám lesz, magának meg gondolom, még egy lelkileg sérült diákkal kell foglalkoznia. Én amondó vagyok, hogy ezt itt zárjuk le. Írja alá a lapomat, hogy itt voltam, és vegyünk egymástól, egy érzékeny búcsút.- ajánlom fel, én tényleg nem értem rá erre, és amin segíteni kéne..az már egészen mindegy, ahhoz már túl késő van. Én meg el fogok késni.

- Még egy vodka narancsot.- fordulok a pultos felé. Valójában nem így terveztem, hogy egész éjjel a szórakozó tömeget pásztázom, és töltöm magamba az italokat. Anyám szerint ideje lenne beilleszkednem, vagy legalább úgy tennem, mint aki megerőlteti magát ez ügyben. De egyértelműen ez nem az a közeg volt, ahova én valaha is beillenék. Az  újgazdag gyerekek játszótere, nem az én terepem volt. Mégis itt dekkoltam, fancsali képpel, mint aki a világ összes fájdalmát magán cipelli. Ez a mondjuk nem is állt messze annyira az igazságtól. Mert fájdalmas volt végig nézni, amit műveltek. Azt, amit ők szórakozásnak hívtak, én leginkább az önpusztítás egy formájának láttam.
- Davis, gyere már ne legyél pöcsöm öccse !-  Kiált oda Ward, az országos cimborájának. De Davis, csak megrázza a fejét, és már a sörös hordó látványától is elsápad. Elég egyértelműen meg lehet állapítani, hogy Davis, már nem akar többet inni.
- Haver, én már nem bírok többet inni.- Ellenkezik, mintha legalábbis lenne választása. Az ominózus jelenet lefolyása közben, kortyolok egyet az italomból, és inkább a pultos felé fordulok. Van egy olyan érzésem, hogy ennek az egésznek, egészen csúnya vége lesz, és hogy Davisből hamarosan szökőkútként tör majd fel az éjszaka folyamán elfogyasztott italmennyiség.

Nem egészen 15 perccel később:

A sejtésem beigazolódott, de arra nem igazán számítottam, hogy én leszek az, aki majd Davist ápolgatja. Oké, én jöttem utána...mert a barátait elnézve, nem igazán érdekelte őket, hogy miért tűnt el, mint szürke szamár a ködben.  Engem meg a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, így inkább feljöttem utána, amikor szapora léptekkel felstartolt a mosdóba.
Megállva az ajtó előtt egy pillanatig elgondolkodom, végül is még csak köszönni sem szokott a bunkója, miért jöttem fel utána? Mindegy, halk kopogással jelzem hogy belépek utána.
- Jesszusom.- nyögi ki, miközben a mosdókagyló felett görnyedve próbálja magát felpörgetni, azzal hogy hideg vizet locsol az arcába. Nem szólt senki neki, hogy ettől nem józanodik ki?
- Hogy vagy?- ejtem meg felé a kérdést, még mindig az ajtóból cövekelve.
- Hát már csak egyet látok belőled, szóval minden bizonnyal jobban.- ahogy megfordul, ott virít az arcán, az a bizonyos féloldalas vigyor. Amivel szinte majdnem minden focista rendelkezik, ezen az kampuszon. Engem ugyan nem hat meg, ez a kiscserkész vigyor, de érdekes statisztikát lehetne felállítani abból, hogy szinte csak a sportolók rendelkeznek ilyen mosollyal.
- Király.- állapítom meg, majd az ajtó felé fordulok, hogy visszaindulhassak, ebbe a fergeteg partiba.
- Sadie..- szól utánam, bár nem  egészen vagyok biztos benne, hogy nekem szól, mivel hogy nem ez a nevem. De volt egy olyan sejtésem, hogy egyáltalán halványlila gőze sincs arról, hogy hívnak, csak próbálkozik, ami hasonlíthat a nevemre.
- Daisy.- javítom ki, ahogy felé fordulok, és meglepődve szembesülök azzal, hogy közelebb lépett, túl közel.
- Tényleg? Pedig megmertem volna rá esküdni, hogy ez a neved.
- Hát még jó, hogy nem esküdöztél, mert most elég nagy szarban lennél!- Karomat keresztbe fonom magam előtt, és úgy nézzek fel rá, majdnem másfél fejjel magasabb..mondjuk nálam nem nehéz magasabbnak lenni.  Míg én egyenesen a szemébe próbálok nézni, az ő tekintette pár fokkal lejjebb állapodik meg.
- Baszki...- mondja alig hallhatóan, majd felnézz rám.- Én melletted ülök, már vagy 3 hónapja valamelyik órán.
- Te a dekoltázsomról ismertél fel?
- Nem...nem, vagyis de, de ezt ne vedd rossz néven. Nagyon...- zavarodik meg egy pillanatra, míg az egyik kezével a mellkasom előtt körbe rajzolja a szóban forgó terültet. - Szépek...nem is túl nagyok, de nem is túl kicsik...olyan pont jók. - Hadarja el a választ, én pedig válaszként még jobban átölelem magamat.
- Szóval Daisy.- vigyorodik el újra, majd folytatja..- Baszki, téged Donald kacsa nőjéről neveztek el?
-----
- Most veszem észre, milyen brutál szemeid vannak.- Mióta felfedezte, hogy pszichológián, én vagyok a padtársa azóta be nem áll a szája. Komolyan jobb volt, amikor még nem is vett észre, és amikor néha Sadienek hívott Daisy helyett.  Nem nézek fel rá, csak akarok emelem fel a tekintetemet, ha éppen a kivetítőn valami más jelenik meg.
- Amúgy ennek az órának semmi értelme.- sóhajt fel unottan, és egy pillanatra felé fordulok.
- Talán lenne értelme, ha figyelnél.- jegyzem meg, és tovább jegyzetelek. Igazából tudtam jól hogy figyel, nagyon is, hisz még csak meg sem kellett magát erőltetni. Mindenből a maximumot teljesíttette, annak ellenére is hogy az előadások felét elaludta.
- Daisy.
- Mi az? - fordulok végül felé, mert már nem bírom elviselni, hogy ennyire a figyelmemet követeli magának.
- Semmi, csak tetszik a neved.- kacsint rám, én pedig csak fújtatok egy keserveset.- Mondjuk a Sadie se volt rossz.
--------
- Azt a bilizöld színűt szeretném.- mutatok fel a lufira.
- Az mentazöld. - helyesbít Lola, és úgy nézz rám, mintha legalábbis valami bűnt követtem volna el. Ő kívülről fújta, azokat a megjegyezhetetlen árnyalatokat, amiket senki más nem jegyzet meg, csak Lola. Nekem aztán tök mindegy volt, hogy a zöld melyik árnyalata az, akkor is borzasztó színe van, és nekem pontosan az kell.
- De meg kell jegyeznem, hogy a mi srácaink nem ebben a színben játszanak.
- Hát pontosan azért!- ha már el kellett jönnöm erre a meccsre.- igen erőszakkal kényszerítettek rá.- akkor legalább hagy döntsem el, hogy milyen színű a lufim.
- És a lufi a gyerekeknek van!- Lola nagyon igyekszik, hogy lebeszéljen a kezemben szorongatott lufiról.
- Vattacukor van?
- Daisy, ez nem egy vurstli.
- Akkor mit keresek én itt?- teszem fel a kérdést, megjegyezném jogosan. Utáltam a focit. Egyetlen valamire való emlékem van a focival kapcsolatban, az is az volt, ahogy apám üvöltözik a tv előtt. Akkoribban jöttem rá, hogy a káromkodásnak, széles és kiapadhatatlan skálája van.
-Na  jó.- Azt hiszem elértem azt a pontot, amikor Lola elveszti a türelmét.- Ezt most kérem!- fog rá a lufim szárára, és a lehető legkomolyabban nézz rám.- A Columbia kékben játszik!
- Jó, nekem meg bilizöld lufim van! - szegem fel az álamat jelezve, hogy tőlem aztán nem veszi el.

Beteges ragaszkodásom, a zöld luftballonhoz, meg is hozta a nem kívánt eredményt. Rosszalló pillantások, és egy-egy velősebben kifejtett vélemény. A fura az volt az egészben, hogy míg másokat ez nagyon zavart, sőt szinte szentségtörésként élték meg. Addig én egészen nyugodt voltam. Az istenért, ez csak egy lufi.
- Hé! Csajszi! Szektort tévesztettél.- szól hozzám, egy fiú a harsogó tömegből.
- Nem, velünk van..csak ez jobban tetszett neki.- szól közbe Lola, mielőtt én válaszolhatnék.
Velünk van. Soha nem értettem, hogy a meccs nézői miért hivatkoznak úgy a csapatokra, hogy mi. “A mi csapatunk. Ezt jól mellé lőttük. Nem jutottunk tovább.”Úgy látszik rajtam kívül mindenkit átjárt a csapatszellem.
- És amúgy mi a neved ?- Hát na ne már, kiderül hogy csak heccből tartogatom magamnál, az ellenség lufiját, és máris jelölhető területnek számítok?
- Sadie.- mondom ki reflexből, mire Lola sokatmondóan rám sandít. Felsóhajtok, mert nem igazán volt ehhez kedvem, de ha már mindenáron haverságot kell kötnöm vele, ám legyen.
- De így csak azok hívnak, akik nem tudják megjegyezni a nevemet. A nevem Daisy.- erőltetek magamra egy vigyort.
-Jéééé...-csodálkozik el, majd egy cinkos vigyorral folytatja.- És hogy van mostanában Donald? - ez most komoly?