- Meglátod, egyszer betelik a pohár és szétrúgom a seggét - sóhajtva könyökölök az emeleti büfé pultjára, bámulom a hatalmas, ropogósra sült pereceket, amiktől ennek az egész helynek útmenti cirkusz hatása van, de én nem bánom, ide is csak a kávé és a sütemény miatt járok, még akkor is, ha az utóbbi cukormázas és végtelenül gejl. A srác pedig, akinek már percek óta magyarázok kifulladást kockáztatva, olyan tekintettel bámul, mintha nem tudná eldönteni, hogy komolyan vehet-e egyáltalán, ami nem csoda, nem ismerjük egymást olyan régen - nagyjából egy héttel ezelőtt láttam meg őt először a büfében állni és matatni a poharak között, és azonnal biztos voltam abban, hogy ő az én emberem. Jó hallgatóságnak tűnt, vagy legalábbis olyan pasinak, aki nem vág a szavadba, miközben gyilkossági kísérletekről beszélsz neki, amiket egyszer még valóra is válthatsz. Az ilyesmi egész életmentő tud lenni.

- De, érted, mégsem léphetek le. Azzal beismerném, hogy az a pálcás kurva győzött, és hogy gyenge vagyok. - A műanyag pálcával elmélyülten kavargatom a cappuccinómat, ami valószínűleg még egy asztallapra sem kerülhetne azzal, amit a Venieróban szoktam kérni, de hé. Travis jobb hallgatóság, mint ott bárki. És még csak nem is erőlködik annyira. - Azt hiszem, ennyi nyavalygás után járna neked valami kárpótlás. Ingyen ebéd vagy ilyesmi. De én nem léphetek le "csak úgy" - két ujjammal idézőjeleket rajzolok a levegőbe, mielőtt belekortyolnék az italba. Érzem, hogy a hab ráragad a felső ajkamra, és tudom, hogy az úrinők ezt a helyzetet egy szalvétával oldanák meg, de én a legkevésbé sem vagyok úrinő, bármennyire küzdök is azért, hogy labdába rúghassak, vagy egyáltalán lekerüljek arról a pályáról, amin Adel Alton végső elkeseredésében folyton tizenegyeseket lő rám, míg én a kapuban állok. Akarok egy saját pályát, ha már a férjem képes arra, hogy ne hasonlítgasson minket egymáshoz. Ráadásul, már nyertem is. Minden elképzelhető szinten. Vagy inkább majdnem minden szinten. Úgyhogy csak lenyalom. Mármint a habot. Nyugi. - Hol szoktál enni, Travis? Ha már te vagy a pszichológusom és a baristám, tudnom kell rólad néhány alapvető dolgot.

Angyalom, ezt mondja, a szemöldököm pedig magasra ugrik a döbbenettől, mégsem érzem különösebben sértve magam - hiába ez a hirtelen jött bizalmaskodás, engem aztán senki nem becézgethet így, aki nem szolgált rá, de nem húzom fel az orrom. Vagyis hát, tudod, komolyan igyekszem, hogy ne húzzam fel.
- El is felejtettem, hogy ilyen jóban vagyunk - elvigyorodok, a következő megjegyzésére pedig sikerül csupán egy vállrándítással felelnem. Oké, nem esik jól a bírálat, és nem igazán értem, mire fel, hiszen ezen a helyen valószínűleg senki nem tudja a nevét, és én vagyok az egyetlen, aki leáll vele beszélgetni, még akkor is, ha ő eddig csak néhány szóval járult hozzá a dologhoz. Talán nekem kéne hallgatnom őt? Nos, ha kinyitja a száját, majd hallgatom. Jasper a megmondhatója, milyen remek hallgatóság tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja, bár azt hiszem, ő nem ezért vett el. Vagy inkább nem elsősorban ezért.

- Tudod, Thaddeus, ha nagyra nyitnád a szádat, mikor bemutatkozol, megjegyezném a neved. - Elvigyorodok. Ezt a játékot csak így lehet játszani, és ha a büfés fiú azt hiszi, kifogott rajtam, vagy bűntudatot kelthet bennem, mert én gonosz, rossz lány nem emlékszem a nevére, hát... nyilván alábecsül. A pultra könyökölve kiiszom a kávém végét. Kéne ennem valamit mellé, meg kéne keresnem a rágót a táskámban, utálom a kávé utóízét, mocskosnak érzem tőle magam. Ó, és már jön is az ajánlat. Felnézek a srácra, megpróbálom megsaccolni hány éves lehet, és belém hasít a felismerés, hogy már valószínűleg nem srác. Harminc fölött szokás még így nevezni egy pasit? Talán nem. Ráadásul Thaddeus olyan furcsán elgyötörtnek tűnik, nem minden pillanatban, csak amikor nem beszél, a szája sarka olyan egyenes, szinte már könyörtelenül. Létezik olyan, hogy valaki nem években, hanem apró tragédiákban méri az idő múlását? Nem tudom. Talán vissza kéne mennem a karrierem elejére, hogy sorra kifaggassam azokat, akik túl sokat engedtek meg maguknak. - Ó, drágám... nem tudom, te mit csinálsz itt, de én dolgozom, és nem mehetek el csak úgy. - A fülem mögé tűrök egy hajtincset, a poharat, amiből ittam, visszacsúsztatom Thaddeus felségterületére. - És komolyan? Betoji? Azt hittem, ezt a szót csak gyerekek használják. - Mégsem megyek odébb, hanem felülök az egyik magas székre a pult mellett.

Nem tudnám megmondani, mikor kezdett el bántani, amit mond. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, mi ez az egész, hogy az én helyemre márpedig nem keresnek senkit, és nincsen más szépség, sem hercegnő, sem efféle tetszelgő kifejezés, amit a próbán bárkire is lehetne használni. Hiába, nagyon úgy fest, hogy a büféseknek nem kell tisztában lenniük a darabok szereposztásával, ő pedig valószínűleg ennyire figyelt mindarra, amit az utóbbi napokban a kávém fölött elsírtam neki.
- Már elnézést! - De azért, akár emlékszik, akár nem, ez mégis csak sok. - Elmondanád, hogy mi a francot képzelsz magadról? - Kedvem lenne az arcába lökni a szép sorba kirakott szalvétákat, felállni és fizetés nélkül elsétálni. - Nem elég, kedves Teddy, - ejtem ki ezt a nevetséges becenevet, jóságos ég, ez inkább való plüssmackóknak, mint felnőtt férfiaknak - hogy ilyen lekezelően beszélsz velem, még azt sem tudod, miért vagyok itt.

Le kell hűtenem magam, nem akarok túlságosan kikelni ellene, hogy utána a szemtanúk belemagyarázzanak a felháborodásomba valami ocsmányságot. Nem, arra egyáltalán nincs szükségem. Mégsem értem, miért ilyen gúnyos, mikor én csak arra vágytam, hogy valaki meghallgasson - oké, ha úgy érzi, hogy eleget hallgatott már, szóvá tehette volna. Talán megsértődöm, de akkor neki egy gonddal kevesebb. - Látszik, hogy fogalmad sincs semmiről. Nem olvasol újságot? - És nem, már nem akarom felvilágosítani. Kell a fenének, hogy legyen még valaki a planétán, aki rajtunk csámcsog, vannak elegen anélkül is, hogy Monsieur Felfuvalkodott Büfést beavatnám. Hogy a helyemre bárkit? Jó vicc. Adel Alton akármennyit húz is a szövegemen, én itt akkor is nélkülözhetetlen vagyok, és a boszorkány piti próbálkozásai nem győznek meg arról, hogy rosszul döntöttem, csak mert "levadásztam az ő levetett férjét". - Tudod, ha udvariasabb lennél, most felajánlanám, hogy a keksz helyett elviszlek egy normális helyre, ahol normális ételt adnak. De mit tegyek, ha egyszer seggfejként viselkedsz? - Még csak meg sem bánom, hogy őszinte vagyok. Nem szokásom megbánni a dolgokat. Ő pedig nem őszinte, hanem undok velem - minden látható ok nélkül. Talán zavarják a szőke nők? Talán arrébb kéne állnom, mielőtt a képembe vágja a porcelán süteményes tálcát?