Laza, optimista, energiával teli és egyenlőségpárti.

Halványan sem zavar, kinek mi a véleménye rólam, mert az biztosan nem engem jellemez. Ezért sem foglalkozok a többi nyomozó piszkálásával és ha ez dühítené őket - az asztalom vagy kukámba tárgyak reptetéséért egytől tízig értékelem és rendre található mögötte: "kicsit feljebb, ha orra buksz lövés közben, legalább pontosan célzol"; vagy: "túl pontos, még a végén meglincselnek a többiek a tökéletességedért" és egyéb hasonlóságokat tűzök ki cetlire, és egy napig virít az asztalomnál, az okozó találata mellett. A farokméregetést meg az olyan fószerek tulajdonságának tartom, aki mindenhova néz, csak tükörbe nem.

Optimista nézeteimet még az előző évek ellenére is megőriztem. Ezek a dolgok nem én vagyok és aki már meghalt, annak már legalább nem fáj, így vagyok vele. És mert szeretem a jókedvet. Azok, akik negatívan állnak a világhoz, csodálkoznak, hogy csak a rossz történik velük (vagy éppen azt élvezik, van miről panaszkodniuk). Arra építek inkább, miként lehetne még jobb? Ja igen, és ha már laza vagyok és optimista: lusta (értsd: feleseges papír- és kulimunka, időrabló szöszmötölés megkerülése) is. Éppen ezért minden munkafolyamatot lerövidítek valamilyen találékonysággal, így csak egy gombot kell megnyomni és már kész is az egész, amit amúgy órákon keresztül rakhatnék össze.

Energikus: a zenélés még most is feltölt, a lendületet innen kapom, kidobolom, pengetem vagy éppen énekelem az aktuális ... nem, nem dühömet, azt az edzőteremben már kiadom előtte; a boldogságot.

Egyenlőségpárti: az információ és tudás mindenkié, és nem vagyok rest szavakba foglalni véleményem, ellenvetésem. Egyből újabb ötletekkel és lehetőséggel megtoldva. Inkább azt nem szeretem, hogy akit valóban megilletne az információ, mások önös, önző, vagy lenéző érdekből visszatartják tőle. Az a bizonyos pecsenyesütögetés. Ütöttem már érte a bokámat (és másokét is), nem bánom. Ami végül lett belőle, az számított. És talán éppen ezért nehéz (nem nehéz, nem igazán akarom, de mivel tudom, miért van, s mit okozhat, ha nem követem, inkább megteszem) betartani az utasításokat (okkal vannak, értem. Csak már több ezer évesek, ember, azóta kicsit változott a világ!) és a hierarchiát (ezt is megértem. És lásd az előbbi megjegyzésemet).

Más generációt és világot képviselek egy olyan világban, ahol a szokások és megszokások, a saját paranoiájukkal együtt több generáció óta csak halmozódnak. Nem lehetne simán kidobni a kukába és új lappal kezdeni? Mi a francnak nyalogatni még több évtizeddel ezelőtt bekapott sértést?

Kimaradt a tréfás: megtanultam olaszul és spanyolul, miután már vagy ezredjére kaptam meg: micsoda spanyol! Olasz! Egy kis ugratás nekem sem árt. Apám angol felmenőkkel, anyám skóttal bír, én meg így jöttem össze.

Hangtalanul kapkodok levegő után, miután egy alapos gyomros kinyomta az összes szuszt belőlem. Aztán mozdulatlan maradok, figyelmem kifelé irányul. Tapogatozok a gyomrom felé: egy sarokkal találkozik. Meg akarok fordulni óvatosan, hogy a másik irányba kicsusszanjak az idősebbik unokatestvérem alól, mire megrándul a fejem. Már tudom, miért volt az álmomban szuszogás. Szemezek a békésen szuszogó kisebbikkel, aki éppen a mindent alaposan megmarkol időszakában van. Az persze az esetek kilencven százalékában a hajam.
Ma nálam töltik az éjjelt, hogy a nővérem végre elszabadulhasson, élni neki is kell. A lurkókért odáig vagyok, ők is értem, ezt kellően jelzi, hogy éjszaka előszeretettel másznak rám, ha alszok és kispárnának használnak. Most éppen boxzsák vagyok, ami nem zavar.
Pár percig eltart a néma és óvatos hadakozás, mert minduntalan utánam mozdulnak és visszaalszanak. Nekem viszont már készülődnöm kell, elkések a melóból.
Ásítozva, hasamat vakarva (kemény sarka van a kölöknek) ténfergek ki a konyhába, miután becsuktam a szobaajtót. Nővérem már kint ücsörög, érzem előre is, a kávé illatából és a rántotta aromájából.
- Hm... kócosan tudok aludni - ásítok még egyet, ahogy meglátom a sunyiban készült, közös alvó fotót rólunk, az asztalra helyezett mobilján, és nyomok egy puszit a nővérem arcára. - Jó reggelt!
Aztán kiegyenesedek, végig vizslatom.
- Három az egyben akciós kedvezményhez lesz szerencséd? - Az egyik bögrét felmarkolom és kávét öntök bele.
- Te valami látnok vagy, vagy túl sokat piáltál az éjjel. Honnan tudod?
- Egyik sem. Most komolyan mondjam meg?
- Na, mondd már.
- Görögdinnyéid lettek a csajok. Megint.
És sugárzik, mint egy reaktor. A boldogságtól. Meg mástól is.
- Á, szóval a többit is onnan...?
- Nem. Az elsőt a seggedről.
- Hülye.
- Most, hogy így mondod, el fogok gondolkodni rajta. Tesóm vagy, látlak minden nap ahhoz, hogy tudjam, nem lufit tettél a gatyádba az egyik éjjel, jókedvedben - megint ásítok.
Nevet. Jókedvűen. Mindig is három gyereket akart és ez a vágya végre teljesült.

Gyönyörűen, hosszan kitartott akkord. Samuel virtuóza a húroknak, legalábbis ebben a stílusban. Tökéletesen igazodik a ritmushoz, amit a tam-tammal és a kickkel építettem fel, hol pedig én igazítom a ritmust a nekilendülő, spontán kialakuló dallamának. Egy dalt rakunk össze éppen, s most úgy, hogy a szöveg majd később érkezik. A hangulatot akarjuk előbb felépíteni.
A házam garázsában vagyunk, a nagyszüleinké volt valaha, s rám maradt. Studió nincs, azok a régi, vad és őrült évek elmúltak. Kevesen mondhatják, hogy koncerteztek és albumot is adtak ki. Még az egyetemből is kimaradtam egy évet miatta, annyira magával szippantott az egész. Végül ott omlott össze mindez, hogy nem bírtuk az ismertséget, csak zenélni akartunk és jól érezni magunkat (és mert kaptam egy kizárási értesítést, amennyiben nem jelentkezem a következő félévemet illetően. Az egyik prof nem bírt. Mázli, hogy nyugdíjba vonult az után fél évvel). Samuellel felváltva játszunk gitáron és dobon. Nekem a rock megy dobon és indie rock gitáron, neki meg fordítva, így egészítjük ki egymást. Jobb énekhangja van és jobb frontember is, így a dalok többségét ő énekli. Szokatlan formáció volt a miénk a vegyes előadás miatt, mi ezt élveztük akkor és most is. A helyi klubok jobban kielégítik zenélési vágyainkat és nem kell órákat autókázni és két napokat kiesni egy-egy esti zenélésért.
A ritmus végül gyorsabbra vált, ahogy a kezdeti nosztalgia elindul, erőteljesebb dobbanássá, és meglepetésként kihagyom a crasht. Aztán csak nézünk egymásra, elégedett vigyorral. Már csak a részeket kell összerakni és kész a dallam, jöhet a szöveg.

- Na bazd... - csak a fogaim között (sem) engedem ki a szót, mikor meglátom, míg az iktatóba levittem az aznapi (tegnapi) anyagot, egy újabb kupac nőtt a helyére. Nagyobb. Ledobom a füzetet az asztalra és nekiesek a halomnak, nem ám úgy, ahogy bárki gondolná. Ülök egy rövid ideig a gép előtt, majd győztes mosollyal, nekiveselkedek annak, miként is rövidíthetem le a papírmunka gyönyöreit. Kis híján elrontom, mert az ujjam és a klavi közé egy papírgalacsin repül.
- Mi a szar... - félresöpröm, gépelek tovább, már majdnem megvan az eredmény. Újabb papírgalacsin repül a kezem alá. Téma lettem, gyerekek! Elvigyorodom. Állítólag ez már jó jel, legalább kóstolgatnak, ami azt jelenti, hogy mégis valahol bejövök a bandának. A következő esésre viszont felvonom a szemöldököm. Pizzamaradék, szósz formájában, s az asztalomra érkezik a fele, míg a kukában landol a tészta része.
Másnap egy cápás kuka jelent meg az asztalom mellett, még aznap este vettem az egyik közeli boltban. Nem igazán vált be, így egy pin-up bigés kukát hoztam később, amelynek a didkói helyén voltak a lyukak. Persze, abba már beletaláltak. Részben. A maradék részéhez elkezdtem cetliket gyártani, névvel. Aztán elkezdtem céltáblákat felrajzolni az asztalomra, s akárhogy is talált be, megjegyzésem mindig érkezett hozzá, cetli formájában és névvel. Nem vettem fel az ugratásukat, és így kiélhettem a kreativitásomat, amiből mindig akadt.