Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Nagy átalakítások vannak a szerkesztőségen, mivel egy tulajdonosváltást követően azt a döntést hozták, hogy online kell lennünk, amennyire csak lehet. Így aztán több oldalt is indítottunk, gyakorlatilag olyanok lettek mint egy tévé csatorna, az életmód, fitness, gasztronómia, turizmus újságírói állandóan ontják a tartalmakat, és igazából nekünk sincs nehéz dolgunk a magunk kis sportcsatornájával, meccs, futam, verseny az mindig van. Végül is én egy kicsit örülök is ennek a változásnak, így legalább már nem csak cikkeket írhatok, hanem kommentálhatok is, amikor egy-egy élő közvetítésünk van. Tiszta menő az egész!
Szóval, mivel irány váltás van, ezért az egyik barátnőmet, Nicky-t megkérték, hogy a következő cikke szóljon majd a “csináld magad a vacsorád mert az milyen jó neked” éttermekről. Ő meg, de csak mert ilyen jófej, kitalálta, hogy engem visz magával. Nos, ebben alapvetően nem lenne semmi, ha mondjuk nem annyi érzékem lenne a dologhoz, mint laposhalnak a hárfázáshoz. Pedig ezt mindenki tudja rólam, hogy ha összezárnak egy hűtőszekrénnyi alapanyaggal, én akkor is simán éhen halok a konyhában. De persze, menjünk. Mi baj lehet belőle? Legfeljebb levágom az ujjam és legalább mondhatom, hogy “én megmondtam”.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kell öltözni ezekre a helyekre, hogy mennyire csípjem ki magam, ha egyszer úgyis összepacáz majd valami haldokló állat és némi zöldségáru… Amúgy is, az ég szerelmére, rohadtul péntek este van, és mi dolgozni fogunk, nem gondolják, hogy majd még puccba is vágom magam! Fizetésemelés ide vagy oda, vannak dolgok amiért egyszerűen NEM tudnak eleget fizetni. Például azért, hogy egy konyhában, vagy tizenöt másik ember szeme láttára billegjek a tűsarkúban és bénázzak a nagykéssel. Kösz nem. Nicky amúgy is jól tud főzni, azt mondta nekem majd csak kevergetnem kell ha egyáltalán kell. Ismer már, kés közelébe se fog engedni ez tuti, mert akkor garantált, hogy lesérülök.
Szóval, úgy döntöttem lazára veszem a dolgokat, és a  Minnie egeres tornacipőm , egy farmer és a kedvenc (nem mellesleg szerintem autentikus) pólómra szavaztam, így legalább kényelmesen leszek béna. Az is egy szempont. Nem mondom, a nagyon cuki hostess csaj elég kerek szemekkel nézett rám amikor bejelentkeztem, de hamar összeszedte magát, mentségére legyen mondva. A kolléganőm még nem érkezett meg, így kezemben egy pohár borral keringtem a többi korán érkező közt, és nézelődtem, milyen plakátok és egyéb dekorációs elemek vannak itt. Aztán megpillantottam a lényeget: “Randivacsora két személyre” a mai este dátumával, szivecskékkel, és kibaszott vörös rózsákkal a képen. Ha van valami amitől szó szerint elmegy az étvágyam, az a romantika. Semennyire sem nőiesen köptem ki a korty boromat, finom fehérbor permettel beborítva az egy méteres körzetemben gyakorlatilag mindent. A kurva életbe, nem, nem, és nem! Nem fogok valami hülye randi izén részt venni csak azért mert az ismerőseim már unják, hogy szingli vagyok! Nem foglalkozok azzal, hogy takarítsak, inkább a telefonom túrom elő a zsebemből, és a barátnőmet hívom.
- Nicky! Nicky a rohadt életbe vedd már fel! - szűröm a fogaim közt, de csak búgó hangot hallok. Csessze meg magát. Háromszor is csöngetem, egyre kétségbeesettebben, majd amikor látom, hogy sms-t írt már tudom, hogy nem fog eljönni. Már éppen tenném is le a kezemből a poharat, hogy mielőbb távozzak a balfenéken, amikor egy hostess lány karon ragad, szinte lobogok utána és látom, hogy a másik kezével már nyúl is egy srác után, hogy hasonlóan lendületesen vezesse az utolsó szabad pulthoz.
- De… kisasszony, itt valami óóóriási… - kezdeném, hogy mégis mekkora bakot lőtt ezzel, mert én aztán nem fogok főzőcskézni, de a szavamba vág, és megállít szépen a pult mellett, a srácot meg mellém terelgeti. Hű azannyát de magas! Épp csak egy pillantást vetek felé, de esküszöm az első reakcióm az, hogy távolabb lépek egyet tőle, hogy “beleférjen a képbe”, mert olyan nagyon nagyra sikerült nőnie.
- Így. - állít vissza az előző helyemre a csaj, ahonnan elmászkáltam, de olyan szigorú arcot vág közben, mint az ovis dadusom, szóval nem merek ellenkezni. Maradok a seggemen! - Mindjárt kezdünk. Ha ma nem éreznétek, hogy egy hullámhosszon vagytok, vissza jöhettek jövő héten is, és akkor majd más mellé osztunk be titeket! - mondja mintegy mellékesen, majd el is siet, hogy ugyanígy beállítgassa a többi lányt és fiút.
Fókuszálok, az ajtó melletti plakátra, majd a pulton lévő szórólap apróbetűs részére nézek. Azt írja, hogy ha egyedül érkezik valaki, a kis “kupidóik” majd párba rakják valakivel akivel tutira jó estét töltenek majd el. Aha, szóval ez az ide ráncigálás ez volt a kupidó meg a sors keze mi?! Szemem sarkából nézek újra a kegyetlenül magas pasas felé, de így konkrétan csak a mellkasát látom, szóval oldalra kell biccentenem a fejem is a művelethez. Kosárlabdázik talán? Vagy kézilabda? Elég sportos, de lövésem sincs mi lehet a választottja, amíg meg nem érzem nagyon halványan a klór illatát. Tehát, valamilyen vízi sport, ezt az illatot nem lehet összetéveszteni semmivel sem. Az, hogy péntek este is árasztja magából az uszoda szagot arra enged következtetni, hogy legalábbis aktívan edz ha nem is versenyszerűen. Talán nincs veszve a dolog, és nem fogunk kukán álldogálni egymás mellett? Némileg zavartan, másrészt tanácstalanul nyúlok a fürtjeim közé, hogy minimális fejvakargatással kiötöljem, mi legyen. Majd az Univerzum eldönti. A kezem nyújtom a srác felé, és semleges arccal nézek rá fel, hogy majd’ kitörik a nyakam.
- Minnie Mitchell. - amennyiben viszonozza a gesztust, kézfogást követően már inkább kíváncsian de jóval barátságosabban fürkészem az arcát. Ha elereszt valami gyenge Minnie egeres poént hétszentség, hogy hazamegyek. Majd ezzel üzen az Univerzum. Szerintem már az összeset hallottam egyébként is, úgyhogy ha csak nem áll elő valami új dologgal, jobb ha nem is próbálkozik ilyesmivel. Amúgy meg, nem értem miért kell úgy tenni mintha az én nevem hangozna a leghülyébben…

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

Szép is az, amikor az embert már rögtön az első randin felültetik! Pedig amikor az edzés után, délután ráírtam Jessicára, még úgy tűnt, hogy minden sínen van, ő is úgy tervezi, hogy itt lesz. Ehhez képest? Fél órája hiába írok neki bármilyen csatornán, csak elolvassa, de nem reagál, miután pedig kétszer megpróbáltam felhívni, és nem vette fel, már ki sem cseng a telefonja. Ha egyből ez az eset állt volna fenn, akkor esélyesen már ezerrel rágnám a kefét, hogy csak nem történt valami baj vele? De miután nem úgy nézett ki, hogy akár csak elindult volna otthonról, valószínűleg csak meggondolta magát, vagy valami más programja akadt. Csessze meg! Éreztem én, hogy elsőre az is bőven elég lett volna, ha csak beülünk iszogatni valahová, miért is hagytam rábeszélni magam erre a főzd-magad-a-vacsorádat hülyeségre? Persze, tudom, azért, mert az én szívemhez is a hasamon keresztül vezet az út, ráadásul még a főzéssel sincs bajom, és egész poénnak tűnt ez az egész.
Legalábbis kettesben annak ígérkezett, így, egyedül, már kevésbé vicces a helyzet, de két pohár bor után úgy döntöttem, hogy a fenébe is, ha már fizettem érte, akkor nem fogom veszni hagyni! Főzök valamit, vacsorázok egy jót egyedül, aztán hazamegyek, tanulópénznek jó lesz ez az este.
Csak éppen azzal nem számolok, hogy ember tervez… a szervezők meg újraterveznek. Az apró betűs rész a plakát alján, miszerint az egyedül főzőcskézek nem opció, az én figyelmemet is sikeresen elkerülte, így amikor az egyik szervező csaj odajön hozzám, afelől érdeklődve, hogy várok-e még valakit, vagy egyedül vagyok, szemrebbenés nélkül biztosítom az utóbbiról. Hogy aztán, mire kettőt pislogok, már arrébb is terelgessen egy üres pult, meg egy alacsony barna hajú lány mellé.
Elnézve az öltözékét, nem is tudom, hogy mit gondoljak. Ennyire különc, hogy ilyen szerelésben állított be a sok kicsípett galambpár közé egy ilyen programra? Na nem mint ha én öltönyben meg nyakkendőben virítanék, de azért nem is egy Walt Disney-s tornacsukában érkeztem… Vagy csak szimplán örök gyerek típus? Vagy ennyire odáig van a főzésért, hogy úgy gondolta, vicces lesz egy ilyen pólóban érkezni? Esetleg semmi ilyesmi, csak neki sem úgy alakult az este, ahogy tervezte… Mindenesetre nem tagadom, érdekes fordulat az estében, a tervezett randi helyett egy vakrandi? Csinosnak legalább csinos, reméljük, hogy a többivel se lesz gond.
- Jövő héten is? Milyen nagy reményeket fűz kettőnkhöz, ahhoz képest, hogy először látjuk egymást. – címezném a csajnak a szavaimat, de a végét inkább csak magamnak motyogom az orrom alatt, lévén, már tovább is röppen egy másik párhoz, hogy őket is egymás mellé igazítsa. Talán fotó is készül, vagy mire fel ez a nagy sürgölődés? Netán egyenesen TV műsor? Elvégre kell valami, amin jót röhöghet a nép.
- Szia! Balázs. A családnevemmel inkább nem fárasztalak, hidd el, úgy se boldogulnál vele, én meg már annak is örülni fogok, ha a keresztnevembe nem törik bele a nyelved. Mást nem, majd ha eljutunk a harmadik randiig, elárulom azt is, ha még érdekel. – viszonzom a kézfogását, a tekintetem pedig akaratlanul is újra a cipőjére vándorol, és szinte kiül az arcomra a kérdés, ez most komoly?
- Bocsi a hülye kérdésért, de tényleg Minnie-nek hívnak, vagy… ez csak valami becenév? – esetleg egy megszállott fanatikussal hozott össze a sors, akinek otthon mindenén Minnie egér virít. Utóbbi esetben az ég irgalmazzon nekem, az ilyenek is csak egy fokkal jobbak, mint a hittérítők.
Közben pedig úgy tűnik, kezdünk! Az egyik szervező kisétál a porondra, tájékoztatva az összegyűlteket az este menetéről… hogy nem kell aggódni, milyen jó dolog is a közös főzés, jó buli lesz, ráadásul lesz egy rakás segítő akikre bármikor számíthatunk, no és nem utolsó sorban, senki sem fog éhen maradni a nap végére, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.
- Remélem nem vagy vega, vegán, ilyen-olyan-amolyan érzékeny, fénydiétás, vagy bármi hasonló, manapság divatos étkezési zavaros… - súgom oda a lánynak, miközben reménykedő tekintettel rásandítok, mert ha most beközli, hogy de ő márpedig csak nyers zöldségeket meg gyümölcsöket eszik, inkább most rögtön hazamegyek. Azt már meg se kérdezem, hogy hogy áll a főzéssel, az valahogy magától értetődő számomra, hogy csaj, tuti ért hozzá. Pláne, mert kinézet alapján se olyan karót nyelt sznob, aki külön szakácsot tartson otthon a családi luxusvillában.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Nem hittem volna, hogy a barátnőm így kibabrál velem. Persze, tudom hogy unják, hogy azért lógok inkább a srácokkal (a seggfejekkel az irodából), mert nem akarok a harmadik kerék lenni amikor a pasijukkal lógnak. Mármint, tényleg, nem akarok velük lenni amikor a pasijukkal vannak… Eleinte fura volt, hármasban elmenni valami hülye múzeumba, vacsorázni meg ilyesmi. De aztán már kifejezetten rosszul éreztem magam amiatt, hogy tartom nekik a gyertyát szóval inkább eljárok sörözni a seggfejekkel ahol csak még nagyobb seggfejeket ismerek meg és az egész szingli-pokol csak még mélyebb lesz és még reménytelenebbnek tűnik kijutni belőle. Ezért nem jött el Nicky, mert azt akarja, hogy ismerkedjek. Szóval… 
Ezert is állok itt emellett a srác mellett, ahová a hostess lány cincált. Nem mondom, ő azért kicsit jobban felkészült erre a randi estre, mármint, elég csak rá nézni. Egész jól néz ki, és nem csak amiatt mert minden csaj odáig van a megdöbbentően magas pasikért, hanem tényleg. Tényleg… Cuki. Tudom a pasik utálják ezt a jelzőt, de van abban valami kölyök szerű amilyen kócosan áll a haja pedig látom, hogy foglalkozott vele. És igen, tényleg jobban felkészült már ami a ruháit illeti, ő tényleg randihoz öltözött. 
Amikor a csaj után mormog, képtelenség nem elmosolyodni rajta. Na igen, azért ez egy egész kicsit illúzió romboló volt.
-Baládzs? Így mondtad? - eléggé igyekszem helyesen kiejteni és szerintem nem is volt olyan rossz elsőre. Ez valami kelet-európai név lehet, ahogy az egyetemről emlékszem. Mert bárki is hiszi vagy sem, volt egy egész szeminárium arról, hogy miként ejtünk ki bizonyos külföldi neveket. Ez annyira nem is meglepő, kommentátorként elég sok hülye nevet kell kimondanunk viszonylagosan hezitálás nélkül és viszonylag helyesen. Kissé felvonom a szemöldököm amikor azt mondja, hogy majd a harmadik randin mondja csak meg a családnevét. - Halljuk, annyira nem lehet borzasztó! Hacsak nem vagy Finn, a Finn nevekkel sose boldogultam. Milyen hülyeség már ez az egész "tegyünk pöttyöket meg vonalakat a magánhangzókra" dolog! - mosolyogva nézek rá fel, mit sem sejtve arról, hogy mi a srác neve de hát aki ismer úgyis tudja hogy általában előbb jár az a nagy pofám mint kellene.
-Minnea. De még gyerekkoromban rám ragadt a Minnie.  - megvonom a vállam mert tényleg nincs ebben semmi, ez a nevem, anyuék ezt adták. Nem rosszabb mint ez a Baládzs vagy mi amivel ő kénytelen élni. 
Nincs túl sok időm ezen morfondírozni mert közben elől elkezdődött valami. Naná, hogy előttem is valami égimeszelő áll, szóval nagyjából semmit se látok, persze hallgatom amit mond a csajszi arról hogy milyen jól fogjuk érezni magunkat és lesznek akik majd segítenek de valahogy nem bízom abban, hogy egyáltalán ehető lesz az eredmény. Amikor közelebb hajol, csak még biztosabb leszek abban, hogy neki van uszoda illata. Fura, de esküszöm kiegészíti a többi, mesterséges illatot ami körülveszi, és egész jól is áll neki. 
-Nem, semmi kóros. - nyugtatom meg egy kicsit, legalábbis remélem. Fura ez az egész de szinte élvezem a helyzetet. Baládzs egész jófejnek tűnik és végül is egy vacsorába nem halok bele. Remélhetőleg. 
Elől már a menüt ismertetik. Valami fura saláta, körtét és diót emelget a nő, szóval gondolom ez is lesz benne. Aztán rozé kacsa valami fura nevű párolt káposzta szerű ízével és valami számomra totál érthetetlen szósszal. Meg brownie és fagyi. Ez utóbbit szerencsére nem nekünk kell elkészíteni. 
-Egész jól hangzik, szeretem a rozét. - jegyzem meg, épp abban a percben amikor a csaj elkezdi magyarázni, hogy mi a tök az a rozé kacsa. Nabaszki, ebben sincs pia! Én meg rekord idő alatt csináltam hülyét magamból! - Oké, bavallom nem tudok főzni de mégis milyen nehéz lehet megcsinálni egy ilyen ízét? - elég csak egy pillantást vetnem az előttünk lévő étel halomra és látom hogy rohadtul nehéz. Próbálok figyelni, hogy mi az első lépés, aztán a séf azt mondja, hogy van öt percünk felvágni a hagymát és megpucolni a répát a szószhoz. 
-Szerintem ha mind a ketten vacsorázni szeretnénk, jobb ha nálad lesz a kés, mert esküszöm ha a közelébe kerülök hétszentség, hogy megvágom magam. Vagy mást, ez a szituációtól függ. - magam elé húzom a répát, biztos ami biztos. Oké, lehet, hogy nem vagyok egy konyhatündér, de legalább most próbálkozok. Egy kicsit. Szerencsére hamar megtalálom a hámozót, így már neki is esek a répának, és egészen jók a részeredmények, szóval némi csevegést engedélyezek magamnak. 
-Tudod, ahogy a többieket elnézem, neked nagyon nem itt kellene lenned. Mármint, nem kellene ilyen főzőcskézésre járnod, gondolom a csajok az uszodában simán mind utánad fordulnak. - aztán persze azonnal leesik, hogy túl azon, hogy szokás szerint indiszkrét voltam, még egy kicsit talán Sherlock Holmes-os is. - gondolom, nemrég voltál uszodában, ettől az illattól szinte lehetetlen megszabadulni. - teszem hozzá félig meddig magyarázóan, miközben oldalra pillanatok, hogy mit is csinál a hagymával. 
-Csak azt akartam mondani, hogy túl jól nézel ki egy ilyen vakrandis dologhoz, ennyi az egész. - talán egy kicsit sietősebben mondtam ezt neki mint az ideális, de ez az egész kezd bőven kínos lenni. Gondolkodás nélkül nyúlok a poharamért, hogy szemrebbenés nélkül ürítsem ki belőle a bort. Mitchell, igazi szerencsétlenség vagy! Talán a csajoknak igaza van és randiznom kellene, mert ez valami katasztrofálisan megy nekem ma! Biztos berozsdáltam! 

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Majdnem. A végén nem „dzs”, mint a dzsungel szóban, hanem „zs”, mint ahogy a franciák a bonjour-ban ejtik. Balázs. De már elsőre is jobban sikerült, mint a nagy átlagnak szokott. – dicsérem meg, miközben megcsillan a remény, hogy talán nem olyan totális nyelvi analfabétával hozott össze a sors, mint amilyen az amerikaiak többsége. Tényleg ennyire nehéz kiejteniük egy olyan hangot, ami nem szerepel az ábécéjükben?!
- Legyen, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. Nem, nem vagyok finn, de ha ennyire odáig vagy a magánhangzókon csücsülő pöttyökért meg vonalakért, akkor az én nevemet is imádni fogod. Megspékelve pár dupla mássalhangzóval… - magamban már előre jót szórakozok azon, vajon milyen gyorsan fog eltűnni a mosoly az arcáról, ha meghallja a nevemet? Várok is néhány pillanatot már csak a hatás kedvéért is, vagy ha esetleg meggondolta volna magát idő közben, akkor most szóljon, vagy hallgasson örökre, mielőtt széles mosollyal a képemen elárultam volna – Csíkszentmihályi.
Amolyan „most már mindent értek” megvilágosulással az arcomon bólintok, amikor megtudom az igazi nevét, így azért már egyből kerekebb a kép. És ha nem kezdődne a műsor, akkor azt is elmondanám neki, hogy korábban nem ismertem ezt a nevet, de egyébként mennyire szép és különleges, így viszont, miután a szervezők bősz pisszegések közepette igyekeznek elcsitítani a csapatot, inkább csak szótlanul várakozok. Sokáig úgy sem bírom megállni, hogy ne beszéljek.
Körte meg dió… őszintén szólva, pálinkának mindkettőt jobban szeretem, mint salátának, de ízlések és pofonok, valószínűleg úgy sem ezzel fogunk jól lakni, még Minni szavaira is egyetértően bólogatok a rozé kapcsán, pont, miközben kiderül, hogy mi naivak… a rozé bornak köze nincs szerencsétlen kacsának, csaaak a szíííne miatt hívják így.
- Tuti, hogy ezt a receptet is valami csaj találta ki. A pasiknak a rozé bor. Mint ahogy a mályva virág, a lazac hal, a barack gyümölcs, nem pedig valami színárnyalat. – közlöm bölcsen, ha esetleg Minni is abban a naiv hitben élne, hogy a férfiak 10 színnél többet hajlandóak elismerni. Lehet, hogy kivétel erősíti a szabályt, ilyen szempontból tuti, hogy nem számítok kivételesnek.
- Ugyan már, nem kell szerénykedni, aztán meg csukott szemmel, feleannyi idő alatt összedobod az egészet, mint a többiek. – legyintek a megjegyzésére, kicsit arra emlékeztet, amikor a stréber évfolyamtársak azon sopánkodnak, hogy semmit sem tanultak a zh-ra… aztán meg miután a fél társaságot meghúzzák, pont ők azok, akiknek dicséretes, csillagos ötös, A+++ lesz a dolgozata. Szóval hiszem, ha látom, hogy tényleg nem tud főzni.
- Tudod, elég ha azt mondod, hogy nem akarsz hagymát pucolni, mert megríkat, és elkenődik a sminked, veszem a lapot annyiból is. Küzdjek én vele, tiszta sor. – de ha már annyira így szeretné, ám legyen, ha övé a répapucolás, készségesen nyúlok a hagymáért és késért, az már úgy is rutinból megy, mondhatni, hungarikum. Fogj egy hagymát, aprítsd fel kis kockákra, olajon/zsíron párold üvegesre…
- Hm? – nézek fel egy pillanatra megdöbbenten, amikor megkapom, hogy nem kéne itt lennem, szinte süt az arcomról az értetlenség, hogy mi alapján jutott erre a következtetésre, így a hagymaaprítással is megállok egy pillanatra, várva. Aztán meg azért, hogy mégis, honnan vágta le az uszodát ilyen könnyedén? Ja, a klórszag miatt, amit lehetetlenség bármivel is teljesen eltüntetni, akárhogy is próbálkozik az ember.
- Talált, süllyedt, délután voltam. Te is úszni jársz, vagy van valaki az ismerősi körben, rokonságban? Vagy csak ennyire kifinomult orrod van? – kérdezek vissza, bár azt már első látásra is biztosra vettem, ha jár is úszni, tuti, hogy csak hobbi szinten, nem épp olyan alkata van, mint az úszó csajoknak. Mármint jó értelemben!
- Hát, köszi. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy igazából nem vakrandira készültem, sőt, magamtól valószínűleg eszembe se jutott volna ide jönni, de úgy tűnik, aki után én fordultam meg az uszodában, meg akinek a fejéből ez az egész főzőcskézős est kipattant, annak akadt jobb programja is, úgyhogy… ez van. – vontam vállat, nem épp a terv szerint alakult, de az nem jelenti azt, hogy nem érezheti jól magát az ember, vagy ne lehetne kihozni belőle a lehető legtöbbet.
- És veled mi a helyzet? Már nem sértésből, de ha már ennyire nem szeretsz főzni, hogyhogy itt vagy? Reménykedsz, hogy itt majd megtanítanak, este az az álmod volt, hogy itt fog eltalálni Cupido nyila, vagy szimplán téged is felültettek? – kérdezek vissza, miközben végzek is a hagymaaprítással. És még egy könnyet sem ejtettem! Na ki a profi? Mindenesetre azért oldalra sandítva vetek egy pillantást a répákra, Minnie hogy halad velük, hagyjam még, hadd érvényesüljön egyedül, legyen egy kis sikerélménye, vagy inkább segítsek be neki?

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Meglep a magyarázat és a segítsége a kiejtés terén, de feltételezem nem először kényszerült ilyesmire, így csak bólintok majd minden különösebb neki feszülés nélkül újra megpróbálom. 
-Balázzs… nem, nem így volt várj. - megint neki szaladok mert nekem valahogy nem sikerült olyan dallamosra mint neki. - Balázs. Egész érdekes név, mintha valakit épp oldalba böknél, hogy figyeljen már rád. - mosolyodok el, majd amikor azt mondja hogy van benne mindenféle pöttyös, vonalkás betű és… mi a szar az a dupla mással hangzó??! Aztán amikor kegyelem döfésként eláruja, esküszöm elvesztem az uralmam az arcom felett és ki is ül rá a "na menj te a picsába" nézésem. 
-Ezt most kihagyom, mert különben éhen maradunk és még hajnalban is a neveddel szenvednék, de talán majd a harmadik randin megpróbálom kimondani. - kacsintok rá, ha már így dobálózunk szavakkal, hogy mi lesz majd a jövőben. Érdekes fazon, és megvan a kellő humora ahhoz amivel az amerikaiak minimális nyelvi készségét kezelni tudja. Mert elismerem, hogy nem vagyunk valami nagymenők az idegen nyelvek elsajátításában. 
Nincs több idő arra, hogy ismerkedjünk, máris elkezd a nagyon komoly mégis nagyon kedves és türelmes hangú séf beszélni. Hű ha tudná, hogy már az ételek nevét se értem nem hogy azt ahogyan el kell őket készíteni?! Esküszöm tényleg azt hittem a rozé az majd a bor lesz. És nem, baromira nem de hát mit is várok tőlük, puccosnak tűnik az egész kóceráj. 
-Nekem ne mondd, húsz pasival dolgozok egy irodában, szerintem már én se tudom milyen az a türkiz vagy a magenta. - vágok egy nem feltétlenül nőies grimaszt. Tény, hogy az utóbbi fél évben eléggé… mondjuk úgy, hogy férfias lettem bizonyos viselkedési formákat illetően.. Ugyanúgy eszem a hamburgert mint ők, sört iszok és ja, benne vagyok minden böfögő és hotdog evő versenyben. Ha ennyi férfi közt dolgozol eldöntheted, hogy te leszel a kis királylány akinek mindenki szívja a vérét vagy közéjük állsz. Lehet tippelni, hogy "baszki még sose láttam csajt egy egész hotdoggal a szájában" Mitchell melyiket választotta. 
Csóri srác ha tudná, hogy nem csak szerénykedek hanem tényleg finom sincs mit kell csinálni biztos nem állna itt ilyen nyugodtan. A legjobb esetben is valami félig nyers félig égett, emberi fogyasztásra mérsékelten alkalmas dolog kerül a tányérra, ha rajtam múlik. 
Próbálom is neki ezt átadni amikor a hagymát inkább rá lőcsölöm, de meglep a kissé szexista válasza. Meg is állok a mozdulattal, pedig már épp kezdtem volna rájönni, hogy hogyan működik a hámozó. 
-Nem akarlak elkeseríteni, de nincs minek elmaszatolódnia. Tényleg jobb ha nem vágok semmit, reménytelen eset vagyok a késekkel. - pillantok felé némileg zavartan, mert a feltételezése jogos, bármelyik normális, New York-i nő arcán lenne vagy fél kiló vakolat ha emberek közé merészkedik, de én ebben is más vagyok. Nem sminkelek szinte sose, néha használok csak szemhéj tust és spirált, meg vörös rúzst,semmi egyebet. Nem látom be mi szükség lenne rá, én nem tartom magam csajosnak, már gyerekként se voltam az. 
Aztán jön a szokásos baromságom, csak jár a szám mintha muszáj lenne pedig most tényleg jobb lett volna ha hallgatok, mélyen hallgatok. Tisztára hülyét csinálok magamból! Inkább minimálisan terelem a témát de úgyis tudom, hogy már fölösleges, elrontottam. 
-Még az egyetemen volt egy úszó haverom, neki volt ilyen illata minden edzés után. Én inkább futni szoktam, nyáron ott voltam a Brooklyn-i 10 mérföldes versenyen, bár bevallom az tényleg elég kemény volt, szerintem nem szabadna ilyen melegben is megtartani. Majdnem kipurcantam az utolsó két mérföldön. - teszem még hozzá mert tényleg, brutális volt. Oké én is elrontottam mert túlságosan hajtott a verseny szellem, nyilván aki az első húszban végez az jobban megnyomja a tempót mint kellene. 
Azon viszont teljesen ledöbbenek, hogy azt mondja ilyen rondán beültették a hintába. Közben ez a nyomi répa is kész, már csak egy szál maradt amit meg kellene hámozni, de azt is látom, hogy fel is kell majd darabolnom ami már nehezebb feladat. 
-Ooh! Sajnálom, hogy nem jött el. De azért remélem jól fogod majd érezni magad. - mondom őszintén, hiszen elég tré dolog amikor így hozzák az ember tudomására, hogy nem feltétlenül kölcsönös a vonzalom. De egész jól viseli, ahhoz képest. 
-Én egy kolléganővel jöttem volna, ugyanaz a cég csoport üzemelteti a rovatokat aminél dolgozunk, a cikkéhez kellett volna anyagot gyűjtenie. Nekem legalábbis ezt mondta, bár az is lehet, hogy direkt küldött ide egyedül. Aztán az is lehet, hogy csak jót akart, és végül is el kell ismernem, hogy talán igaza van, bármennyire is a hátam közepére kívánom a főzést úgy általában. - vallom be, csak, hogy tovább rontsak a helyzetemen. Már ha lehet még hova rontani. 
Látom, hogy ő már végzett, előttem furcsán hámozott répák sorakoznak, így fogok egy kést és óvatosan próbálom a megfelelő méretre faragni őket távolról sem rutinos mozdulatokkal. Hogy tudta meg is pucolni ÉS fel is apritani a hagymát?! 
-Igazság szerint évek óta nem jártam senkivel, gondolom emiatt csinálták ezt velem. - vonom meg a vállam halványan mosolyogva mert egyrészt nem szégyellem a dolgot másrészt minek titkoljam? Úgyis kiderülne a dolog idővel. Addig a répákat is odébb teszem, mielőtt még tényleg sérülés lenne a dolog vége. - Igazából… Jobb ha most szólok, hogy nem vagyok átlagos. Mármint még annyira se mint az optimális lenne. - szélesebb mosolyra húzódik a szám, majd inkább arra figyelek amit csinálok, mert lemaradni végképp nem akarok, nem lenne jó ötlet. 
-Inkább mesélj, hol kaphat az ember komplett logopédiai kezelésre elegendő vezetéknevet? Nem tűnsz túl skandinávnak, és bár mondhatnám, hogy nem vagyok képben, de ez nálam szakmai ártalom szóval valamelyik közép-kelet európai országra tippelek. Ha úszó lennél, csak egy tipp lenne, ha esetleg vízilabda akkor van több is. - ahogy a répákat beleteszem a fazékba, kíváncsian nézek rá. Igen, sport mániám van, és bár nem nézek mindent élvezettel, de az eredmények téren, főleg az olimpiai sportokban képben vagyok. Szakmai ártalom vagy inkább a suliban tanultam, de tény, hogy ha víz akkor ott valahol Európa szívében van egy kis ország ahonnan egész tehetséges versenyzők jönnek. Csak épp a cseppnyi állam neve nem jut eszembe, így próbálok időt nyerni,mar ha tudok. Nem tagadom, hogy egész helyesnek tartom és ritka normálisnak tűnik, így aztán még ha nem is lenne ebből semmi, szívesen beszélgetnék vele, akár csak úgy is.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Alakul… - mosolyodok el, amikor újra nekifut, és csodák csodájára másodszorra százszor jobb eredményt ér el, mint az amerikaiak 99%-a. Ahogy pedig harmadszorra ejti ki, csak azért vélek némi enyhe akcentust felfedezni benne, mert tisztában vagyok vele, hogy nem magyar – ha épp másra figyeltem volna, és úgy szólít meg, lehet, hogy gond nélkül megtévesztett volna.
- Köszönöm! Visszaadtad az emberiségbe vetett hitem, hogy van még remény! – szívem szerint kezet is csókolnék neki örömömben, de ennyire ne rohanjunk azért előre, amúgy is tudom, milyen hárklisak tudnak lenni az amerikaiak arra, ha valaki belemászik a személyes aurájukba. Hát még csak úgy letapizni őket! Mindenesetre a vezetéknevemmel nem maradt el a várva várt hatás, nem sokon múlt, hogy nem nevettem fel hangosan az arckifejezését látva, annyira őszinte volt.
- Oké, áll az alku! – megyek bele a dologba, elvégre úgy sem azért jöttem, hogy nyelvleckéket tartsak a magyar nyelv szépségeiről, vagy nemlétező logopédus-karrieremet építgessem, hanem, hogy főzzünk, meg vacsizzunk egy jót, az már más téma, hogy nem épp azzal a partnerrel, akivel korábban terveztem, de ez legyen a legkisebb gond! Lehet, hogy még jobban is jártam, hogy Jess nem jött el.
Közben elkezdődik a műsor, és a menüsor ismertetése is, de igazából annyira „bevezető-szagú” az egész, hogy sok érdemi dolog nem hangzik el, ameddig legalábbis figyelek. Bezzeg, amikor végre munkához látunk! Úgy azért már egy fokkal izgalmasabb.
- Húsz pasival?! Wow, hát… nem is tudom, hogy gratuláljak, vagy inkább részvétet kívánjak. Hogy bírod? – bukik ki belőlem a kíváncsiság, mert legyünk őszinték, annak is megvan a maga hangulata… ami mondjuk nagyban függ attól is, hogy állnak hozzá. Mint ha Minnie ott se lenne, vagy ha már legalább egy nő jelen van, azért moderálják magukat valamennyire?  Utóbbi eset a wow, ha meg az előbbi, akkor inkább a részvétkívánat felé billen az a bizonyos képzeletbeli mérleg.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldökömet meglepetten, majd valamivel közelebb is hajolok, hogy közelebbről szemügyre vegyem magamnak – mint ha annyira szakértő lennék sminkek terén… - mielőtt felvillanyozódva csillanna meg a tekintetem.
- Ejha, ezt nevezem! Ezek szerint élnek még nők New Yorkban akik smink nélkül kimerészkednek a házból. Pláne úgy, hogy ilyen randis eseményről van szó. – húzódok vissza az előbbi helyemre, miközben lassan hozzákészülődök a hagymapucoláshoz, aprításhoz – Igaz, neked nincs is szükséged rá, anélkül is jól nézel ki. – fűzöm még hozzá, felpillantva, miközben fél füllel a séf utasításaira is igyekszem figyelni. És még azt mondják, hogy a férfiak képtelenek egyszerre több dologra koncentrálni! Aljas rágalom!
Szerencsére eddig túl sok kihívás nincs a főzéssel kapcsolatban, puszta rutinmunka, így legalább jobban van időm faggatózni is, ha már ilyen jó nyomozó a másik, és ilyen minimális információmorzsák alapján ilyen jól átlátja a helyzetet.
- Huhh, a futás… Nem csodálom, az tényleg nem kevés. Ha lehet választani, én is inkább leúsznám, mintsem lefutnám ezt a távot, legyen akármilyen meleg idő mellé. – a víz legalább hűsít is, pihenni is jobban lehet közben… - állapítom meg, és igaz, nem a szívem csücske a futás, ettől függetlenül az edzések részeként ez sem szokott kimaradni. Hála a magasságosnak, hogy az edzőnk nem ilyen maratoni távokat nyomat velünk.
- Ez van. Mondjuk még mindig jobb, ha így, az elején bukik ki a dolog, mint ha akárhány találkozás után ejtik pofára az embert. Hát figyelj, jó a társaság, bor is van, a kaja is jónak ígérkezik… - vonok vállat vigyorogva, rajtam aztán ne múljon, megteszek minden tőlem telhetőt. Remélhetőleg ő se legrosszabb estéi egyikeként fog emlékezni erre a mai közösen főzős találkozásra.
Sokáig viszont nem tart az örömöm, amint megemlíti a kolléganőjét, azzal a lendülettel fagy az arcomra a mosoly, mert… ez_most_komoly_??? Már épp kezdeném a mártírkodást, hogy bezzeg ilyen is csak velem történhet meg, amikor folytatja, én pedig rájövök, hogy aggodalomra semmi ok… legalábbis azt hiszem, de azért biztos ami biztos, óvatosan csak rákérdezek:
- Akkor azt mondod, hogy neked ez most igazából… munkának indult? – puhatolózok, mert így azért már egészen más a helyzet, attól függetlenül, hogy nem egy konyhatündér. Sőt, igazából meg is magyarázza, hogy mit is keres itt. Mondjuk elég egy együtt érző pillantást vetni szerencsétlen répákra, azok után, amit a hámozóval művelt velük, azt hiszem, a vak is látja, hogy nem az erőssége a főzés.
- Milyen figyelmes és empatikus kollégáid vannak. Amúgy meg egyet se aggódj, ha jártál volna, de épp szingli lennél, akkor is próbálnának boldoggal, boldogtalannal összeboronálni. Az ikertesóm épp az esküvőjére készül, szóval képzelheted, hány hasonló kérdéssel találnak meg a rokonok, akárhányszor látjuk egymást. – sóhajtok fáradt együttérzéssel, miközben a pultot támasztom. Úgy tűnik, hogy nem csak a mi családunk ilyen elviselhetetlen ilyen téren, mást is fárasztanak vele, ha nem a család, akkor a kollégák.
- Nem vagy átlagos. Ez érdekesen hangzik… milyen szempontból? – érdeklődök kíváncsian, majd miután biztos távolságba került minden kés a felaprított répáktól, néhány karikát el is csenek, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ha meg esetleg Minnie szóvá tenné, csak mosolyogva letudom egy vállvonással a dolgot, mondván, „minőségellenőrzök”.
- Nos, kérlek szépen, a leggyorsabban és legegyszerűbben, első megoldás, ha bele születsz a családunkba, a második, ha beházasodsz. – jegyzem meg komolytalanul, miközben tovább hallgatom a logikáját, és azt kell mondjam, le a kalappal előtte, egészen jó irányba tapogatózik. Mondanám, ha paranoiásabb lennék, akkor egész para lenne, de egyelőre inkább kíváncsiságot és elismerést szül részemről.
- Hmm, és most jön az, hogy civilben nyomozóként dolgozol? Nem, tényleg nem sok közöm van Skandináviához, és Közép-kelet Európa is stimmel. És bár az úszás se rossz, de inkább a vízilabda felé húzott a szívem annak idején. Arra mik a tippjeid, Sherlock? – kérdezek vissza, miközben a hagyma is a répa mellett landol a fazék alján, megkínálva némi olajjal. Bár ha idáig eljutott, úgy, hogy szinte mindent maga rakott össze, nem pedig én meséltem, nem hiszem, hogy különösebb nehézséget okozna neki kitalálni, hogy Európa melyik országából fújt erre a szél.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Hah, tudtam én, hogy király vagyok! Az arca elég beszédes, és úgy tűnik harmadszorra telitalálatos voltam, és jól ejtettem ki, hogy Balázs. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de láttam már rosszabbat is. Csak mosolygok, amikor ezen kezd el örömködni, majd megvonom a vállam mintha semmiség lett volna.
- Alábecsülted az erőmet, Obi Wan. - kacsintok rá játékosan - Le merném fogadni, hogy valami hagyományos Türkmén névvel te se boldogulnál elsőre. - ugratom egy kicsit, de csak amíg meg nem hallom a vezetéknevét. Hogy mi van?! Nagyon részeg, nagyon analfabéta emberek scrable-t játszottak, és az egyikük ráírta az anyakönyvi kivonatára az eredményt. Tuti! De azért nem marad el tőlem sem a válasz, és ha adj Isten eljutnánk addig, hogy már három randin is túl legyünk, szerintem tényleg teszek egy próbát ezzel a Szigzendmidzsáj valamivel… csak, hogy legyen oka instant kiábrándulni belőlem.
Mármint ha egyáltalán belém ábrándul, mert ahogy hallgatom a séfet… erre egyre kisebb esélyt látok. Most komolyan, miért kell a szaftot “jus”-nek hívni, és mi a bánatos pélóért nem locsolunk egy kis bort amellé a szerencsétlen varjú mellé? Most tényleg, ennyire csajos a menü, hogy a színükről nevezzük el a kajákat? Jó, hogy nem ibolyalila szilvatorta lesz Barbie rózsaszín málnácskákkal… vagy az én agyam lenne már túlságosan cinikus és férfias? Ki tudja.
- Á, ki lehet bírni. - legyintek a kollégáimmal kapcsolatos megjegyzésére, majd elvigyorodok, és teljes Minyon nagyságomban kihúzom magam. - Tudod, elég, ha követed a farkas törvényeket, és bebizonyítod, hogy neked vannak a legnagyobb golyóid. - nyomom összébb jelentőségteljesen a felkarommal a “csajokat”, mielőtt kibuggyanna belőlem a nevetés. - És az a durva, hogy ez tényleg így van, ha nem szántam volna el magam, hogy jobb leszek a pasis dolgaikban mint ők, tutira elkönyveltek volna kis királylánynak, úgy meg nem lehet együtt dolgozni. Cserébe tompultak a személyiségemben amúgy is csak elvétve fellelhető női jellegzetességek. Például már nem zavar ha valaki káromkodik vagy csak simán lezabálja magát a hamburgerrel. - vonok vállat, mintha ez semmiség lenne, mert az én szememben az is. A nő ismerőseim többsége már teljesen ki van akadva ettől, hiszen én magam is elég sokat káromkodok, és néha elég… furcsa vicceim vannak. Perverzek, de tényleg.
De ettől még nem vagyok pasi, sőt. Nem értem miért, de zavarba jövök amikor közelebb hajol, és az arcomat fürkészi. Most mit bámészkodik? Ha kívülről látnám magunkat, tutira úgy festenénk, mint amikor a zsiráf lehajol egy bokorhoz. Hogy tud ilyen képtelenül magas lenni?! Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ott ahol a feje van, már teljesen más a légkör is.
- Igazából nem randira jöttem, ha úgy lett volna, akkor azért valamivel jobban kicsípem magam én is. - mert hát, ne gondolja már, hogy én egy ilyen igénytelen tróger vagyok mindig. Fel tudok öltözni csinosan, csajosan ha arról van szó. Most épp rosszul jött ki a lépés a szempontomból, hogy ő pont egy normális(-nak tűnő), viszonylag jóképű pasi én meg úgy nézek ki mint egy ZS kategóriás thriller film mellékszereplője aki épp a baltás gyilkos elől menekül. Ilyen az én formám, de lassan már megszokom. Inkább a répákkal foglalkozok, de a kis megjegyzése hallatán meg is csúszik a kezem, hogy nem sokon múlt, hogy nem vágtam meg magam. - Öööm… kösz. - mit mondhatnék erre, úgy mégis?! Inkább fülem hegyéig vörösödve gyötröm tovább a zöldségeket, szerintem ha tudnának beszélni már két perce kegyelemért könyörögnének.
- A legtöbb ember nem olyan hülye, hogy a nyár legmelegebb napján ebben a betondzsungelben futkározzon. - jegyzem meg széles mosollyal az arcomon - Mondjuk, ha közvetlenül a futam után kérdezel, amikor még lélegezni is fájt, lehet inkább én is az úszást választottam volna. - ami egyébként kizárt dolog, mivel szinte fóbiás módon rettegek tőle, hogy bemenjek egy medencébe. Az uszodákban nincs a víznek ökoszisztémája, csak a különböző gombák és vírusok lubickolnak benne. Én meg abból kösz de nem kérek. Paranoiás, ki én?
- Csodálkozom ezen a pozitív életszemléleten. Eléggé ritkaság. - nézek rá fel elismerően. Kevesen állnának így hozzá az estéhez, egy ilyen fiaskó után. Több, mint normálisnak tűnik. El is mondom neki az én történetemet, hogy nem randizni készültem, és így talán nem kapok akkora fekete pontokat a megjelenésem miatt egy randi estén.
- Aha. Én azt hittem, hogy csak nem akar egyedül jönni, tudod barátokkal jobb a főzőcskézés vagy tudja fene. Közben meg lógva hagyott, hogy ismerkedjek.- vonok vállat, mert elsiklottam a feltételezés felett, hogy esetleg a barátnőmmel/kolléganőmmel randiztam volna. Ugyan már, ennyire nem lehetek férfias jelenség! Gyorsan ki is húzom magam újra, mellette szinte kényszert érzek rá, hogy ezzel a szabályos testtartással is nyerjek úgy fél centit. Nem mintha számítana, de azért mégis!
- Pfűű ne is mondd a rokonokat, az agyamra mennek nekem is. - forgatom a szemeimet majd együttérzőn mosolygok rá. Aztán leesik a tantusz. Hogy ebből a csávóból KETTŐT gyártottak?! Hát milyen igazságtalanság már ez a világgal szemben? Már Ő önmagában is “hiszem ha látom” kategóriás pasi, de, hogy van egy ikertestvére. Szerencse, hogy már jobban uralom az arcom, különben megint kilüne rá a menj-te-a-picsába nézésem. Hogyaaan?! Képtelen vagyok felfogni, hogy ugyanazokból az alkotóelemekből (cukor, só és minden mi jó) készült egy akkora és olyan elcseszett ember mint én, meg KÉT görög félisten mint ő. No way. - Az ikrek nem együtt szoktak csinálni mindent? - teszem fel a nyilvánvalóan idióta kérdést, mert amúgy meg se fordul a fejemben, hogy az ikertesója akár egyébként lány is lehetne.
Inkább a répákon töltöm ki a genetika igazságtalansága miatt érzett bosszúságomat, és totálisan szabálytalan alakzatokban nyiszálom őket. Karikák kellettek volna, azt hiszem. “Rusztikus” - jegyzem meg a répa lopkodós akciójára, és nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Ha rajtam múlik, ma mindössze ennyi ehető táplálék kerül a szájába, nem sajnálom tőle.
- Hát, semilyen szempontból. - tárom szét zavartan a karjaimat. Nem elég, ha csak rám néz? - Már gyerekkoromban is autóversenyző akartam lenni. Azóta meg teljesen beszippantott az autósport, imádom a benzingőzt, meg ha koszos olajos lesz a kezem, miközben az egész testemet belepi a finom gumipor. Én nem állok neki hisztizni ha elmennél a haverokkal sörözni és engem nem vinnél magaddal. Azt se tudom mik ezek a magazinos kuponozós napok amikért a csajok odavannak, sőt vásárolni se szeretek igazán. És egyáltalán nem tudok főzni. - teszem még hozzá egy halvány mosoly kíséretében, miközben nézem, hogy a hagyma is a meggyalázott répák mellé kerül. Nna, most jönne jól egy kis instrukció, hogy mi a következő lépés.
De mivel ez elmarad (szemlátomást van aki még nálam is bénább), inkább a neve és származása iránt érdeklődök. Mindent tudó mosollyal az arcomon emelem meg az egyik szemöldököm, ahogy a szemeit fürkészem.
- Úgy tűnik, nem osztogatjátok valami olcsón. - bólintok is mellé. Jó látni, ahogy gondolkodik, hogy miként juthattam ezekre a következtetésekre. Tetszik, hogy meg tudtam lepni. Mivel a séf újabb információmorzsákat csepegtet, ezúttal a krumpliról, ezért neki is állok meghámozni őket. Már kész kis hámozó ninja lettem! Ja, ez sem…
- Nos, kedves Watson, amennyiben vízilabdázol, először is elismerésem. Tökös gyerek vagy! - bólintok elismerőn - A tippek ezesetben Horvátország, Szerbia, esetleg Montenegro, Magyarország és Szlovénia. Másodszor, megkérnélek rá, hogy mondd még egyszer a neved, hogy szűkítsem a kört. - mosolygok rá, miközben képzeletbeli pipámmal az állam pöckölgetem jókedvűen. Minden nemzetnek megvannak a maga sajátosságai, és szerencsére a felsoroltak közül néhány játékos neve megmaradt a fejemben a vizsga után is. Senki ne kérdezze, hogy fért bele, de benne van. Ha kimondja újra, elgondolkodva húzom el az orrom, és egy teljes krumpli hámozási ideig morfondírozok. - Nehéz. - vallom be, de egyáltalán nem adom fel. Elgondolkodva teszek ki öt krumplit a pultra, majd halkan magam elé mormolva az eszembe jutó játékosok neveit, a kupacra vissza tolom azokat az országokat amik kiestek. Végül csak kettő marad, így újra Balázsra nézek, arcvonásait fürkészem. Lágyabb, ezerszer lágyabb mint az a Montenegrói pasas akinek a képe a tankönyvben. Kézbe kapom az utolsó szem krumplimat, és gyorsan egy H betűt hámozok rá, hogy diadalittasan tartsam elé. - Nyert? - érdeklődök izgatottan, mert azért komoly esély van a tévedésre is.
Miközben visszafordulok a krumplikhoz, megkapja a magyarázatot is, hogy hogyan csináltam.
- Sportriporter vagyok. Az egyetemen voltak egész félévnyi tárgyak az olimpiai sportokról, és arról, hogy mely nemzetek kiemelkedőek benne. Talán csalás, de ez alapján tippeltem. - sőt, némileg bűnbánón emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek - És nincs különösebb nyelvérzékem sem, a suliban tanultunk kimondani furcsa neveket is.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Tegyél próbára. Elsőre lehet, hogy nem, másodikra már nem kizárt. – vonok vállat vigyorogva, mert bár most így hirtelen nem ugrik be, azok meg mi fán teremne. Oké, nagyjából térképen még be tudom lőni őket, de hogy milyen néven futnak az ottani lakosok, azt már végképp passzolom – viszont abból kiindulva, hogy a magyar ábécében mennyi „fura” hang van, ami más nyelvekben általában kisebb számban van jelen… A világ egyik legnehezebb nyelve az anyanyelvem, oroszul meg szerbül is tudok valamennyire, úgyhogy lehet, hogy Minnie meglepődne. Vagy én sülnék fel nagyon, igazából az sem az első eset lenne…
A válaszán azonban, hogy hogyan boldogul annyi férfi kolléga között, kis híján hangosan is felnevetek, szerencsére még sikerül idejében megállni, csak némi kuncogás lesz belőle – igaz, a szomszéd asztaltól így is kapunk pár rosszalló pillantást érte, de hé! Nem az az est lényege, hogy jól szórakozzon az ember? Egyelőre úgy is csak a nagy semmiről beszélnek, nem maradunk le semmiről!
- Aztán csak vigyázz, mert nehogy túlságosan lekörözd őket, mert némelyik, törékenyebb férfiegó azt is meglehetősen nehezen tudja elviselni, ha egy csaj ennyivel jobb náluk. – valószínűleg ő is tisztában van vele, vagy legalábbis tudja kezelni a helyzetet, ha eddig még nem égett ki, vagy kattant be ennyi pasi kolléga között, mindenesetre jót mosolygok rajta, ahogy mesél. Ha valaki káromkodik? Ugyan, az amerikaiak azt nem is tudnak… egyszer tévedne be valami magyar kocsmába, vagy falusi építkezésre, lehet, hogy újragondolná magában a dolgokat.
A megjegyzésére csak hümmögök egyet, miközben próbálom elképzelni, vajon mit takarhat nála a „jobban kicsípem magam”, azok után, amit az előbb felvázolt, de aztán a bugyuta fantáziálgatás helyett inkább visszaterelem a gondolataimat a jelenhez, meg az előttünk sorakozó zöldségekhez.
- A legtöbb? Meglepődnél, hogy milyen sokan vannak azok is, akik elég hülyék hozzá. Akár télen a kemény mínuszokban, akár a nyári kánikulában. – jegyzem meg, mert elég kimozdulni a városba, szinte nincs olyan évszak, napszak, időjárási szélsőség, amikor ne látna az ember utcán futó, kocogó sportfanatikusokat. Szeretek én is úszni, de annyira hibbant még én se vagyok, hogy az oroszokkal menjek tavat lékelni, meg jeges vízben fürödni…
- Hát, köszi. Így is van elég dolog az ember életében, amin idegeskedhet, legalább azon nem akarok, amin nem muszáj. – vonok vállat a bókja (?) hallatán. Azt nem mondom, hogy egyszerű volt elsajátítani azt, hogy igyekezzek pozitívan állni a különféle dolgokhoz, és messze nem is megy még tökéletesen, de azt hiszem elmondhatom, hogy sokat javultam ilyen téren az elmúlt években.
- Cseles, azt meg kell hagyni. Meg hatékony is, úgy néz ki. Ezek szerint ennyire nehéz kimozdítani téged otthonról? – kíváncsiskodok tovább. Engem lógva hagytak, őt eleve azért szervezték be, mert ez volt a céljuk vele, hogy ismerkedjen… nem is tudom, melyikünknek vannak „jobb” ismerősei. Mondjuk esélyesen, fordított helyzetben, az ő helyében én sokkal rosszabbul viselném ezt az egészet, azt sem tartom kizártnak, hogy már csak azért is hagytam volna az egészet a fenébe, hogy megmutassam az ismerőseimnek, legközelebb így szervezkedjenek a hátam mögött. Ami viszont Jesst illeti, nos, kétlem, hogy hasonló indoka lett volna arra, miért nem jött el. Mondjuk, megnézném az arcát, ha a napokban valami lánnyal látna együtt az egyetem közelében, az lenne ám a méreg, nem a cián…
- Ugye?! Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak az én családom ilyen „tapintatos”, de mindig bebizonyosodik, hogy máshol sem feltétlenül jobb a helyzet. – gondolkozok hangosan, miközben a boromat kortyolgatom, fel sem tűnik, hogy esetleg milyen érzések suhannak át a másik arcán mindeközben, csak az zökkent ki a gondolataimból, amikor visszakérdez a tesóm kapcsán.
- Persze. Nem is tudom, melyik lenne kínosabb, ha ő kísért volna el ide, hogy gyertyát tartson, vagy ha én kísérgetném a párja helyett az esküvője részleteit egyeztetni. – forgatom a szemeimet, és inkább kortyolok egy nagyot a borból, miközben elképedve csóválom a fejem.
- Azok a sziámi ikrek, na, azok tényleg MINDENT együtt csinálnak. Mi meg? Nem is tudom, mióta az eszemet tudom, inkább mindig, mindenen versengtünk. – teszem hozzá hangosan merengve, miközben próbálom visszaidézni, hogy volt-e bármi olyan, amit nem muszájból csináltunk együtt annak idején… hát nem sok, az tuti.
Ahogy széttárja a karját, kezében a késsel, akaratlanul is hátrálok egy lépést, biztos, ami biztos, miközben hallgatom a gyerekkori álmait, közben pedig akaratlanul is elmosolyodok a kis monológján.
- Na, az tök király, hogy sikerült valóra váltanod a gyerekkori álmodat. Nem sokan mondhatják el magukról. – bólintok elismerően, amikor azonban a kuponozós napok kerülnek szóba, csak együttérzően sóhajtok egyet – Mázlista! Én se tudtam korábban, hogy mi ez az izé, naivan rá is bólintottam a húgomnak, hogy persze, elfurikázom, meg megvárom, amíg beugrik a boltba… azt hittem, hogy onnan fogok nyugdíjba menni, arról nem is beszélve, hogy az egy négyzetméterre jutó emberek száma milyen magas volt minden nyomorult üzletben, ahová amúgy a kutya se tévedne be! Soha többet! – borzongok meg, elég csak visszaidézni azt a pár hónappal ezelőtti esetet, mielőtt még költöztünk volna. Még jó, hogy a másik húgom kicsi az ilyesmikhez, mire ő ezekre rápörög, valószínűleg én már három országgal arrébb fogok lakni, minimum!
- Kérdezném, hogy hogy lehet az, hogy valaki nem tud főzni, de… azt hiszem, elég csak rád nézni. Így. – vetek egy pillantást a fazék alján pihenő, rusztikus répafaragványokra, és akkor még bele se gondoltam, hogy ez az egyszerűbb fele a történetnek, a java még csak ezután jön!
- Pedig ha tudnád, hogy még így is milyen kapós! Legalábbis apám esetében, ha rajtam múlik, előbb halna ki… – horkanok fel, elég csak a mostohaanyámra gondolni, aki annyi idős sincs, mint én… Nem is értem, hogy jutott eszébe apámnak olyat feleségül venni, aki a lánya lehetne kor alapján. Hogy én nem fogok a nyomdokaiba lépni, az is biztos, inkább sose nősülök meg. Szerintem meg is ütné a guta, lévén én vagyok az egyetlen jelen állás szerint, aki tovább vinné a családnevet.
- Köszönöm, Sherlock! – vigyorgok vidáman az újabb bók hallatán, miközben én is lecsapok az egyik krumplira, majd miközben Minnie detektíveset játszik, én is besegítek a pucolással. Félő, ha rajta múlna, éjfélre sem végeznénk, vagy nem maradna annyi a krumpliból, amivel jól laknánk ketten. Amikor megkér, elismétlem a nevem, szép, tiszta, magyaros kiejtéssel.
- Igazából annyira nem. – jegyzem meg úgy mellékesen, elvégre egy tucat szláv névből szerintem neccesebb lenne kitalálni, hogy ki melyik ország szülötte papíron. Bezzeg a magyar nyelv, kész Földön kívülinek számít Európán belül, annyira kirí a többi közül nyelvészeti szempontból.
Kíváncsian várom, hogy sikerül-e végül eltalálnia a származási helyemet, még a mosolyt is képtelen vagyok letörölni a képemről, miközben engem figyel, ám amikor válasz helyett egy újabb krumplit kezd kínozni, csak értetlenül vonom fel a szemöldökömet. Hát még akkor, amikor felém mutatja az egyiket, amit némi bizonytalansággal, de el is veszek tőle, hogy közelebbről megszemléljek.
- Bocsi, de… kínaiul nem tudok. – vallom be, miközben hol a krumpliba faragott hieroglifát próbálom megfejteni, hol az ő arcáról próbálok leolvasni valamit.
- Sportriporter? Wow, azt nevezem! Csalásnak nem mondanám, inkább szakmai ártalomnak. De akkor te legalább okosabban választottál annak idején, mint én. Akarsz nevetni egy jót, vagy inkább megpróbálod azt is kitalálni, hogy milyen szakon diplomáztam? – ejtettem a következő, megpucolt krumplit a közöttünk lévő tálba, hogy aztán az előbbi, általa meggyalázott, hieroglifás díszpéldányt is megpucoljam.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Tetszik, hogy meg tudtam nevettetni, valamiért ad egy kis magabiztosságot. Oké, nem randizni, kapcsolatot kialakítani érkeztem (ha így lett volna, nem ilyen trógerül öltözök hanem kidobom amim van a húspiacra), de ettől még, ha már így alakult, érezhetem jól magam. Legyen bármennyire is furcsa ennek a srácnak a neve, ő maga szerencsére egyáltalán nem az, mármint ha figyelmen kívül hagyom a rendkívül szokatlan termetét. Fogalmam sincs, hogy neki mik a szándékai mára, ő azért jóval felkészültebben érkezett mint én, szerintem minimum sejtette, hogy ez ilyen randizós főzőcskélés lesz. Ahogy nézem a vidám mosolyát, akaratlanul is felsejlik előttem, hogy mostanáig bizony elég szarul álltam az élethez meg így… a kapcsolatokhoz. Tény, hogy nagyon-nagyon régóta tipegek a szinglik útján, de ez nem jelenti azt, hogy ezen is kell maradnom. Mostanáig nem nyitottam a világ felé, de ez az európai srác rádöbbentett, hogy a világ nem fog észrevenni, ha nem hagyom neki.
- Gondolod, hogy ennyivel jobb tudnék lenni náluk? - kérdezek vissza, amikor óva int, hogy ne legyek túl sokkal jobb mint a férfi kollégák. Van benne logika, de egy magamfajta Minyon ugyan mégis, miben tudna jobb lenni? Bár így belegondolva… ja, elég alázós amit művelek velük, de hé, csaj vagyok, milyen menő már, hogy gyorsabban meg tudok inni egy korsó sört mint bármelyikük?
A megjegyzésére, hogy sokan télben-fagyban-hőségben-esőben is futnak, csak elvörösödök, és inkább hallgatok. Pont ilyen vagyok én is, az időjárástól teljesen függetlenül, szinte minden reggelemet egy kiadós futással indítom, vagy ha arra nincs idő akkor azzal zárom. Megvan ám ennek az előnye is, a combjaimmal szerintem már egy kamiont is össze tudnék roppantani.
- Megtaníthatnál rá, hogy ezt hogyan kell csinálni. - mosolygok rá halványan, elvégre módfelett hasznos tulajdonság, ha valaki a bajban is a jót keresi. Nekem nem megy, ha valami nem várt, negatív esemény vág nyakon, akkor el van szúrva az egész nap, és jaj annak aki olyankor az utamba kerül. Kész csoda, hogy vele egyre inkább úgy érzem, mintha régebb óta ismerném, valahogy könnyű vele beszélgetni. Balázzs valahogy ezt hozza ki belőlem, pedig általában nem ilyen vagyok. Sőt, általában utálnak az emberek, ahogy én is őket.
- Hát… el szoktam járni, nem arról van szó, de inkább a kollégákkal. Nem azért, hogy ismerkedjek. Azt hiszem, a friendzone már az otthonom lett az évek alatt, mintha mindenki csak a havert látná bennem. Valószínűleg azért is lehet így, mert elnézve a barátnőiket… azt hiszem mindenki előbb választana egy fullos szőke plázacicát, mint egy olyan lányt akinek tele a szája szotyival a baseball meccseken. - vonok vállat, mert ezzel a dologgal nem tudok mit kezdeni. Ilyen vagyok, és nem akarok változni, nem akarom másnak mutatni magam mint aki valójában vagyok. Tényleg inkább barátaim vannak, haverok, senki nem szokott rám másképp nézni. Legalábbis én nem tudok róla, szerintem ott lehet az eb elhantolva, hogy nem vagyok elég csinos, szexi, babaarcú, meg a többi baromság. Önmagam vagyok, eszi nem eszi, Balázs is csak ezt kapja.
- Az én szüleim hála égnek Floridában süttetik a hasukat, szóval az egyetlen aki a közelben van és piszkálni tud az Bo, a bácsikám. De tőle már szinte napi szinten hallom az “unokáznék már” mondásokat. Amit nem is értek, mert nem is az ő unokája lenne ha lenne, kár is ebbe belemenni. - már csak azért is, mert nem kifejezetten szerencsés ismerkedős téma éppen a gyerekvállalást taglalni. Figyelembe véve, hogy én még egy művirágot is simán elkornyasztok, hatalmas felelőtlenség lenne, ha épp én akarnám benépesíteni a bolygót a porontyaimmal. Ami meg a másik fele, hogy még ha akarnám sem biztos, hogy lehetne. Nem mintha akarnám, de ez van. Erről viszont szintén túl korai lenne ezt a magas, helyes idegent tájékoztatni. Ki tudja, lehet valami olyan európai kultúrából érkezik ahol szokás a 8-10 kölyök.
- A gyertya tartás. Az határozottan kínosabb lett volna, főleg neked. - mosolyodok el sejtelmesen, miközben a szerencsétlen répákat nyúzom tovább. Miért is nem mentem én szakácsnak? Ja, tudom már, elég csak ezekre a zöldségekre nézni, és máris megvan minden válasz a kérdésre.
- Az jó, én is versengő típus vagyok! Mármint, nincs testvérem, nem tudom az milyen, de mindig mindenben jobb akartam lenni, mint a többiek. Az osztálytársaim zöme akik mindig is lenézőek voltak velem, még mindig a szülőkkel él, én meg már évek óta a saját lakásomban, teljesen önállóan, anyagi értelemben is. Szóval, bennem is tombol némi indokolatlan versenyszellem.- ha egy kicsit is tisztában van azzal, hogy mibe kerül ebben a városban lakást vásárolni, akkor szerintem nagyjából sejtheti, hogy mennyi meló van amögött, hogy zsenge korom ellenére már össze tudtam kaparni az önrészre valót, és hitellel ugyan, de vettem egy elég menő kis lakást Brooklynban. Nálam nincs szabadnap, amikor nem a munkahelyemen dolgozom, olyankor rendezvényeken vagyok “porondmester”, autókiállításokon, házi bajnokságokon meg ilyesmi. És akkor még ott a blog és a vlog, amik mostanra már elkezdtek némi pénzt is hozni a konyhára, tehát pláne foglalkoznom kell velük, és gyártani az új tartalmakat. Megvan a függetlenség ára, de én boldogan fizetem meg.
Látom, hogy megretten a késtől, és esküszöm, szinte én is! Jóval óvatosabban állok hát neki a nyiszálásnak, nehogy megsérüljön valaki.
- Kösz. - mosolygok rá vissza, majd amikor a kuponozós szenvedéseit meséli, halkan kuncogok is. Nem kinevetem, de azért vicces a története. - Én sose kárhoztatnálak ilyesmire, bár fakultatív módon furikázni engem is lehet… gokart versenyekre például. - oké, ő nem az a tipikus autóversenyző alkat, ezt aláírom. Ők inkább alacsonyabb, rövidebb lábú népek, hogy minél kisebb súlyt jelentsenek az autókban. Balázs ebből a szempontból sajnos épp olyan alkalmatlan a gokartozásra, mint én a kosárlabdázáshoz.
- Miért, te titokban valami mesterszakács féle vagy? - kérdezek vissza, mert bár gyalázatos amit a répákkal tettem, de nem adom fel. Sosem késő megtanulni elkészíteni egy rózsaszín kacsát!
- Mintha némi iróniát vélnék felfedezni a hangodban. - jegyzem meg roppant tudományosan, amikor felhorkant. Mi lehet az ami miatt így vélekedik a nevéről, és a családjában lévő kapcsolatokról? Inkább nem feszegetem, nem az én dolgom. Tényleg, ez még nem az én dolgom, mi van, ha kiderül, hogy valami amish banda, akiknél nincs wifi se fogamzásgátlás, ő meg szegény megszökött ebből a környezetből?
Csak jókedvűen vigyorgok, miközben találgatom, hogy mégis melyik országból származik. Bevallom, élvezem, hogy leplezetlenül bámulhatom közben. Minél többször pillantok rá a krumplik tologatása közben, annál szélesebbre kúszik a mosolyom is.
- Neked nem nehéz, nekem igen. - öltök rá nyelvet is, miközben fejben az összes létező sportoló nevét végigfuttatom, aki csak a vízzel kapcsolatba hozható. Egyik se hasonlít erre az izére, amit ő a családnevének hív. Aztán nagy nehezen rájövök a megoldásra, legalábbis szerintem, és bele is faragcsálom a krumpliba a H betűt. Roppant büszke vagyok magamra, amikor viszont elkezdi nagyon nézegetni, összevonom a szemöldököm. Ne legyen már ilyen ünneprontó, nem látja, hogy az egy H?
- Szerintem te csak szivatsz engem. - vonom le a konklúziót, majd inkább én is nekiállok hámozni a krumplikat, mielőtt még túlságosan is lemaradnánk. Elképzelhetetlen számomra, hogy nem tudja a három vonalból álló betűt kiolvasni a krumpliból. Pedig milyen kreatív próbáltam lenni!
- Ismersz más riportereket is? - kérdezek vissza érdeklődve, mert ha jól tudom, a vizes sportos kollégánk Eddie gyakran megfordul különböző versenyeken. - Sajnos erről már végképp fogalmam sincs, hogy a magadfajta Superman-ek mit tanulhatnak. Be kell avatnod! - vallom be mosolyogva, miközben a krumpliknak is előveszek egy edényt, amibe majd mosás-darabolás után lehet tenni őket. Közben fél szemmel azt is nézem, hogy mi lesz majd a következő lépés, így a hagymás, répás fazekat is rá teszem a tűzhelyre, majd az utasításnak megfelelően igyekszem bekapcsolni. Ahogy belobban a gázrózsa, kishíján a hajam is lepörköli, de szerencsére csak látványos volt a dolog, nem annyira veszélyes. Remélem. Lassan kezdem el kevergetni, miközben szemeimmel a sót, borsot keresem. Amikor megvannak, teszek is rá a sóból egy abszolút normális mennyiséget, majd el is kezdem forgatni a kis borsőrlőt a fazék fölött.
És elbambulok. Nem is csak új simán egy alma felé vagy ilyesmi. Nem. Balázs arcvonásait nézegetem elmélyülten, hallgatom a válaszát, hogy mit is tanult, majd mire leesik, hogy valószínűleg végig őrölgettem itt a borsot, gyorsan lerakom a kis eszközt a kezemből. Na, hát íze az lesz neki. Erős mindenképpen. Tettem én már ebbe sót? Mielőtt még átgondolnám a dolgot, már dobom is bele a tetszőleges mennyiséget a répák közé, majd ismét a srác felé fordulok. Hogy ennek még mindig milyen bugyiolvasztó mosolya van! Remélem a kis túlborsozós jelenetből nem érzékelt semmit… mit is akartam most csinálni?
- Szerinted nem felejtettünk el valamit? - kérdezem tőle elgondolkodva. Biztos a sót. Tuti.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Nos, nézzük csak… Ha úgy általánosságban nézzük, többnyire igaz szokott lenni az, hogy több pontosság, precízség, türelem, meg szépérzék szorult belétek, szóval jah, nem lehetetlen. De elég, ha csak jobban értesz ugyanahhoz a munkához, mint ők, azt azért elég nehezen emészti meg sok esetben a „férfiegó”. - mutatok macskakörmöt az utolsó szónál. Szerencsére nekem munka terén nincsenek ilyen gondjaim, pláne, hogy nem irodista vagyok, spotban meg elég ritkák a vegyes csapatok, viszont ha családi szinten nézzük, tudnék hozni én is ezer meg egy példát, hányszor vágták már a fejemhez, hogy melyik lány tesóm miben jobb tőlem, igazán tanulhatnék tőlük, vagy példát vehetnék róluk.  Bezzeg fordított esetben valahogy sokkal ritkábban példálóznak velem! Hol itt az igazság?
- Húha… igazából nincs nagy titka a dolognak. Ha valami történik veled és felhúzod magad miatta, csak gondolj arra, hogy tudsz-e tenni ellene? Ha igen, akkor hajrá! Ha meg nem… akkor minek idegeskedsz olyasmik miatt, amire úgy sincs befolyásod? – vonok vállat mosolyogva, bár igaz, hogy amilyen egyszerű elmondani, a gyakorlatban alkalmazni már annál nehezebb, pláne kezdetekben. Aztán utána egész jól kialakul ez az „engedjük el a dolgokat és ne stresszeljünk feleslegesen minden szaron” hozzáállás – Vagy van még egy mondás, valahogy úgy szól, hogy… ha az élet egy savanyú citromot gördít elénk, hozzuk ki belőle a legjobbat, amit lehet és csináljunk egy limonádét. – jövök a másik bölcsességgel, és ha már limonádé nincs a közelben, akkor a boros poharamat emelem koccintásra, miközben hallgatom, amit mesél… és míg az előbb ő volt az, aki a futós megjegyzésem kapcsán úgy tűnt, hogy zavarban van – csak nem ő is egy hasonló, megszállott, futás-fanatikus? – addig most én vagyok az, aki beszédes hallgatásba merülve, inkább a borospohár mögé rejtőzik. Azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom azzal dicsekedni, hogy mielőtt Amerikába költöztem volna, az utolsó barátnőm nekem is egy hasonló „fullos szőke plázacica” volt, hogy a szavaival éljek, és abból kiindulva, hogy most itt vagyok, ő meg nincs, talán nem nehéz kitalálni, hogy milyen véget ért a történet. Tanulópénznek mindenesetre jó volt, azt meg kell hagyni, egy jó időre biztos, hogy nagy ívben kerülöm az ilyeneket.
- Pedig a szotyi az jó. Az egyetlen baj vele, hogy ha elkezdi az ember, lehetetlenség abbahagyni. – állapítom meg bölcsen, bár még inkább erre függjön rá az ember, mint bármelyik más, egészségre sokkal károsabb szerre. Inkább a bőröm legyen zsírosabb, mintsem a májamat vágjam tönkre, pláne, hogy amennyit ázok a klóros vízben napi szinten… maradjunk annyiban, hogy a zsíros bőr nem létező fogalom az úszóknál.
- Floridában? Wow… Most azért kicsit irigykedek, bár ha jól rémlik, akkor pár hónap múlva ott is lesz valami meccsünk… - gondolkozok hangosan, mert rémlik, hogy az edző bá valami hasonlót említett volna. Mire aktuális lesz, valószínűleg úgy is fogja még mondani – Nos, a bácsikádhoz kitartást. Nálunk most az esküvő miatt pörög mindenki, ami meg az unokát illeti, elég nagy a korkülönbség köztünk, tesók között, úgyhogy valószínűleg csak azért nem piszkálnak vele, mert a szüleimet leköti a gyereknevelés. – lehet, hogy mi, a legidősebbek már kirepültünk a családi fészekből, de azért van olyan tesóm, akinek ez még jóval odébb lesz… Meg egyébként is, hogy nézne már ki? Hogy ha gyerekem születne, közelebb lenne korban a tesóimhoz, mint én magam?!
- Na, arra mérget vennék! – ha már egymás cukkolása a téma, meg hogyan törjünk borsot a másik orra alá, mindketten verhetetleneke vagyunk, szóval inkább el sem akarom kérdezni, milyen lenne, ha itt lenne a nővérem… valószínűleg minden második mondatával porba alázná a méltóságomat, de olyan szinten, hogy az este végére az egész csapat rajtam röhögne. Jó ez így, hogy ő Európában, az esküvőszervezésen pörög éppen.
- Te jó ég, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egykének lenni! – sóhajtok fel némileg irigykedve, mert bár imádom a tesóimat, de… maradjunk annyiban, hogy elég fárasztó tud az lenni, amikor mindenki egy helyen van. Sőt, még nem is kell mindenkinek egy helyen lennie, a csapat fele is bőven elegendő ahhoz, hogy lefárasszák az embert.
- Hát, azt kell mondjam, respect. Azért egész jól sikerült bizonyítanod mindenkinek. – felelem elismerően,  és íme az eredménye annak, aki valaki jó úton kamatoztatja a benne lakozó versenyszellemet. Legalábbis sokkal jobb módon, mint például én, aki valószínűleg pár évvel idősebb is, mint ő, de a motorom a legdrágább tulajdonom, ami a nevemen van… Lakás? Mondanám, hogy miután életem során ilyen sokszor költöztünk, nem sok értelme lett volna venni, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is nagyon lenne miből… otthon, Magyarországon még talán, de itt, Amerikában? Pláne New Yorkban?! Már annak is örülök, hogy legalább külön albérletben lakok, nem apámmal meg mostohaanyámmal kell…
- Nahát, köszönöm, nagylelkűséged egyszerűen határtalan! – nevetek fel a megjegyzését hallva, igaz, gyerekként még egészen csíptem a gokartozást… kár, hogy manapság már jóval kevésbé kényelmes bepasszírozni magam a kormány mögé. Nézni meg… Maradjunk annyiban, hogy vezetni mindig is jobban szerettem.
- Mesterszakácsnak nem mondanám magam… de enni szeretek, ellenben csak étteremben enni nem túl pénztárcabarát megoldás, arról nem is beszélve, hogy egy idő után kimondottan unalmas tud lenni. No meg egy idő után úgy is hiányoznak az otthoni ízek, szóval… bárhová is sodor az élet, éhen halni legalább már nem fogok. – vontam vállat, azt meg inkább nem kezdtem el fejtegetni – pont neki – hogy annyira nem is vészes, pláne, hogy manapság az Interneten bármilyen recept fellelhető, és a többség egész jó sikerélménnyel, egyszerűen elkészíthető.
- Akad ott több is, de… maradjunk annyiban, hogy elég… nagy és kusza a családfánk. – sóhajtok fel, mert inkább nem sokkolnám azzal, hogy elkezdem részletezni, melyik szülőm hányszor házasodott újra, vagy épp melyik féltesóm melyik házasságukból származik, mert még holnap ilyenkor is itt ülnénk, kaja nélkül… úgyhogy inkább megragadok egy újabb krumplit, hogy besegítsek a munkába, meg legalább pár olyan gumó legyen, amit pucoltak, nem pedig faragtak.
- A francba! Jó gyorsan lebuktam. – somolygok az orrom alatt, amikor azzal gyanúsít meg, hogy szívatom, mert… naná! Pláne, mert egész jól kezeli a helyzetet.
- Ismerni ismerek, de hogy őszinte legyek, az ittenieket még nem annyira… akiket Ausztráliában, vagy Magyarországon, Szerbiában, vagy a világ más részén ismertem meg, gondolom, az ő nevük meg neked nem mondana sokat. – pillantok fel rá, egyúttal azt is megerősítve, hogy az előbbi, krumpliba faragott tippje jó volt, tényleg eltalálta az országunk kódját. Ami már újabb kellemes meglepetés számomra, mert az amerikaiak többsége még csak nem is hallott róla, arról meg egyenesen lövésük se szokott lenni, hogy mégis, merre kéne keresni a térképen.
- Hát, Supermannek éppenséggel nem mondanám magam, ha tanulásról van szó, valahogy a sportban gyorsabban sikerült mindig látványos eredményeket elérni, de… ha valamelyik ismerősödnek korrepetálásra lenne szüksége, akkor egy tesi-irodalom szakos tanár ismerősöd már van. És igen, szabad nevetni. – emelem fel jelzés értékűen a kezem, némileg megadóan, hogy igen, bizony, rólam van szó. Az már részletkérdés, hogy az irodalom sem angol, vagy épp magyar, hanem történetesen orosz irodalom, de kicsire nem adunk… Amúgy is, ki az, aki pont irodalomból szorulna korrepetálásra? Valahogy az idegen nyelvek (nem, véletlenül sem az orosz…), meg a matek, készségtantárgyak sokkal felkapottabbak ilyen téren.
- Öhm… jó kérdés. Sót raktál bele? – dobom be az első kérdést ami eszembe jut, némileg elbizonytalanodva, miközben szurikáta-üzemmódban, a nyakam nyújtogatva figyelem, hogy más asztaloknál hol tartanak a főzőcskézéssel, de sokkal okosabb nem leszek. Van, ahol még mindig pucolják a krumplit, van, ahol már a hússal mókerolnak valamit, a szakácsot meg éppenséggel sehol se látom. Ezek alapján nem mondanám, hogy le vagyunk maradva, bár azért a kacsahúst magam elé veszem, hogy azzal folytassuk. Ja, meg a fokhagymákat, ha már Minnie a zöldségeket kevergeti.
- Mit gondolsz, folytassuk? Vagy inkább várjunk még? – nézek rá kérdő tekintettel, miközben érzékelem, hogy a boros poharaink is kiürültek idő közben, így újratöltöm azokat is, mielőtt még nekiállnék a fokhagymákat pucolni, szeletelni.
- Visszakanyarodva a korábbi témához, szóval sportriporter vagy. Hogyhogy pont ezt választottad? Csak mert ahogy eddig tapasztaltam, csajok között valahogy nem túl felkapott a szakma… - tudom-tudom, ők inkább kommunikáció- és médiára mennek, meg mindenféle egyéb, bölcsész limonádéra… mondja ezt olyasvalaki, aki szintén bölcsész szakos volt, bár az is igaz, hogy nekem meg túl sok fiú évfolyamtársam nem volt… - Na és milyen sportoknál, vagy eseményeknél szoktál közvetíteni? A mi meccseinknél is felbukkanhatsz, vagy teljesen más terepen mozogsz? – kíváncsiskodok, mert így visszagondolva, nem rémlik, hogy bármelyik meccsünknél is női közvetítő lett volna… vagy őket alapból a női csapatok mellé küldik? Így belegondolva, annyira kevés női riporterrel találkoztam, hogy maximum tippelni tudnék, hogy hogy van.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Tetszik nekem ez a pozitív életfelfogás, igaz, nem hiszem, hogy én el tudom sajátítani. Az a típusú ember vagyok, aki előbb üt aztán kérdez, ha valamilyen nem várt akadály gördülne elém, akkor pedig tiszta agresszív leszek, káromkodok és csapkodok. Mindent és mindenkit. A citromos hasonlatán csak mosolygok, majd incselkedve pislogok rá fel, félig a hajam mögül
- Vagy fogod a citromot, és ejted a limonádét, jó az a tequilához is! - kuncogok kicsit. Na nem mintha alkoholista lennék, de valahogy a limonádé se tartozik a kedvenceim közé. Inkább, ha alkoholmentes akkor kólát vagy energiaitalt iszok (tudom egészségtelen), csak futás után és közben iszok vizet.
Nem kerüli el a figyelmem a hallgatása, sokkal többet mond mint egy egész regény. Oké, ha alaposabban belegondolok, nyilvánvaló, hogy elég jól néz ki ahhoz, hogy kedve szerint válogasson a csajok közt, és hát elég látványosan szorult belé némi tesztoszteron, így nem csoda, ha valami hamvas rózsaszín kis virágszálacskák felé húz. Bár meg nem lepődtem, de azért csalódott vagyok egy kicsit, mert… mert normálisnak tűnt, én pedig egyáltalán nem vagyok a fent aposztrofált típus.
- Én is szeretem a szotyit… és nem is igazán tudok vele leállni míg el nem fogy. A kocsiban is mindig van egy zacsival. - mosolyodok el végre, mert úgy tűnik a nagy gondolkodás közben világgá ment a mosolyom. Jobb ha a répákkal foglalkozok, amíg még nem vagyok kellőképpen profi a hámozóval, addig jobban oda kell figyelnem, ha nem akarunk vérfürdőt (és csonkolt répákat).
- Tavaly költöztek oda, apámnak elege lett az itteni klímából, azt mondta inkább sütteti a hasát és verekszik a krokodilokkal a grillezett husiért. - vonok vállat, majd elmosolyodok - Nem is mondtad, hogy ilyen profin űzöd a vizes sportodat, hogy az országos ligában vagytok benne. Még a végén kiderül, hogy egy hírességgel főzőcskézek? - valószínűleg otthon, mármint az országban ahonnan jött, annak számíthat. Kisebb ország, kevesebben lakják, szerintem egész biztosan valami híresség féle lehet ott. Tök fura, hogy én meg még a nevét se tudom kimondani - és nem, nem is fogok vele próbálkozni még jóideig.
Jó dolog lehet, ha van egy testvéred. Ha meg több, az még jobb. Nekem egy se volt sose, egyedül voltam mindig is. Ami persze, jól hangzik, hiszen a szülők teljes figyelmét élvezhettem, nem kellett osztozni a játékokon se a szobán, sőt még a csokin sem. Viszont hiába is volt nekem kisautós verseny pályám, ha sose volt egy gyerek akivel osztozhattam volna az izgalmakon.
- Egy kicsit… magányos dolog. - vallom be az igazat, ahogy érzem a dolgot. Mert hát, elég magányos dolog testvér és unokatestvér nélkül felnőni.
- Inkább csak szerencsés vagyok. - mosolyodok el - A nagybátyám volt barátnőjéé volt ez a lakás, neki hirtelen kellett a pénz, én pedig lecsaptam rá. - így lehet jó nagyot alkudni az egyébként frissen felújított lakás árából! A csajszit áthelyezték Bostonba, és azonnal kellett pakolnia és költözni, kiadni nem akarta a lakást, így én lettem a nagyon mázlista vevő. Mert néha nekem is összejöhetnek a dolgok, na!
Vele nevetgélek, miközben amorf darabkákra nyiszálom a répákat. Azt nem mondanám, hogy meg tudnám szokni ezt a főzőcskélést, de a nevetése hangját azt igen. Ahogy Melman mondta a Madagaszkárban Glorianak: “Úgy imádom a hangod hangját!”. Tényleg, vajon mit szólna, ha elmondanám, hogy már-már kóros szinten szeretem a rajzfilmeket (ha az “Omlette du fromage” póló nem lett volna kellőképpen árulkodó).
- Szóval szereted az európai ízeket? Ez izgi! Miket esztek a családdal? Vagy te miket szoktál főzni? - érdeklődök őszinte kíváncsisággal. Remélem húst. Sok húst. Mérsékelten csípősen. Hű, fel se tűnt, hogy már ilyen éhes vagyok, pedig nálam aztán a hamburgernél megállt a világ, európai kajából a spegettiig jutottam el, nálam az már egzotikum.
- Mindenkinek nagy és kusza a családfája, mint Greta néni fáslija tavasszal. Rá se ránts. Egyénként meg… mindenki azt hiszi, hogy a sajátja a legrosszabb. - legyintek, még mielőtt leesne, hogy ezt a hasonlatot csak mi szoktuk mondani. Greta néni a nagymamám testvére, és minden télen nyafogott, hogy mennyire fájnak a térdei. Egyre több és egyre hosszabb fáslikat tekert a lábára, míg nem a végén már azért nem tudott járni, mert a sok anyag miatt nem hajlott a térde.
Élvezettel találgattam, és találtam ki sikerrel azt, hogy milyen ország szülötte. Bárcsak minden ilyen könnyen mehetne! Bólintok, ahogy azokat az országokat sorolja ahol ismer újságírókat. Még egyikben se jártam, sőt, még New York állam határait is csak ritkán lépem át, nemhogy elmenjek a világ másik végére a kenguruk közé?! Meg európába ahol a jó ég se tudja mi van, ló húzza a villamost és ilyesmi!
- Valóban nem ismerem az ottani kollégákat, sajnos. Pedig jó lenne, ha lennének nekünk is konferenciák hol tanulhatunk egymástól. - sóhajtok kissé csalódottan. Egy dolog a tehetség és a lelkesedés, egy másik meg a technológia. Technikai sportokat közvetítek, így nyilvánvaló, hogy jól jönne néha egy-egy “továbbképzés”, ahol az újfajta motorok, energia visszanyerő rendszerek és ilyesmik a téma.
- Sajnos nincs korrepetálható ismerősöm. Csupa meglepetés vagy, Superman Balázs. - mosolygok rá, szándékosan a nevén nevezve, amit tutira éktelen akcentussal sikerült kimondanom. Tanár? Tesi és irodalom? Az én irodalom tanárom, Mr. Zeeman egy kopaszodó, szemüveges, enyhén alkoholista, enyhén pedofil pasi volt, és valahogy a fejemben egybe égett az irodalom tanár és Mr. Zeeman fogalma. El nem tudom képzelni ezt a srácot, ahogy a lurkók fejébe tömi bele Waldo Emerson műveit. Vagy más költő műveit, ez részlet kérdés.
Közben igyekszem főzni is, bár leginkább fogalmam sincs arról, hogy mit művelek. De tényleg. Kívülről is egészen biztos látszik, hogy mennyire amatőr kézzel kevergetem a répát és hagymát, és valójában még ezzel a tevékenységgel teszem itt a legkevesebb kárt a dolgokban. Azért biztos ami biztos megfűszerezem ezeket a gyökereket.
- Azt hiszem, nem. - felelem, majd egy nagy csipettel veszek is a sóból, biztos ami biztos megy a fazékba. Csak ekkor esik le, hogy ebbe már tettem korábban. KÉTSZER. A másodperc töredékéig vágok csak akváriumból kirepülő hal fejet, majd mintha mi se történt volna kevergetek tovább.
- Folytasd csak, elég éhes vagyok. - bólogatok a nagy kevergetés közben, és próbálok úgy csinálni mintha fogalmam se lenne arról, hogy vagy egy marék só van a fazékban. Ebből a répás trutyiból se egyen senki ha kedves az élete! Szerencsére Balázs tökéletesen tereli a szót a kajáról, így le is csapok a témára.
- Hát, ez számomra nem is volt kérdéses sosem, mármint, hogy ezt akarom csinálni. Kicsi koromtól kezdve mániám volt az autósport, szóval… nekem ez nem fura. - nyilván tisztában vagyok vele, hogy a legkevésbé sem csajos ez a szakma, sokkal inkább a férfiak uralják. Az az egy-két női kommentátor is inkább szinkronúszást meg jégtáncot közvetít, és fele annyira sem sportőrültek, mint én. Sőt, senkit se ismerek aki ennyire sportmániás lenne. - Leginkább különböző autó és motoros versenyeken szoktam közvetíteni, gokart versenyeken is és ilyesmi. Meg cikkeket írok a külföldi eseményekről is. Szeretnék egyszer helyszíni tudósító lenni a Forma1-ben vagy a Dakar rallyn. Tisztára nőies, nem? Por, kosz, benzingőz, forróság, hangzavar... - nevetek fel kínomban, majd kissé elvörösödve teszem hozzá - Ha tudtam volna, hogy ilyen szép szál srácok lubickolnak az uszodákban, megfontoltam volna azt a vonalat is, de így sajnos kicsi az esély rá, hogy munkakapcsolat legyen köztünk. - rázom meg a fejem nyomatékosításként, mert ez sajnos így van, hacsak valami fatális véletlen okán oda nem küldenek pont engem, akkor nem igazán fogom közvetíteni egy meccsét sem. A szabályokat se ismerem túl jól.
- És te milyen poszton játszol? Hogy tudtok olyan nagyon magasra kiemelkedni a vízből? - egyszer láttam egy fotót, azon a hapsi egész a combja közepéig kinyúlt a vízből, kezében a labdával. - Hülye kérdés, de hogy nem csúszik ki a labda a kezedből? Erre van valami trükkötök?

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Hm, mondasz valamit! – vigyorodok el a tequila hallatán, elvégre van igazság abban, amit mond. Utána azonban, miközben a férfi kollégái ízlését ecseteli, inkább bölcsen hallgatok – legalábbis hiszem én, mert meg sem fordul a fejemben, hogy mennyire is árulkodó lehet a csend részemről. De a fenébe is, már csak nem fogok az exemről sztorizgatni egy ilyen főzős-vacsis esten! Az lenne ám az igazi hangulatgyilkos.
- Húúú… akkor ne engedj a kocsid közelébe, mert addig nem szabadulsz tőlem, amíg el nem fogy. – intem óva, mert tényleg régi rossz szokásom… szerencse, hogy a medencében nincs rá lehetőség, mert ha mondjuk vízilabda helyett a focinál kötöttem volna ki, tuti végig termelném befelé, amíg a cserepadon várakozok.
- Valahol meg tudom érteni apádat. Mondjuk a krokodilokért nem vérzik a szívem, de talán a lakott területeken ritkábban fordulnak meg, mint a csendesebb, nyugodtabb részeken. Nem? – kérdezek vissza, mert a pikkelyes négylábúakkal nincs nagy tapasztalatom, ahogy korábban Floridában sem sűrűn fordultam meg, de nehéz elképzelni, hogy mondjuk, a belvárosban trappol egy kroki, egy szelet grillezett marhahússal a fogai között. Vagy akár a kertvárosban, de ha tévedek, majd kijavít a másik.
- Olyan nagy hírességnek azért nem mondanám magam, valahogy a focistákat mindig sokkal nagyobb felhajtás meg rivaldafény övezi. – vonok vállat szerénykedve, és szomorú, de nem csak itt, Amerikában, hanem otthon is így van. Esetleg még az úszók közül megjegyeznek az emberek 2-3 ismertebb nevet az országukból, de hogy a többi vizes sport részvevőjét? Pedig a magyar csapat még egész jó vízilabdából világszinten is, de itt, a Föld másik felén? Maradjunk annyiban, hogy ilyen háttérrel nem volt nehéz bekerülni a legjobb csapatok egyikébe. Amúgy meg New Yorkban a jégkorong is simán lemossa a vízilabdát a pályáról népszerűségben.
Együtt érző tekintettel pillantok rá, mert… igaz, sosem voltam egyke, meg tesókból sincs hiány, de annak ellenére, hogy időnként bármin képesek vagyunk összekapni, és elég fárasztóak tudunk lenni egy rakáson, ettől függetlenül azért mégis csak jó érzés, hogy ha úgy hozz a szükség, van, akire számíthatsz a bajban. Arról nem is beszélve, hogy hányan vannak, akik abszolút átérzik azt, ha a szüleinkről panaszkodunk! Hisz ki ismerné jobban az érzést?
- Ó, vagy úgy! Ettől függetlenül kár lett volna veszni hagyni, pláne, ha tényleg olyan jó vétel volt. Ha már nincs milliomos nagybácsija az embernek, aki után hatalmas vagyont örökölhet, legalább egy-egy ilyen jól tud jönni az életben. – mosolyodok el, kár, hogy ilyesmi az én családomban sem sűrűn van. Sőt, amilyen sokan vagyunk tesók, meg amilyen ész nélkül szórja a pénzt imádott mostohaanyám, esélyesen a családi örökség után se lesz belőlem milliomos. Mondjuk, ha adósságot nem örökölsz, már az is fél siker.
- Minden európai nemzet konyháját azért nem szeretem, az izlandi például elég gyomorforgató a mindenféle rohasztott hallal, de egyébként szeretek új konyhákat, ételeket kipróbálni. És otthon? Huhh… - torpanok meg egy pillanatra, mert mégis, hogyan lehetne jól tálalni ezt az egészet? Azt kétlem, hogy a „paprikás csirke nokedlival” vagy a „rakott krumpli” sokat elárulna neki, pláne, hogy egy kóstolás többet mondana ezer meg egy recepttől meg körülírástól.
- Hát nézzük, hogy lehetne röviden-tömören összefoglalni a magyar konyhát olyasvalakinek, aki nem ismeri… húst hússal, nagy adagokat, meg többnyire krumplival, jó fűszeresen, legalábbis Európa többi részéhez képest… őrölt paprika, ami a külföldiek szerint minden magyar ételhez kell, pedig ez hülyeség, hagyma meg tejföl sokkal többhöz kell. – gondolkozok hangosan, miközben azon agyalok, hogy mi maradhatott még ki a körből, ami tipikusnak mondható. Az a baj, hogy ha ettől jobban belemennék a részletekbe, akkor holnap reggelig is itt ülhetnénk, miközben a magyar kajákról áradozok neki, ha viszont már magyar kaják…
- De mondd csak, Minnie, ahelyett, hogy beszélek róla… Pont múltkor mesélte olyan lelkesen az egyik csapattársam, hogy múltkor felfedeztek egy magyar éttermet, úgy is ki akarom próbálni valamikor. Nincs kedved kipróbálni valamikor? – vetem fel az ötletet két krumpli megpucolása közben, már ha persze nem ment el a kedve az előbbi kis ismertetőt hallva. Ahhoz képest, hogy többnyire milyen egyszerű alapanyagokkal dolgozik, szerintem meglehetősen változatos és sokféle ételt ki lehet hozni a magyar konyha keretein belül, és akkor még csak a legismertebb fogásokat néztük!
- Az tuti. – értek egyet vele együttérző mosollyal, bár Greta nénit nem ismerem, de ha már fásli, el tudom képzelni, milyen kuszák tudnak lenni. Egy-egy húzósabb edzés, vagy sérülés után én is szeretek „játszani” velük.
- Hasznos lenne, az biztos. Nem is értem, miért nincsenek… a lustaság végett, mert mennyi munkával járna megszervezni egy ilyet? Vagy a szakmai sikereiket, valami kulisszatitkokat féltenek? A helyüket, hogy esetleg más kitúrná őket? – agyalok újfent hangosan a témán, bár ezzel mindig is úgy voltam, hogy ha jó vagy abban, amit csinálsz, és megvan mellé a kellő önbizalmad, akkor hülyeség ilyesmitől tartani, hogy az első jöttment kitúrna, vagy azonnal lecserélnének. Amúgy is, hány másik szakterületen tartanak világkonferenciákat? Például az építészeknek, tudósoknak?
- Nem mondom, hogy meglepődtem, sőt… inkább az lett volna váratlan, ha akad ilyen. – hiába, ettől a kettőtől haszontalanabb tantárgyat talán keresve sem találhattam volna. Akarom mondani, annyira nem haszontalan, mert a mozgás meg az olvasás is szép dolog, és biztos jól el is lehet helyezkedni vele, ha az lenne minden álmom, hogy egy iskolában, napi 8 órában okítsam a lurkókat. Így, hogy a vízilabda a fő profilom, igazából a diplomám csak egy szép okirat otthon a fiókban, maximum az orosznak veszem néha hasznát, ha az éktelen akcentusa miatt senki sem érti az orosz csapattársunkat és én fordítok nekik orosz-angolról angol-angolra.
- Oké-oké! – bólintok, és épp a szomszéd asztaltól próbálom ellesni, hogyan, vagy épp milyen módon nyiszálják be a kacsát, amikor felbukkan a szakácsunk is, én meg rájövök, hogy a szomszédaink siettek előre… mi még időben vagyunk, csak most kezdik a többiek is a kacsát.
- Olyan király dolog az, ha az embernek ennyire fix elképzelései vannak, és határozottan menetel a megvalósítás felé! Én is tudtam, már egész fiatalon, hogy valami sport vonalon akarok elhelyezkedni, csak az volt a kérdés egy darabig, hogy pontosan melyiknél… viszont szerencsétlen húgom meg mit össze nem küzdött gimi végén, hogy merre tovább, vagy egyáltalán milyen ágazatban tanuljon! – mosolygok jót a dolgok, mert emlékszem, hiába adtunk ötleteket neki, valahogy semmi sem volt az igazi, egyik se nyerte el a tetszését igazán. Azt se tartom kizártnak, hogy egy-két féléven belül szakot fog váltani és inkább valami mást próbál ki, mint ahova felvették.
- Nőies vagy sem, menő lenne, az biztos. Én mindenesetre szurkolok neked! – végeztem a kacsahúson lévő bőr beirdalásával, sütő bekapcsol melegedni és jöhetett is a serpenyő a már meglévő lábas mellé, benne a husival. Végre, úgy tűnik, hogy belátható időn belül végre enni is fogunk!
- Ó, ha tudnád, hányszor hallottam én már ezt! – nevetek fel röviden a szavait hallva – De egyébként vicces, így belegondolva, szerintem egy meccsünkön se volt női közvetítő… azokat valahogy mindig a női csapatok mellé osztják be, akármerre is játszottam eddig. – autóversenyzés, motorversenyek és vízilabda, igen… elég csak logikusan végiggondolni, valóban nem sok esély van rá, hogy munka kapcsán egy helyre sodorjon minket az élet, annyira más területen mozgunk mindketten. Bár tuti vicces lenne, ha valami véletlen folyamán összejönne.
- Korábban többnyire centerként játszottam, most itt az új csapatban inkább a szélső helyen van emberhiány. Balkezesként jobban szeretnek támadóként látni. – teszem hozzá, ha eddig esetleg nem tűnt volna fel neki, hogy mindent bal kézzel hámoztam, aprítottam… Annyira igazából nem feltűnő, ha nem kimondottan ezt lesi az ember.
- Trükk? Nem, az nincs. Ezeket gyakoroljuk évek óta, szóval… úgy nem csúszik ki a labda a kezemből, ahogy egy műkorcsolyázó és bárhol, bármikor megugrik egy dupla Axelt. A rutin meg az évek. Vagy te egészen jól boldogulsz a mindenféle, idétlen, sosem látott nevekkel. – vigyorodok el, minden szakmának megvannak a maga hihetetlennek tűnő „szuperképességei”, ami külső szemlélő számára szinte lehetetlennek tűnik, amúgy meg… valójában semmi extra.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Hát… - mosolygok talányosan - Mivel sejtettem, hogy borozgatni fogok, a kocsi otthon maradt a garázsban. Szóval, valószínűleg a szotyim ma biztonságban van tőled. Azt pedig majd még meglátjuk, hogy kapsz-e belőle később. - kacsintok rá mosolyogva. Talán a bor teszi, hogy a magam roppant ügyetlen módján próbálok itt flörtölgetni. Nem szoktam, sőt azt se tudom hogyan kell, valószínűleg ezért is nyomnak be azonnal a friendzone-ba a pasik, mert egyszerűen nem veszem a lapot. Volt egyszer egy kollégám, ő konkrétan két hónap után ordítva fakadt ki, hogy akkor b*sszam meg magam, ő nem fog nekem tovább udvarolni. Nekem meg fel se tűnt, hogy udvarolt volna…
- Hát, azért ott elég gyakoriak a kis krokik, a szüleim egy “kertvárosi” részen élnek ami nyugisabb, a telek végében ott van egy csatorna, amin lehet csónakázni, szóval bármi megtörténhet. Mondjuk valószínűleg félre nyelném a kávét, ha reggel egy aligátor szemezne velem a kertben. - kuncogok a végén, miközben nagyon odafigyelve hámozgatom a répácskákat. Ahogy néha körbe pillantok, vannak lányok akik kifejezetten… nos, erotikusan végzik ezt a konyhai melót, miközben a vacsora partnerükkel csacsognak. Elég lepillantanom a kezemben lévő elgyötört zöldségre ahhoz, hogy tudjam: ebben semmi szexi nincsen. Szegény Balázs.
- Nem is értem miért, a sisaktól még az arcukat se látni, a nagy protektorok miatt meg úgy néznek ki mint Shrek. Őszintén szólva, ők ijesztőek nekem. - pirulok el egy kicsit, mert hát, kicsi vagyok, és most képzeljünk el egy két méteres focistát, rajta az a sok műanyag védő felszerelés… akkorák mint egy hegy, hozzám képest meg pláne. Elbátortalanodva nézek fel a srácra, hiszen ő sem nőtt éppen kicsire. - De egész más, ha nincs ott az a sok védő felszerelés, hanem csak egy fürdőgatya. - ezaz Minnie, égesd még magad azzal, hogy ilyen hülyeségeket mondasz! Általában a pasik szokták gondolatban lecsupaszítani a csajokat, és nem fordítva! Mégis, a gondolataimnak nem tudok gátat szabni, újra meg újra szemem elé kúszik a kép, hogy hogyan festhet amikor épp a medencéből mászik ki. Óh anyám borogass!
- Milliomos nagybácsim nincs, de a spéci autó gyűjteményét szívesen örökölném! - vigyorgok, mert Bo tényleg nagyon jó kis járgányokat halmozott fel egy garázsban, amit direkt erre a célra bérel. Az egész családot beszippantotta a benzin gőz, említettem már? Apám például aerodinamikai mérnök, állandóan különböző szélcsatornákban nézi, hogy hogyan lehetne még jobbá tenni az autók formáit, hogy a lehető legkisebb légellenállással a lehető legjobb teljesítményt nyújthassák úgy, hogy megmaradjon a leszorító erő is.
- Fúj! - szalad ki a számon, amikor rohasztott halakról beszél. Tudom, hogy nem szép dolog kajára ilyet mondani, de mégis… fúj. Kíváncsian hallgatom viszont, amit a magyar konyháról mond, és már első hallásra is összefut a nyál a számban. Hús. Sok hús. Krumplival. Nyami!
- Ez nagyon jól hangzik! De mi az a “téfl”? - kérdezek érdeklődve, mert ez bizony egy idegen szó volt, gondolom fel se tűnt neki. Lehet valami kuriózum, aminek nincs is rendes neve? Aztán amikor kérdez, meg is csúszik a kezemben a hámozó, épp csak végig szalad a mutatóujjam oldalán. Úgy tűnik, nem lesz belőle vérfürdő, mégsem ez most a legnagyobb bajom. Jó nagyot nyelek, de nem merek ráánézni, inkább úgy csinálok mintha baromi érdekesek lennének a krumplik!
- De igen. Szívesen elmennék veled. - felelem halkan, és hagyom, hogy a hajam félig előre csússzon, és legalább valamennyit elrejtsen a paprika vörös arcomból. De ciki! Vagy nem kellett volna egyből igent mondani? A csajok általában inkább kéretni szokták magukat, most lehet, hogy elrontottam?
Szerencsémre a munka felé terelődik a szó, így könnyen össze tudom szedni magam a nagy lányos zavaromból, és hanyag mozdulattal gyűröm a hajamat is a fülem mögé. Már csak alig vagyok vörös (gondolom én).
- Hát, azért az autó sportok elég különbözőek. Sokan a legjobb nascar kommentátorok közül szinte semmit nem tudnak az európai bajnokságokról, a Forma1 pedig nálunk nem igazán népszerű, legalábbis szélesebb körben. Túl sokfélék, és túl speciálisak a technológiai körülmények ahhoz, hogy mindenki értsen mindenhez. Mintha nektek minden medencében más-más szabályok szerint kellene játszanotok. - hozok is fel egy hasonlatot, hogy valahogy egyértelműbbé tegyem neki a helyzetet.
Együttérzőn mosolyodok el, amikor azt mondja, hogy sejtette, hogy nem lesz ilyen ismerősöm. Hát igen, elég kevesen szorulnak pont tesiből korrepetálásra. Az irodalom még csak-csak, bár az is tény, hogy viszonylag kevesen törődnek vele manapság, hogy könyveket olvassanak. Igen, már a gyerekek is.
Nézem ahogy a kacsával dolgozik, kábé milliószor tapasztaltabb mint én. Mindig úgy gondoltam, hogy a kaja az szexi, a férfiak pedig akik tudnak főzni… hű! A volt vőlegényem istenien főzött, a kedvencem a lasagne volt, úgy ahogy ő készítette. Megtanulhattam volna mellette a főzés praktikáit, de mindig kiküldött a konyhából, azt mondta zavarom, ahogy bámulom. Ahogy zavarta a munkám, a hobbim, az életem… nem passzoltam a kis kosztümös jogász-politikus családjába, nem vagyok egy kirakati luxus maca aki csak áll csendben, elegánsan a pasija mögött.
- Jó dolog ha tudod mit akarsz, csak… az nem jó, ha ezért mindent képes vagy feláldozni. Ha a munka és a kapcsolat közt kell választanom, eddig még mindig a munkámat választottam. - mosolyodok el kesernyésen, hiszen ez az igazság, nem árulok zsákbamacskát. Már a habos-babos fehér ruhácskám is megvolt, amikor az exem lefújta az esküvőt - azért, mert nem voltam hajlandó otthon ülő kertvárosi feleséghez méltón viselkedni (értsd: dolgozni akartam, végezni a hivatásom). - És te még melyik sporton gondolkodtál? Mármint a vizilabdán kívül? - kíváncsiskodok tovább. Tényleg érdekel a srác, és nem csak azért mert messziről jött, hanem mert az ismerőseimhez képest hatmilliószor jobb fej! Legalábbis addig amíg rá nem jön, hogy ezt a répás lófülét csont nélkül elrontottam, sós is borsos is… ha oda égetem akkor meg aztán már egészségre ártalmas is lesz!
- Kösz! Ha esetleg összejönne, biztosan tudnék neked is belépőt szerezni a paddockba. - kacsintok rá óriási vigyorral - Láthatnád, hogy egy F1es pilóta kábé olyan magas mint én. Pár centivel nagyobbak csak. - kezdem meg a teljesen fölösleges információk csacsogását.
- Hát lehet, hogy a férfiak jobban tudják közvetíteni ezt a tesztoszteronos test-test elleni küzdelmekkel teli sportot. A nők inkább olyasmiben jók, ami kicsit meditatív. Mint a curling. - nevetek röviden, mert természetesen nem magamra gondoltam, hanem a kolleginákra. Akikből elég kevés van.
Bólogatok. Eddig fel se tűnt, hogy bal kézzel csinálja a dolgokat, de egyáltalán nem is feltűnő, olyan természetes a dolog. Bár lehet, hogy csak amiatt nem tűnik fel nekem a dolog, mert én meg kétkezes vagyok, szinte egyformán béna mindkettővel.
- Áh! Tök béna vagyok vele, a tiéddel is alig boldogultam. Meg amúgy is, biztos kellenek hozzá bizonyos fizikai adottságok is, nem árt ha nagy a kezed. - jövök zavarba nem is kicsit. Inkább hirtelen ötlettől vezérelve, tovább engedek a kíváncsiságomnak. - Muti mekkora a tiéd! - emelem fel a bal kezem, és nyújtom felé, hogy ha benne van akkor össze tudjuk őket mérni. Elég azonban egy pillantást vetnem a saját praclimra, hogy oda legyen a jókedvem. Vékony kis csíkban csorgott ki a szép piros vérecském... Valószínűleg ahogy itt tettem-vettem, az előbbi krumplihámozós incidens valószínűleg nem múlt el nyomtalanul, alattomos kis sérülés. Mondtam én, hogy vér fog folyni! - Óh! - csúszik ki meglepetten a számon, majd tekintetemmel keresem a papírtörlőt, hogy ellássam a kis sebecskémet. Csakhogy… tökre nem számoltam azzal, hogy egyáltalán nem bírom a vért. De tényleg. Rá nyomom a papírt az ujjamra, és próbálok úgy tenni mintha mi se történt volna. - Látsz valahol sebtapaszt? - nézek körül én is az asztal környékén, hátha van itt elsősegély doboz. Jókedvű mosollyal nézek viszont fel Balázsra, és vállam megvonva nézegetem a kezemben szorongatott papírtörlőt. - Valószínűleg nem ez lesz az egyetlen ma estére.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Hm, cseles, meg kell hagyni. – mosolygok jókedvűen a szavait hallva, mielőtt azok még eljutnának a tudatom leghátsó kis zugába is, és azzal a lendülettel fagyna le a mosoly a képemről, meg csúszna ki egy őszinte „Basszameg!” a számon, mielőtt még észbe kaphatnék.
- Hát, én szuperül megfeledkeztem erről az apróságról. Vagyis azt sejtettem, hogy inni is fogok, még utána is néztem, hogy hogyan lehet ide keveredni tömegközlekedéssel, aztán a végén csak elrohant annyira az idő, hogy végül motorral jöttem. – temetem a tenyerembe az arcomat, mielőtt sóhajtanék egyet, aztán túllépnék a saját hülyeségemen – Mindegy. Valahogy majd hazakeveredek, aztán holnap visszajövök érte. Addig csak nem tűnik el. – vagy tolhatnám hazáig is, de ki tudja, meddig maradunk még itt, arról nem is beszélve, hogy én sem a szomszéd utcában lakok, meg a motorom sem az a pehelysúlyú Babetta.
- Ez a csatorna a kert végében dolog jól hangzik, ha egyszer sok pénzem lesz és házat akarok venni, tuti, hogy én is valami hasonlót keresnék magamnak. – kár, hogy az még nagyon, nagyon, nagyon messze van…valószínűleg az elkövetkező életeim valamelyikében, ahogy magamat ismerem.
- Ausztráliát akkor nem ajánlanám neked. Én egyszer a fürdőkádunkban találtam óriáskígyót. De pókból is vannak igazán nagy, rusnya jószágok. – fintorogtam egyet, mert amíg Magyarországon laktunk, csak jókat szórakoztam a nővéremen meg a húgaimon, hogy rettegtek azoktól a miniatűr, ártalmatlan kis pókoktól… mit kell félni tőlük?! Nos, Ausztrália ilyen szempontból jó tanulópénz volt, mekkorát dobbanhatott a szívük egy-egy dög láttán.
- Jó kérdés. Gondolom, mert abból lehet a legnagyobb pénzeket kaszálni, egy stadionba azért mégis csak több ember fér, mint egy uszodába. - vonok vállat, bár ezen túl én sem értem, hogy miért ennyivel népszerűbb a futball bármelyik másik sporttól. Hosszú is, unalmas is, az meg egyenesen röhejes, hogy néha milyen színészkedések mennek benne!
- Ruhában mondjuk elég necces lenne annyit úszni. Dobtak már be ruhástól valami nagyobb vízbe? – kérdezek vissza, mert félelmetes, hogy akár egy póló meg egy nadrág is mennyivel nehezebbé teszi az úszást. Azt hinné az ember, hogy semmi extra, közben meg?! – Nem mondom, hogy néha nem hiányzik valami védő felszerelés, mert elég durván el tud fajulni egy-egy veszekedés, de szerencsére azért a víz, mint közeg, egész jól szuperál így is. Nehéz 30 km/h-val felkenni a másikat a medence falára, vagy úgy nekimenni, hogy csonttörés legyen belőle. – bezzeg a szárazföldi sportokban, hajjaj… igaz, még valamelyik múlt heti edzésen például engem is úgy oldalba rúgtak, hogy azóta is látszik a helye halványan az oldalamon. Még úgy is, hogy az amerikaiak közel sem játszanak olyan agresszívan, mint mondjuk a szerb szomszédaink…
- Ó, olyan van neki? Mondjuk ha eladná őket, lehet, hogy egyből milliomos nagybácsi lenne. – nem egy olcsó hobbi, az tény, pláne, ha néha meg is járatja egyiket-másikat. Abból kiindulva, hogy mennyit esznek az amerikai autók, hát még a régebbi típusúak…
- Igen, eléggé… Azt hiszem, van is valami konzerv haluk, ami ki van tiltva a repterekről meg az egyéb közösségi helyszínekről, mert már a szaga is gyilkos. – nincs bajom a halételekkel, de jó nekem a szegedi halászlé is, nem kell nekem Izlandig menni az ilyen gusztustalanságokért. Amikor azonban Minnie visszakérdez, hirtelen nem kapcsolok, hogy mit is akar, kell néhány pillanat, mire reagálom, hogy esélyesen magyarul mondtam, amit.
- Izé, a… tejföl? Huhh, várj, mi is az angol megfelelője… - vakargatom a tarkómat töprengve, de ha most agyon csapnának, esélyesen akkor se jutna eszembe, így inkább megpróbálom körülírni. Bár abból kiindulva, hogy minden nemzet teljesen más és más tejtermékeket fogyaszt… lehet ez a próbálkozás is veszett fejsze nyele lesz.
- Őszintén szólva nem is vagyok biztos benne, hogy itt, Amerikában láttam már hasonlót. Egy tejtermék, hasonlóan zsíros, mint a tejszín, de állagra sokkal sűrűbb meg krémesebb, mint… nem is tudom, valami nagyon lágy sajt? Például a mascarpone? Ízre viszont inkább savanykás kicsit… - próbálkozok, aztán majd elválik, hogy mennyi sikerrel… mást nem, ha úgy hozza a jövő, kerítek valahonnan a föld alól is, aztán megkóstoltatom vele, az többet mond minden körülírásnál!
- Szuper! Azt meg majd megbeszéljük, hogy mikor, csak ne felejtsünk el valami elérhetőséget cserélni mielőtt hazamegyünk. – teszem szóvá, pláne, mert magamat ismerve olyan szinten képes vagyok belefeledkezni a beszélgetésbe, ha jól érzem magam, hogy kinézem magamból, hogy csak otthon jutna eszembe… amikor már késő.
- Azt mondjuk elhiszem. Otthon Európában elég népszerű a Forma1, de én se mondanám, hogy annyira otthon vagyok a témában, a többi autóversenyről már nem is beszélve. – lehet, hogy hallomás alapján ismerős egyik-másik, de a szabályokról aztán végképp ne kérdezzenek! Mondjuk az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha már sport, jobb szeretem űzni, mint a képernyő előtt ülve bámulni, ha meg mégis valami sportközvetítés mellett ragadok le, azok általában a vizes sportok.
- Mindent képes vagy feláldozni, vagy az egyiket muszáj feloldoznod a másikért, azért nem mindegy, hogy melyikről van szó. Mondjuk az már szar helyzet, ha választásra kényszerülsz a kettő között. Szerintem. – elvégre ki szeret két olyan fontos dolog közül választani, amit szeret? Jó, aláírom, az mondjuk elég patt helyzet tud lenni, ha az egyik helyileg ide köt, a másik meg a több száz kilométerrel arrébb, de ha nincs ilyen gond… Nálunk mondjuk nem volt, a vízilabdával se volt gondja drága exemnek, aztán tessék, mégis itt kötöttem ki az óceán túlfelén. Ezzel nem volt gond, sok mással volt, szóval valahol én is átérzem azt, milyen kapcsolat helyett a munkát választani. Igaz, az ő esetét nem ismerem, a sajátomban nem igazán bánom a dolgot.
- Egy darabig agyaltam az úszáson is, de az olyan… unalmasnak tűnt. Csapatban azért sokkal érdekesebb a játék, mint azon ügyködni, hogyan javítsak pár század másodpercet az aktuális rekordomon. Meg otthon, a város, ahol laktam, a második legnagyobb folyónk mellett volt, szóval a kajak, kenu is egész gyakran előkerült. – csak hát akár az úszás esetében itt is az a fránya „rohanás”, minden más kihívás nélkül… Úszni igazából így is úszok eleget a medencében, az evezés meg bármikor jöhet, mint némi kikapcsolódás!  Még ha New York nem is épp a legjobb terep az ilyesmihez.
- Jesszus, ez komoly? Az azért durva. – ül ki az őszinte meglepettség az arcomra, mert azt eddig is tudtam, hogy nem olyan magasak a versenyzők, mint mondjuk egy kosárlabdacsapat játékosai, de hogy ennyire… alacsonyak? Az azért így képernyőn keresztül valahogy nem tudatosult bennem ennyire.
- Hát, lehet van benne valami. Curling? Huh… Jó hogy nem egyből mondjuk sakk. Vagy jégtánc. – érdekes mondjuk végignézni a különböző olimpiai sportágakat, mennyire sok félék és más jellegűek tudnak lenni, összehasonlítva például a pókert a díjlovaglással vagy a kézilabdával… mint ha a főzést próbálnád a főzéssel vagy a rajzzal, legalább annyi a közös bennük.
- Nem árt… nem hiába lesznek a magas emberekből kosarasok, az alacsonyak meg tudomisén, elmennek pompomlánynak. Vagy autóversenyzőnek. – hozok egy példát, mert jah, ha én is alulról súrolnám az 1.70-et, esélyesen más sportnál kötöttem volna ki, nem a vízilabdánál. Szerencsémre azonban jó géneket örököltem, és a vicc, hogy még így is akadnak többen is, akik tőlem is magasabbak a csapatunkban!
Egy pillanatra sikerül meglepnie a kérésével, de aztán „miért is ne?” alapon én is felé nyújtom a bal kezemet, hogy hozzá tudja mérni a sajátját. Abból kiindulva, hogy mennyivel alacsonyabb tőlem, az sem meglepő, hogy ilyen apró keze van az én mancsomhoz képest.
- Hm? Mi történt? Megvágtad magad? – vonom fel a szemöldököm, amikor meglátom, hogy már szorítja is rá a papírtörlőt, amikor pedig a sebtapaszra terelődik a kérdés, egy gyors terepszemle után meg is rázom a fejem. A kaját mindenesetre gyorsan arrébb is húzom a tűzhelyről, mielőtt odaégetnénk.
- Nem látok, de mindjárt kerítek neked De előbb hadd nézzem! – lépek közelebb hozzá, mert nem árt tudni, hogy pontosan milyen sérülésre is kéne, vagy mennyi… látva azonban, hogy nem egy egyszerű vágásról van szó, hanem mondhatni, lehámozott egy vékony csíkot az ujjából, önkéntelenül is elismerően füttyentek.
- Te aztán tényleg tudsz! Ne tűnj sehová, mindjárt jövök. – indulok is, hogy elcsípjem az első szervezőt, akit kiszúrok az asztalok között, gyorsan vázolva a helyzetet, hogy mi történt, aztán némi erősködés után sikerült arról is meggyőzni, hogy semmi vészes, amihez orvost kéne hívni, egyedül is megbirkózunk vele, csak egy elsősegély dobozra lenne szükség. Az pedig egy szempillantás alatt elő is kerül, így összességében pár perccel később újra ott vagyok az asztalunknál, miközben a szükséges motyókat szedem elő belőle – géz, ragtapasz, fertőtlenítő…
- Nem akarlak elkeseríteni, de esélyesen ez lesz az egyetlen ma estére. Egy ilyen vágással már nem nagyon tudsz mit csinálni a konyhában. Szóval csüccs, bekötöm, aztán  mást nem, amíg befejezem a kaját, addig szóval tarthatsz. És ez most kicsit csípni fog. – nyúlok a kezéért, már ha nem ellenkezik, igaz, azzal valószínűleg tisztában vagyunk, hogy a kicsit-csípni-fog dolog MINDIG hazugság, mert rohadtul csíp… mindig. Bárhol. De inkább ez, mint valami fertőzés, szóval… (én amúgy is csak jót akarok neki) ha sikeresen túléltük a fertőtlenítést, ő sem borított rám, vagy vágott hozzám semmit közben, akkor jöhetett a géz meg a ragasztó, hogy az egész ujját bekötözzem vele. Hát, hajlítani nem sűrűn fogja, amíg ez rajta van, de legalább nem vérzik.
- Tudom, hogy nekem is jókor jut eszembe, de esetleg még egy pohár bort, utó-érzéstelenítés gyanánt? – intek a fejemmel a pohara felé, miközben elpakolom az elsősegélyes cuccokat, de biztos ami biztos, nem viszem vissza, amúgy is elfér az az asztal mellett.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Nem kerüli el a figyelmem az a furcsa, B-vel kezdődő szó, ami száz százalék, hogy egy káromkodás volt. Amikor pedig azt mondja, hogy jól elfelejtette a dolgot, és mégis motorral jött, letörölhetetlen vigyor ül ki az arcomra.
- Mondd csak! Mi is volt az a szó, amit az előbb mondtál? - kíváncsiskodok hát, hiszen tetszett a hangzása, ez a sziszegés meg ahogy mondta… meg hát milyen menő lenne az irodában magyarul káromkodni? Azt hiszem a srácoknak is leesne az álla! - Itt nem messze van egy mélygarázs is, de én nem lakok olyan messze, és szerintem befér az autó mellé. Persze csak ha eltolod odáig, vagy ilyesmi. - én se szeretném, ha a járgányom az utcán parkolna, egy motort pedig még könnyebb elkötni. Nem hagynám itt egész éjszakára. Nem venném a lelkemre, ha a megismerkedésünk napján nyúlná le valaki a motorját, valószínűleg engem kapcsolna össze a negatív élménnyel amit végképp nem szeretnék.
- Ha nekem sok pénzem lenne… nem lenne sok pénzem, szerintem állandóan utazgatnék. - vallom be hősiesen az igazat. Teljesen elképedve hallgatom, amit Ausztráliáról mond, egyrészt mert érdekes másrészt mert én konkrétan a legkisebb póktól is rettegek. De, hogy enyhítsek a dolgon, megosztok vele egy titkot. - Jó pár éve van útlevelem. Még sosem használtam, de… de szeretném gyűjteni bele a pecséteket, elmenni ide-oda. Szóval irigyellek amiért te már láttál elég sokat a világból. - jövök zavarba, hiszen a világ többi országából a miénkbe szeretnének eljutni a népek, én meg pont, hogy fordítva, innen elfelé szeretnék nézelődni.
- Többen férnek be, ez igaz. - bólogatok, és talán már kezdem is érteni, hogy miért olyan népszerűek ezek a sportok. De tényleg csak a férőhelyeken múlna?
- Nem, még sose. - lepődök meg a kérdésén. Sose dobtak be medencébe, és nem is szeretném ha ilyesmi történne. - Ez elég… félelmetesen hangzik. Nem félsz sosem, hogy komolyabban megsérülhetsz? - persze tudom, tudom… a vízben nem lehet úgy felgyorsulni de attól még bepancsolhatnak neki egy akkorát, hogy eltörjön az orra vagy ilyesmi. Én biztos, hogy félnék, bár eleve nem vagyok valami agresszív alkat. Mármint, autó nélkül nem vagyok agresszív, mert ha van alattam néhány lóerő már belőlem kis kibújik a kisördög.
- Uhh! - fintorgok mert még belegondolni is rossz, hogy milyen szaga és íze lehet. - Hogy te mennyi mindent tudsz! - bukik ki belőlem félig elismerően, félig elképedve. Honnan tudja ezeket? De tényleg?!
- Téfföl. Tééiffl. - próbálgatom halkan, amíg ő keresi a szavakat, de sehogy se akar menni, így az én számon is kicsusszan egy-két csúnya szó, igaz csak nagyon halkan mormogva. - Téífföl. Talán így, azt hiszem. - sóhajtok csalódottan, mert úgy tűnik ez a szó kifogott rajtam. - Szóval ez olyasmi mint a görög joghurt? - vetem fel, majd szinte megvilágosodok. - Sour cream? - kérdezek bizonytalanul, csak, hogy el tudjam helyezni ennek a dolognak az ízét fejben.
Amikor elhív abba a magyar étterembe, tényleg meglep vele, de a jó értelemben. Végig is szalad az ujjamon a hámozó ami fájt, de próbálok nem nyafogni, sőt mivel nem tűnik súlyosnak, ezért nem is nyafogok miatta. Úgyis már mást csinálok, a kevergetéshez nem kell az az ujjam, szóval nem foglalkozok vele. Ebcsont beforr.
- Én nem fogom elfelejteni, ebben biztos lehetsz. - szakmai ártalom, hogy ide is körülbelül tizenöt névjegykártyával érkeztem. Ő sem ússza meg, hogy a kezébe nyomjak majd egyet. - Különben is, nagyon kiváncsi vagyok a sok húsra meg a téifl-re. Egy ragadozó veszett el bennem. - kuncogok egy jót, hiszen úgy tűnik mégse rontottam el, talán lehet ebből a dologból valami. Talán.
- Csodálkoztam volna, ha mélyebb ismereteid lennének a témában. Az én ismerőseim közül is csak alig néhányan vannak, akik egyáltalán hallották már pár pilóta nevét. - mosolygok rá, majd újra eszembe jut valami. - Héé! Volt is egy magyar F1 versenyző még régebben, mi is volt a neve? - a szemem előtt van, hogy van leírva, de hogy ezt hogy a tücsök fülébe kell kiejteni… Inkább megpróbálom valahogy elbetűzni neki Baumgartner Zsolt nevét, és legalább megtanulhatom kimondani is. De izgi!
- Inkább az az ijesztő, hogy képes voltam választani köztük, mert az egyik oldalon van egy szép ház, fehér kerítéses, 2,4 gyerekes, “boldog élet”, a másikon pedig… a másikon ott voltam én, az aki vagyok és nem valaki akivé formálni akartak. - csóválom meg a fejem, és néhány másodpercig csendben emésztgetem amit mondtam. Nem kellett volna, nem így szokás ismerkedni, hogy egyből jön az ember lánya az elcseszett eljegyzésével meg a tönkrement kapcsolatával. Ja, hát ezt jól elcseszted Mitchell.
- Szóval inkább másoknál szeretsz jobb lenni, mint, hogy a saját határaidat feszegesd? - kérdezek vissza. Mert hát, az időn javítani, az gyakorlatilag olyan mint önmagadat legyőzni. - Jól hangzanak az evezős dolgok is, bár én még nem próbáltam csak a rafting-ot. Az viszont izgi volt! - mondtam már, hogy adrenalinfüggő is volnék? Jót mosolygok viszont, amikor meglepődik az F1 pilóták magasságán, és csak bólogatok, hogy így van, higgye csak el!
- Esetleg snooker. Hű, de szeretem a snooker közvetítéseket! Tudok egy egész jó biliárd bárt, ahol van snooker terem is. Próbáltad már? - igen, eléggé kíváncsi típus vagyok, faggatózok, és remélem még nem unja. Mondhatnám, hogy szakmai ártalom de nem, már gyerekként is ilyen voltam, állandóan nyúztam mindenkit, szomjaztam a tudást.
- Az alacsonyakból autóversenyzők, a magasakból meg superman vízilabdázók? Ennyi lenne a titok? - kérdezek rá oldalra biccentett fejjel, hiszen ezen az elven valahol mindketten azt a sportot űzzük amire az alkatunk is alkalmassá tesz. - Kislány koromban anyukám ragaszkodott hozzá, hogy ne csak a gokartban üljek mint valami fiú, szóval évekig szertornáztam… de nem szerettem igazán.
Aztán inkább a keze tesz kíváncsivá, hogy mégis, mekkora mancsok kellenek ahhoz, hogy stabilan fogjon egy lasztit. Már éppen nyomnám is a tenyerem az övéhez amikor észlelem a sérülésem, így inkább gyorsan papírtörlőt ragadok, és sebtapasz után kutat a tekintetem.
- Aha… de csak egy kicsit. - nyilvánvaló, hogy nem metszettem le az ujjam, de még én magam sem tudom, hogy mennyire nyisszatottam el az ujjam. - Oké, itt várlak, nem mozdulok. Kösz!- nem nézek le. nem nézem a papírtörlőt, csak érzem, hogy hideg és nedves. Zavaróan hideg és nedves és undi. Ha látnám is mellé, hogy piros, tuti ide hánynék. Inkább behunyom a szemem is. Érzékelem, hogy az egyik segítő az asztalhoz jön, és lerak valamit a pultra, gondolom a receptet vagy ilyesmit. Megköszönöm, de még behunyt szemmel, hogy ne lássam a kis piros foltot a papírtörlőn.
- De tudok segíteni, tényleg - vágok közbe rémülten, mert megijedtem, hogy “haza küldene”. Hogy is ne?! Ahhoz túlságosan tetszik nekem. Aztán, egészen megnyugszok, amikor a szóval tartást említi. Tyű! A kezébe adom a kezem, és hagyom, hogy rá locsolja a fertőtlenítőt a sebemre. - Aaaak***aéletbe! - csusszan ki a számon egészen kisegér hangon, majd mint a villám törlöm le a jobbik kezemmel az arcom, mert egészen bekönnyeztem ettől a “kicsit csíp” fertőtlenítős dologtól. Szipogok egyet, amikor rá teszi a gézt és a ragasztót, majd félig-meddig hálásan pislogok rá.
- Köszönöm. - motyogom elveszetten amikor végzett, hiszen most végképp lúzernek tarthat. Pedig nem vagyok én ilyen elátkozott, csak a konyhában nem uralom az eseményeket. Ott valahogy mindig ilyen hülye balesetek érnek.
- Majd én töltök, az még megy. - szedem össze magam egy kissé, és nyúlok a palack felé, töltök is a poharainkba. Tetszik nekem ez a srác, ez a Balázs, aki ilyen cuki és még be is kötötte a kezemet… meg minden.
Most én játszok szurikátát, de én a mi pultunkat nézegetem, hogy mit tudnék csinálni amitől hasznosnak érezném magam. A pultról elpakolom a zöldség hámozásból megmaradt szemetet, ennyi hasznom legalább legyen. Megragadom a boros poharamat, és jó nagy kortyokban nyelem is, egyrészt utólagos érzéstelenítőnek, másrészt a szégyen érzése ellen, hogy ilyen balfék voltam. Egyiken sem segít, pedig ez ma este már vagy a harmadik, talán negyedik pohár? Tyűűűű, de fejre fogok állni!
- Biztos nem tudok semmit segíteni? Az egyik kezem még működik. - emelem fel a jobbomat, ezzel is jelezve, hogy (félig) használható vagyok. - Addig elolvasom a receptet, hogy még mi vár ránk, milyen további sérüléseket tudok begyűjteni. Te pedig mesélhetnél magadról, mert még sose találkoztam senkivel sem, aki ilyen érdekes lenne. - ahogy végig nézek a pulton, egészen megdöbbentően előrehaladott állapotban van az étel. Már csak a salátához kell a körtét összevágni, megcsinálni a krumplit és befejezni a husit. Meg a túlságosan is sós-borsos zöldséges szószt. Be kell látnom, hogy Balázs sokkal hatékonyabb nélkülem. De tényleg!
- Lássuk! - veszem kézbe a papírt, lássuk mi áll rajta!

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Az semmi, semmi! Felejtsd is el gyorsan, meg sem hallottad! – szólok rá, mert nesze nekem, irodalom tanár létemre pont a káromkodás az első, amit tanulnak tőlem? Reménykedek benne, hogy nem jegyezte meg – bár ha a későbbiekben találkozunk, akkor magamat ismerve, lesz még alkalma bőven tanulni…
- Tényleg? Nos, ez esetben, ha neked nem gond, akkor élnék az ajánlattal. Mégis csak nyugodtabban aludnék este… Már persze ha nem innen 20 kilométerre laksz, valami domb tetején. – mert akkor lehet inkább meggondolom aztán bízok az égiekben, hogy túlél szerencsétlen motorom egy éjszakát egyedül az utcán. Mást nem elmormolok egy imát elalvás előtt.
- Ne már! Még sohasem jártál Amerikán kívül? – döbbenek le egy kissé, mert oké, hogy akkora az országuk mint egy komplett kontinens, és csak New Yorkban majdnem annyian élnek, mint Magyarország komplett lakossága, ráadásul van mindenük, tengerpart, hegyvidék, hideg, meleg… de akkor is!
- Igazából én is főleg a vízilabdának köszönhetem, hogy sokfelé megfordultam. Na meg apám munkájának, néhány évente fogja a családot, aztán költözünk új országba. – ami egyrészt tök jó, mert olyan helyekre jut el az ember, amiről mások csak álmodnak, másrészt viszont meg szar, hogy néhány évente szinte mindent a nulláról kell újra kezdened… suli, barátok, ismerősök, karrier, magánélet, bármi. Csak a család az állandó, ha úgy nézzük, bár abból kiindulva, hogy az elmúlt évek alatt a szüleim elváltak, meg mindketten újraházasodtak, apám kétszer is… az se olyan stabil alapokon áll.
- Ez esetben, ami késik… - húzódik gonosz mosolyra a szám, egyszer legyen a közelemben úgy, hogy medence is van a közelben, hacsak nem feledkezek el, majd megmártózik egyet. Jó buli a maga módján.
- Hát… nem igazán. – töprengek el egy kissé a kérdésén, miközben gyorsan végigpörgetem magamban, hogy eddig milyen, komolyabb, vagy látványosabb sérüléseket sikerült begyűjtenem a meccsek alatt – Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha az ellenfél agresszívan játszik, akkor egész hamar felmegy az agyvizem, aztán én sem finomkodok velük különösebben, a „szemet szemért” elv meg egész jó kis elégtétel, ha le is sérülök, akkor esélyesen ő sem úszta meg ép bőrrel… Na meg ott vannak a bírók, mielőtt nagyon eldurvulna egy-egy verekedés, azért csak szoktak fújni érte. – támadó pozícióban nehéz karriert csinálni, ha az ember minden szabályt betart meg nem védi meg magát, csak szótlanul tűr minden karmolást, oldalba rúgást, meg egyéb, kellemetlen szabálytalanságot… Szépek is a csapatsportok, nem igaz?
- Inkább úgy mondanám, hogy sok helyen megfordultam, meg sok mindent láttam már. Amúgy az ikertesóm a stréber kettőnk közül, ő állt tudósnak… - nekem meg? Elsődlegesen a sportból akarok – próbálok, igyekszem karriert csinálni, csak mellékes B terv a tanári diploma mellette, ha valami nagyon-nagyon-nagy gebasz ütne be. Szerencsére eddig jól haladnak a dolgok, szóval remélem, hogy a későbbiekben sem lesz ez másképp.
- Nem egészen, maximum állagra, de… nem, nem is egészen Crème fraîche, nem tejszín, nem túró, nem kefír… - milyen jó, hogy minden nemzetnek totál más jellegű tejtermékei vannak! Aztán próbál elmagyarázni egyiknek egy olyat, ami náluk pont nincs, vagy ritkának számít…
- AZ! Legalábbis azt hiszem, az az angol megfelelője. Vagy legalábbis az hasonlít rá leginkább abból, amit itt a polcokon találsz. – csillan fel a szemem, amikor meghallom a tippjét, igaz, azon azért jót mosolyogtam magamban, ahogy próbálgatja kimondani. Pedig ez még nem is nehéz szó, megnézném, hogy boldogul egy „cipőfűző”-vel, vagy egy „gyöngytyúk”-kal… Vagy a vezetéknevemmel.
- Oké! – nevetek jóízűen, ahogy biztosít, hogy nem fogja elfelejteni, remélem, hogy tényleg így lesz, mert magamról nem bírnám biztosra állítani. Pláne, ha valami kizökkent, vagy ha túlságosan belemerülünk a beszélgetésbe…
- Végre egy csaj, aki nem csak salátán meg ásványvízen él! – bukik ki belőlem az őszinte reakció, mert meg se tudnám számolni, hány ilyen „csak egészséges ételeket, csirkét meg zöldséget eszek” ismerősöm van, hogy a mindenféle gusztustalan trutymóikról ne is beszéljünk, amiket „zöld turmix” néven fogyasztanak. Mint ha fűnyíróval végigmennél a fél kerten, kész nyúlkoktél.
- Magyar F1 versenyző? – bizonytalanodok el egy pillanatra, mert így kapásból meg nem mondanám, pörögnek is a fogaskerekek a fejemben, ám elég meghallanom az első néhány betűt abból a bizonyos névből, hogy meg is világosodjak.
- Áh tényleg, Baumgartner Zsolt… Pedig vele még láttam is pár futamot. – hát, ez se éppen tegnap volt, az biztos, bár azért le a kalappal, hogy jobban emlékszik az ilyenekre, mint én. Magyar létemre.
- És szép ház ide vagy oda, tényleg képes lettél volna olyas valakivel leélni az életed, aki képtelen elfogadni olyannak, amilyen vagy? – kérdezek vissza, mert magamat ismerve, szerintem egy hétig se húznám ki egy hasonló alak mellett, aki ilyen szinten meg akarna változtatni. Amúgy is sportoló vagyok, nem színész, ami a szívemen, az a számon, szóval… esélyesen egy ilyen kapcsolatban engem sem sokáig bírnának elviselni.
- Jobbnak lenni az mindig jó, de nem egészen így értettem, inkább… nagyobb kihívás meg több izgalom van abban, hogy egy csapat részeként legyél jó, mintsem abban, hogy szólóban. – próbáltam más oldalról megközelíteni a témát, mert nem is annyira a saját határaink feszegetése a lényeg, az valahol talán minden egyes sportra igaz.
- Nem, a snookert azt még nem. De bowlingban meg dartsban egész jó vagyok, ha az számít. – próbálom menteni a menthetőt, amikor pedig a magasság és sportválasztás közötti összefüggést vonja le, csak vállat vonok, amolyan „látod…” módon. Persze nem árt, ha van némi érzéke az embernek az egészhez, meg nem abszolút kétballábas vagy kétbalkezes, de jah, akárhogy is nézzük, azért a magasság elég meghatározó tud lenni. Ami pedig a tornát illeti, huhh, azt én is át tudom érezni. Az egyetemen nekünk is kijutott belőle bőven, hát, nem lett az se a szívem csücske.
Miközben elsősegélydobozra vadászok, fel sem tűnik, hogy valaki más is megkörnyékezi az asztalunkat, sőt, még akkor se tűnik fel az ott heverő papírlap, amikor épp mellé pakolom ki a sebkötözéshez szükséges felszereléseket.
- Tudod… az injekciók meg mint a szúnyogcsípés. Az orvostudomány nagy hazugságai, bár talán még mindig inkább ez, mint a tetanusz meg a vérmérgezés. Azért ha holnapra nem javulna, hanem lilulni kezdene az ujjad, inkább menj el dokihoz vele. – jól van Balázs, jár a vállon veregetés, ha eddig még nem stresszelt volna eléggé az elvágott ujja miatt, akkor most kellőképp sikerült lángra lobbantani a maradék aggodalmát.
- Ugyan, semmiség. – legyintek, elvégre a tanárin tanultunk elsősegélyt is, arról nem is beszélve, hogy a tesóimmal ahányszor összetörtük magunkat gyerekként, ilyen szinten már akkor is ment a sebellátás. Jó, meg kell hagyni, Minnie sebe nem vészes különösebben, inkább csak kellemetlen, de egy-két nap, aztán kutya baja se lesz.
- Hát jó, akkor azt meghagyom neked. Úgy is ideje belehúzni, ahogy elnézem, eléggé lemaradtunk a többiekhez képest… - sasolok át a szomszéd asztalokhoz, majd már kapcsolom is vissza a tűzhelyt, hogy ott folytassuk a főzést, ahol abbahagytuk valamivel előbb.
- Huhh, jó kérdés… mást nem ezt a répás hagymás izét kavargatod, hogy ne égjen le? Addig én megpróbálom behozni a lemaradást a salátával. – amihez meg kéne mosni a hozzávalókat, meg megint aprítás, bekötött kézzel meg egyik sem nyerő ötlet. Épp a körtét mosom a folyóvíz alatt, amikor megtorpanok egy pillanatra.
- Recept? Milyen recept? Lassan már enni kéne… Ezt nem az elején kellett volna kiosztaniuk? – szökik fel a szemöldököm, mert az se kizárt, hogy emlékbe kaptuk, de akkor meg nem kettőt kéne, és mondjuk a vacsi elkészültével osztogatni? Akárhogy is, nem igazán akar összeállni a kép, így amint kész vagyok, bele is lesek a Minnie által szorongatott papírlapba, és ahogy megláttam az ismerős kézírást, már volt egy félsz bennem, hogy ez nem a recept lesz…
Mert persze nem is az volt, hanem néhány sornyi, kézzel lefirkantott tömény féltékenység és csalódottság, ami többek között azt részletezte, milyen egy utolsó megbízhatatlan, kétszínű tapló vagyok, és jobban jár, ha inkább szóba sem áll velem. Ja igen, mert hogy még csak nem is nekem lett címezve az üzenet, hanem Minnie-nek, annak ellenére, hogy az alján Jessica neve virított.
- Na jó, eszem megáll, ez azért már több a soknál… - ment fel egy szempillantás alatt az én agyvizem is, miközben úgy lecsaptam szerencsétlen körtét a vágódeszkára, hogy  az egyik fele kapásból kiegyenesedett.
- Figyelnél a kajára? Mindjárt jövök. – azzal már lestem is, hogy melyik irányból szúrom ki Jess alakját, hogy aztán utat törve magamnak a tömegen keresztül le is csapjak rá. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy néhány perccel korábban még pont, hogy óva intettem Minnie-t bármi konyhai tevékenységtől… Ha pedig Jess addig nem menekült volna ki az épületből, akkor én ragadom karon, és vonszolom magam után, ki az ajtón, ha már jelenetet rendezünk – mert még szép, hogy fogunk! Felültet, aztán még alám is akar vágni? Meg még mit nem! – legalább ne a bentiek szeme láttára. Elég lesz a fél utca is, már csak abban reménykedek, hogy az utca zaja elnyomja a veszekedésünk zaját, és nem hallatszik be túl sok minden miközben szebbnél szebb szitkokat vágunk egymás fejéhez.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Furcsa, hogy milyen könnyű beszélgetni ezzel a sráccal. Olyan, mint egy régi ismerős, egy kedves barát akivel hasonló a gondolkodás, pörög a társalgás. Őszintén ajánlottam neki fel, hogy lehet nálam a motorja, mégis csak nagy város ez, és nem a legbiztonságosabb az ilyesmit az utcán tárolni. Még ha egy vespa lenne akkor sem, de őt elnézve, komolyabb gépről lehet szó. Legalább hazakísér majd, ez is egy kis öröm még az eddigiek mellé.
Bár az olyan emberek mint ő rengeteget utaznak, az olyanok mint én, szinte a városból se teszik ki a lábukat. Nekem is, azt hiszem legalább egy éve nem érintette a tappancsom a Nagy Almán kívüli területet - ha Jersey-t nem számítjuk, mert azért oda néha átruccanok. De Hamptonsban már nem voltam jó ideje (leginkább azóta, hogy a volt vőlegényemmel megromlott a viszony).
- Héé! Ha be mersz valaha is dobni a vízbe, én valószínűleg bepancsolok neked egyet. - fenyegetem meg mosolyogva, de azért érezheti, hogy komolyan gondolom a dolgot. Szerintem úgy reagálnék a dologra, mint amikor egy macskát hajítasz be a fürdőkádba.
- Szóval a bíró funkciója leginkább valami olyasmi, hogy ne csapjátok agyon egymást? - vonom fel az egyik szemöldököm, mert erre még eddig nem gondoltam. Mintha ovisok lennének, és kell egy dadus aki rájuk szól. Ejnyebejnye fiúk nem szép dolog verekedni, sipirc a sarokba és gondolkodjatok milyen csúnyán viselkedtetek!
- Nekem úgy tűnik, hogy te is két lábbal állsz a földön. Végül is, tanár is vagy. - mosolygok rá biztatóan. - Elvégeztem a sport managerit is, amúgy. - jegyzem meg fülem hegyéig pirulva, aztán inkább kerülöm a tekintetét. - Szóval, ha gondolod, szívesen adok tanácsot hogyan lehetsz sztár sportoló. Meg… akár segíthetek is. - ezaz Minnie, tegyél még idióta ajánlatokat! Szemlátomást kiválóan menedzseli magát, minek lenne szüksége egy Minyonra?
- Akkor mindenképp meg kell kóstolnom. Imádom a tejtermékeket, főleg a krémsajtot. Azt naaagyon szeretem! - egyáltalán nem hazudok ezzel, különben is miért találnék ki ilyen cikis dolgot? A valóság is épp elég kínos… Pláne ahhoz képest, hogy neki első blikkre alig vannak hibái - legalábbis én még nem fedeztem fel őket.
- Ha tudnád mennyit eszek! Lehet, többet nálad is! Én tartom a céges hot dog evés rekordját, az idő és a mennyiség tekintetében is. - bólogatok vigyorogva. Csak addig örül ennyire, amíg nem látja ahogy egy hatalmas halom sült oldalast pusztítok el, majd a maszatos kezeimmel az ő tányérjáról csenegetek el további finom falatokat, hogy a szafttól és fincsi zsírtól fénylő szájacskámba tömjem őket. A legtöbb pasi csak nevetni szokott ezen, de KIZÁRT, hogy akkor is azt mondaná, hogy cuki vagyok. Mert ha mégis akkor meg megverem.
- Iiigen! Czolt Baumgartner. - bólogatok, mert így már nekem is megvan. Milyen fura, hogy ennyi mindent hallottam már arról a csepp kis országról ahonnan származik! Biztos nem ehhez van szokva.
A következő témán és főként a szavain elgondolkodok. Pont ugyanígy gondoltam annak idején én is a dolgokat. Mégis, így, hogy más mondja ki… olyan mint egy arculcsapás.
- Hát… ezért vagyok most itt veled, és nem a szép házikóban vele. - csóválom meg a fejemet mert egy kicsit szégyellem magam. Ha alaposan végig néz rajtam, szerintem nem láthat semmi olyat, amiért megérte volna feláldozni egy szépreményű tökéletes, boldog családot. Elvégre szombat este egy vadidegennel főzőcskézek, mégis hogy lehetne ez jobb? Mondjuk… elég csak őrá nézni. Jobb, határozottan jobban néz ki, mint az exem.
- Az is igaz. Meg egy kicsit a csapatod a családod, bíznotok kell egymásban és segíteni kell a másikat. Nem hangzik rosszul. - vágok egy elgondolkodó fejet. Aztán képzeletben már látom is ahogy a nagy, széles snooker asztal mellé hajol, és esküszöm meg kell rázzam a fejem, hogy ne akarjak már a háta mögé kukucskálni, hogy még jobban el tudjam képzelni hogyan festhetne. Most tényleg Mitchell?! Egyértelműen több időt kell csajok társaságában eltöltenem, mert már kezdem úgy mustrálni az embereket (most leginkább Balázst) mint a kollégáim a szexi pincérnőket a didibárban.
- Az is számít. Bár, én elég bénán bowlingozok. Valahogy nem tudok jól célozni. - vonok vállat, hiszen azért ez még nem a világ vége. Más is él a világon gömbérzék nélkül.
A kis sérülésem némiképp zavart okoz az Erőben, de szerencsére hamar vissza robog hozzám Balázs egy elsősegély dobozzal. Egészen meg is nyugszom, a fertőtlenítés és minden ellenére, egészen amíg…
- Hogy érted azt, hogy lilulni?! - vágok eléggé kétségbeesett arcot. Na tessék, eléggé kínos már így is, de még mindig tudom fokozni. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?! Sírás küszöbén köszönöm meg a segítségét, majd egy szipogást követően inkább töltök még némi bort a poharainkba. Tutira nem ilyen balfék lányra vágyik, ez egymillió százalék, hogy most kaszáltam el nála magam. Pedig milyen cuki!
- Akkor ezt kevergetem. Hátha nem rontom el. - már oda is állok úgy, hogy ne legyek útban, és óvatos kevergetésbe kezdek. Ügyesen csinál minden mást, viszont mivel úgy tűnik nincs túl sok dolgom, inkább a recept felé kacsintgatok.
- Ez. - emelem fel, miközben vállat vonok a felvetésére - Lehet késésben voltak és elfelejtették. - ki tudja. Azonban ahogy széthajtogatom a kis cetlit, egy kézzel írott levélkét látok. Furcsa és kusza gondolatok, és egy nagy adag sértettség tükröződik vissza belőle - meg nem kevés féltékenység.
Többször is átfutom a sorokat, amik szerint ő csak azért jött el mégis, hogy megmondja Balázsnak, hogy nem érdekli, és mert feltételezem (ez nincs leírva) meggondolta magát, rájött, hogy elég bunkó dolog lenne hagyni, hogy egyedül várjon rá. A fiút elhordja mindennek csak épp úriembernek nem, azért mert mellettem készíti a vacsoránkat és nem szomorkodik egy sarokban. Ez a nő elmebeteg. Fel sem tűnik, hogy Balázs is a levélkét olvassa, egész addig amíg dühösen fel nem csattan. Utána nyúlnék, amikor mérges lesz, és egészen összerezzenek, amikor a “vasalt” körtére pillantok. Csak jó nagyot nyelek és bólintok, persze, vigyázok a kajára.
Meglep a mozdulat, amivel elkapja a lány karját, és (túl) határozottan terelgeti kifelé. A kaját zárójelbe téve, követem őket, de az egyik szervező feltartóztat, azt kérdi minden rendben van-e. Rohadtul nincs te balfék, nem látod?! A vállam fölül szólok neki vissza, hogy őrizze ő a kajánkat, majd már megyek is kifelé az ajtón, ahol a veszekedés hangjai egészen más szintet öltenek. Konkrétan kiabálnak egymással. Azt hiszem, olyan szinten pattanásig feszítették már a húrt, hogy simán benne van egy pofon - majdnem biztos vagyok benne, hogy Jessica adná, pedig ő lenne az aki jobban megérdemelné. A lánynál is majdnem egy fejjel alacsonyabb vagyok, mégis óvatosan közelítem meg őket, hogy aztán amikor már oda értem, szinte a tökéletes pillanatban fűzzem be magam Balázs karja alá, jobbommal a derekát átölelve.
Számítok rá, hogy meglepi a dolog, így ha tiltakozna, azonnal el is engedem. A lányt nézem, semleges, inkább vidám arccal, de komoly szemekkel. Mindig is szerettem színészkedni, és valamennyire megy is, szóval nem esik nehezemre a következő néhány mondat.
- Szóval te vagy az a csaj, aki a hátam mögött fűzi a pasimat? - nézek rá érdeklődve, fejem oldalra biccentve. Ha hagyja, akkor továbbra is Balázshoz bújok, mintegy kifejezve a birtokviszonyt, Ő bizony az enyém (legalábbis a játék kedvéért). Jessica szemlátomást köpni-nyelni nem tud. Próbálkozik azzal, hogy Balázs udvarolt neki, de csak legyintek egy kis fintor mellett.
- Mintha nem tudnád, hogy ez a hülye európai modora miatt van, egyszerűen mindenkivel kedves és flörtöl… ha tudnád én ezt milyen nehezen szoktam meg! - sóhajtok némiképp teátrálisan, miközben a szemeimet forgatom látványosan. Mindjárt nem is ez a srác lett az ősgonosz, hanem ez a csaj, aki bepróbálkozott más pasijánál. Háháá! Okos vagy Mitchell!
- Nézd, én akartam, hogy ide gyere, hogy a szemedbe mondhassam, hogy szállj le róla. Remélem, elég egyértelmű, hogy ez a pasi nem lesz a te játékod. - talán messzire megyek, de még az arcom is Balázs mellkasához dörzsölöm futólag, ha hagyja. A parfümje és a klór illata már rég elborította az agyamat, más körülmények közt már rogyadoznának a térdeim is. Hűűű baszki, nagyon durva ez az elektromos bizsergés, ami a bőrömön futkározik ha hozzáérek. Vajon ő is érzi? Jó nagyot szippantok az illatából, olyan mint valami durva narkotikum, épp csak a nyálam nem csurog... Mégis, elengedem, hagyom, hogy ő oldja meg a problémát, talán már nem nyírják ki egymást itt a nyílt színen. El is indulok befelé, mert hűvös már az idő, a beszéletésük további része pedig már magánügy, meg is hagyom annak, már így is túlságosan közbe avatkoztam.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

 - És mégis hogyan tervezted kivitelezni? Előtte hozol valami sámlit amire ráállsz, hogy felérj? – húzogatom az oroszlán bajszát szemtelenül, mert hát na, a vak is látja, hogy a vállamig se ér, ha be akar mosni egyet, ahhoz előbb kell felkelnie. Oké, ha mondjuk a hasamat veszi célba, akkor még talán van esélye, de legyünk őszinték, azért nem vagyunk egy súlycsoport, csak sikerülne hárítanom a veszélyt, ha ilyesmi fenyegetne. Mellesleg kihívás elfogadva, csak egyszer jöjjön medence közelébe úgy, hogy ott vagyok…
- Elsődlegesen nem, de ha agresszívan játszanak a játékosok, akkor akarva-akaratlanul azért is szórja a büntetőket. – fűzöm hozzá, bár azt kell mondjam, Európában azért agresszívabban tolják a műfajt, legalábbis az itteni csapatokhoz képest.
- Jah, az is, de a kötelező gyakorlaton kívül soha egy percig nem tanítottam, szóval… van egy szép papírom róla, aztán ennyi. – vonok vállat, mert ez van, a vízilabda mindig is jobban érdekelt, ezzel is szeretnék karriert csinálni, nem Tolsztojjal, Dosztojevszkijjel, meg azzal, hogy Cooper-tesztekkel sanyargatom a diákokat.
- Sport manageri? Wow, ezt megjegyeztem… még valami szuperképesség, amiről eddig szerényen hallgattál? – kérdezek vissza, az ajánlatára meg csak szélesen elvigyorodok. Azt nem mondom, hogy ész nélkül lecsapok az ajánlatra, mint aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik, mert egyrészt ki tudja, hogy fog alakulni még az este, mindenesetre jó tudni, hogy most már egy ilyen ismerős is akad a városban.
- Pont a krémsajtot? – vonom fel a szemöldököm, mert mi tagadás, elég érdekes választás, pláne a tejtermékek kategórián belül. Tejtermékekben mi, magyarok is jók vagyunk, még ha a sajtok nem is feltétlenül erősségünk, de mit szépítsünk? Abban a franciák a tutik, akik, szerintem a jó magyar tömlős krémsajtot látva szerintem minimum a sarokba vonulnának zokogni, hogy merjük mi az ilyet egyáltalán sajtnak csúfolni…
- Hiszem, ha látom. – sőt, hogy nyomatékosítsak a szavaimon, még látványosan végig is nézek rajta, mert… könyörgöm, csak rá kell nézni. Még hogy többet enne, mint én? De hisz el se fér benne annyi kaja! Amúgy meg, jó puhány kollégái lehetnek, ha egy csaj simán lenyomja őket hot dog evő versenyben.
Csak jót mosolygok az akcentusát hallva, hiába, a „zs” betűnk nem szokott a külföldiek kedvence lenni. Hallás után még csak-csak sikerül némelyiküknek eltalálni, mint mondjuk Minnie-nek a nevemben, de ha leírva látják… te jó ég!
- Hát, nézd... a lényeg, hogy neked megérte? Ha önző akarnék lenni, mondanám, hogy nekem simán, ha most nem lennél itt, akkor esélyesen egyedül toszogatnám azt a darab kacsát a serpenyőben, mert ahogy nézem, senki sem maradt pár nélkül… - legalábbis nem tűnt fel, hogy bárki is egyedül szerencsétlenkedne, és azt sem tartom valószínűnek, hogy valamelyik szervező állna be ilyen esetben. Igazából lövésem sincs, hogy ilyen esetben mi a menetrend, de őszintén szólva, annyira most nem is foglalkoztat.
- Egy kicsit? Óóó… több időt töltök a csapatommal, mint a családommal. Még úgy is, hogy a fele itt él New Yorkban. – az más tészta, hogy Staten Islend kertvárosi, külvárosi részében, szóval nem szoktam napi szinten kivergődni hozzájuk, csak hetente-kéthetente, vagy ha úgy hozza a szükség, pláne, hogy minden más ide köt a mozgalmasabb, belvárosi részekhez.
- Snookerben megy, bowlingban már nem? Ejj… - csóválom a fejem, mondjuk az igaz, hogy elég más műfaj a kettő. Meg az se mindegy, hogy csak pontosan célozni tud az ember, vagy valamennyi erőt is bele tud adni egy-egy gurításba, mert hiába indítod el tökéletes pályán csóri bowling golyót, ha aztán a bábuk előtt fél méterrel meg úgy dönt, hogy inkább az árokban folytatja pályafutását, csak mert elfogy a lendület és elhúzza a pályaív.
- Ha vérmérgezés… tudod mit? Nem számít, nálad minden rendben lesz, ígérem. – úgy sem a húsvágó késsel nyisszantotta el az ujját, csak a zöldséghámozóval, no meg nem is olyan mélyen, hogy komoly gond legyen belőle. De látva azt, hogy milyen rémült arcot lát, inkább nem megyek bele a részletekbe, mindenkinek jobb, ha a gyógyulásra koncentrál, mintha egy ilyen kis sérülés után már a végrendeletén kezd agyalni.
- Azt nehéz lenne, maximum, ha odaégeted. – vetek rá egy pillantást, mert no, az sem lehetetlen, de úgy is elég kis lángon rotyog a fazékban a zöldség, csak nem lesz gond… no meg itt vagyok, majd figyelek arra is fél szemmel. Legalábbis amíg szóba nem kerül az a bizonyos cetli, az én agyvizem meg Jessica kézírását meglátva fel nem forr úgy nagyjából tizenöt másodpercen belül.
Nekem se kell sok, csapot-papot-kaját-Minnie-t hátrahagyva, vörös ködös fejjel, egy percen belül már az utcán mondom a magamét Jessicával szinkronban, miközben próbáljuk túlharsogni a másikat. Szerencse, hogy csaj, különben nem kizárt, hogy azóta már verekedésbe torkollott volna a műsor, így azonban megmaradtunk a szájkaraténál.
Azt hiszem, ennyit arról, hogy gyorsan lerendezzük ezt az egészet egyszer és mindenkorra… a veszekedés hevében fel sem tűnik, hogy nyílik az ajtó, ahogy az sem, hogy főzőpartnerem is felbukkan a színen, csak akkor zökkenek ki, lefagyva egy pillanatra, amikor Minnie a semmiből átöleli a derekamat. Szerencse, hogy jók a reflexeim, így egy másodperccel később már ölelem is át a vállát, gond nélkül fejest ugorva a színjátékba, amit elkezdett. Tiszta „Beugró-feeling”, kár, hogy annyira jó színész azért nem vagyok, mint ő… a szavait hallva pedig még engem is sikerül meglepnie, de szerencsére Jessicát jobban sokkolják a hallottak, mintsem feltűnjön neki az arckifejezésem. No meg, túllendülve az újabb meglepetésen, így már egyre szórakoztatóbb ez az egész helyzet, a maga kellemetlensége ellenére.
- Jess, ugyan már… - horkanok fel akaratlanul is, amikor nekiáll bőszen panaszkodni, a másik azonban egészen hatásos módon licitál rá – Minnie! Most komolyan, már az is baj, ha az ember kedves?! – sértődök meg, némileg rájátszva a szituációra, mielőtt előkapná a másik jolly jokert a pakliból, Jessicánál meg végképp beáll a kékhalál.
- Igazán értékelem a figyelmességedet, Prüntyőkém, de mondtam, hogy majd én elintézem a dolgot, igazán nem kellett volna fáradnod miatta… - sóhajtottam fel, miközben pedig Minnie macska módra épp hozzám dörgölőzik, szórakozottan simítok végig a nyakán, arcélén. Szinte már csak a dorombolás hiányzik, hogy teljes legyen a kép, bár istenemre mondom, ha még sokáig csinálja, lehet azt is elkezdem – így csak egy elégedett hümmögésre futja, mielőtt kikászálódna mellőlem és vissza nem menne az étterembe, mint aki jól végezte dolgát. Mondjuk, meg kell hagyni, elég jól végezte, Jessica arckifejezését látva pláne, aki köpni-nyelni nem tud a látottak után, nem még szóhoz jutni… Ahogy magunkra maradunk, szinte furának hat ez a beálló, kínos csend, ám mielőtt még esélyem lenne megtörni, a másik már közelebb is lép, hogy lekeverjen egyet – majd szintén, mint aki jól végezte dolgát, dúlva-fúlva, hátat fordítva lelépjen.
- Hát, legalább egy gonddal kevesebb. – dörgölgetem az arcomon Jess tenyerének nyomát. Nem, mint ha annyira hiányzott volna Minnie előbbi alakítása után, hogy egy ilyennel rángassanak vissza a zord valóságba, de nézzük a jó oldalát, legalább hamar pont került a történet végére. Az meg más téma, hogy keríthetek másvalakit, akitől elkunyerálhatom a későbbiekben a jegyzeteket, ha már az órákra eddig is csak elvétve tévedtem be. Ezek után esélyesen még annyit sem fogok.
- Köszi a mentőövet, életet mentett. Hol is hagytuk abba? Vagy inkább… maradt még valami, ami menthető, vagy végképp kiestünk a versenyből? – sétáltam vissza én is az asztalunkhoz, vetve egy pillantást arra, idebent mennyiben változott a helyzet. Mondjuk az előbbi alakítás után még azért se tudnék haragudni a lányra, ha mindent odaégetett volna… Mondjuk, azt egyébként sem, legrosszabb esetben még mindig útba ejthetünk valami gyorskajáldát, ahol esélyesen rutinosabb szakácsok dolgoznak, mint mi. Éhen csak nem maradunk már!

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Tetszik, hogy veszi a poénjaimat, gyorsan reagál rájuk és nem játssza a sértett mimózát. Hogy milyen sok pasi képes nyomni a durcit egy-egy “lenyomok neked egy olyan balost!” mondás után! Pedig az ilyen ugratások mindenféle kapcsolatba egy kis színt visznek. Balázs nem sértődött meg se azon amit a medencével kapcsolatban mondtam, se máson. Nagyon bejön, hogy képes követni az éles váltásokat, komoly kérdésre komoly választ kapok. Miért ennyire könnyű vele jól érezni magam? Hiszen tényleg nem is ismerjük egymást egy kicsit sem. Mégis, minden egyszerűnek tűnik most.
- Szuperképességeid neked vannak, ha elfelejtetted volna. Mint például ez a kis vigyorod, és ne mondd, hogy nem tudod miről beszélek - vágok komoly arcot, miközben tudományosan vonom fel a szemöldökömet, hogy aztán pár pillanattal később egy jó hangos nevetés buggyanjon ki belőlem. Magasról teszek a többiekre, vagy, hogy pisszegnek-e vagy sem és ilyesmi. Talán a bor vagy ez a fura élethelyzet teszi, de valahogy jól érzem magam ezzel a sráccal. Igazából, és nem csak úgy mert épp nincs más. Talán a tömegből nem pont őt választottam volna, hiszen olyan képtelenül magas izmos jószág, de… nos, egyáltalán nem bánom, hogy ő került mellém.
- Bagellel! - bólogatok, bizony higgye csak el, hogy a krémsajttal bármikor le vehet a lábamról. Nyami!
Viszont nem kicsit vörösödök el, amikor így végig mér, sejtem, hogy a kaja miatt, hogy hová fér, de akaratlanul is kicsit kihúzom magam. Nem mintha javítana a méreteimen, maximum a formán segít egy kicsit, nyilván én is tudom, hogy előnyösebb ha az ember szépen kihúzza magát.
- Simán az asztal alá eszlek, bármikor. - felelem inkább magabiztosan, mert tudom mire képes ez a cseppnyi pocak. Az már más tészta hogy utána egész éjjel hempergek és nyöszörgök, hogy fáj a pocim, de gigászi mennyiségű kaját tudok eltűntetni pillanatok alatt. Sőt, megy ám a korsó sör is húzóra!
- Majd elválik, hogy megérte-e. Egyelőre tetszik a dolog, mert jól áll a kezedben a serpenyő. - vonok vállat talányosan, miközben valamennyire igyekszem a főzésre is koncentrálni. Elvégre nekünk kell összehozni valami legalább részben fogyaszthatót. Nehéz ez, nagyon nehéz. Elgondolkodok, amikor a csapat jön szóba, hogy velük is milyen sok időt tölt. Jézusmária, milyen lehet amikor ezek együtt bandáznak? Mint valami Góliát találkozó, attól félnék, hogy véletlenül rám lépnek ezek az óriások. Mert bár Balázs sem alacsony, sőt, azzal azért tisztában vagyok, hogy ebben a műfajban ő átlagos termetűnek számít, vannak akik nála is nagyobbra nőttek. Hű… rá gondolok, és szédülök!
Utálom a vért és a sérüléseket, azt meg pláne, ha a sajátomról van szó. Kicsit sem nyugtatnak meg a szavai, mégis bólintok, amikor “ígéri”, hogy nem lesz bajom. Mármint komolyabb. Remélem is, különben vissza járok és élete végéig kísérteni fogom!
Még jó, hogy Balázs nem tudja, hogy ez a zöldséges izé már rég el van rontva, a minőségén lehet még javítana is, ha egy kicsit odakapna! Aztán inkább a levélkét olvasgatom, és próbálok rájönni, hogy mi vitte rá a lányt, hogy egyáltalán nekiálljon megírni. Olyan abszurd módon indokolatlannak tűnik az egész, én ha nem jövök el egy randira, akkor utána nem balhézok, és pláne nem féltékenykedek. Valószínűsítem, hogy menet közben meggondolta magát, és rájött, hogy ez a Balázs gyerek egészen jófej. Azért olvasgatás közben kiürítettem a mai negyedik poharamat is, szerintem ennyi bor lassan elég is lesz mielőtt még összkerék meghajtással (négykézláb) mennék haza.
Mégis, amikor Balu kisiet az étteremből, gondolkodás nélkül követném, ha nem állná az utamat az egyik szervező. Kiérve viszont elég egy pillantás, hogy felmérjem a helyzet komolyságát, és egy meglehetősen vakmerő húzásra szánjam el magam. Mert hát, Balázs simán el is tolhatott volna magától, így már csak emiatt is jól esik, ahogy a vállam öleli, és valószínűleg reflexből simogatja a karomat. Vagy csak neki is sok volt a borocska?
Viccesnek találom, hogy benne van ebben a kis improvizálásban, és amikor hozzám intézi a szavait, kap is érte egy igazi csillogó szemű mosolyt, félig-meddig Jess kedvéért, hiszen amúgy nem valószínű, hogy ilyen korán ennyire nyilvánvalóvá tettem volna, hogy bejön nekem a srác.
- Az a baj, ha ilyen csajokkal vagy kedves, láthatod, hogy félreértik. - felelem neki egy barátnő megengedő hangsúlyával, miközben játékosan kicsit oldalba bököm, mintha ezen a témán gyakran évődnénk, és már párszor átrágtuk volna a dolgot, hogy bizony flörtölgetni csúnya dolog.
- De csak most az egyszer. És többet nem lesz ilyen! - teszem még hozzá dorgálva úgy, hogy egy kicsit biggyesztem a számat is, ahogy az egyik barátnőmtől láttam. Rohadtul el tudnék veszni ebben az ölelésben, Balázs pillantásában, abban ahogy megsimogat. Meg is tenném, ha egyrészt nem kábé egy órája ismerném, másrészt nem álldogálna itt ez a Jess nevű csaj, látványosan lefagyva, féltékenyen, csatát vesztve. Még a szemem is behunyom, amikor arcommal kiscica módján bújok hozzá, hogy aztán a hümmögésére egy őszinte és nehéz sóhajjal válaszoljak. Tényleg nehéz elengedni, erre most nem csak rájátszok, de talán jobb is így, mert még hitelesebb az előadás amit Jess kapott. Ha most tényleg az én pasim lenne, puszira nyújtanám az ajkaim, mielőtt bemegyek, így viszont csak ott lóg ez az egész a levegőben, befejezetlenül mint egy hiányos rím a vers végén.
Ahogy a pulthoz sétálok, letámaszkodok pár másodpercre, hogy átgondoljam mi a szar volt ez az egész, és merre tovább. Mert az egy dolog, hogy valakit egy órája ismersz, de az hogy a fenébe lehetséges, hogy az érintése olyan mintha évek óta mellettem lenne? Túlzás nélkül állítom, hogy rogyadozott a lábam és összerándult a hasam is tőle.
De nem sok időm maradt merengeni, mocorgás volt a sütőknél ahová a kacsát tettük be, így közelebb sasszéztam, hogy megnézzem mi ez a nagy riadalom. Már messziről láttam és éreztem is a füstöt, így mint aki semmit se tud az egészről, úgy lopakodtam vissza a pulthoz. Imádom a Mr Bean filmeket, és pontosan azzal az arckifejezéssel pillogtam körbe, hogy “ki érti ezt?” amivel ő is rá szokott csodálkozni a saját bénaságára. Ezt a percet választotta a visszatérésre Balu, és pontosan a kérdése végén szólalt meg a füstjelző is, éktelen sípolással töltve be a termet.
- Így is mondhatjuk. - vonok vállat sunnyogva, majd nyúlok a kabátomért, hogy a balfenéken még mielőtt a bűnösöket keresnék, már távozhassunk is. - Szerintem lépjünk olajra Rocky, mielőtt még kiszimatolják, hogy a mi kacsánk szenderült jobblétre. Jó vagy nálam egy üveg hideg sörre, majd az arcodra nyomjuk és azt mondjuk egy pankrátorral bunyóztál. - kacsintok rá, és már kanyarítom is magamra a dzsekit, hogy aztán mintha mi se történt volna, fapofával sétáljak ki az étteremből. Nem messze a bejárattól szúrok ki egy elég csecse kis motort, így le is táborozok mellette, az ülésnek támaszkodva várom, hogy a srác is elhagyja a süllyedő hajót minden különösebb magyarázkodás nélkül. Fizetni úgyis előre kellett... Amint megpillantom, felé vigyorgok, és jókedvűen kérdezem.
- Ezt a paripát kellene egy éjszakára elszállásolni? - mivel közel s távol nincs más motor, olyan nagyot nem tévedhetek, valószínűleg ezzel érkezett.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Ugyan, nem értem miről beszélsz. – vigyorgok tovább vidáman, ahogy meghallom a szavait, hogy aztán nem sokkal később én is becsatlakozzak a jóízű nevetésbe. Az egyik asztaltól azért még hallatszik némi rosszalló pisszegés, de a fenébe is, nehogy már mi kérjünk bocsánatot azért, mert jól érezzük magunkat, és nem olyan megsavanyodott sült hal ábrázattal várjuk, hogy vége legyen az egész rendezvénynek!
- Bagel meg krémsajt? Hát, nem mondom, érdekes párosítás. - vonom fel a szemöldököm, mert azt már eddig is tapasztaltam, hogy a helyiek meg vannak veszve ezért a kerek, lyukas péksüteményért, amit mindenféle szendvicsekké alakítanak át, de attól függetlenül ez a mostani is érdekes kombináció, magamtól nem hiszem, hogy pont így hoztam volna össze a hozzávalókat. Mondjuk… ha elém tolnának egyet, akkor se vagyok biztos, hogy felcsillanna a szemem tőle.
- Na persze! Szájhős. - legyintek a nagyzolására, mert akármennyire is igyekszik kihúznia magát, attól még nem változik a véleményem a témáról, miszerint fizikai képtelenség. De ha már annyira bizonyítani akar, akkor mért vegyem el az örömét? – Tudod mit? Győzzön a jobbik, lássuk, hogy tényleg menne-e, vagy csak a szád ilyen nagy. Ha meg tényleg sikerül, jövök neked eggyel. – megyek bele a hülyeségbe a győztesek nyugalmával, azt meg, hogy majd legközelebb, abban a magyar étteremben csapunk össze, vagy valami sarki gyorskajáldában, esetleg berezel és inkább időben kihátrál az egészből, mentve a méltóságát, azt majd lemeccseljük még egymás között.
- Hm, pedig még nem is láttál palacsintát sütni! Mármint nem azokat a puffancs kis amerikai fajtákat, hanem a magyart, ami akkora, mint egy tányér és egészen vékony, és amit sütés közben feldobsz a levegőbe, hogy aztán a serpenyővel megint elkapd! – javítom tovább a renomémat, hogy én bizony még ilyet is tudok! Persze képzelem, eddigi tapasztalatok alapján, aki nem magyar, azt pont nem hozza lázba a dolog, mert honnan is tudhatnák, hogy milyen technikás egy édesség? Próbáld meg egy amerikai kezébe adni azt a serpenyőt, fogadni merem, hogy szerencsétlen palacsinta vagy a padlón, vagy a plafonon fog kikötni.
Lövésem sincs, hogy mi késztethette Jesst arra, hogy több mint a rendezvény felénél mégis felbukkanjon. Mindenesetre az, hogy előtte mennyi időn keresztül hiába próbáltam elérni, mert cseszett válaszolni, erre most mégis neki állj fentebb, hogy hogyan is képzelem... maradjunk annyiban, hogy nem kicsit nyomja fel az agyvizem, és abszolút ennek köszönhető, hogy olyan elborult aggyal sietek ki az étteremből, magam után rángatva öt is. Ami pedig az erősítést illeti, én aztán végképp örömmel fogadom, elég egy növel háborúzni egyszerre, hülye lennék még a szövetségesemet is magam ellen fordítani! Meg aztán, legszebb öröm a káröröm, Jess arckifejezése már önmagában is minden pénzt megér. Vajon mennyire akadna ki, ha visszajutna hozzá, hogy az ö érdeme, hogy egyáltalán megismerkedtünk, meg ott tartunk, ahol?
- Oké, azt vágom, de mégis, honnan kéne tudnom? Nincs senkinek se a homlokára írva, hogy milyen ember. - adom a duzzogóst, miközben megpróbálok finoman rácsapni a kezére, csak ne bökdösse az oldalamat, azt nem szeressük!
- Jól van drágám, vettem a lapot, nem kell még napokig ezt a csontot rágni... - dobom be magam én is teljes átéléssel a színjátékba, csak azt az egyet sajnálom, hogy néhány pillanattal később már bújik is ki az ölelésemből... Csak ábrándos tekintettel nézek utána, amíg el nem tűnik az ajtó mögött, hogy aztán Jess nagyjából egy szempillantás alatt segítsen vissza a zord és rideg valóságba. Aucs. De legalább gyorsan pontot tettünk a történet végére, én meg csatlakozhatok odabent a kellemesebb társasághoz - legalábbis hiszem én, naiv, hogy odabent minden rózsás és rendben van, amíg az asztalunkhoz érve meg nem szólal a füstjelző, én meg értetlen fejjel pislogok Minnie-re, hátha ö többet tud a buliról, mégis csak előbb visszajött.
- Ó baszki... - fagyok le egy pillanatra, miután megtudom, hogy a mi kacsánk a fő buli- és hangulatfelelős, és ezek után már nekem se kell kétszer mondani, hogy készülődjek, mert megyünk.
- A sört kár lenne ilyesmire pazarolni, annak gyomorban a helye, az arcomra meg jó lesz egy zacskó mirelit zöldborsó is. - legyintek, és szomorúan konstatálom, hogy ezek szerint mégis látszik Jess tenyérlenyomata a képemen. Nézzük a jó oldalát, csak egy pofon, nem egy jobb egyenes, egy óra aztán jó esetben nyoma sem lesz. Remélem.
Nem kell rám se sokat várni, hogy magamra kapjam a kabátomat, meg mielőtt angolosan távoznék, lehúzzam a maradék bort a poharamból... Odakint pedig már egy motornak dőlve ki is szúrom Minnie-t, igaz, ahogy meghallom a kérdését, csak szótlanul megrázom a fejem.
- Nem nyert, kapitány. Ő lenne a kicsike. - intek az utca másik oldala felé, ahol az egyik lámpaoszlopnak döntve, egy motornak csak erős túlzással csúfolható, bollywoodi filmbe is beillő, rozoga, ezer éves kétkerekű tragacs várakozik. Azért egy darabig várok, már csak azért is mert kíváncsi vagyok a másik arckifejezésére, mielőtt még lelőném a poént, hogy - Amúgy vicceltem. Mármint ez tényleg nem az én motorom, még ha eléggé hasonlít is. Amikor jöttem, egy árva szabad parkolóhely se volt, úgyhogy a szomszéd utcában hagytam a sajátom. - intek az említett utca felé, majd ha Minnie nem akarja tovább támasztani a ki-tudja-kihez-tartozó motort, akkor akár indulhatunk is. Alig pár száz méter, szerencsére eddig senkinek sem jutott eszébe elkötni, úgyhogy pár perc készülődés, és részemről indulásra készen pislogok a másikra, hogy mehetünk!
- Jut eszembe, ha már a vacsi így füstbe ment, útba ejtsünk valami kajáldát, vagy annyira nem vagy éhes? - vagy akár rendelhetünk is valamit, ha már úgy is meg lettem hívva egy sörre, de miután lövésem sincs, hogy milyen messze lakik, vagy mennyi idő odakeveredni, így inkább rá bízom ezt a döntést. Mindenesetre azt már látom rajta, hogy szomjasnak valószínűleg nem túl szomjas - vagy csak nem ismerem még eléggé.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Csak nem kételkedsz bennem? - felelem nagyon is elszántan a legyintésére. Nem tudja még, micsoda versengő, mániákusan “én vagyok a jobb!” emberrel hozta össze a véletlen. Amiből versenyt lehet csinálni én abból azt csinálok, ha pedig verseny, én teljes erőbedobással bele is vetem magam. Sőt. Ha evő versenyt tartunk, akkor az se érdekel, ha utána kidobom a taccsot, de több akármit fogok enni mint ő. Mert én ilyen vagyok, muszáj jobbnak lennem. Azt hiszem, ha lenne neve, palotapincsi-szindróma lenne a neve. Mint mikor a kiskutya ugat, támad a nagy meg lendít egyet a mancsával és félre söpri. - Nem csak menne, hanem megy is. Csípős csirkeszárnyak, Eddie BBQ éttermében. Többet fogok megenni fél óra alatt mint te. - jelentem ki továbbra is végtelenül magabiztosan, majd a kezem nyújtom neki, hogy megrázzuk a fogadás szentesítéseként. Ha kezet ráz velem, akkor kicsit közelebb hajolva teszem hozzá sötét vigyorral az arcomon - Alig várom, hogy tartozz nekem eggyel. - még tétje is van? Mindenképp, nyerni akarok! Muszáj, ez most már olyan szükséglet mint a levegő!
Hallgatom amit a palacsintáról mond, és próbálom elképzelni, ahogy a serpenyőből feldobja a levegőbe a tésztát majd elkapja. Hmm, ezt lehet érdemes lenne megnézni. De azért nem bírom ki, hogy ne cukkoljam egy kicsit.
- Szóval anyukád nem tanított meg, hogy ne dobálózz az étellel? - kérdezem vigyorogva, miközben igyekszem valami fogyaszthatót alkotni a tűzhely mellett. Kevés sikerrel. Ez az egész sérülés, sebkötözés, elvette a jókedvemet, illetve azt nem is annyira, inkább az amúgy is csekély főzési kedvemet. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Mennyivel egyszerűbb volna csak úgy ücsörögni, beszélgetni, borozgatni? Bár tény, hogy főzés közben legalább beszédtéma mindig van közös, aktuális, de szerintem mi prímán ellennénk csoffadt répák és hervatag krumplik nélkül is.
Egész addig míg a receptnek hitt papír elő nem kerül, és Balázs olyan szörnyen mérges nem lesz. Fura az első randin már látni a másikat “idegállapotban”, de végül is, legalább már tudom mire számíthatok. Azt az első pillanattól fogva látom a viselkedésén, hogy ha a berendezés nem is, de Jess meg fogja úszni az estét egy karcolás nélkül. Valahogy mindig is vonzónak találtam az olyan pasikat akik temperamentumosak, lobbanékonyak. Van bennük valami őshím szerű energia, amitől lezuhan a bugyim. Aztán lehet, hogy csak a hormonok mondatják ezt velem…
Szóval, már csak emiatt is örülök neki, hogy néhány kóbor percre a barátnőjét alakíthatom, és hozzá bújva közös erőkkel küldhetjük el a csajt a fenébe. Jobb ma egy szövetséges mint holnap két dühös nő.
- Naa! - felelem hasonlóan ál-duzzogva amikor rácsap a kezemre, de közben úgy csusszan a másik tenyerem is a derekára, amit a szemközt álló lány egyértelműen egy sokatmondó ígéretnek vehet az este hátralévő részét illetően, amiből ő természetesen kimarad. Két személyes móka, vagy mi.
- Rendben… nem kell emiatt a csaj miatt a kanapén aludnod, úgyis olyan hideg lenne az ágy nélküled. - sóhajtok magam is megadóan, csak, hogy Jessica vagy felrobbanjon vagy mentőt kelljen rá hívni agyvérzés gyanú miatt. A feje legalábbis olyan vörös, és a szája ideges remegése is erre enged következtetni. Ja, hát ciki lehet ha egy ilyen kis minyon nyúlja le a játékszer-pasidat, de ez van, ha csak játékból is, de lenyomtam ezt a pálcika-némbert.
Odabent aztán felpörögnek az események, előbb a szag, majd a látvány, végül a lángokban álló tepsi, amit valaki apró sikkantások közt emelt ki a sütőből. Hupszi! Balázs arcát elnézve, nem számított a tűzjelzőre, de hé? Uncsi főzőcske helyett egy full extrás akciófilmbe csöppentünk, ez nem menőbb?
- Ja, hát ott elől akik oltják, mondanak cifrábbakat is. - mormolom kuncogva, miközben a kabátomat veszem éppen. Nem akarom elkeseríteni szegényt, hogy nincs zöldborsóm mirelitbe, a mélyhűtőben van félkész pizza, némi lasagne és canelloni, meg fagylalt. Borsóról vagy más egészséges táplálékról szó sincs odabent! Ahogy haladok ki az étteremből, majdnem összeütközök egy pasassal, aki sietős léptekkel visz egy poroltót, és elég nehéz megőriznem a pókerarcomat. Miről maradunk le!
Meglep viszont Balázs fejcsóválása, nem látok más motort a környéken, csak… neee! Neeee! Elkerekedik a szemem, de rájövök, hogy csak viccel, így köszöntem szépen maradok ahol voltam, ilyen olcsó trükkel nem ver át. Mikor viszont azt mondja, hogy a szomszéd utcában parkol…
- Bassszki! - pattanok is odébb az ismeretlen tulaj motorjától. Én hülye meg még azt képzelegtem magamban, hogy milyen szexis lehet így ácsorogni egy motorral. Ja. Ha nem egy random motor mellett álldigál az ember lánya akár még szexi is lehetett volna. Esetleg alkalomhoz illő öltözékben, nem bugyirózsaszín tornacsukában és formátlan szürke pólóban. A farmerom legalább vállalható, ez a szűk fazon mindig is jobban állt.
- Hát, akkor keressük meg, hátha nem tetszett még meg másnak is. - indulok el az utca felé, és míg ő leveszi a láncot meg mindent, addig csak szép csendben várok. Addig se mondok semmi eget rengető blődséget. Amikor elindulunk, egy darabig hezitálok, hogy hol is menjek, végül hála a széles járdának, úgy döntök elférünk mind egymás mellett. Amúgy is kicsi vagyok, ugyebár.
- Ha már így alakult, bedobnék pár csirkeszárnyat. - mosolygok rá sejtelmesen, és valahogy a város büdös mégis hideg illatától kicsit a fejem is kezd kitisztulni, így lassanként egyre egyenesebb vonalban tudok közlekedni. Tőlem szokatlan módon egyébként, szinte már csendesen, csak az irányokat mondom, és néha válaszolok, ha kérdez vagy mesél, de leginkább befelé koncentrálok. Próbálom feldolgozni az érzést, amikor a barátnőjével vitázott, és én hozzá bújtam. Azt is, amikor el kellett engednem. A kettő közt csak annyi történt, hogy néhány érintés alatt úgy itta be magát az az európai csávó magát a bőröm alá, mint még senki korábban. A vőlegényem sem, mert vele például tök jókat beszélgettünk, jól nézett ki meg minden, de őszintén szólva szexuális jellegű vonzalom (mármint ilyen intenzít) nem volt köztünk. Átlagos, az persze volt, elvégre nem vagyok apáca, de ilyen bizsergő érzésem még sosem volt valaki érintése nyomán.
- Fogsz még találkozni a csajjal? - kérdezem nagyjából öt perccel azután, hogy elindultunk, szinte a semmiből, a témától teljesen eltérően. Nem tudom miért ez most a legfontosabb számomra, talán azért, mert hát mégis csak vele akart volna randizni eredetileg, és akár meg is gondolhatja magát. - Mármint, honnan ismeritek egymást? - érdeklődök inkább kevésbé bunkó és direkt módon. Kíváncsi vagyok, hogy hol ismerkedik, vagy honnan szedi össze az ilyen dilinyós csajokat? Már csak két saroknyira vagyunk az étteremtől, így lassítok egy kicsit a lépteimen. Sajnos csak eddig bírtam, mivel Balázs sokkal magasabb nálam, hosszabbakat lép, én pedig csak itt kapkodom a virgácsaimat és loholok, hogy tartsam a lépést. De, nagyjából eddig bírtam négy pohár bor és zéró élelem mellett. Tudom, hogy nem direkt csinálják, a magasok nem is tudnak másképp menni, nekem kell bele edződnöm és nem nyafogni, elvégre ő még egy motort is gurítgat itt csendben.
Amikor megpillantom a színes neon feliratot, akkor viszont kiül a nagy mosoly az arcomra.
- Készen állsz a vereségre Balázs? - kacsintok rá, és játékosan megnyalom a szám szélét - Én már elég éhes vagyok ám!

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Ééén? Á, dehogy! - még szép, hogy nem nézem ki belőle, hogy ilyesmi versenyben képes lenyomni, mert csak rá kell nézni! Egyszerűen fizikai képtelenség, de ha már ennyire bizonyítani szeretne, ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvét? - Áll az alku, a csípőset úgy is csípem, de ennyire előre azért ne igyál a medve bőrére. - teszem hozzá, amikor pedig közelebb hajol, azzal a gonosz mosollyal a képén, én sem engedem, amíg nem reagálok a szavaira – Előre szólok, a vesémet nem adom! És remélem azzal tisztában vagy, hogy visszafelé is érvényes az ajánlat. - ergo, ha felsülne a versenyen, akkor... majd meglátom még, mi jót találok ki neki.
- Ugyan már, ha körülötted is annyi gyerek rohangálna, mint amennyi körülötte, inkább hálát adnál az égnek, hogy legalább az egyik lefoglalja magát egy fél órára, és fél óra nyugi, meg egy gonddal kevesebb van. Pláne, ha utána még grátisz palacsinta is jár mellé! - ó, ha kóstolta volna a palacsintánkat, akkor valószínűleg ö sem viccelődne, de tisztában vagyok vele, náluk az amerikai változat a menő... Na, majd ha úgy hozza a jövő, majd kipróbáltatom vele a magyar étteremben, vagy esetleg sütök egyszer én neki, ha nem ér olyan véget a történetünk, mint Jessica esetében. Mondjuk elég csúnya lenne két zsinórban két olyan epic fail ember-félreismerés, mint ami néhány pillanaton be is következik, elkerülhetetlenül, akár valami karambol.
Szerencsém van, hogy ha váratlanul is, ámde kellemes meglepetésként, de hamar érkezik a segítség. Minnie alakítását elnézve nem csoda, hogy ilyen gyorsan fordítunk a meccs állásán, bele se akarok gondolni, hogy meddig gyilkolnánk egymást verbálisan Jessicával, ha nem ugrik be erősítés gyanánt. Nem mondom, hogy amúgy ne bírtam volna el a helyzettel, de tény, hogy így, túlerőben azért jócskán nyerésre állunk, ami meg a fair playt illeti, azt már ő is bukta azzal az előbbi levéllel, amit az asztalunknál hagyott.
- Már értem, hogy miért szerettem beléd, a nagylelkűséged egyszerűen határtalan! – egyébként is, ki szeret a kanapén aludni, pláne, ha egy kanapén se fér el? Pláne ha ágy is van? Pláne, ha nem üres?  Pláne, hogy valakit már csak a gondolat is ennyire irritál, mint ahogy szemlátomást Jesst is?!
Ezek után talán senki sem csodálkozik rajta, hogy milyen Minnie távozása után milyen gyorsan lezárul a veszekedés, így én is csatlakozhatok a bentiekhez, azt viszont a fene se gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy kalamajka keveredik. Tessék, csak egy percre lépek le, és egyből minden a feje tetejére áll! Vagy lehet, hogy kicsit tovább voltunk odakint?
- Azt meghiszem! – hajtom fel a bort, mielőtt felkapnám a kabátomat és Minnie után iszkolnék, mint patkány a süllyedő hajóról. Szerencsére elől nagyobb látványosság van, mint itt hátul a kijárat környékén, így szerintem egy-két emberen kívül a kutyának sem tűnik fel, hogy épp sietünk valahová – őket meg abszolút nem érdekli.
Úgy tűnik, a másik egész hamar kezdi kiismerni a sajátos humoromat, az előbbi néhány ugratás után már nem kajálja be olyan könnyen a hülyeségeimet, kár, hogy aminek támaszkodik, az még így sem az én járgányom. De annyi baj legyen, elvégre honnan is tudhatná? Inkább mutatom neki az utat, meg miután eloldottam a kicsikét, átadom neki a stafétát meg a GPS szerepet.
- Akkor csak utánad! Az a kajálda amit említettél itt van a közelben? Mert akkor akár most is megmérkőzhetünk. – egye fene, ha nem túl nagy kerülő, még akkor is benne vagyok, de így, hogy vacsorára készültünk, aztán füstbe ment, az igazat megvallva, már én is kezdek kajás lenni. Tudom-tudom, anyámat idézve, én mikor nem vagyok az?
- Hm? – kapom fel a fejem, miután pár percig csak szótlanul bandukolunk egymás mellett, így, hogy a korábbi nyüzsgő forgatagból kiszakadtunk, az adrenalin is kezd alább hagyni bennem a nagy csend és nyugi közepette.
- Jah, Jessicával? Hát, az aztán jó kérdés, így nehéz lenne rá válaszolni. Különösebben nem hiányzik. –ha rajtam múlna, azt se bánnám, ha soha többé nem találkoznánk, de mivel egy suliba járunk, nem mondom, van rá esély, hogy összefutunk még. Remélem, nem jut eszébe legközelebb is jelenetet rendezni.
- Az egyetemről. Igaz, csak egy vagy két közös óránk van, de miután én gyakrabban látogatom az edzéseket, mintsem a szemináriumokat… - nos, túl sokat nem hiszem, hogy fogunk. Már ha fogunk. De ha mégis, elég nagy az előadóterem, meg az egyetem ahhoz, hogy nagy ívben kerüljük egymást. És miközben azon jár az agyam, hogy ez mégis vajon hogy fog alakulni a jövőben, feltűnik, hogy Minnie le-lemaradozik mellőlem, így én is lassítok valamit a lépteimet.
- Ha túl gyorsan sétálok, nyugodtan szólj rám. Tudom, megszokhattam volna már, hogy szinte senki se bír lépést tartani velem, de valahogy mindig kimegy a fejemből. – se a családtagok, se az ismerősök, osztálytársak… talán csak a csoporttársak azok, akiknek aztán végképp nem gond, sőt… van aki mellett még nekem is meg kell szaporázni a lépteimet, ha nem akarok lemaradni.
- Nézzenek csak oda, milyen biztos valaki a győzelemben. Aztán nehogy sírás legyen a vége! – cukkolom jókedvűen. Le is parkolok a motorral az egyik üres parkolóhelyen, a kajálda előtt, utána pedig már mehetünk is rendelni!
- Akkor még mindig áll a csípős csirkeszárnyas téma? Úgy rémlik, hogy fél órát említettél korábban, fejenként egy két személyes adaghoz mit szólsz, elég lesz, vagy a biztonság kedvéért rendeljünk be még egy-két adagot, ne verseny közben menjen az idő feleslegesen ilyesmivel? – nézek rá némi visszajelzésre várva, mert azzal tisztában vagyok, hogy én mennyit tudok enni, de mondjon akármit is, majd hiszem, ha látom!
- Esetleg valamit mellé kísérőnek? – akár köret, desszert, vagy innivaló, ha bármi egyéb kívánsága van, akkor még azt is hozzácsapom a rendeléshez, mielőtt még a pulthoz lépnék, aztán nincs is más dolgunk, mint keríteni egy szabad, nyugodt asztalt, csak ne zargasson senki evés – pláne egy verseny – közben!

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Ugyan kérlek, mit kezdenék én a veséddel? Ennél kreatívabb vagyok. - teszem még hozzá, majd amikor húznám vissza a kezem és nem engedi, meglepődök, de kellemesen - Előre szólok, hogy tele hassal nem fogok úszni. - ugratom egy kicsit, de vettem az adást, nyilván, ha elbukom a fogadást, akkor én jövök neki eggyel. Tiszta sor.
- Ilyen sok tesód van? - vonom le a következtetést mosolyogva, és most már tényleg egyre jobban érdekel az a palacsinta. Meg, hogy úgy mégis hogyan tudja feldobálni? És az miért jó? Mármint, mi a gyakorlati haszna, vagy csak egyszerűen menő?
Kicsit később aztán, láthattam ahogy az eredeti randijával nyomta a szájkaratét, és bár minden normális ember, ha lát egy közel két méteres pasit ordítani mint a fába szorult féreg, akkor így… elfut. Okos Mitchell mit csinál? Beáll a tűzvonalba mert miért ne?! Hozzá teszem, nem terveztem ilyen erősre az akciót, sőt. Gondoltam megölelgetem kicsit Balázst, mondok egy-két mondatot és megyek is be, de ehhez képest a “cukorborsó-jegyespár” mutatvány az kutyafüle volt. Jessica miatt dobáltam én is még néhány lapáttal az alakításra, mert láttam az arcát ennek a pálcika asszonynak, hogy hogyan nézett. Lesajnálóan, mint a legtöbb nő általában hiszen nem járok “csinosan”, nem sminkelek, a hajam saját életet él és mindez társul egy olyan termettel, amit talán legutóbb a Hupikék törpikékben láthatott. Na, nekem meg ettől szokott kimenni a biztosíték, így egyáltalán nem sajnálom a prüntyőkézést.
- Tudom… tudom, én is téged. - az első szó még némiképp egércincogás volt, mert bár tudom, hogy játék az egész, de az az “sz” betűs az még mindig földhöz tud vágni valahányszor csak meghallom. A másodikra már összeszedtem magam, és folytattam a játékot, de be is siettem az étterembe.
Ahol szintén nem volt unalmas szombat esti mozizás. Ki hitte volna, hogy potom tíz perc alatt konkrétan mi nem rozé hanem lángolt (vagyis lángoló) kacsamellet készítünk? Nem irigylem Balázst sem, erre visszaérni, de majd erről inkább odakint beszélgessünk, mivel éppen hárman csapkodják szinkronban a tepsinket konyharuhával, hogy megfékezzék a makacskodó lángokat.
Tetszik ez a motor, ezért is dőlök neki, amíg várakozok. És bár akár az övé is lehetett volna, a tiltakozása - a korábbiak fényében - már nem annyira hihető, így első körben nem is mozdulok. De aztán, amikor kiderül, hogy ez nem vicc volt, már pattanok is el mellőle, hogy összeszedjük a motort. Amúgy ez is szép jószág, nekem legalábbis nagyon tetszik. Érdeklődve nézegetem amíg megszabadítja a lánctól és egyebektől, már össze is raktam hány köbcenti, lóerő, milyen váltó, milyen típus, hány kiló… szakmai ártalom. Jó kis gép!
- Pont akartam mondani! Irány utánam! - bólogatok, rendben, legyen most a nagy evőverseny! Én készen állok, már a hasam is korog, csak szerintem a forgalom zajától nem hallani. Úgy tűnik neki is jól esik egy kis levegő meg csend, eddig fel se tűnt, hogy milyen nagy háttérzaj volt a főzés közben. Távozik az adrenalin is, szép lassan értékelem az elmúlt húsz perc eseményeit.
Elkezd érdekelni, hogy ki volt ez a csaj. Na meg persze az is, hogy helyre tudják-e még hozni a dolgaikat. Ha nem, akkor lehet némi esélyem, ha meg még mindig tetszene neki Jess, akkor hagyjuk is az egészet, mert az van, hogy a létező legkevésbé sem hasonlítok rá. Külsőre biztosan. Szóval, inkább rákérdezek a dologra, még ha nem is túl elegáns.
- Hmm. - hümmögök egyet mosolyogva, amikor azt mondja, hogy nem hiányzik neki az a csaj. Nekem sem, ami azt illeti, de jobb ezt tőle hallani.
- Bocs, ha belerondítottam valamibe. - torpanok meg egy pillanatra, és őszinte sajnálattal pillantok rá. Azt sajnálom, hogy ordibáltak egymással meg kapott egy fülest, de azt már nem, hogy végül is az estét nem a botsáska oldalán tölti. - Azért remélem a következő találkozásotok már nem lesz ilyen… heves. - teszem hozzá mosolyogva. Kínos tud lenni, még akkor is ha nincs óbégatás, hát még így, hogy a lány megrázta a pofonfát is.
- Én is megszokhattam volna, hogy kapkodjam a lábaimat. - nyugtatom meg egy kicsit, mert az az igazság, hogy tényleg az emberek többsége magasabb nálam. - Nem véletlenül szoktam futni. - teszem hozzá vigyorogva, részemről ezzel el van rendezve, bár tény, hogy egy kicsit lassabban sétálok tovább, mert mára már megvolt az edzés adagom.
Viszont, menet közben odaértünk az étteremhez is, aminek már nagyon örülök, mert kezd komolyan mardosni az éhség amitől meg agresszív szoktam lenni.
- Csak nehogy nálad legyen sírás! Alábecsülöd az erőmet Obi Wan! - idézek a Star Wars-ból is egy kicsit, mert miért ne. Addig ő leparkolja a kicsikét, én pedig legyűröm a késztetést, hogy megjegyezzem, hogy egyszer szívesen vezetném. Vagy legalábbis mennék vele egy kört. De végre bejutottunk, és már az épületben megcsapott a finom grill hús illat, ez a semmivel sem összetéveszthető csodás zamat. Még a nyál is összefutott a számban tőle!
- Igen, fél óra. - bólogatok, majd ahogy az adagot találgatja, megvonom a vállam. - Szerintem, inkább próbálkozzunk a nagyfiúk játékával. De, igazából ezt rád bízom, legfeljebb ha elfogy, majd kihirdetjük a nyertest hamarabb. - mutatok a bárpult feletti hatalmas képre, amin egy malomkeréknyi csirkeszárny van. Nem mondom, hogy bepuszilok egy egész adagot, de el lehet vinni ami megmaradt, és még este simán elcsipegetem. Vagy reggelire, ez az este további részétől függ. Pszichológiai hadviselésnek mindenesetre remek eszköz!
A pulthoz érve, a pincér srác száján már óriási vigyor látható. És nem azért, mert olyan viccesen néznénk ki!
- Mitchell! - kiáltja el magát amolyan igazi latino módjára, én pedig mosolyogva de jóval diszkrétebben köszönök vissza.
- Szia Miguel. - ő csak bólint, míg én Balázs háta mögött mutatom az ujjammal, hogy ne fecsegjen, hogy a kollégákkal milyen gyakran járunk ide - és milyen a fogyasztásom. Bár azt nem látom, hogy ők miként mosolyognak egymásra Balázzsal, de remélem, nem ismerik annyira, mint engem mert akkor elég nagy szarban vagyok. Már ami a versenyt illeti. Megvárom, hogy Balu leadja a rendelést, neki csak a nagy pohár kólát mondtam, majd még felkönyölölve a pultra (igen, felkönyökölve, mert nagyjából a mellemig ér), hozzáteszem a plusz kívánságomat. - Még egy tálka joghurtos szószt is szeretnék és egy gyümölcs salátát.
- concurso de comer? - kérdi spanyolul, hogy éppenséggel az asztal alá akarjuk-e enni egymást, mire csak megvonom a vállam.
- tal vez… - biccentem oldalra a fejem, hogy “talán”.
Bólint, és felírja az extráimat is. Ugyanis mind a kettő könnyíti a csirkeszárnyak elfogyasztását. A gyümölcsök édesek, lédúsak, enyhítik a csípős érzést, a szósz szintén ezt a célt szolgálja még ha nem is olyan elegáns megoldás, de hé? Én ennyivel is többet eszek meg!
Beülünk egy félreeső asztalhoz, én pedig izgatott mosollyal méregetem a srácot.
- Biztos vagy benne? Még meggondolhatod magad, ha szeretnéd. Vagy, akár definiálhatjuk is, hogy mi legyen a nyeremény. - mert bevallom, elnézve, hogy így körülbelül kétszer akkora a gyomra mint nekem már csak a méretei okán is, egy kicsit elbizonytalanodtam. Megvan az esély, hogy alul maradok, de azért bízok a rutinban meg az években.
- Amúgy te voltál már itt korábban? Mi a kollégákkal elég gyakran járunk ide, csütörtökönként féláron van a sör, ha rendelsz mellé kaját is. Egyszer kóstold meg a sajtos chillit is, szerintem nincs is jobb nasi a meccsnézéshez! A baseballt szereted? - pillogok rá jókedvűen, amíg várjuk a kaját. Egy egész kicsit nézelődök, változott-e valami mióta legutóbb itt voltam, de úgy látom semmi különösebb.
Aztán megérkeznek a csirkeszárnyak is, és Miguel szépen mindent lepakol elénk.
- Mmm! Állati jól néz ki! - szaglászok lelkesedve, majd kirakom az időzítő funkcióra állított telefonomat az asztalra. - Mielőtt még elkezdenénk… - keresem Balázs tekintetét, hogy némiképp saját magamat zavarba hozva folytassam - Azt hiszem, kedvellek. - mosolyodok el, és az ujjam a kijelzőre teszem. - Mehet?

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Fogjuk rá… az ikertesóm, meg azon felül még 4 féltesó. A szüleim elváltak, aztán meg mindketten újraházasodtak. – teszem hozzá mintegy érdekesség gyanánt. Az meg már részlet kérdés, hogy apám azóta már másodszor, szóval kimondottan keszekusza a családfánk, így, első találkozásra inkább nem is sokkolnám vele, elég az egyszerűsített verzió – Meg, anyum óvónő, szóval… - oké, tesók számát nézve sem vagyunk rosszak, de részben azért is van állandó jelleggel sok gyerek körülötte.
Persze, ha tudtam volna, hogy nem sokkal később Jessica is felbukkan, és a fél utca tőlünk fog zengeni, vagy épp szenesre ég a kacsánk a sütőben, amíg mi Minnie-vel idekint improvizálunk, lehet inkább vállalkoztam volna a családfám részletes bemutatására, de hát, mint tudjuk, utólag könnyű okosnak lenni. Amilyen tempóval siettem vissza az étterembe, utána legalább olyan sebességgel iszkoltam is onnan kifelé, miután hamar közös nevezőre jutottunk – jobb, ha most inkább lépünk. Egyrészt, mert kinek hiányzik még egy fejmosás, másrészt meg, ha maradnánk is, nos, a kajánknak úgy is lőttek, a kacsának legalábbis… Az a körtés saláta a répás szósszal meg, hogy is mondjam, az én szívem nem fog túlságosan fájni érte. Inkább kerítsünk valami olyan kaját, amit már eleve készen raknak elénk, és nem nekünk kell felnevelni, levadászni, meg elkészíteni!
- Ugyan, ha nem találkoztunk volna, vele esélyesen akkor is hasonlóan alakult volna. Mégis, milyen már az, hogy kezdés előtt írsz valakinek, hogy merre jár, az üzeneteket olvassa, de nem válaszol, a telefont se veszi fel, aztán meg egyszerűen kikapcsolja a telefont?! Utána meg, amikor egy órával később mégis betoppan, még neki áll feljebb? – mert ha még valamit visszajelzett volna, hogy jön, csak késni fog, akkor arra azt mondom, hogy megértem a felháborodását, de így? Akár hazamentem volna jómagam is, akár maradok és egyedül főzök, az sem igazán változtatott volna a dolgok végkimenetelén meglátásom szerint.
- Azt én is. – pláne, mert ismerem már magamat annyira, hogy elég egy rossz szó, és az egyetem folyosója is tőlünk fog zengeni, ha Jessnek megint olyanja van, hogy játszani szeretné a sértett királylányt. Nekem meg valahogy sose ment ez a „hagyd rá, majd megunja” stratégia, akármennyire is próbálkozok.
- Aha! Ezek szerint ez a titka, hogy miért is kezdted el? – kérdezek vissza a futás kapcsán, mert mindenki másért… jobb kondi, fogyni szeretnének, kell valami mozgás, olcsóbb, mint a kondibérlet… a „kicsi vagyok és nehéz másokkal lépést tartani” verzióval eddig még nem sokszor volt szerencsém találkozni.
- Azért annyira ne bízd el magad, ifjú padavan! – sandítok rá, miközben biztonságba helyezem a kétkerekűt, hogy aztán, miközben odasétálunk a pulthoz, gyorsan át is vegyük a verseny részleteit.
- Ha ennyire ismered a járást, akkor nem bánom. – egyezek bele, elvégre könnyebb úgy, ha ismeri a helyi választékot, mintsem nekem, aki most jár itt életében először, és a nagy reklámtáblák, meg a minyuri kis étlapok sűrűjében próbál eligazodni, remélhetőleg emberi időn belül, mielőtt még éhen halnánk.
- Nocsak, azt nem is mondtad, hogy törzsvendég vagy. – vetek egy pillantást Minnie-re, elvégre ha már így név alapján ismerik egymást egy ilyen nagy városban, akkor gondolom, nem csak szökő évente egyszer téved be ide.
Mindenesetre leadom a rendelés, a csípős csirkeszárnyakon túl még egy adag valamilyen savanyúságot, meg egy nagy pohár üdítőt hozzácsapva az én részemről, aztán át is adom a terepet Minnie-nek, ha van még bármi óhaja-sóhaja, akkor ne kímélje ő se a pénztárost. Nem mondom, a szószt még csak-csak megértem, de gyümölcssaláta? Hát, érdekes ízlése van, az tuti, bár a sajtkrémes bagel után már meg se kéne lepődnöm ilyesmiken.
- Hogy ééén? Dehogy! Nem szokásom meggondolni magam. – pláne olyankor, amikor már a rajtvonalon sorakozunk fel. Még akkor se, ha szinte semmi esélyem nem lenne a győzelemre, hát még, ha ilyen probléma nincs! Tudom, tudom, újabb csodás tulajdonságaim egyike.
- Így, előre? Ugyan már, majd ráér az utána. – persze, ha nagyon ragaszkodna hozzá, mondhatja, de az igazat megvallva, egyelőre még nem agyaltam annyit a dolgon, hogy valami kész tervvel álljak elő. Mondanám, hogy majd megálmodom, aztán ha már úgy is megkapom a névjegykártyáját, majd rácsörgök, ha megszállt az ihlet. Ha meg mégis elfelejtődne az a fránya kártya, majd felkutatom. A nevét legalább már tudom, még ha ez fordítva nem is mondható el rólunk.
- Nem, itt még nem… A mi törzshelyünk az uszodától néhány tömbnyire van, többnyire oda szoktunk beülni egy-egy meccs után ünnepelni, meg olyan régóta még én sem élek a városban. – a lakásom környékén ismerek pár kajáldát, az egyetem mellett is, ahogy az uszoda közelében, de a város többi része ilyen szempontból még elfedezésre vár.
- Hm, a sajtos chili jól hangzik, szeretem a csípős kajákat. – felelem némi túlzással, elvégre a gyümölcsleveseken kívül talán nincs is más leves, amit ne a só+csípős paprika kombóval indítanék, úgy, hogy még meg se kóstoltam… Még otthon is, hát még külföldön, ahol a csípős paprika nagyjából annyira csípős, hogy azt egy valamire való magyar óvodás vidáman és dalolva elfogyasztaná uzsonnára a vajas kenyér mellé.
- A baseballt? Nem mondanám, hogy annyira a szívem csücske lenne. Bár otthon nem is különösebben népszerű sport. – vonok vállat, mert legyünk őszinték, Magyarországon semmi hagyománya, számos más sport van, ami jóval kedveltebb a szurkolók között – Miért, te igen? De ha már meccsnézés, akkor előbb ragadnék le valami kézilabdameccs mellett. És azt szereted? – kérdezek vissza. Persze, vágom, hogy náluk a kosárlabda jóval népszerűbb, de ki tudja, hátha? Az meg, hogy vízilabda meccseket nézek, mondhatni szakmai ártalom, nem árt tudni, hogy milyenek az ellenfelek.
- Valóban, és az illata sem rossz! – értek egyet vele, és valószínűleg az sem változtatna a véleményemen, ha nem lennék éppenséggel farkas éhes. Így viszont…
- Hm? – torpanok meg egy pillanatra, miközben elrendezgetem magam mellett a szükséges „felszerelést”, csak nem eszébe jutott valami újabb szabály, mielőtt belekezdenénk? Aztán ahogy meghallom, miről is van szó, csak szélesen elmosolyodok, mert hát… nem pont ilyesmire számítottam így a verseny küszöbén állva, ettől függetlenül azonban kinek ne esne jól ilyesmit hallani?
- Én is téged. Már ezerszer jobban alakult ez az egész főzős est, mint amire előtte számítottam. – igaz, hogy akkor még a menetrend is kissé más volt, meg a személy is, de végeredményben örülök, hogy így alakult, Jessica belépőjével együtt is.
- Viszont… Ettől függetlenül nehogy azt hidd, hogy csak úgy hagylak majd nyerni. – sandítottam rá, majd egy bólintással jelt adtam, hogy én készen állok, indulhat a buli!

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Figyelmesen hallgatom, amikor Jessicáról beszél. Tényleg elég piti dolog úgy el se menni egy randira, hogy még a telefont se vagy hajlandó megemelni. Az meg, hogy utána még hisztizett is… hát, elég röhejes, na. Valószínűleg én is kiakadtam volna rá, sőt ha velem csinálja meg, akkor simán becsomagolom a kukába. Szó nélkül.
- Csak azt nem értem miért jött el? Mármint, a helyedben elég kevesen maradtak volna itt, leginkább arra számíthatott volna, hogy ha idejön, akkor a hült helyedet találja csak. Mert annyira azért nem szupermodell, hogy itt várakozz több mint egy órát, feleslegesen. - fejtem ki a véleményem, mert ennek a csajnak aztán tényleg semmi logika nincs a tetteiben. Előbb eltűnik majd megjelenik balhézni? Normális egyáltalán?
Amikor kicsit lassabbra vesszük a tempót, már én is tudok rendesen beszélgetni, mert jóval kényelmesebb így tartani vele a lépést.
- Igazából nem. Azért kezdtem el futni, mert itt abszolút csak magamra számíthatok. Nincs csapat, nincs senki más, ha nem sikerül csak magamat hibáztathatom. Nincsenek kifogások, csak az, hogy megcsináltam-e vagy sem. - vonom meg a vállam. Ebből a szempontból nem vagyok jó csapat játékos, mert nehezen viselem, ha más hibája miatt én szívok. A technikai sportoknál pont ez van, el tudja rontani a tervező mérnök, a gyártás, a szerelők, a gumi gyártója… és mégis a pilóta esik ki a bibi miatt. Na, hát emiatt jobb ha egyedül versenyzik az ember.
- A tanács tagja lehetek, mégsem kapom meg a mester címet? - kérdezek vissza ugyanerre a star wars epizódra utalva. - Vigyázz, Kenobi mester, a sötét oldal erői kifürkészhetetlenek! - már amikor gyerekként láttam ezt a film eposzt, akkor is jobban tetszettek a Sith lovagok. Épp úgy, ahogy a Harry Potterben a Mardekár a kedvenc házam, a kedvenc DC szuperhősöm Batman (mert ő nem azt teszi ami maradéktalanul “jó”, hanem azt, ami szükségszerű, még ha ezzel be is mocskolja a kezét). A l lelkem mélyén nem vagyok én sem jó. Gonosz vagyok, azt hiszem, legalábbis mondták már rám.
Leadjuk a rendelést, Miguel persze elárul, elég egyértelmű, hogy törzsvendég vagyok, de ezen a ponton ez már talán nem is számít. A gyomromban érzem a feszültséget, izgatott vagyok, de jó mókának is fogom fel az egészet. Ugyan mégis, mi baj lehet? Mennyit tud enni egy ilyen európai ficsúr?
- Hát, legyen. Gondolhattam volna, hogy fizikális fölényed túlzott magabiztossággal fog eltölteni. - cukkolom tovább, bár már megfordul az is a fejemben, hogy talán nem kellene. Talán, de csak talán előfordulhat, hogy nem én nyerek. Pfff! Kizárt dolog!
- Hát jó. Csak azért gondoltam lefektetni bizonyos szabályokat, mert vannak dolgok, amikre feltételezem te sem vagy hajlandó, meg én se. Rúdtánc, például… - vonok vállat, majd miután alaposan kinézegettem magam, még egy kicsit terelem a gondolatainkat a versenyről. Már úgyis itt van a nyakunkon az egész, visszavonhatatlanul.
- Szóval, még vannak felfedezésre váró helyek. - bólintok lelkesen - Én is így kezdtem mikor külön költöztem, előbb csak a környéken próbálkoztam, így találtam ezt a helyet is. - most őszintén, ki az a hülye aki a város másik oldalán kezdené a feltérképezést? Persze, hogy előbb a pár száz méteres környezetet járjuk be, hogy ha SOS kell a kaja, tudjuk hová kell szaladni!
- Akkor ezt imádni fogod! - és már veszem is a nagy levegőt, hogy azt mondjam vehetnénk egy adagot és a tévé előtt megesszük, de az van, hogy nem a pasim. Bármennyire is úgy működik ez az este, mintha legalábbis fél éve járnánk. Semmi döccenő, semmi nyafogás vagy feszengés. Nagyon bizarr!
- Aha, bérletem is van a Yankees meccsekre. - bólintok, aztán el kell gondolkodnom a kérdésén. - Láttam már kézilabdát, de nálunk az sem annyira népszerű. Ha jól tudom ti abban is remekeltek. - biccentek mellé elismerően. Kis ország, hatalmas sikerek. Vajon ő mennyire büszke a származására? Nyíltan hirdeti? Vagy van valami amit nem tudok, ami miatt nem reklámozza az ember az ilyesmit?
Közben megérkezik a hatalmas tál csirkeszárny is, és bár én csendes versenyt szerettem volna, csak a telefonnal mérni az időt, az étterem népe másként döntött. Hivatalos mérkőzés lesz, annak minden helyi kiegészítőjével és szabályával. Miguel lerakja a számlálót kettőnk közé, és elmondja nekünk a szabályokat, mint a boxmeccsek előtt: a csontról a lehető legtöbb husit leenni, ha leesett a földre az nem ér, italt kérni menet közben ér, ha végeztél egy csirkeszárnnyal, csapj a piros gombra, és megjelenik a kijelzőn. Pofon egyszerű játék, mégis, állati izgalmas!
Mikor Miguel befejezte a prédikációt, csak rá mosolygok Balura. Már vagy hatan állnak körülöttünk.
- Helyes, mert ennél jobban sosem fogok tudni teljesíteni a konyhában! - kuncogok, aztán továbbra is vidáman teszem hozzá - Én sem hagylak téged nyerni. - biccentek, majd egy nagy levegőt veszek, és várok. Miguel ellövi a startpisztolyt.
Lassabban indítok mint ő, felveszek egy tempót és tartom. Hamar begyűjtök egy három-négy darabos lemaradást, de emiatt nem aggódok, máskor is volt már ilyen. Negyed óra elteltével, már fej-fej mellett vagyunk, de még ha lenne is rá idő, hogy beszélgessünk, akkor sem hallanánk egymás szavát. Körénk sereglett az egész étterem, két csapatra bomlottak, és gyakorlatilag üvöltve biztatnak minket. Fogy a csirke is, és a gyümölcs is előttem, tartom a tempót, és épp csak egy darabbal, de átveszem a vezetést. Az ujjamon lévő kötés már teljesen átázott, belement a friss sebbe a csípős szósz, de annyira nem zavar. Fáj, de még elviselem. Legalábbis, így hittem, de pont a vége előtt már néha sziszegtem miatta, mert tényleg baromira csípte a friss sebet. De ez sem gátol meg az evésben, csak úgy tolom befelé a finom falatokat. Balu tábora ordít, ő pedig az utolsó két percben nem tudom honnan szabadított fel még ennyi helyet a gyomrában, hogy ilyen hajrával beelőzzön.
Döbbenten meredek rá, a csirke halomra, a csontokra, keresem hol a hiba, mi történt, hogyan csalhatott de szép lassan felfogom, hogy ilyesmiről szó sincs. Legyőzött, kábé az utolsó fél percben, de rám vert egy teljes csirkeszárnyat. A mögöttem állók közt vannak törzsvendégek, ők sem értik mi történt. A kijelzőn is látom, hogy a magam részéről, egyéni csúcsot ünnepelhetek. Tényleg mindent beleadtam. Tényleg jobb volt nálam. Nincs mentségem és nincs kifogás sem. Csak a döbbent csend.
Megrágom még az utolsó falatot, majd nyújtom felé a ragacsos, maszatos kezem, hogy elfogadjam a vereséget. Mögötte Miguel osztja szét az öt-tíz-húsz dolcsikat Balázs drukkereinek, ki mennyivel fogadott ránk, a győztesre.
- Szép volt Superman! De ugye tudod, hogy visszavágót fogok kérni? Nehéz egy ilyen vereséget megemészteni. Szó szerint... - mosolyodok el halványan, csalódottan. Tényleg elhittem, hogy nyerhetek, csak azt nem értem hol rontottam el? Láttam rajta, basszus, láttam rajta, hogy volt egy pont amikor majdnem kitaccsolt! Hogyan állt fel abból a helyzetből? És hová fért el annyi csirkeszárny? Én a magam részéről tele ettem magam, akkora a pocakom mint egy hat hónapos terhes kismamának, és ez nem vicc. Tényleg feszül a póló!
- Halljuk a kívánságod! - hiszen számomra nyilvánvaló, hogy most kellene felhasználnia, elvégre még csak a számomat se tudja, és lehet, hogy a kis disznó módján zabáló énem kellőképpen riasztó látvány volt ahhoz, hogy ne is akarjon tőlem semmit. - Vagy… későbbre tartogatod? - kérdezem bizonytalanul, de egy egész kicsit reménykedve. Mert akkor tutira lenne még legalább egy találkozásunk..