Na most rajtam van a csodálkozás sora. Nem is rejtem véka alá a meglepettségemet, melynek egyik jele a magasra húzott szemöldök és annak táncoltatása és egy féloldalra húzott mosoly.Aztán a magyarázkodás ami elég gyengére sikeredik, de nem teszem neki szóvá. Éppen eléggé zavarban van, látom. - Ha én edzek és te nézed, akkor miért is fontos, hogy a kardiót preferálod? De rendben, kisasszony, tudomásul vettem. Preferálja a kardiót. De a szabadban futkálástól óvnálak. Amilyen szennyezett a new york-i levegő több szénmonoxidot lélegeznél be mint egy láncdohányos.- csóváltam a fejem, és arra gondoltam, hogy ha már egy kicsit tényleg jobban feloldódik majd, akkor leviszem a konditerembe. Még nem tudom milyen cuccba fogom elrejtetni vele a formás kis idomait, hogy a sok izomagyú ne rajta legeltesse a szemeit, de majd kitalálom. Apácaruhában mégiscsak kényelmetlen kardiózni. És a futópad sem éppen jó ötlet. Féltékeny vagyok? Ó egy cseppet sem! Elvégre ez a lány nem is hozzám tartozik. De igen, a fenébe is, két évig igen! Persze lehetne még ezt fokozni. Tényleg kigombolni az inget, csak egy kicsit, de ha magától a megjegyzéstől kis híjján belefulladt a borba, azt hiszem ha megtenném, akkor éleszthetném újra. Jó volna azt gondolni, hogy ez nekem szól, mármint a személyemnek ez a fene nagy szemérmesség, vagy egyáltalán az, hogy zavarba jön a közelemben, már a legapróbb flörtszerűségtől. Én meg próbálom visszafogni magam, mert nem akarok ajtóstól rontani a házba. De persze nem lehetek benne biztos. Már a családi vacsorák alkalmával is kaptam el tőle egy-egy pillantást, ami hosszabb volt, de akkor sem tudtam eldönteni, hogy ez most véletlen, én képzelem oda vagy valóban összeakadt a pillantásunk hosszú percekre? Ott azért más volt a helyzet, mert a család a háttérben nyüzsgött és persze varázsütésre Lucas is megjelent, hogy maga előtt terelgesse el a csodaszép menyasszonyát. Láttam rajta akkor valamit, amit most is látok, és ami elgondolkodtat. Ez a lány egy steril világban nőtt fel. Szerető de steril családban. Nem mondom, hogy rosszak voltak a szülei, igazából nem is ismerem őket fele annyira sem mint a bátyám. De abban biztos vagyok, hogy a kíváncsiság nagyon is megvan ebben a lányban, mindenre nagyjából nyitott ami az értékrendjébe minimálisan is de belefér, csak éppen nincs senki, aki az életet úgy igazán megmutassa neki. Szerintem még életében nem ázott el úgy istenesen a szabadban, nem hempergette meg senki a friss hóban úgy, hogy az orra is lefagyott, és abban is biztos vagyok, hogy olyan helyen sem járt még mint a Rouge. Most még óvatos vagyok, és most még csak próbálom megtalálni vele szemben a határaimat, hogy meddig mehetek el úgy, hogy ne érezze kényelmetlennek, vagy én ne kínozzam vele halálra magam. Mondjuk már édesmindegy. Ahogy telnek a percek, az órák, majd a napok és hónapok úgy lesz egyre kevesebb erőm ellenállni neki. Nem is fogok a végtelenségig, nem vagyok hülye. Ide küldték. Oké. Azt mondták vigyázzak rá. Oké. Tudom, hogy Lucas menyasszonya, tudom, hogy csak annyi lenne a dolgom, hogy tényleg óvjam a testi épségét, de ezt a kínzást velem nem lehet csinálni. Nagyapám szerint mindennek az önmegtartóztatás a kulcsa. De Marion nem csak egy újabb jó nő a gyűjteményemben. Ő maga A NŐ. Ha az embernek vannak kamaszkorában elképzelései milyen az a csaj, aki mellett le tudna horgonyozni, aki ki tudja belőle hozni nem csak az állatot, de a szelíd kezesbárányt, aki miatt még olyan baromságokba is belemegyek, hogy majdnem újragondolom a házam berendezését sutba dobva a szaros feng-suit amiért Verne olyan kurvára odavan, akkor Marion pontosan ilyen csaj. Soha nem szerettem a magamutogató ribancokat, nem szerettem azokat sem, akikért nem kellett egy percet sem hajtani, hanem könnyedén beleborultak az ölembe. Szép volt édeseim, de semmi több. Második alkalom? Felejtsd el! Minek ha már elsőre mindent megkaptam.Ellenben az olyan lányok, amilyen Marion...na azok nagyon meg tudták mozgatni a fantáziám. És pech, hogy aki minden szempontból a legjobban, az éppen a fatökű bátyámat választotta. Gyakran áltatom magam azzal, hogy ez azért történhetett meg, mert velem nem találkozott korábban. Nem volt lehetősége eldönteni melyik Larbaud kellene neki. Mondjuk ezzel vigasztalja magát minden lúzer, de én tudom, hogy ez nem önámítás, hanem ez az igazság. És ezt be is fogom bizonyítani. Marion nem csak az enyém lesz, hanem ő maga fogja ezt bejelenteni a családnak. Az ő döntése lesz, én csak….én csak önmagamat adom. Azt akit nem volt alkalma megtapasztalni a távolság miatt. Amikor tánc közben magamhoz vonom érzem a hozzám képest apró testének remegését.Érzem, hogy még nagyon ellenáll. Igyekszem tényleg nem tolakodó lenni, de ez egy ilyen tánc, és nekem egyszerűen tudom kell mit váltok ki belőle. A sóhaja, vagy az, hogy sokáig rám sem mer nézni nagyon árulkodó. Az ing karcos hangja, ahogyan a lecsukódó szempillái átseprik, egy mosolyt csal az arcomra. Én nem látom hogy lecsukta a szemeit, ő nem látja, hogy mosolygom. De én éreztem, és ez azt hiszem megadta a választ. Itt van a karjaimban, még ha csak a tánc miatt is, még ha udvariasságból nem is akart visszautasítani, bár megtehette volna, tudja, hogy nem sért meg vele. Nem vagyok az a könnyen megbántódós fajta, túlélő tipus vagyok.Mégsem tudom megállni, hogy egy picit ne húzzam tovább az érzékeit, amikor a fülébe súgok. A zene lassan halkul, én mégis nehezen engedem el, egy pillanatra még vissza is húzom, ő pedig engedelmesen mozdul is közelebb. De ez tényleg csak egy másodperc, mégis jelentősége van. Élvezte. Pontosan tudom, hogy miért. Az egész lényéből áradt, ahogyan a görcsös félelem, az otthoniaknak való megfelelni akarás is. Mintha még mindig érezné magán a tekintetüket, ilyen sokezer mérföldes távolságból is. Mintha még mindig félne attól, hogy akár a szülei, akár Lucas rajtakap bennünket olyasmin ami szerintük illetlen lenne. Pedig szó sincs erről. Én ügyelek erre. Most még. Kedvem lenne átsimítani az arcán amikor a tánc végén huncutul elmosolyodik, végigsimítani a megjelenő édes bájgödrön a jobb orcáján, de helyette csak elengedem, hogy újra felvegye tőlem a távolságot. Bár Guiseppe megpróbál bennünket még maradásra bírni, én gyorsan hárítok. Minél hamarabb otthon akarom tudni magunkat, hogy aztán elinduljunk. Még nekem is át kell öltözni. Ebben a vidéki farmergyerek szerelésben ki is néznének a helyről. Nem esik még akkor le, hogy esetleg Marion inna egy kávét, mondjuk azt otthon is tud. Amíg tusol, elkészítem majd neki. Amúgy sem akarok arra gondolni, hogy éppen a zuhany alatt van. Bassza meg! A gondolat is bénító. - Fizetni, ennek a lókötőnek?- nevetek direkt hangosan, miközben a bejárat felé húzom magammal a leányzót. Guiseppe hasonlóan vidám röhögése zeng végig az éttermen. - Hallottam ám Pierinnyo! - Amúgy közöttünk másképp működnek a dolgok. Ez üzlet, ne menjünk bele.- legyintem el magunktól a témát, miközben kiérünk és a kocsihoz vezetem őt, majd besegítem és beszállok mellé. A forgalom elég gyérnek mondható, nem vészes. Bekapcsolok valami elektronikus dance zenét. Valamiért ez így alakult nálam. Alapvetően a klasszikus rock és a trance-dance stílus között mozgom. A kocsiban szigorúan ez szól, jobban tudok tőle a vezetésre koncentrálni. Gyűlölöm a csendet.Mondjuk így, hogy a combja gyakorlatilag a sebváltó mellett pihen elég sokszor kell visszafogni a mancsaimat, hogy ne simítsak át rá. Azért időnként odafixírozok a lábaira.Tíz per tizenegyes lábak. Bűntudatosan rezzenek össze amikor hirtelen felém fordul és szent meggyőződésem, hogy alapos lebaszást kapok azért mert a combjait figyelem gyakorlatilag minden második pillanatban, szóval megemberelem magamat és az utat igyekszem nézni. Rutinból vezetek. Túl sokat éltem itt, hogy megszokjam azt, hogy itt egészen mások a szabályok mint Európában. - Nekem ajándék?- nekem már az ajándék, hogy te itt vagy. Tenném hozzá, de visszaharapom és lenyelem a megjegyzést. Oldalra pillantok rá, szigorúan nyaktól fölfelé, és elmosolyodom. - Az apróságoknak is nagyon tudok örülni. Te is apróság vagy mégis örülök neked.- próbálom elvicceskedni a dolgot. A kávé említésére csak bólogatok, meg fejet rázok...meg úgy mindenféle módon hozom a tudomására, hogy részemről rendben. - Külön kis kávészekció van, vettem ilyen soknyelven beszélő gépet is, van kapszula, pörkölt kávé, főzhető és simán csak olyan is amit összekeversz. Ajánlom a pörköltet. És mielőtt azt gondolnád, hogy ezt is csak és kizárólag miattad szereztem be, el kell keserítselek. Én is imádom a kávét, és elég nagy ínyencnek számítok. Csak sajnos nem ihatok sokat.- magyarázom, miközben magunk mögött hagyunk számtalan kis utcát, a nagyobb toronyházakat, hogy végül egy klasszikus amerikai kertvárosi utcácskába kanyarodjunk be. Anyám szerint tiszta Lila Akác köz, és amikor megkérdeztem az mi a péló, megsértődött, hogy műveletlen vagyok. Született Feleségek...valami sorozat szexhiányos negyvenes kertváros picsákról. Zanzásítva. De a lényeg, hogy ja, a környék egész kellemes, a szomszédok nagy része az erős középosztályhoz tartozik. Innen nem lógok ki de nem is tűnök csórónak. Nekem pont ideális, hogy elrejtőzzem. Az üzleti ügyeim sötétebb dolgait máshol intézem. Nyilván nem a saját otthonomban. Két autós kocsifelhajtóm van, és idáig nem volt rá szükség, ám amikor bekanyarodok egy helyes kis Chevi Sedan virít mélybordó színben az egyik beállón.Arrafelé bökök a fejemmel, amikor leparkolok. - Az lesz a tiéd. Mivel tudom, hogy nincs jogsid, ezért sofőrt kapsz. Bern a neve és kiválóan beszél az angol mellett franciául is. És….nehogy itt nekem mentegetőzz! Nem lesz mindig időm téged furikázni, egyedül pedig nem foglak elengedni. Nincs vita.És ez nem csak az otthoniak kérése. Vigyázni szeretnék rád.- szállok végül ki a kocsiból és őt is kisegítem, majd a bejárat felé indulunk. Tipikus apró kis bungalló, viktoriánus stílusban, zsebkendőnyi előkerttel. Hátul kicsit nagyobb van, de abból sem estem túlzásba. Egymagamnak felesleges. Kitárom Marion előtt a bejárati ajtót, ám még nem engedem be. Mielőtt kettőt pislogna, sietve felkapom az ölembe. Ha nem tiltakozik, nem is fogom letenni. És az okot is megadom sietve egy kisfiús mosoly kíséretében. - Ezt mindenképpen ki akartam egyszer próbálni. És bár a bátyám menyasszonya vagy - legnagyobb bánatomra ugyebár - ...feljogosítom rá magam, mint jövendő vőfélye Lucasnak. - ha eddig nem tiltakozott és nem akart lepattanni az ölemből így lépek be vele és egészen a nappaliig viszem.Kicsit magam is eljátszom a gondolattal, hogy ez tényleg a valóság, hogy Marion itt fog velem élni, hozzám tartozik, és nincs senki aki miatt rosszul kellene éreznünk magunkat. Persze ez önámítás. A házamban a kávébarna és a tojáshéj színek dominálnak, meg néhány növény, amiknek a nevét nem tudom, nem én választottam őket és nem is én gondozom. Van bejárónőm, kertészem és mindenem amire szükségem van. Én csak élvezem a munkám gyümölcsét. - Úgy látom befutottak a bőröndök is. Verne hívhatott volna. Na majd lecseszem.- bökök fejemmel a tengernyi csomag felé, amely az egyik szobában sorakozik. Az lesz Marion szobája.Óvatosan teszem őt le a földre, és amikor újra szilárd talajon van a lába, megvakarom a tarkóm és zavarodottan téblábolok a saját otthonomban. - Hát itt lakom...nem túl….hát szóval semmi csecsa nincs benne, de idáig nem igazán kellett tényleg egyetlen nőre sem figyelnem. Szóval ha bármit rosszul csinálok vagy ilyesmi, vagy kellemetlen...mittudomén félcsupaszon boxerban flangálok reggel a konyhában szólj!- közben kicsit ellépek mellőle és a szemközti szoba felé mutatok a nyitott ajtóra. - Az lesz a te szobád, és közvetlen mellette van az enyém. Van közöttünk ajtó, de ne aggódj, zárva lesz. Nem én tetettem oda az ajtót, már ott volt...szóval nem kell aggódni, nem fogok rádtörni éjszaka vagy ilyesmi, de ha akarod kinyithatjuk….szóval bármit….a szobádhoz pedig tartozik egy fürdő is. Szerintem mindent odakészített a titkárnőm, ha valami mégis hiányozna csak szólj. Amíg elrendezed magad, és letusolsz készítek neked kávét.- ami azt illeti kurva zavarban voltam. Mert oké, hogy már jó pár órája itt van s velem….ez most más. Ez az otthonom. És annyira, de annyira passzol ide.
Látom rajta a meglepettséget, az értetlenséget, amit a szavaim okoztak számára. Nem hibáztatom, legszívesebben visszavonnám, amit mondtam, ha lehetne ilyet, vagy visszapörgetném az idő kerekét, és inkább ki sem mondanám. Össze-vissza beszélek csak, aminek most itt az eredménye; saját magamat sikerült zavarba ejtő helyzetbe hoznom. Mondanám neki, hogy baromira nem fontos, csak úgy kicsúszott a számon, de ezzel talán még jobban vágnám magam alatt a fát. - Akkor mit javasolsz? – kérdezem oldalra biccentett fejjel, miután sikerül végre visszaterelnem a gondolataimat a valódi témára, nem pedig azon gondolkozom tovább, hogy mégis hogy sikerült ekkora blődséget mondanom. Az ingjével való piszkos kis játéka teszi fel nálam az i-re a pontot. Egyáltalán mit csinál? Miért csinálja? Direkt akar zavarba hozni? Feltűnt neki, hogy már a puszta jelenléte olyan hatással van rám, amitől úgy viselkedem, mint egy kis kamasz? Némi időbe beletelik, mire rájövök, mit is csinál valójában. Illetve... azt hiszem, tudom, hogy mit csinál. Flörtöl. Flörtöl a testvére menyasszonyával. Valóban flörtöl? Vagy csak én képzelem azt, egyébként pedig minden nővel ezt csinálja? Magamat hitegetem ezzel csupán, vagy tényleg kacérkodik velem? Nem merem nagyon beleélni ebbe magam, hiszen nem ismerem még annyira őt, nem tudhatom, másokkal hogyan viselkedik – még az is lehet, hogy nagyot koppannék a végén. De miért is lenne az baj? Hiszen nekem vőlegényem van. Nem is kéne abban reménykednem, hogy Pierre valóban flörtöl velem. Tetszenie pedig pláne nem kéne ennek a kis játéknak. Egyrészt bűntudatom van miatta – Lucas miatt –, másrészt viszont élvezem a helyzetet, amit ő valószínűleg egyelőre nem tudhat, mert túl könnyen zavarba jövök. Nem vagyok hozzászokva a flörthöz, nem is tudom, hogy valaha flörtöltem-e valakivel. Nem tudom, hogy kell csinálni, mit kell rá reagálni, hogy kell vagy hogy lehet jól csinálni. Inkább csak sodródom az árral. A rögtönzött tánc nagyon meglep – még egy helyzet, amivel zavarba ejt. Viszont nagyon imponál a közelsége, az a nem várt finomság, amivel megfogja a derekamat, közel húz magához. Amióta együtt vagyunk Lucasszal, apámon kívül még sosem volt hozzám ennyire közel férfi. Tánc ide vagy oda... Fejemet lassan a mellkasára hajtom és lehunyt szemmel élvezem ki ezt a rövidke kis időt, amit így töltünk. Az a baj, hogy még magamnak is nehezen vallom be, de nem bánnám, ha a tánc után is így maradnánk egy darabig. Jó érzés a közelében lenni. Ennyire a közelében. A halk suttogása csak fokozza az élvezetet. Érzem bőrömön a leheletét, amitől kellemes bizsergés fut végig a gerincemen. Legnagyobb bánatomra a zene lassan elhalkul, ami a tánc végét jelenti. Lassan húzódom el tőle, de ő még visszahúz magához egy pillanatra. Az ellenkezés legkisebb jele nélkül közeledem felé ismét. Ezúttal nem kerülöm a szemkontaktust, hanem egyenesen a szemeibe nézek. Apró, halvány mosoly jelenik meg ajkaimon. Élveztem a táncot – és nem csak azt. Egy tincset a fülem mögé tűzve hátrálok végül. A szüleim vajon mit szólnának, ha ezt látták volna? Anyám talán saját kezűleg rángatott volna el Pierre mellőle, apámtól pedig kapnám a fejmosást és a hegyi beszédet. Lucas... nem is tudom, hogy reagálna. Kiakadna, csalódna. Azt hiszem, mindenkit megbotránkoztatna ez a látvány. Még szerencse, hogy nincsenek itt. Ahelyett, hogy még maradnánk, Pierre inkább a távozás mellett dönt. A marasztalást is azonnal hárítja, viszont engem a fizetés nélküli távozás egy kicsit meglep, aminek hangot is adok. A magyarázat némileg választ ad a miértre. Üzlet. Csak bólintok, nem forszírozom a témát, hiszen nem az én dolgom, milyen megegyezés van kettejük között. Az ezüst járgánnyal gyorsan szeljük át a város utcáit, a forgalom annyira nem vészes, sokkal rosszabbra számítottam, hisz ez mégiscsak New York. Itt általában dugó dugó hátán van, az autósok dudálnak szinte ész nélkül. Ehhez képest egész nyugodtan és gyorsan tudunk haladni. Eszembe jut, hogy hoztam egy kis meglepetést Pierre-nek otthonról, amit gyorsan közlök is vele. Nem teszem szóvá, csak halványan mosolygok, amikor feltűnik, hogy a lábamról kapja el a tekintetét. Naiv vagyok, de nem vak. Provokálásként úgy helyezkedem, hogy a combom hozzáérjen a váltó oldalához. Kíváncsi vagyok a reakciójára, vajon mit lép majd. - Neked – bólintok megerősítésként. Tényleg nem nagy dolog, de otthoni. A magasságomra tett megjegyzésre csak sóhajtok és szemeimet forgatva előre fordulok. Nem vagyok egy égi meszelő, ez tény, de elég hülyén is néznék ki, ha akkora colos lennék, mint például ő. Ahogy a kávékat sorolja, egészen megkívánok egy erős feketét. Már szinte a számban érzem az ízét. A környék, ahol Pierre lakik, egészen más, mint amilyenre számítottam. Valami olyasmit vártam, amit otthon is megszoktam; hatalmasa kacsalábon forgó kastély, ezzel szemben egy kis barátságos környékre kanyarodunk be, ahol egymás után vannak felhúzva a családi házak. Ez tipikusan olyan helynek tűnik, ahol a szülők ki merik engedni a gyerekeiket egyedül biciklizni, mindenki ismer mindenkit, az emberek köszönnek egymásnak és bármikor átkopoghatnak a másikhoz. Sokkal jobb, mint amire számítottam. A felhajtón, ahova begurulunk már áll egy másik autó. Nem lennék meglepve, ha ez Pierre egyik másik kocsija lenne, de mielőtt túlgondolhatnám, azonnal kapom a magyarázatot. A magyarázatot, amitől úgy érzem magam, mintha apámmal beszélnék. Sofőr? Ez most komoly? Nem fog egyedül elengedni? GPS-t ne hordjak a zsebemben? Óránként bejelentkeznem nem kell majd? Hálás vagyok, amiért ennyire igyekezni akar, de felnőtt ember vagyok, nem kell pesztrálni még utazás közben is, mint valami gyereket. - Igazából arra gondoltam – kezdek bele Pierre felé fordulva. – Mármint... Megnéztem, és a kórház mellett van két metrónak meg két busznak is a megállója. – Azonnali nemleges válaszra számítok igazából, de egy próbát megér. Szeretnék úgy járkálni a városban, mint egy normális ember. Nem vagyok egy hímes tojás, amire ennyire vigyázni kell. Szeretnék egy kicsit átlagos életet élni. Nincsenek itt a szüleim és Lucas, hogy ezt megakadályozzák, nem szeretném, ha pont emiatt lenne konfliktusom Pierre-rel. A lázadó korszakomból kinőttem egy pár éve, de a makacsságom nem múlt el. A bejárat előtt, mielőtt átléphetném a küszöböt, Pierre az ölébe kap, amit igazából nem tudok hova tenni. Nem tiltakozom, sőt, karjaim szinte automatikusan fonódnak nyaka köré, de erre nem számítottam, amit az arcomon lévő csodálkozó kifejezésből láthat is. - Csak ne nagyon büszkélkedj vele a bátyádnak – jegyzem meg félhangosan. Lucas ennek nem örülne. Határozottan nem. Baromira nem. Még nem láttam igazán kiborulni őt korábban, de Pierre szerintem képes lenne elérni nála azt a szintet. Egészen a nappaliig ölben cipel, én közben a szemeimet legelteten a lakás belső terén. Egyszerű, letisztult színek uralják a házat, egy-két dísznövény dobja fel a pasztell színeket. Egyértelműen látszik, hogy nem Pierre felel a rendért és a növényekért, de összességében tetszik a ház. Visszafogott és barátságos. - Azért nem kell túlzásokba esni – pillantok rá fejcsóválva, amikor Verne megdorgálását hozza fel. Én személy szerint örülök neki, hogy egyáltalán valaki behozta a cuccaimat, már az is több, mint amit elvártam volna. Ahogy Pierre gyorstalpalót ad, az arcát figyelem. Azt látom rajta, amit eddig én éreztem magamon; zavartságot, egyértelmű zavartságot. Most először látom ilyennek, ami megmosolyogtat. Csak csöndben bólogatok és hallgatom tovább. - Rendben, köszönöm. – Az az ajtó jobb is, hogy zárva van. Már csak azért is, mert ki tudja, milyen nőket hoz haza – ami egyébként az ő dolga, én nem ítélkezem, de egy átmulatott, alkoholmámoros éjszaka után, nem szeretném, ha valamelyik kóbor numera rossz kilincset találna meg. A zárt ajtó tökéletes. – Akkor... elmegyek zuhanyozni – bökök a hátam mögött a szoba felé. – Sietek. – Nem ígértem, de próbálom magam tartani ehhez. A bőröndjeimet beljebb tolom, a szobaajtót pedig becsukom. Zavarban lennék, ha figyelné, ahogy rendezkedem. A fürdőszobába belépve látom, hogy tényleg minden van itt, amire csak szükségem lehet: tusfürdő, sampon, ilyen-olyan hajkencék, krémek, fogkefe, fogkrém. Nem időzök sokat a tubusok tanulmányozásával, most inkább csak a zuhanyra koncentrálok. A ruháimtól megszabadulva, hajamat feltűzve lépek be a fülkébe. Amint bemelegszik a víz,, végigfolyatom magamon. Egy darabig csak állok és élvezem a forró vizet. Nem akarok túl sok időt itt tölteni, úgyhogy gyorsan végigcsutakolom magam, de azért utána engedve a csábításnak, még egy kicsit áztatom magam. A jóból is megárt a sok. Mielőtt a mai napra véglegesen itt ragadok, az élvezetek után gyorsan megtörölközöm és a törölközőt magamra csavarva lépek ki a szobába. Milyen szerencse, hogy becsuktam korábban az ajtót... Némi tanakodás után végül egy egyszerű, narancssárga ruhára esik a választásom, ami még csak viseltesnek sem néz ki ennyi bőröndben töltött óra után. Magamra kapom a kiválasztott darabot, előveszek egy színben hozzá passzoló bézs magassarkút, ami valamelyest a kettőnk között lévő magasságkülönbséget csökkenti. Mivel nem tudom, hova megyünk, ezért nem szeretnék túlzásba esni – csak egy kis alapozót kenek az arcomra és szempillaspirált a pilláimra. A hajamat leengedem, megfésülöm, nem cicomázom túlságosan. Azt hiszem, kész vagyok. Még előkeresem az egyik bőröndömből az ajándékot, amit hoztam. Épségben megúszta, ezért nem kell azon stresszelnem, hogy üres kézzel jöttem. A szobából kilépve Pierre után kutatok. A konyha felé veszem az irányt – legalábbis arra, amerre a konyhát sejtem. Igazából megyek a frissen főtt kávé illata után, ami szinte hívogat, így könnyen rábukkanok a keresett személyre. - Mmmm.... – szippantok mélyet a konyhában terjengő aromákból. – Nagyon jó az illata. – Odalépek a pult mellé, de még mielőtt nekilátnék a kávézásnak, átnyújtom Pierre-nek az üveget, ami átrepült egy óceán felett. Bor van benne, apám pincészetéből. Az egyik első eresztésből van, már csak néhány üveg van belőle. A hozzáértők szerint kivételesen jó, én pedig készségesen elhiszem nekik. – Száraz vörös – magyarázom a nyilvánvalót, amit a címkéről is le tud egyébként olvasni. – Saját termesztés, apám szőlőjéből. És ezt még te is ihatod. Mármint a betegséged ellenére. Ne egyszerre és ne sokat, de ez még neked sem ártalmas. – Azt már hozzá sem teszem, hogy egyes vizsgálatok szerint még előnyére is válhat egy kis száraz vörös, nehogy egyből a fenekére nézzen. Bár... talán magától is tudja. – Mondtam, hogy nem nagy dolog, de azért mégis valami.
A bátyám nyugodt ember volt, szinte soha semmi nem tudta kizökkenteni a megszokott nyugalmából. Ugyanolyan udvarias és kimért maradt mint általában, és ez akkor is így volt, ha bárki megpróbálkozott azzal, hogy vérig sértse. Nem lehetett. Lucasról mosolyogva peregtek le az efféle dolgok. Én más voltam. Én soha nem tűrtem, hogy bárki rajtam, vagy a családomon köszörülte a nyelvét, és nem ritkán vont hasonló dolog retorziót maga után. Szóval Lucas tényleg közel állt hozzá, hogy elérje a buddhai nyugalom csúcsát, és ebből valami csoda folytán én gyakran sikeresen kibillentettem. Én valahogyan kisebb ráhatással ugyan, de mindig ki tudtam hozni a sodrából olyannyira, hogy a végén vörös fejjel üvöltözött. Gyerekként viccesnek találtam, később kamaszként röhejesnek….mostanság a kettő kombinációjának. Abban biztos voltam azonban, ha csak sejtése lenne arról, hogy a laza flört után, ha nem ütközöm ellenállásba én lazán lenyúlom a menyasszonyát, valószínű feldurranna a feje mint egy túlfújt léggömb. Pedig erre készültem, és ezt alapozta meg az étteremben a tánc is. Érzékeltem felőle, hogy jól esik neki az ölelésem, és egyetlen másodpercig sem habozott, amikor közel vontam magamhoz. Közelebb mint azt alapvetően más férfiaktól megszokhatta, vagy a bátyámtól megszokhatta. Lucas mindig is kicsit kimértebb és tartózkodóbb volt a nőkkel kapcsolatban, talán ezért forgott a családon belül közszájon egy ideig, hogy talán meleg.Marion remegése abszolút válasz volt a fel nem tett kérdésre, mely szerint mit vált ki belőle, ha belesuttogom a fülébe.Nem akartam azonban messzebb menni ennél. Nem mintha nem ült volna a vállamon a kisördög, amely szinte mozdította volna is már a kezemet, hogy csússzon lejjebb a derekáról. Ó mennyire szerettem volna, tényleg csak egy kicsit, a csípője felett végigsimítani a tenyerem….azon a részen ahol már a formás hátsója kezdődik, de még nem érintve meg teljesen. A kíváncsiság mocskosul megvolt bennem, de egyrészt pár órája érkezett Párizsból, hosszú volt az út, el is fáradt...nem mellesleg valóban nem állt szándékomban megrémíteni azzal, hogy teret engedek a hónapok óta elnyomott vágyaimnak. Mert valljuk be, távolság ide vagy oda képtelen voltam ezt a lányt kiverni a fejemből, valahányszor csak visszatértem Európából. Többek között ő volt az oka annak, hogy nem sűrűn jártam otthon mostanság. Mondjuk amúgy sem mentem olyan nagyon gyakran, de az utóbbi időkben, mióta bejelentették az eljegyzést még kevesebbszer.Pedig látni akartam. Nagyon is...csak azt is tudtam, hogy ha így teszek, akkor magamnak nehezítek meg minden nélküle eltöltött időt. Szar ügy tudom. Itt van New York, ahol bármelyik szórakozóhelyen felszedhetek jobbnál jobb nőket, még válogathatnék is, de nekem ő kell. Úgy igazán. Nem egy éjszakára, nem kettőre. Mindegyikre. A fejem időnként biccen előre a zene ütemére, és a kezemmel valóban óvatosan kell bánnom, mert a combja időközben közel került a sebváltóhoz. Kikészít ez a lány! Az egyik piros lámpánál aztán, amíg üresbe teszem a kocsit, sikerül is a kézfejemmel végigsimítani rajta. Bocsánatkérően mosolygok, mint aki ártatlan, és ez félig igaz is, félig meg kihasználtam a közelséget. Amit újra kihasználok, amikor a sárgánál sebességbe rakom a kocsit, és meglódulunk. Ekkor már picit kinyújtom az ujjaimat is, hogy a combján végigkaristoljak vele óvatosan. Csak az ujjbegyem érinti, de esküszöm menten felrobbanok a gondolattól, hogy ha egy kicsit merészebb lennék, vagy pofátlanabb, amilyen alapvetően a nőkkel vagyok, akkor egyszerűen félrehúzom a kormányt, leparkolok az isten tudja hova, nem érdekel ha tilos is és úgy ledöntöm az ülésben, még a szuszt is kicsókolom belőle. Ingerel! Komolyan, úgy érzem mintha ingerelne, kacérkodna édes szemérmetlenséggel, de nem olyan provokatív módon, hogy szóvá lehetne tenni. A környék ahol lakom elég korrekt. Bár maga a ház nem túl nagy, de az volt elsősorban a szempont, hogy biztonságos legyen. Az egyik szomszédom valami ügyészségi főmuki, a másik meg zsaru. Két házzal odébb meg egy mentőtiszt lakik, és lejjebb két házzal egy elég nívós étterem főséfje. Én sem lógok ki a sorból, noha rólam annyit tudnak, hogy luxusjárgányokkal kereskedem amiket elsősorban Európából hozunk be, meg van egy kis ékszerüzletem Lower Manhattanben. Talán ha egyszer arra adom a fejem, hogy családot alapítsak, akkor is itt maradok, igaz ez esetben a házat totálisan át kellene építeni. Nem gond. Számítottam arra, hogy Marion tiltakozni fog a sofőr ellen, és megpróbál majd alkudozni, erre is megvolt ám a verzióm. Üzletember vagyok, és minden döntésem mögött többféle verziónak kell lennie, felkészülve a lehetetlenre is, igaz Marion valószínű azért meg tudna lepni. Férfiból vagyok, nem mindig tudom lekövetni a nők komplex gondolkodását, ami leginkább egy kijárat nélküli labirintusra hasonlít, ezer meg egy elágazással. Felém fordulva magyaráz a kórház melletti megállókról, meg tömegközlekedésről. Rosszallóan ráncolom a szemöldököm a fejem félrebillen, és egy ideig csak nézem őt...gondolkodom, hogy megadjam a lehetőséget neki vagy sem. Féltem. Nem csak az otthoniak, hanem én is. Abba most nem akarok belemenni, hogy nem csak haverjaim vannak, vagy üzletfeleim, akikkel tökéletesen jó viszonyt ápolok, hanem ellenfeleim is, akikkel nem. És mivel eddig egyedül éltem, nem volt támadási felületem, nem volt senki aki a gyengémnek számított volna. Nem volt nőm, feleségem, családom itt akiket meg kellett volna védenem. Csak magammal voltam elfoglalva és magamra kellett vigyáznom. Mivel anyámnak, vagy éppen Marion szüleinek de még úgy igazán Lucasnak sincs arról fogalma miben is vagyok benne nyakig így valószínű meg sem fordult a fejükben, hogy mit jelent nekem a lány jelenléte. Nem csak egy két lábon járó gyönyörű kísértés, akinek nem….istenemre mondom nem fogok tudni ellenállni, és nem is akarok...hanem egy támadási felület nekem. Persze ezt neki megmagyarázni nem nagyon lehetett volna úgy, hogy ne kelljen beavatni a részletekbe. Esélye van amúgy is annak, hogy a két év alatt nem fog minden titokban maradni előtte rólam. A simulékony, pofátlan, vicceskedő szépfiú mögött azért lakik valaki más is, aki kellően kíméletlen tud lenni, ha valaki belegyalogol az üzleti érdekeltségeibe. És ilyenkor nem a szép modoromról vagyok híres. - Jól van. Alkut ajánlok, és ez szerintem elég korrekt. Az első pár hónapban, amíg ki nem ismered jobban Manhattan-t és ez az ajánlat kifejezetten Manhattan-re vonatkozik addig marad Bern és a kocsi. Ha kedved van akár jogsit is szerezhetünk neked, a két évbe belefér. De ha maradsz a tömegközlekedésnél inkább, akkor pár hónap múlva lehet róla szó. De csak Manhattan-ben. Ha a többi városrészbe akarsz eljutni akkor oda kocsival. Bronx és Brooklyn főleg.- jegyeztem meg figyelmeztetően bökve mutatóujjammal az ég felé.Nagyon komoly arcot vágtam, talán most először azóta, hogy megérkezett nem mosolyogtam. Ez tényleg olyan téma ami érzékenyen érint.Ha történne vele valami esküszöm lángba borítom az egész istenverte kerületet. - Ha nem fogadod el az ajánlatom, akkor telefonálok a bátyámnak és másképp kell megoldani az elszállásolásod, mert én csak így tudok érted felelősséget vállalni. Ez New York, a világ egyik legveszélyesebb városa. Itt élni egészen más mint elruccanni egy hétre vagy kettőre turistaként.De ha logikusan gondokodsz, és úgy fogsz, akkor belátod, hogy igazam van. Kettőnk közül én élek itt hosszabb ideje.- lágyultak el a vonásaim, majd mosolyogva kacsintottam rá, és már indultunk is a bejárat felé. Lazán vállat vonok, amikor megjegyzi, hogy Lucasnak nem tetszene, hogy éppen átviszem őt a küszöbön és ne is büszkélkedjek vele. - Nem terveztem, ez a mi titkunk marad.- súgom oda neki mintha éppen most vált volna akaratlanul is talán a cinkosommá. Hogy tetszik neki az otthonom ez azért némiképp megnyugtató. De az idegesség azért rajtam van. Nem tudom. Valahogyan eddig még úgy nem gondoltam bele rendesen, hogy itt fogunk együtt élni, nem is kevés ideig, és alapvetően nem is szabadna rá gondolnom úgy, hogy….de az ördögbe is! Mi az, hogy nem szabadna? Lucas mi a picsának engedte el egyedül? Miért nem jött el vele ő is? Neki olyan mindegy hol van….itt is meg tudta volna szerezni azt a kurva másoddiplomát! Szóval lelke rajta! Mondjuk mentségükre legyen mondva, hogy nem gondoltak bele, ez a lány nem egy futó kalandnak kellene. Én tényleg szeretem! El sem hiszem, hogy ez egyáltalán, gondolati szinten is eszembe jutott! - Persze, menj csak nyugodtan!- vágom rá sietősen, amikor a háta mögé mutogatva jelzi, hogy a felkínált felfrissüléssel élne. Én majd megyek később, most elkészítem neki a kávét. A konyhába megyek, hogy odakészítsem. Közben a telefonomon Verne számát tárcsázom és odaszortom a fülemhez, hogy közben tovább tudjak dolgozni a kávé elkészítésével. Tálcát veszek elő, cukrot, édesítőt, tejet, tejszínt….nem tudom mivel szereti, szóval legyen minden. Három csörgés után Verne felveszi. - Gond van főnök? - Nem feledkeztél el valamiről? - Így hirtelen nem tudom. A hajót elintéztem, a csomagokat leszállítottam ahogyan kérted...óóóó hogybassza meg! Nem szóltam. Elfelejtettem, bocs csak Liv…. - Liv...mi van Liv-el? Éppen a lábai között lavíroztál és elejtetted a telefont? Igen, a probléma az, hogy nem szóltál. Mondjuk a lényeg, hogy itt van.Ha legközelebb hívást kérek, akkor hívsz! Érthető? -Ja. Tökéletesen. -Amúgy kösz. Na menj vissza Liv lábai közé!- röhögtem bele a telefonba - Honnan tudod, hogy…. - Honnan tudom, honnan tudom! Úgy kapkodod a levegőt mint aki lefutotta a bostoni maratont. Szerinted nem ismerem ezt a fajta lihegést? Na menj már mielőtt elmegy a kedve az egésztől! Bontottam a vonalat és még mindig röhögve a pultra dobtam.Elrendezgettem a tálcán a cuccokat, közben a kávé is elkezdett szépen lassan csordogálni, az illata pillanatok alatt betöltötte a lakást. A mosogatótól fordultam éppen vissza, amikor meghallottam Marion hangját. Megfordultam, és ugyanazzal a lendülettel le is dermedtem. Ahogy ott állt kiengedett hajjal, abban az istentelenül testhez simuló ruhában még azt is elfelejtettem egyáltalán hogy kell levegőt venni. Csak álltam, kezemben a konyharuhával, amibe a kezeimet törölgettem, és nyeltem a levegőt mint kacsa a nokedlit. - Igazán nagyon...nagyon...csinos vagy!- kibaszottul, kurvára észbontó ami azt illeti, és szívem szerint ezt is mondtam volna. Megijeszteném? Nem tudom, de az hétszentség, hogy ma este én ebben a ruhában még magamhoz fogom ölelni. Mindent pontosan megmutatott, pontosan lehetett látni a testének gyönyörű ívét, a kerekded kebleket...hú, azért ez rendesen odavágott az agyamnak, és megrázva a fejem adtam egy rebootot neki. - Kész a kávé!- meg ami azt illeti én is rendesen. Próbáltam levenni a szemeim róla, de nem nagyon sikerült.Csak hosszas koncentrációt követően, még szoknom kell a látványt. Nem tudom, sok ilyen ruhája lehet? Mert ha igen, akkor az elég komoly kínzás lesz nekem. - Van cukor, édesítő, tej,tejszín...a hűtőben van tejszínhab is, de gőzölhetünk is tejet ha azt szeretnéd. - magyarázom, miközben odallép hozzám. Nana kislány, amilyen állapotban vagyok, óvatosan ezzel a közelséggel! Egy üveget nyújt át, és mellé egy kommentárt én meg mosolyogva veszem át. - Száraz vörös. Figyelsz az egészségemre, ez igazán kedves tőled, tényleg. Köszönöm szépen. Majd keresünk valami alkalmat amikor megkóstolhatjuk. Merthogy nem egyedül fogom ám meginni. Addig is behűtöm.-léptem el mellette, hogy a frigó melletti italos hűtőbe helyezzem a palackot. Volt benne ugyan már ár üveg ilyen-olyan ital, de azért még fért oda. - Iszok én is egy feketét, aztán dobok egy gyors zuhanyt, és már indulhatunk is. Addig ott a nappaliban találsz tévét, hifit, laptopon zenét. Nem kell bekapcsolni, csak felhajtani, jelszó nincs rajta, azon is vannak zenék, és rá van kötve a hangfalakra….szóval érezd otthon magad! De előtte a kávé.- két csepp édesítőt tettem a sajátomba, meg egy kevés tejet, majd megkavartam. A tej hűtött rajta annyit, hogy iható legyen.Belekortyoltam, majd megtámaszkodtam a pultnál. - És….mesélj, milyen érzés készülni az esküvőre? Ha emlékeim nem csalnak jövő május, igaz?- ez az baszod, kérdezz ilyeneket, hagy forgassa a kést a szívedbe, hülyegyerek! Nem tudom, csak látni akartam, hogy tényleg akarja, tényleg hozzá akar menni Lucashoz? Titokban abban reménykedtem, hogy elbizonytalanodik...úgy igazán elbizonytalanodik.
A táncnak ugyan vége, de az érzést, amit Pierre közelsége, érintése okozott, nehezen verem ki a fejemből. Meglepően finom és gyengéd volt, a mozdulatai és az, ahogy vezetett… Nem gondoltam, hogy ő ilyenre is képes. A családi összejövetelek alkalmával a tekintetemet eddig is sokszor magára vonzotta, néha tovább is elidőzött rajta a pillantásom, mint az illő lett volna, de most… most már nem csak a tekintetemet vonzza. Már nem csak a külcsín az, ami izgat; érdekel, milyen lehet ő valójában, milyen ember, mi mindent rejt a külső. A kocsiban nem kerüli el a figyelmemet, hogy pillantása az út helyett néha máshova siklik. Többször is észreveszem, ahogyan a lábamat figyeli, amikor a sebváltót piszkálja. Naiv vagyok, de nem annyira, hogy elhiggyem, a váltót nézi. Eddig ő volt az, aki keringőre hívott, most én veszem át ezt a szerepet. Direkt úgy helyezkedem, hogy a combom hozzáérjen a váltóhoz, emiatt pedig elkerülhetetlen számára, hogy megérintsen. Kíváncsi vagyok, mit fog reagálni, mennyire próbálja elkerülni az érintést, vagy mennyire nem fogja elkerülni. Az egyik piros lámpánál kézfejével végigsimít a combomon, ő pedig bocsánatkérően mosolyog. Nincs miért bocsánatot kérnie igazából, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Halvány mosoly kúszik szám sarkába a reakciója miatt. Eszem ágában sincs arrébb húzódni, még egy kicsit provokálom. Továbbra is úgy tartja a kezét, hogy hozzám ér; ujjaival finoman végigsimít a combomon. Erre viszont nem számítottam. Már nem annyira diszkréten simít, mint az előbb. Sőt, mintha próbálna szándékosan többet elérni. Alsó ajkamat beharapom, de gyorsan elfordulok az ablak felé. Most már arrébb húzódom. Vigyorgok, mint egy kamasz, aki most flörtöl életében először. Lucasszal sosem volt ilyenben részem, ő sosem provokált ilyen módon. Vele nem lehetett így “játszani”, ő teljesen más. Finom és kedves, de nincs meg benne az a pimaszság, ami az öccsében igen. Nem is értem, miért hasonlítgatom őket össze magamban. Nem kéne. Lucas a vőlegényem, őt választottam, vele fogom nemsokára összekötni az életemet egy - akaratom ellenére nagy - esküvő keretében. A környék nagyon barátságot és pozitív benyomást kelt bennem, itt akár egyedül is lehetne nagyokat sétálni este, amikor megy le a nap. Szinte előttem van, ahogy fűnyírás közben az emberek átköszönnek egymásnak, amikor hazaérnek nap végén, beszélgetnek egy kicsit, a gyerekek előzetes egyeztetés nélkül kopognak át a barátaikhoz, hogy aztán együtt kosarazzanak vagy focizzanak a szabadban. A felhajtón álló másik kocsi néhány kérdőjelet vet fel bennem, de hamar megkapom sok miértre a magyarázatot, ami egyáltalán nem tetszik. Felvetem Pierre-nek az ötletemet, ami a napi ingázásomat illeti, hátha lehet vele alkudozni. Az általa felajánlott kompromisszum sem tetszik. Úgy érzem magam, mintha apámmal beszélnék, aki még ilyen messziről is képes rövid pórázon tartani. - Nem - vágom rá szinte azonnal. Tekintetem dacos, most sikerült előhoznia a makacs énemet. Ha pedig egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt általában el is érem. Felnőtt ember vagyok, képes vagyok önállóan közlekedni, ahogyan mindenki más is. Nem kell sem bébiszitter sem sofőr mellém. Azzal fenyegetőzik, hogy máshol kell majd laknom, ha nem megyek bele az általa felajánlott alkuba? - Oké. Hívd csak fel - buzdítom összefont karokkal. - Úgyis valószínűleg sokat fogok bent éjszakázni, nem akarlak felverni az éjszaka közepén, amikor hazaérek. Nem erősségem a halk közlekedés, szóval biztos nem kis zajjal járna. Ráadásul neked is biztos könnyebb lenne, ha nem kéne nap mint nap kerülgetned, nem kéne a saját életviteleden változtatnod, biztos vannak rutinjaid, amik miattam borulnának, szóval nyugodtan telefonálj, ha gondolod - vonom meg a vállamat, de még mindig határozottan és dacosan nézek rá. Tisztában vagyok vele, hogy ő az kettőnk közül, aki régebb óta lakik itt. Ezt elismerem. De ettől függetlenül nem tetszik, amit kitalált. Nagyon nem. Fogalma sincs, milyen érzés huszonhat éven keresztül úgy közlekedni minden felé, hogy valakinek ott kell lennie melletted, mert a szüleid foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, mindig itt van a sarkadban valaki, még csak a sarki boltba sem mehetsz le egyedül, oda is egy nyomorult sofőrrel kell menned. Legalább itt ne kelljen így. Legalább itt hadd mozogjak úgy, mint egy normális, hétköznapi ember. Ha pedig tovább makacskodik, akkor én is tovább fogok makacskodni. Ebből nem engedek. Egészen különös mód jutok el a nappaliig, ugyanis nem mindennapi, hogy valakit ölben visznek be a házba. A lakás belső tere nagyon kellemes, teljesen más, mint amilyen környezetben felnőttem. Egyszerű, letisztult, nincs semmi giccses kép a falon, semmi túlzó díszítés minden sarokban. Egyszerű, de nagyszerű. És kimondottan barátságos. Egy gyors zuhany után emberi arcot varázsolok magamnak és immár tisztán és illatosan indulok el megkeresni Pierre-t, kezemben az üveg borral. A konyhában találok rá, és amikor meglát, a reakciójától zavarba jövök. - Köszönöm - mosolyodom el halványan. Örülök, hogy tetszik, amit lát. Talán egy kicsit ez is volt a cél. - Nem szükséges, a sima tej is jó lesz. - Otthon is mindig azzal iszom, anyám az, aki gőzölni szokta a tejet. Igazából nem is értem, hogy lehet úgy meginni. Még mielőtt nekifognék a kávézásnak, átnyújtom az üveget, amihez némi magyarázattal is szolgálok. Amíg berakja a bort a hűtőbe, addig némi tejjel felöntöm a kávét és rakok bele három szem édesítőt. - Rendben - bólintok, miután az említett irányba fordultam egy pillanatra. - Szerintem feltalálom magam - biztosítom róla, hogy elleszek, amíg zuhanyzik. Már a kezemben a csésze és éppen belekortyolnék a kávémba, amikor nem várt kérdést szegez nekem. - Ó… - elkerekedett szemekkel nézek rá hirtelen, de gyorsan rendezem is a vonásaimat. Meglepő témafelvetés. - Őőő… Igen - bólintok némi habozás után. Tisztában vagyok az esküvő kitűzött időpontjával, ami eleinte elérhetetlenül messzinek tűnt, most viszont szinte már a küszöbön állunk. Nem tűnik annyira közelinek, de ez a pár hónap szinte észrevétlenül fog elsuhanni mellettünk, aztán hoppá, máris május lesz. Már egyszer megfordult a fejemben, hogy felvetem Lucasnak, csúsztassuk el szeptemberre. A miértre nem tudnék magyarázatot adni, legalábbis elfogadhatót nem. Kicsit megrémiszt ez a gyorsaság, pedig én is ezt akartam. Alig vártam, hogy feltegye azt a bizonyos kérdést, az ujjamon pedig ott virítson a gyűrű, amit büszkén viselhetek. Amikor végre sor került rá, mérhetetlenül boldog voltam; majd kicsattantam az örömtől, szinte le sem lehetett lőni. Azonnal el kellett újságolnom mindenkinek, aki számít. És nem csak az első két embernek meséltem róla óriási lelkesedéssel. A tizediknek is ugyanolyan hévvel számoltam be az eseményekről, mint anyámnak, aki az első volt, akit felhívtam. Most már nem olyan lelkesen mesélek a témáról. És nem azért, mert Pierre a sokadik, aki érdeklődik. Csak… valami megváltozott. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi, vagy csak egészen egyszerűen még nem tudom, hogy mi. De valami gyökeresen megváltozott bennem. Az egyetlen, amit biztosan tudok, a dátum közelsége, ami egyenesen megrémít. Két kézzel kell fognom a csészét, nehogy elejtsem, de a biztonság kedvéért lerakom inkább a pultra, mielőtt a földön landolna. - Május - ismétlem sóhajtva az eddig is nyilvánvalót. Magamra erőltetek egy halvány mosolyt, de valószínűleg nem olyan meggyőző, mint amilyennek terveztem eredetileg. - Május 22. - pontosítok rajta. - Már megvan a helyszín: Chateau De Brabant. Alakul a vendéglista is, anyám tervezi a ruhámat, amiről már vannak is egészen konkrét tervek - részletezem tovább egy kis lelkesedést színlelve. - Nagyjából ennyi - vonom meg a vállamat. - Nem untatlak a részletekkel, mert gondolom sem az asztaldíszek, sem a virágok nem érdekelnek - nevetgélek a tarkómat vakarászva. Derekamat a pultnak támasztom, a csészét ismét kézbe veszem, és immár bele is kortyolok a tejtől már csak barna innivalóba. - Nem csak az illata volt jó - jegyzem meg az első korty után. Tényleg jó az íze. Az pedig, hogy nem nekem kellett elkészíteni csak még finomabbá teszi. - Mikor megyünk? - kérdezem kíváncsiskodva, az előző témától nagyban elkanyarodva. Természetesen nem felejtettem el, amikor azt mondta, hogy ő is vesz egy gyors zuhanyt, aztán mehetünk, de muszáj másra koncentrálnom. Másfelé kell terelnem a gondolataimat, ha nem akarom búskomoran vonszolni magam ma este. Már pedig nem ez a cél, hiszen Pierre egy felejthetetlen estét ígért. Ha viszont az esküvő jár a fejemben, akkor nem leszek száz százalékig itt. Testben igen, de lélekben nem.
Makacs macska.Miért van az, hogy minden nő ha valami kicsit is nem tetszik neki élből tiltakozik? És nem elég hogy tiltakozik, még ki is áll a saját hülyesége mellett? Arra rá kell döbbennem, nagyjából öt perc alatt, hogy minimális őszinteséget megkíván a helyzet, ha azt akarom, hogy Marion megértse miért van arra szükség, hogy egy ideig fokozottan figyeljek a biztonságára. Azt nem tudom még, hogy mennyit és hogyan fogok neki elmondani, de mielőtt elindulunk mindenképpen meg akarom ezt vele beszélni. A blöff nem mindig jön be. A nőknél főleg. -Na jól van, engedd ki a levegőt, ne fújd fel annyira magad!- nevetek egyet, látva az elszánt, dacos beállást, amivel megpróbálja a sértett kis önérzetét még erősíteni.Megcsóválom a fejem. -Nem versz fel éjszaka, mert én sem sokszor vagyok itthon, szóval ezzel mellélőttél. És nem kell felsorolni azokat az érveket, amikkel én éltem a családod és a családom felé, amikor felvetettem miért nem jó ötlet nálam elszállásolni téged. Tévedés ne essék jó vendéglátó vagyok. Rövid távon. Szóval kislány, ne húzgáld a bajszomat, mert ha emlékeim nem csalnak, akkor saját elhatározásból jöttél ide, apád engedélyével. És ha nem nálam maradsz, akkor mehetsz vissza Európába és annyi a minimális szabadságnak, ami itt vár de ott nem. - mosolyogtam, hiszen azzal tisztában voltam, hogy érvelhetek én, téphetem a pofámat, akkor is dacosan ellent fog mondani. Azt pedig nem akartam, hogy elmenjen innen. Tény és való, hogy az életemet, az eddig megszokott életritmusomat alaposan fel fogja borítani a jelenléte, de mióta csak megérkezett, mióta csak láthatom, valahogyan tartalma is lett az egésznek. Miközben fürdik, és a kávéval vagyok elfoglalva azon morfondírozok - minden egyéb aljasan és messzemenőkig mocskos gondolataim közepette-, hogy mégis mit mondjak el neki arról, milyen életet élek valójában. Hogy az üzleteim nagy része nem feltétlenül legális, és ami ezt a környéket illeti az csupán a látszat. Egy hely ahol elrejtőzhetem, de én nem ez vagyok. Arra már rájöhetett, hogy a bátyám és közöttem elég nagy a különbség. Még csak nyomába sem érek Lucas közönyös és jólfésült karótnyeltségének, de azért elvetemült vadállat sem vagyok, aminek időnként a saját anyám igyekszik beállítani. Mindaddig amíg egy nem várt ajándékként akkora gyémánt nem virít az ujjacskáján, mint egy kisebb mandarin. Olyankor van megbecsülésem, meg van hála. Egy ideig. Sosem akartam neki megfelelni, ahogyan másnak sem. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, lehet, hogy az én világom kevésbé finom illatú, kevésbé illik bele az anyám nagypolgári, becsületes életébe, de ezt legalább egyedül értem el. Mindent ami körülvesz. Még akkor is ha ennek kemény ára van. Hogy nekem jó lenne egyedül? Egyrészt igen. Nincs idegesítő csipogás mellettem, ami egy nő szájából jön, és kábé két mondat után elveszítem a fonalat. Nincs “hajtsd le a wc deszkát” parancs, nincs az, hogy vegyem le a cipőmet az előszobában, és nincs az sem, hogy utánam szól a drága, hogy vegyek a macskának elitkaját. Ami azt illeti macskám sincs. Az soha nem is lesz. Rühellem őket. Ha valami állatom lesz, akkor csak kutya. Feltéve ha valaha lesz olyan, hogy időm is lesz rá. Jelenleg állandó rohanásban vagyok, és most is legalább három helyen kellene lennem egyszerre, de nem érdekel.Másrészt viszont jó lenne néha megállni, néha kiélvezni egyik vagy másik nő társaságát, talán esélyt adni valami többre. Aztán elég csak felkelnem az éppen aktuális mellett, végignézni rajta, és eszembe jut, hogy milyen veszélynek tenném ki ha velem lenne. Nem akarok senkit félteni, nem akarom, hogy a nap jó részében azon kavarogjanak a gondolataim, hogy mi van vele, vajon jól van? Parázós fajta vagyok, és elég könnyen elszakad nálam a cérna. Mellé még bedobhatjuk, hogy a bosszúállásom magas szinten ketyeg, nem tudok olyan könnyen elsétálni olyan dolgok mellett amikor valakit bántanak, aki közel áll hozzám. Marion azt hiszem a jelenlegi első személy, aki miatt keményen a végletekben gondolkodom. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha beszélek neki arról, hogy vannak olyan üzleteim amelyek nem feltétlenül a törvényesség keretein belül vannak, és nem feltétlenül öltönyös, udvarias pasasokkal. Azt talán felfogja, hogy ha nem vigyázhatok rá, azzal nem csak az ő testi épségét veszélyeztetem, hanem a saját józan eszemet és ítélőképességemet is. A józan eszemet azonban egy időre szabadságolhatjuk is, amikor kilibben elém egy olyan ruhában, ami miatt minden férfi a fél karját odaadná. Én a másikat is ami azt illeti. Leplezetlenül nézek végig rajta, egy ideig a combjain pihentetem a szemeimet, és láthatóan tetszik a látvány, sőt tovább megyek, túlságosan tetszik. -Ne köszönd! Káprázatosan nézel ki. Most aztán gondolkodhatom mit vegyek fel, hogy még véletlen se jusson eszébe senkinek elkanalazni mellőlem. Olyan ing kell, amin nem látszik a vér.- viccelődöm nevetve, bár talán csak a látszat az, hogy mókásnak szánom. Lesz egy kis csavar a ma estében, de az csak engedélyezett keretek között. Egyébként kizárólagosságot formálok erre a lányra.És nem csak ma estére, de ez már megint más tészta. A gondolat ettől függetlenül óráról órára erősödik bennem. Hagyom, hogy maga ízesítse a kávét ahogyan akarja, és többször is végignézek rajta, miközben a kávémat kortyolgatom. Többnyire valami száraz teasüteményt szokott elém tolni Verne, szigorúan cukor menteset, hogy azt rágcsáljam közben, de az igazság az, hogy picsába a teasüteménnyel, ezekkel a lábakkal azt hiszem eléggé el lehet terelni a gondolataim a kávé keserű utóízéről. Nem tudom miért teszem fel a kérdést az esküvővel kapcsolatban.Talán csak zavarba akarom hozni. Tudni akarom mennyire hozza lázba az egész mint általában a lányokat a saját mesebeli esküvőjük. Mert tény, hogy ha anyám beszabadul egy ilyen szervezésbe, de nincs kétségem affelől, hogy ebben Marion édesanyja sem marad le, akkor bizonyosan még a pápa is tudomást szerez arról, hogy mi készül Párizsban. Na ez is különbség közöttem és Lucas között. Én gyűlölöm az efféle felhajtásokat. Illetve pontosítok: a felhajtásért odavagyok, amíg az kizárólag rám és a választottamra tartozik. Megvannak nekem is az efféle elképzeléseim. Mert hé, azért mert egy romlott erkölcsű és életű faszi vagyok, még nekem is lehetnek ilyen jellegű elképzeléseim! Szóval annyira ismerem a lányokat, hogy tudjam, a nagytöbbség valamiféle álomesküvőről ábrándozik, olyasmiről, ami elsősorban a külsőségekről szól.Néha csak arról. Meglepődik. Ez feltűnik meg az is, hogy váratlanul éri a kérdésem.Ahogyan az sem kerüli el a figyelmem, hogy kicsit mintha kevésbé lenne lelkes, mint amilyenre számítok. A meglepettségem a kávé utolsó kortyaiba rejtem, és csak bólogatok a pontos időpontot illetően.Ugyanakkor nem tudom és talán nem is akarom elrejteni a csodálkozásomat, amit az vált ki, hogy az édesanyja tervezi a ruháját. A szemöldököm felvonom, és a csészét elemelem a számtól, majd a pultra teszem, és magam előtt karba fonom a kezeimet. -Szóval ha jól értelek, akkor kiválasztották a helyszínt, a dekorációt, a ruhádat az édesanyád tervezi...váááárj hagy találjam ki, a kocsikat a bátyám fogja választani.- nevetem el magam kicsit talán keserűen, és kicsit talán sajnálva is ezt a lányt. Fogalma sincs talán milyen családban házasodik be, és most még inkább érzem, kivált ahogyan felidézem a dacos kis vadmacskát a kocsifelhajtónál, hogy Marion teljesen másra vágyik és mást is érdemelne.Csóválom a fejem, meglehetősen rosszallóan - Hagytak neked is valamibe beleszólást, vagy egyszerűen ott leszel, gyönyörű leszel, a legszebb dekoráció az egész istenverte mennyegzőn?- vissza kellene fognom magam, de bosszant….bosszant, hogy minden előre elrendezett, és neki legfeljebb annyit hagynak, hogy beleegyezzen. Védekezőn emelem meg a két kezem, és valóban sajnálom az utolsó kirohanásom. -Ne haragudj, ehhez igazán semmi közöm. Biztosan minden csodálatos lesz, pontosan úgy ahogyan azt te megálmodtad.- jegyzem meg szárazon. Kár volt megemlítenem az esküvőt, mert tudom, hogy ha nem lépek hamarabb akkor jövő májusban ott állok majd én is talpig giccsben, idétlenül vigyorogva, és sok boldogságot kívánva, miközben verem a fejem a falba, hogy miért nem raboltam el Mariont magamnak amikor még esélyem volt. Van esélyem? Az étteremben a tánc egy válasz volt, válasz arra, hogy igenis van….hatással vagyok rá. De talán csak azért, mert kimerült, talán csak új még neki a helyzet...ne tudom. Összezavar. Eltolom magam a pulttól és elindulok a fürdő felé.A kérdésére a választ menet közben adom meg. - Kérek negyed órát és a hintó elő is áll szép hölgy.- fordulok vissza egy pillanatra, és kacsintok rá, némiképp oldva az előző percek kicsit feszültebb légkörét, majd eltűnök a saját szobám mögött. Ó én barom, én idióta címeres ökör! Azt hiszem az esküvő lesz az utolsó amit témaként fel fogok hozni a jövőben. Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél róla, ahogyan azt is, hogy talán bizonytalan...nem is abban, hogy hozzá akar e menni a bátyámhoz. Nem vagyok hülye, tudom, hogy Lucas, attól függetlenül hogy egy idióta, udvarolni nagyon tud. Inkább azt érzem, hogy Marion többre vágyna, mintha túl szűk lenne a világ amiben él, és érzi talán, hogy ha férjhez megy a bátyámhoz ez nem fog változni akkor sem. Szárnyai vannak.Igazi angyal szárnyak, amit egy megfelelő kéznek ki kell nyitnia.Én pedig képes lennék rá. Nem töltök a fürdőszobában többet valóban negyed óránál és ebben benne van az öltözés, és a fésülködés, meg némi pipere is. Minimális. Nagyapám úgy tartja, hogy ha egy férfi fél óránál többet tölt a fürdőszobában, az buzi. Ez azért nem feltétlen így van, de van benne igazság. Egy fekete szett mellett döntök. Nem mintha olyan tarka lenne a ruhatáram, meg őszintén nem is nagyon szeretem a cserecsáré holmikat. A nappaliba visszatérve ott találom és láthatóan tényleg nem okozott gondot otthonosan éreznie magát. Mosolyogva figyelem, ahogyan zsebre dugott kézzel közeledem felé, majd a kanapéig sétálok, ahol lehelyezem a hátsómat a karfára, és kinyújtom felé mindkét kezem. -Gyere! Beszélnünk kell mielőtt elindulunk. Fontos.- teszem hozzá, és ha odajön elém és megáll, megfogom mindkét puha kis kacsóját, majd felnézek rá. Ha nem adja oda a kezét, vagy nem jön oda, én akkor is elmondom, amit szerettem volna. -Marion. Amit odakint mondtam, mikor megérkeztünk, a sofőrről meg minden...az komoly dolog. Ez az egész amit itt látsz….ez az életem. De csak egy része. A másik része nem túl szép. Nem túl komfortos.- húzom el a számat, mert nem szégyellem, de talán életemben először esik nehezemre beszélni róla, és éppen neki. -Vannak olyan üzleteim amik nem feltétlenül biztonságosak. Nem….nem vagyok olyan rossz amilyennek a családom esetleg beállít, de nem is vagyok olyan mint Lucas. De rám bíztak. És nem is esik nehezemre vigyázni rád, de azért, hogy nyugodtan tudjak aludni, kérlek, ne ellenkezz! Csak egy ideig. És persze, elmehetsz, ha máshol úgy érzed jobb neked, de én azt szeretném ha maradnál.A döntés a tiéd. Ma elviszlek egy kicsit bele az éjszakába, hogy tudd milyen érzés igazán szabadnak lenni. És ha ezek után is menni akarsz, nem tartalak vissza.- ígérem, bár azt hiszem nehezemre esne, de nem köthetem ide, nem köthetem magamhoz, attól ő sokkal szabadabb, és bolondok az otthoniak, hogy ezt nem vették eddig észre.Várom a válaszát, bár függetlenül attól amit mondd, mindenképpen elindulunk, hogy magunk mögött hagyjuk a lakásomat, és belevessük magunkat az éjszakai New York-ba.
Dacosan nézek a szemeibe, ebből most nem akarok engedni. Egy rövid ideig nyeregben is érzem magam, amikor sikerül rákontráznom, de ő sem hagyja annyiban a dolgot. Összeszűkült szemekkel nézek rá és a fejemet csóválom. - Nem fújom - puffogom dühösen, aztán végül hangosan kieresztem a levegőt, amit eddig bent tartottam, de fel sem tűnt. Összefont karokkal hallgatom, amit mond. Sajnos minden szava igaz; egy szó és máris az első hazafele tartó gépen találom magam. Makacskodhatok tovább, kiállhatok a saját igazam mellett, ameddig csak akarok, nem érnék el vele semmit. - Oké, főnök - vetem oda egy jó nagy adag iróniával megfűszerezve. Némi sértettség van még bennem, amikor a bejárat felé közelítünk, de ez hamar elszáll. Mérges akarok lenni rá, amiért nem hagy normális ember módjára élni a hétköznapokban, már most ilyen szabályokat állít fel és próbál korlátok közé szorítani, de nem tudom sokáig tartani a haragomat. És ez bosszantó. A gyors körbevezetés után egyből a fürdő felé veszem az irányt, viszonylag gyorsan össze is készülök, aztán pedig elindulok felkutatni Pierre-t. Hamar megtalálom a konyhában, amit beleng a friss kávé illata. - A vér? - kérdezem felvont szemöldökkel. Nem értem, hogy jön ide a vér. Lehet, inkább nem is akarom. Elkészítem magamnak az esti koffein adagot, de még mielőtt belekortyolhatnék, olyan kérdést szegez nekem, amire egyáltalán nem számítottam. Tényleg az esküvőre kíváncsi és az előkészületekre? Nem néztem volna ki belőle. Röviden felvázolom neki, hogy állunk eddig, de a részletekkel nem akarom untatni. Sem őt, sem magamat. Egyszerűen… nincs meg bennem az a fajta lelkesedés, ami kéne. Ahogy közeledik a kitűzött dátum, úgy veszik ki belőlem a tűz, ami az elköteleződés iránt szükséges. Nem Lucasszal van a baj. Lucas tökéletes. Annyira tökéletes, hogy ilyet elképzelni is szinte lehetetlen. Velem van a baj. Én kezdek elbizonytalanodni, és Pierre csak nehezít ezen. Egy ideje nem agyaltam a témán, egy kicsit sikerült kizárnom, most viszont megint ezen gondolkodom. És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább azt érzem, hogy erre nem állok készen. - Valahogy úgy - bólintok egy lemondó sóhaj kíséretében. Azt érzem, egy előre megrendezett darabban leszek egy olyan szereplő, akinek semmi beleszólása nincs az eseményekbe. Ahogyan én megálmodtam. Bárcsak így lenne. Bárcsak valóban az lenne fontos, amit én szeretnék, és olyan lenne az esküvő, amilyennek én megálmodom. Válasz helyett csak lehajtom a fejemet. Hatalmas felhajtás, százas nagyságrendben vendégek, ilyen fogadás, olyan fogadás, ilyen program, olyan program… Ha rajtam múlna, egy szűk körben megtartott szertartás lenne maximum és egy vacsora egy elegáns, de nem kirívó helyen. Erre természetesen semmi esély nincs, ráadásul már majdnem minden előkészület letudva. Aztán már nem lesz hátra semmi, csak a várakozás a nagy napig. Szeretném azt is elfelejteni, hogy felmerült egyáltalán az esküvő, ezért gyorsan terelem a témát. Türelmetlennek látszódhatok, legalábbis abból ítélve, amilyen gyorsan ellöki magát a pulttól. Most ő tűnik el a szobájában, ahogyan nemrég én is tettem. Felhörpintem a maradék kávémat, a két üres csészét pedig gyorsan elmosom, nem szeretnék rendetlenséget hagyni magam után. Visszamegyek az újdonsült szobámba, és indulás előtt egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben. Megteszi. Előtúrom kedvenc parfümömet a bőröndömből, ami nélkül soha nem megyek sehova, aztán néhány fújással illatfelhőt varázsolok magam köré, de persze rám is jut belőle. Előveszek egy kicsi, boríték méretű táskát, amibe belerakom a fontosabb dolgaimat. Mielőtt a telefonomat elraknám, egy pillantást vetek a képernyőre, de szerencsére Lucas nem hívott azóta. Holnap viszont már nem úszom meg a vele való beszélgetést. Amíg Pierre-re várok, úgy döntök, egy kicsit körbe járok a házban. A táskámat a kanapéra dobom, jómagam pedig komótos léptekkel indulok meg a felfedező utamra. Nincs kedvem sem tévét nézni, sem zenét hallgatni. Jobban érdekel most a környezet. Ahogy elsétálok az egyes bútordarabok mellett, mindegyiken végighúzom a kezemet. Nem az érdekel, mennyi por lehet rajtuk, csak… valahogy azt érzem, meg kell érintenem. Sokan ezt csinálják, nem? Kihasználják az emberek, hogy több érzékszervük van, amikkel benyomást szerezhetnek a dolgokról. Még nézelődnék, mert pont meglátom a hátsó kertet egy ablakon keresztül, de az ajtónyitásra felkapom a fejem és megpördülök. Kettőnk közül most én maradok szótlanul. Basszus… A kanadai favágó jelmez után kifejezetten kellemes látvány ilyen elegáns ruhában látni. Próbálom leplezve végigmérni, de az észrevétlen stírölésben még nincs gyakorlatom, amit valószínűleg ő is lát. - Nagyon jól nézel ki - ismerem el mosolyogva. Láttam már hasonló szerelésben a családi összejövetelek alkalmával, de most először végre ki is mondhatom, mi jár a fejemben. Egyébként is szeretem, ha egy férfi feketét visel; egyszerű, nagyszerű, elegáns, titokzatos és vonzza a tekintetet. Lassan közelítek felé, majd arcát fürkészve megállok előtte. Ahogy kinyújtja a kezeit, én is automatikusan hasonlóan teszek. Annyira természetesen jön a mozdulat, mintha a legtermészetesebb lenne mind közül. Berögzött, mindennapi, rutinos, könnyed és jóleső. De nem az. Nem szokásom más férfiak kezét megfogni, semmilyen módon eszembe sem szokott jutni, amióta Lucasszal együtt vagyunk. Számomra már csupán maga az érintés is annyira intim dolog, hogy másokkal szinte elképzelhetetlen. Legalábbis annak gondoltam, de ebben a helyzetben annyira magától jön. Vele annyira magától jön. Már-már ijesztő az, ahogy a tudatalattim által vezérelve megfogom a kezeit. Bizarr, de az érintése jól esik. Nagyon jól. Talán túlságosan is jól. Egy pillanatra megbabonázva figyelem a kezeinket, arról is megfeledkezem, hogy valami fontosról akar beszélni. Csak akkor kapok észbe, amikor már feltűnően sokat időzik tekintetem az egymásba fonódó ujjainkon. Torkomat köszörülve emelem fel a fejemet és nézek a szemeibe, és még egy lépést teszek felé. Értetlenül pislogok rá, amikor belekezd abba a fontos megbeszélnivalóba. Csak egy része az életének? A másik nem túl szép? Elég zavarosan fogalmaz, ráadásul én még csak most csöppentem bele az ő életébe, szóval ezért sem teljesen világos, miről beszél. De valahogy… most olyan másnak tűnik. Amióta itt vagyok, most először látom igazán komolynak. Se egy mosoly, se egy kaján vigyor. Komolyan beszél, én pedig komolyan is veszem. Kicsit meg is bánom, amiért kint játszottam a sértettet a sofőr miatt. Nem gondoltam volna, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, amiért ennyire ragaszkodik a számomra azért mégis túlzó óvintézkedéshez. Komolyan veszem, amit mond, de ahhoz, hogy megértsem, ennél többet kéne mondania azért. Sejtem, hogy nem akar minden részletet megosztani velem, amit egyébként megértem, de így csak a kíváncsiságomat korbácsolja fel. Csöndben hallgatom tovább, eszem ágában sincs most félbeszakítani. Erre aztán végképp nem számítottam. Csak csóválom a fejem, amikor Lucashoz hasonlítja magát; nem olyan, mint a bátyja, de ez nem is baj. Egy cseppet sem. És sosem gondoltam olyannak, amilyennek az otthoniak beállítják. Többször szóba került otthon Pierre, és valóban egyszer sem glóriával a feje fölött írták le őt, de mindig érezhető volt az enyhe túlzás. Gyakori, hogy a szülők a fiatalabb gyereket az idősebbhez hasonlítgatják, de nem lehet mindenki egy Lucas Larbaud. Nem is kell mindenkinek olyannak lennie. Eret is vágnék, ha mindenki olyan lenne. Amikor felveti, hogy elmehetek, ha szeretnék, sóhajtok és lehajtom a fejemet. Nem gondoltam komolyan, amit kint mondtam. Nem akarok elmenni, ennyire azért én sem vagyok hülye. A szabályok valóban nem tetszenek, hiszen egy teljesen más világra számítottam itt, arra, hogy nem lesznek semmilyen szabályok, hanem azt csinálhatok, amit szeretnék - naiv voltam. Ettől függetlenül nem akarok elmenni innen. Szeretnék maradni, és nem csak azért, mert az egyedülléttel van bajom. Ha annyira magányos lennék egymagamban, akkor vennék egy kutyát. Nem csak az az oka, hogy itt akarok maradni. Jól érzem magam a közelében, habár nem régóta vagyok még csak itt. A családi vacsorák alatti lopott pillantások itt nem csak lopott pillantások és mások által félbeszakított pillanatok lehetnek. Persze… ott van Lucas, akinek eszem ágában sincs ártani - semmilyen módon -, de itt egy kicsit lehetek önzőbb, mint odahaza. Egy darabig csak némán állok vele szemben és tovább figyelem a kezeinket. Most először én sem mosolygok, még csak egy erőltetett, hamis mosoly sem kúszik az arcomra. Szépen lassan tudatosul bennem minden szava, ami az előbb elhangzott. Biztonságban akar tudni, de semmit nem akar rám erőltetni. Meg akarja hagyni nekem a döntés szabadságát, ez pedig nagyon sokat jelent számomra. Végre magam dönthetem el, mit szeretnék csinálni. Lucas csak közölné, hogy mi lesz és kész. Nem lenne beleszólásom. Itt viszont van beleszólásom a saját életembe. Lassan még közelebb lépek és átölelem. Államat a vállára támasztom, karjaimat nyaka köré fonom. Minden hang és szó nélkül szorítom magamhoz. Mélyeket lélegzem, hagyom, hadd járja át a testem a nyugalom, amit a közelsége vált ki belőlem. Érzem a parfümjének kellemes illatát. Jobb, mint Lucasé. Nem annyira… szúrós. Nem is tudom, meddig állhatok így, mielőtt elhúzódom tőle. - Köszönöm - suttogom halkan, ahogy eltávolodom tőle, közben pedig egy finom puszit nyomok az arcára. El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok neki, amiért hagy választási lehetőséget. Amíg nem találkoztam Lucasszal, addig a legtöbb dologban a szüleim döntöttek helyettem. Manapság pedig Lucas. Azt hiszik, tudják, mi jó vagy a legjobb nekem, de engem valahogy mindig elfelejtenek megkérdezni. Pierre viszont teljesen más. Nem akar helyettem dönteni. Apróságnak tűnik, de számomra hatalmas gesztus, ami minden gyémántnál többet ér. A lakást magunk mögött hagyjuk és végre elindulunk arra a bizonyos helyre, amit a vacsoránál említett Pierre. A kocsiban izgatottan nézelődöm, figyelem az utcán még ilyenkor is tóduló embereket. Ez a város tényleg soha nem alszik. - Sosem gondoltalak olyan rossznak, mint ahogy beállítanak sokszor - jegyzem meg a szemem sarkából figyelve a férfit. - Tuti csak azért csinálják, hogy Lucast fényezzék - mondom félhangosan. Ujjaimmal az ölemben heverő apró táskán dobolok. - Egyébként… - köszörülöm meg a torkom. Azóta furdal a kíváncsiság, amióta említést tett az életének “nem túl szép” részéről. - Mit értettél az alatt, hogy az üzleteid nem olyan biztonságosak? - kérdezem tekintetemet az útra szegezve. Kicsit félek a reakciójától, talán olyan pontra tapintok ezzel, amire nem kéne. Lehet, beleütöm valami olyanba az orrom, amit nem szívesen oszt meg velem, de ha nem válaszol, azt is megértem.
Féltem őt. Nem csak simán és egyszerűen, hanem kurvára nagyon. Ha valami baja esne….nem nem akarok arra még csak gondolni sem, hogy ez esetleg bekövetkezhet. Otthon tudom, hogy minden egyszerűbb. Az apja és az én családom szeretetteljesen fojtogató közegében biztosan ezerszeres biztonságban hozzák-viszik. Nem ez a normális, ezzel én is tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy mikor ide akart jönni, pont azt szerette volna, ha ennek vége. Azonban azt elfelejtették vele közölni, igaz nem is igazán tudnak erről, hogy én nem éppen steril és minden tekintetben kifogástalan életet élek. Oldjam meg én, hogy szabadnak is érezze magát, de közben figyeljek is arra, hogy biztonságban legyen. Naná, mert én mindent meg tudok oldani. Nyilván. A puffogása mosolyra késztet, és tetszik, hogy szembe mer szállni nem csak a családja akaratával, hanem még velem is. Még akkor is ha gyenge próbálkozás. Ha ugyanis nem engedi hogy a biztonságáról félig azért az én szabályaim szerint gondoskodjak, akkor felültetem az első gépre holnap és mehet haza.Nem fog érdekelni az sem, hogy legszívesebben már most nem engedném ki a karjaimból akkor sem amikor átsétálok vele a küszöbön.Bizonyos dolgokban hajthatatlan vagyok. Nem akarok arra gondolni, hogy a személyén keresztül engem is megtalálnak, annak pedig soha nincs jó vége. Kávézás közben felvetett téma messzire vezethetne, de elég furcsán rövidre zárjuk. Nehéz felfognom, hogy szinte semmibe nem engednek neki beleszólást, miközben élete legfontosabb napja. Tudom milyen anyám, azt is tudom, hogy milyen a bátyám, apám meg éppen úgy ugrál ahogyan ők fütyülnek.Én talán ráhatással lehetnék az egész cirkuszra ha éppen haza enne a fene, de nem akarok. Elég nekem a gondolat, hogy ez a lány alig fél év múlva a bátyámnak nem a menyasszonya, hanem a felesége lesz. Segédkezzek abban, hogy még jobban tönkrebassza az életét? Köszönöm nem. Ha minimális esélye van, hogy kimenekítsem, ide hozzám, ahol lehet időnként kissé meredek és veszélyes helyzetekben találhatja magát, de sosem kellene azt éreznie, hogy rázárom a kalitka ajtaját, akkor megteszem. Látom, hogy kicsit elkettyen, látom, hogy az arcán valamiféle furcsa keserűség suhan át, és jól esne magamhoz ölelni, megvigasztalni, vagy valami olyasmit, de elég hülyén jönne ki, hogy vigasztalgatom az esküvője miatt, amit elvileg nagyon vár.Lássuk be ez baromi gáz. Elmegyek inkább fürödni, addig is kiszellőztetem a fejem, vagy még inkább összekuszálódik minden benne. Ez utóbbira nagyon nagy az esély. Őszintének kell lennem vele. Meg kell osztanom bizonyos dolgokat az életemből, hiszen nem egy hétvégére látom vendégül, nem egy hétre vagy egy hónapra, hanem két évre. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye, hogy lesznek dolgok amikre rálátása lesz. Persze csak amennyire és amire hagyom.Hazudni nem akarok, de mindent elmondani sem. Meg kell találnom tehát az aranyközép utat, azt amikor úgy érezheti, hogy ha nem is a teljes képet látja, de részleteket belőle mindenképp.Eleget hazudtak már neki a szülei, vagy éppen az én családom, minden bizonnyal Lucas is hülyére vette nem egyszer, mondván nő létére úgysem értheti. És még engem neveznek sovinisztának, mert bizonyos tekintetben konzervatív nézeteket vallok! Igenis, egy nő legyen nőies. Legyen benne minimális vadmacska, de ne karmoljon halálra. Legyen elegáns, a külsejére igényes. Ne érezze sértésnek ha felsegítem a kabátját, vagy kinyitom előtte az ajtót. És ne vegye szexuális zaklatásnak, ha megjegyzem, hogy jó a segge.Úgy tartom, hogy vannak dolgok amik a nőkre nem tartoznak, és ez nem azért van mert lenézem őket, hanem éppen azért mert védem őket. Nem véletlen, hogy a természet úgy alkotta meg őket, hogy ők képesek kihordani az életet, ők képesek gyermeket szülni. Mi faszik elszórjuk a magot, de azt számolatlanul is akár. Ellenben egy nő sokkal törékenyebb, sokkal finomabb bánásmódot érdemel. Éppen ezért az életnek vannak területei ahova nem azért nem alkalmasak, mert nem tudnának megfelelni, hanem mert különlegesek. Különlegesebbek a férfiaknál. Ez az azt hiszem amit a sok feminista nem ért meg. De ebbe a meddő vitába már bele sem megyek inkább. Mikor visszatérek a nappaliba, immáron egy kissé konszolidáltabb viseletben, ami jobban jellemző rám alapvetően a hétköznapokon, ott találom a hátsó kertre néző ablaknál. Nem szólalok meg, csak csendesen figyelem, innen hátulról.Nekidőlők az ajtókeretnek a vállaimmal, és mosolyogva csak gyönyörködöm benne. A finoman mozduló kezeiben, amint megérinti a bútorokat.Félve, kicsit visszafogottan teszi, mintha attól tartana, hogy rajta kapják és leszidják. Ó ilyen ugyan nem fordulhat nálam elő. Jobban illik ő ide, mint bármelyik bútordarab, aminek nemhogy az árával nem vagyok tisztában sem, de azzal sem, hogy mikor is került pontosan ide. Szerintem órákig el tudnám nézni a kecses ívű derekát, a szélesebb de még mindig vonzó csípőjét, a formás domborulatokat, a lábait, amikhez foghatóan tökéletes egyszerűen nem létezik az univerzumban.Lucas, hogy rohadj meg, mekkora mázlista vagy! Igazságtalan, egyszerűen igazságtalan, hogy ennek így kell lennie! Állandó küzdelmet folytatok magammal azt illetően, hogy végül mit tegyek: hagyjam úgy a dolgokat, hagyjam, hogy egy olyan esküvőbe rohanjon bele, ahol semmi keresnivalója, tulajdonképpen az mindenki más esküvője lenne csak éppen nem az övé...vagy rántsam bele az én sötét világomba? Nem tudom. Talán rá kellene bíznom a döntést, talán hagynom kellene, hogy ő maga adja meg a választ erre. Hiszen meglehet az egyetlen olyan döntése lesz mostanság amit ő hoz majd meg, mindenféle befolyásolástól mentesen. Azt hiszem ez lesz a legjobb. Mozdítom az ajtót, mintha csak most nyitnám ki, és ez lesz az a zaj, amire végül felfigyel és meg is fordul. Ostoba lennék ha nem venném észre az elkerekedő szemeket, ahogyan én az előbb vele tettem, ő is végignéz most rajtam. Hatással vagyok rá.Ez nem vitás. Kérdés mihez tudok ezzel kezdeni, meddig mehetek el. Marion az a fajta nő, akivel nagyon óvatosan és finoman kell bánni. - Hogy is szoktátok ti nők mondani? Óóóóó csak kikaptam valamit a szekrényből!- nevetem el magam, de az igazság az, hogy nálam valahogy így szokott működni. A szürke és a fekete, meg némi fehér és bézs színek közül válogatva elég könnyű választani. Főleg, hogy többnyire ing-nadrág-zakó kombinációk lógnak a gardróbban. Némi arcvizet is locsoltam magamra, ez általában jó választásnak bizonyul. Nem szeretem a savanyú illatokat, vagy a pacsulikat, amikről nem lehet megmondani pontosan milyen az illatuk. A kissé ősziesebb, lágyabb dolgok illenek hozzám. Legalábbis Liv szerint. Az ő ötlete volt, hogy cseréljem le a komplett parfümkészletemet. Ez a mostani az őszi erdőre hasonlít. - Amúgy köszönöm. Igyekeztem hozzád igazodni.- nézek újra végig rajta, de a mosoly már eltűnik az arcomról. Komoly témáról akarok vele beszélni, és ehhez tőlem is komolyságra van szükség. Most zsebre vágom a viccelődős, csipkelődős, flörtölős Pierre-t és a kissé összevont szemöldökből, a ráncolt homlokból rájöhet elég gyorsan, amit mondani készülök nem feltétlen jó, de meg akarom vele osztani. A kinyújtott kezeimre válaszul közelebb lép és a puha kacsóit az enyémbe helyezi. Valahogyan önkéntelenül simítok végig a kézfején a hüvelykujjaimmal.Nézem egy ideig a kezeit, simogatom, mintha erőt készülnék meríteni belőle. Az igazság az, hogy Marion az első nő, akinek az életem egy apró részletéről mesélek. Egyetlen kósza numerát sem avattam még bele abba miből megyünk luxushotelek emeleti lakosztályaiba, miből telik egész éjjel a legdrágább pezsgőre, vagy éppen miből viszem el egy hétvégére kárpótlásul, mert kirúgni készülök, valamelyik karibi szigetre. Ezt valahogyan nem tartottam fontosnak, meg őszintén azt sem, hogy egyáltalán magamról beszéljek. Mégis megteszem, bár láthatja rajtam, hogy ez most tényleg nem egyszerű. Nem csak a komolysága miatt, és nem csak azért mert éppen szabad lehetőséget kínálok neki hogy ha szeretne akkor elmehet, hanem a szavak is újak amiket kimondok. Ebben a kontextusban meg főleg. Az arcát nézem amikor befejezem, legszívesebben megsimogatnám, elmagyaráznám még neki, hogy nem csak azért féltem őt, mert a bátyám menyasszonya, sőt alapvetően azt úgy nagyjából magasról leszarom...hanem azért mert NEKEM fontos. Mert attól a pillanattól oda vagyok érte, hogy az első családi vacsorán megláttam, és mert lehet, hogy távol voltam tőle idáig, és ha úgy dönt megint távol leszek, ettől nekem még ő marad a tökéletes nő. A NŐ. Szóval kussban vagyok, és úgy nézem, mintha attól félnék, végül tényleg kimondja azt, hogy okés, köszöni szépen, és él a lehetőséggel lelép majd. Istenemre nem akarom, de a szavamat tartanám és elengedném. Közelebb lép. Még a szussz is benn reked, egy- két másodpercig levegőt sem veszek, aztán csak figyelem hogyan jön még közelebb, hogyan emeli meg a két csöpp karját és fonja körém. A nyakamba csimpaszkodik, én pedig a világ legtermészetesebb módján kulcsolom át a derekát és vonom közelebb magamhoz. Olyan természetes és magától értetődő a mozdulat és szeretném azt mondani, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen gondolataim vannak jelen pillanatban, de hazudnék. Vannak.nem vagyok fából. Olyan illata van, hogy megrészegülök tőle seperc alatt és az arcomat a hajába fúrom, ő pedig a vállaimra hajtja a fejét.Imádom az illatát, ha létezne drog Marionból azt hiszem függő lennék, és valószínű túl is adagolnám. A hangja alig hallható, az ajkai az arcomhoz érnek, a puhaság lágyan csúszik végig a reggeli borostán.Kapnék utána két kézzel, de végül hagyom. Már így is többet adott nekem, ebben a pár percben mint remélni mertem. A finomsága, a gyengédsége azt hiszem könnyű lenne rákapni. Csak elmosolyodom, és ha nem tiltakozik akkor az előbbi természetes mozdulat következményeként fogom meg a kezét, és a kocsiig el sem engedem. Ott besegítem, majd beülök mellé. Ahogyan elindítom a motort a korábban leállított zene is automatikusan bekapcsol. A fényeket is felkattintom, és nagyjából öt perc múlva már az utca végén fordulunk ki, és belevetjük magunkat újfent a városi forgalomba. Azt gondolná az ember, hogy az est előrehaladtával tovább gyérül a forgalom, ám ez nincs így. A város most kezd újra ébredezni, az alvilág, a sötétben élők, azok akik ilyenkor bújnak csak elő, mint valami modernkori vámpírok előbukkannak, és belevetik magukat a végletekig hajszolt élvezetekbe. A megjegyzésére a kocsiban elvigyorodom, és felé nézek. Jól esik amit mond,illetve, hogy így látja. - Hát pedig erős volt a lobbi, úgy tűnik. Mert mégiscsak a bátyám gyűrűje van az ujjadon és nem az enyém.- szólalok meg és a tököm sem tudja honnan vettem a bátorságot, hogy ezt kimondjam. Megrázom a fejem. - Félre ne érts! Nem úgy gondoltam, hogy én eljegyeztelek volna.- a faszt nem! Mint a huzat. Gondolkodás nélkül. - Én nem az a megállapodós fajta vagyok, és valószínű ez bassza az egész család csőrét. Lucast sosem kellett különösebben fényezni, mindig is rajta volt a reflektorfény, de nehogy azt hidd, hogy ez engem egy percig is érdekelt. Megvoltak a saját ügyeim, nem volt szükségem a szüleim támogatására. Nagyapám mindent megtanított az üzletről amire szükségem van.- vonom meg a vállaim, és néha őt nézem, néha meg az utat. A mosolyom töretlen, bár azt hiszem van benne némi kis keserűség.De tényleg csak egy kicsi. A kérdése meglep. Nem gondoltam, hogy tovább fogja a dolgot forszírozni, de nem tudom miért hittem mást, amikor már korábban világossá válhatott, hogy Marion nem az a buta szőke csinos pofival és IQ negatív aggyal.Nem néz rám, próbálja kerülni talán a szemkontaktust, talán fél, hogy olyasmit kérdez amire nem akarok válaszolni, vagy begorombulok. Ja, tudok olyat is. - A helyzet az, hogy az én életem alapvetően az éjszakában zajlik. A kapcsolataim, vagy azok akikkel másfajta üzleteket kötök, jobbára ilyenkor elérhetőek. Nekik egy kicsit….hogy is mondjam….rugalmas a munkaidejük. És itt most nem akarok kitérni arra, hogy mivel is foglalkoznak. Nem vagy buta kislány, ki tudod logikázni, ugye?- vigyorgom rá, és a tekintetem magától értetődően kalandozik a csupasz combjára, aztán vissza az útra. - Néha….amikor üzletet kötök valakinek jó lesz, meg nekem is jó lesz, de valakit esetleg elütök attól a bizonyos üzlettől, aki ennek nem feltétlen örül….és a negatív örömét sem feltétlenül törvényes és mások által elfogadott formában fogja kifejezni. Nyilván én fel vagyok erre készülve...de onnantól, hogy te is itt vagy, bonyolódik a helyzet.- fejeztem be végül majd megint egy pár perces csend következett, hogy feldolgozhassa a szavaimat. Nem akartam ráijeszteni, így aztán kinéztem magamnak egy buszmegállót, kivágtam a vészvillogót és megálltam. Alkaromat a kormányon megtámasztottam és törzsből felé fordultam. - Nézd! Erről a családom semmit nem tud. És nem is akarom, hogy tudjon. Neked azért mondtam el, mert jogod van tudni, hogy ha itt maradsz és nem követed egy minimális szinten az életem szabályait, akkor veszélyben leszel, és nekem fontos vagy annyira, hogy ezt megakadályozzam. Bármennyire is úgy tűnik kötetlen és minden szempontból csapongó életet élek, ez csak egy része. Nagyon is komoly óvintézkedések vannak a háttérben, és kőkeményen betartom én is. Jogod van dönteni, hogy akarod az én világomat, vagy visszamész abba a másikba. Mindez olyasmi amit csak veled osztottam most meg. Mert tudom,hogy benned bízhatom. Ne kérdezd miért….ne kérdezd az okokat, csak fogadd el!- néztem egyenesen a szemeibe. Látni akartam vajon felfogott mindent amit mondtam neki?
Értem, hogy felelősségének érez biztonságban tudni, ha már a nyakába sóztak, de akkor is… Nem lehet ezt máshogy megoldani? Nem lehet valami jobb kompromisszumot kötni? Vagy túl sokat akarok, ha egyből teljes önállóságot szeretnék? Voltam már párszor New Yorkban, szóval nem lenne olyan nehéz kiigazondom a városban, ráadásul itt annyi mindennel lehet közlekedni, annyi busz és metró van, hogy bárhonnan el lehet jutni bárhova. Igenis, mérges vagyok, amiért egyből szabályokat állít fel, amiért egyből úgy kezel, mint egy gyereket, akinek bébiszitter kell. Olyan érzésem van, mintha Lucasszal beszélnék. Nem tágít, hiába jártatom a számat, akkor is az lesz, amit ő akar. Feleslegesnek is tartom a további makacskodást, úgy tűnik, ő még nálam is jobban köti az ebet a karóhoz, így elengedem a témát. Egyelőre. Nem akarok az első Párizsba tartó gépre felülni, nem akarok visszamenni abba a malomkerékbe, ami otthon vár. Még csak most ízleltem meg a - korlátozott - szabadság ízét, ez pedig nekem nagyon ízlik. Pár óra alatt rá lehet kapni, így eszem ágában sincs egyből hazacuccolni. Az esküvő kérdését hamar rövidre zárjuk. Annyi kétség van bennem ezzel kapcsolatban, amit még senkinek sem meséltem el. Nem szeretném Pierre-re rázúdítani mindazt, ami a fejemben motoszkál, a bizonytalanságomat, azt, hogy korainak gondolom, hogy nem vagyok abban sem biztos, hogy akarom ezt az egészet. Kétlem, hogy kíváncsi lenne rá. Nem akarom untatni a részletekkel, de magamban tovább kattogok rajta. Nem kéne, mert minél több időt töltök ezzel, annál inkább biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ebben az egészben biztos. A nagy felhajtás, a hosszú vendéglista, a giccses díszek, a sok előkészület, a már-már mesebeli helyszín, amit Lucasék anyja vetett fel, Lucas pedig természetesen eszméletlen jó ötletnek tartotta, ezért az én megkérdezésem nélkül döntötték el, hogy ott lesz az esküvő… Ez annyira nem én vagyok. Az egyetlen, ami valóban tetszik az egészben, az a ruha, amit anyám tervez. Mindig is tetszettek a darabok, amiket tervezett és készített, de a ruha az valami lélegzetelállítóan szép. Minden lány arról álmodik kicsiként, hogy megtalálja a tökéletes férfit, akivel összekötheti az életét. Na meg egy szép ruháról. Tökéletes férfi pipa. Tökéletes ruha pipa. Eljegyzés pipa. De… akkor csak velem lehet a baj, nem? Félek a naptól, amikor ki kell mondanom az igent. Mert ki kell mondanom. Mindenki ezt várja el tőlem, mindenki azt akarja, hogy ez történjen. Én pedig mindenki akaratával nem szállhatok szembe. Meg kell felelnem az elvárásoknak, ahogyan eddig is tettem. Amióta az eszemet tudom, azt teszem. Amíg Pierre elviharzik fürdeni, terepszemlét tartok a lakásban. Finoman érintem meg a felületeket, amik mellett elsétálok, szemügyre veszem a gondosan tartott növényeket is. Szerintem Pierre azt sem tudja, ezek mik. Biztos nem ő választotta, a pasik nem szoktak növényeket választani a lakásukba. A tekintetem hamar a hátsó kertre siklik, amit egy ablakon keresztül láthatok. Valamivel nagyobb, mint az előkert, de nem túl kirívó. Nincs benne semmi extra, de olyan helynek tűnik, ahova szívesen kiül az ember délután, este kiszellőztetni a fejét. Ajtónyikorgásra leszek figyelmes és gyorsan meg is pördülök. Pierre elkészült, de abból, ahogy ott áll, az az érzésem, hogy nem most lépett ki a szobából. Elég leplezetlenül mérem végig, amikor közelebb libben a fekete ing és zakó kombinációban. Határozottan tetszik a látvány, a véleményemet pedig ezúttal ki is mondom. Végre kimondhatom. Nem liheg a fülembe Lucas, nincsenek ott a szüleink, hogy minden szavunkra és mozdulatunkra figyeljenek. Elmosolyodom, ahogy közelebb lépkedek felé. - Ó, én nem csak felkaptam valamit - jegyzem meg sejtelmesen, sokatmondó tekintettel. Értse, ahogy akarja, de valóban megfontoltan választottam ki az esti szerelésemet. Felvehettem volna egy egyszerű nadrág-felső szerelést, abból is van olyanom, ami illene egy szórakozóhelyre. Vagy egy hosszabb ruhát. De nem vettem. Komoly dolgokról akar velem beszélni, az arcán pedig most először nem látok egy mosolyt sem. Én sem mosolygok. Még akkor sem, amikor ujjával finoman simogatja a kézfejemet. Csöndben hallgatom végig, és közben annyi érzelem kavarog bennem. Nem akar semmire sem kényszeríteni, ez pedig most mindennél többet jelent. Ahelyett, hogy kimondanék minden egyes szót, ami eszembe jut, csak karjaimat nyaka köré fonom és átölelem. Ő ezt viszonozza, közelebb von magához. Szorosabban ölelem, a fejemet a vállán pihentetem. Mielőtt elhúzódnék tőle, arcomat a nyakába fúrom. Hálás vagyok neki már most mindenért. Kifelémenet megint megfogja a kezem. Egy kicsit meglep, de nem ellenkezem. A családja valóban többször tett említést Pierre-ről nem túl pozitív képet beállítva róla, de sosem akartam mindent elhinni, amit ők mondanak. Biztosan van alapja, de minden csak nem lehet igaz. Ő maga meg nem lehet annyira rossz, ahogyan beállítják. Egyértelmű, hogy Lucas fényezésére teszik ezt az egészet, Lucas ráadásul még élvezi is az otthoni rivaldafényt. Meglepődve fordulok Pierre felé, amikor megjegyzést tesz a gyűrűről. Csak tátott szájjal nézek rá, amikor pedig rögvest kiegészíti magát, csak bólogatok. - Aha… - tekintetemet elfordítom róla és megint az utat nézem. A gondolataimba temetkezem. A Pierre-rel kapcsolatos gondolataimba. Ő nem az a megállapodós fajta. - Te nem vagy az a fajta - mondom ki félig hangosan is a gondolataimat, és azt hiszem, a hangomban ott van némi keserűség is. A családi összejövetelek alatt megejtett pillantásokat egyértelműen keringőre való felhívásnak tudtam be. Mi van, ha tényleg az, nem pedig csak beleképzelem a dolgot, viszont… viszont csak egyszeri alkalom lenne belőle? Az előbbiből pont ez jön le. Kicsit mérges vagyok magamra, amiért bánom ezt. Otthon van a szinte szürrealisztikusan tökéletes vőlegényem, az egész család, barátok, én pedig azon kesergek, amit Pierre az előbb mondott. És azon, hogy ha bármi is lenne, akkor az valószínűleg egyszeri alkalom lenne. Egyáltalán miért fordult meg az a fejemben, hogy bármi is lehetne? Azt hiszem, kezd teljesen elmenni az eszem. Pierre hatással van rám, ez tény, de ennyire? De az előbbiek után könnyebb lesz uralkodnom magamon. Sokkal könnyebb. Remélem... Menet közben végül kibukik belőlem a kérdés, ami már egy ideje ott motoszkált a fejemben. Érdekes dolgokat árult el még a nappaliban, de valahogy nem kerek egész a kép. Csak egy szeletet kaptam, én viszont szeretném érteni az egészet. Tekintetemet az útra szegezem, amíg nem válaszol. Csak ezután fordulok felé. Feltűnik, hogy nem erőlteti meg magát a szemkontaktus tartása végett, ezért kicsit lejjebb hajolok, hogy a szemeit keressem. - Ez még doktori nélkül is menne, igen - bólintok némi iróniával fűszerezett hanggal. Nem akarok belegondolni, milyen üzleteket köt éjszaka, mik mennek az alvilágban, mikbe keveredik bele. Annyi viszont biztos, hogy ezek nem teljesen legális üzletek. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Bonyolódik a helyzet? Ez mégis mit jelentsen? Minél többet árul el, annál jobban összezavar. Viszont már nem akarok többet kérdezni, nem akarom tovább faggatni, mivel valószínűleg nem is árulna el többet, én meg nem is akarok ennél többet tudni a “másféle” üzleteiről. Másfelől azért motoszkál bennem némi kíváncsiság... Az autó lelassul, Pierre az út széle felé kormányoz minket, én pedig értetlenül pislogok, hiszen kétlem, hogy ide jöttünk volna. Az ablakon keresztül pásztázom az épületeket, de egyiknél sem látom kiírva a Rouge nevet, ráadásul szórakozóhelynek sem tűnnek. Egy buszmegállóban állunk meg, a figyelmemet pedig azonnal felkelti a vészvillogó ismerős, de ebben a helyzetben váratlan, és csak egyre több kérdőjelet felvető hangja. Most mi fog történni? Jön a baltás gyilkos, vagy Jason a Péntek 13-ból? Álmodom, elaludtam a nappaliban, és mindjárt felbukkan Freddy Krueger? Amikor Pierre felém fordul, én is hasonlóan teszek. Törzsemmel fordulok el, hogy oldalammal dőljek neki az ülésnek. Amint belekezd, komoly tekintettel, a szemeimben némi aggodalommal hallgatom végig. A kép továbbra sem ttisztul, illetve de, valamelyest, viszont csak további kérdések vetődnek fel bennem. Hülyeség volt tovább forszíroznom a témát. Sejthettem volna, hogy a válasz nem fogja kielégíteni a kíváncsiságomat, hanem csak összezavar. Akarok is többet tudni, meg nem is. Kíváncsi természet vagyok, ezt pedig anyámtól örököltem. Jobbára ő az, aki mindig mindenről tudni szeretne mindent, ami otthon történik, vagy apámnak vagy nekem közünk van hozzá, benne vagyunk, vagy csak egyszerűen velünk kapcsolatos. Az évek alatt néhányszor az őrületbe kergetett ezzel, ezért most minden erőmmel visszafogom magam, hogy már az első nap ne tegyek vele úgy, ahogy anyám tett és tesz a mai napig velünk. Azt mondja, a családja nem tud róla semmit, és nem is akarja, hogy tudjanak róla. Ez kicsit megrémiszt, hiszen az ilyen titkok nagyon súlyosak. Egyrészt megtartani, titokban csinálni, legyen bármi is az, másrészt pedig, ha valami olyasmi, amit a háttérben sejtek, akkor annak előbb vagy utóbb következményei lesznek. Mindig mindennek következménye van. Mindig minden titok kitudódik egy idő után. Apám politikus, ami sokak szemében egyet jelent az öltönyös bűnözővel, szóval ha külső szemlélőként is, de van már ilyenben tapasztalatom. Nem akarok ehhez hozzáfűzni semmit, Pierre felnőtt ember, el tudja dönteni, mit csinál, csak… féltem. Féltem, hogy meg fogja ütni a bokáját, és azok a bizonyos komoly következmények utol fogják érni őt is. Ajkaimat beharapva késztetem magam némaságra, mielőtt mondanék vagy kérdeznék bármit is. Csak ma csöppentem bele az életébe, örülnöm kéne, hogy ennyit megoszt velem. Már csak azért is, mert úgy tűnik, sem a szülei, sem senki más a családból nem tud az "egyéb" üzelmeiről. Pierre arcán megint a komolyságot és a határozottságot látom. Mindig is sejtettem, hogy ő több egy kicsapongó, hedonista, amolyan fekete bárányként felcímkézett kisebbik fiúnál, most viszont ezt be is bizonyítja. Nem, nem azzal, hogy az éjszakában köt üzleteket, amikor talán nem is akarok tudni. Azzal, ahogy beszél, ahogy megosztja velem, milyen biztonsági intézkedések vannak a háttérben, amiket ő is betart. Sokat jelent, hogy ezeket megosztja velem, hogy bízik bennem. Nem is ismer annyira, de megbízik bennem… Ez egyrészt furcsa, de egyébként örülök neki. Sóhajtva bólintok, amikor befejezi a mondandóját. Néhány pillanatig kerülöm a szemkontaktust, elnyomok magamban minden kikívánkozó hozzászólást, kommentet, megjegyzést. - Nem - csóválom meg a fejem. - Nem megyek vissza a kalitkába - nézek határozottan a szemeibe. Most értette meg velem az előre felállított szabályait, az előbb elhangzottak tudatában pedig még a sofőrt is képes vagyok elfogadni. Legalábbis egy darabig… - Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. - Néhány pillanatig a fogva tartom a pillantását, aztán sóhajtok egyet. - De a jogsit attól még megszerzem - jegyzem meg egy mosoly mellett, hogy némileg oldjam a feszült hangulatot.
Kezdőlap
