Aicha alig várta, hogy kiengedjék a kórházból. Utálja azokat a csúnya fehér falakat és azt a borzalmas göncöt, ami sehogy sem kényelmes, ahogy az ágy sem. Arról nem is beszélve, hogy az orvosán, a pszichológusán és a barátján kívül, max csak 1-2 ápoló nézett rá napközben. Ő meg persze ki sem mehetett, mert egyből a sikoltozás tört rá és zavarta a többi beteg nyugalmát. Mily kedves nem? De most végre szabadon kóricálhat a városban, ugyanis, kiengedték. Habár ebben a dologban ő sem és Aiden sem voltak biztosak, főleg a pánikrohamok miatt, reméli, hogy azért, majd idővel javulni fog a dolog. Ám még mielőtt nagy lenne az öröm, keresnie kell egy fedelet maga fölé. Ugyan kapna segítséget ehhez, de ő egyedül szeretné megoldani, hogy olyan környéken lakhasson, ahol ő szeretne, ha már a kezelések idejére nem hagyhatja el a várost.
Őszintén, utálja ezt az egész új helyzetet. Lenne, inkább teljesen van, az fele ennyire sem zavarná, mint az a tény, hogy mindenki egyforma az utcán. Ez körülbelül úgy festhet, mint mikor egy nyugati a Távol-Keletre érkezik és nem lát különbséget a sok ázsiai között. Számára mind egyforma, csak méretben és stílusban mások az emberek. Na, valahogy hasonló módon érez most Chacha is. Annyi különbséggel, hogy ha valaki tartósan van, egy távoli országban egy idő után hozzá szokik a szeme a dologhoz és megtudja különböztetni őket. Ám Chacha hiába igyekszik, neki mindegy milyen embert mutatnak, nem látja, hogy legalább egy kicsit is más lenne, mint a többi. Ha egymás mellé tennének egy fehér, egy ázsiai és egy afro embert, ő csak színben látná rajtuk a különbséget. Ez pedig eléggé elszomorítja, hiszen, mi lesz így vele? Ha majd valaki megtámadja, le se tudja írni. Ha barátokat szerez, meg se ismeri őket az utcán. Arról nem is beszélve, hogy mennyire utál a tükörbe nézni. Hiszen nem látja magát, azt az Aichat, aki mindig vidám és mosolygós. Akinek kiskutya szemei bármit elérnek, s aki bármilyen szempontból bájos. Ő viszont a csinos pofi helyett, csak egy unalmas, ismeretlen arcot lát. Így már kedve sincs tükör mellett próbálni vagy sminkelni, úgy se látja az eredményt olyannak, amilyenek látják őt mások.
Azt viszont el kell fogadnia, hogy az élet nem áll meg. Újra vissza kell mennie dolgozni, így keresnie kell egy új munkát. Valamint, egy olcsó albérletet. Míg a kórházban volt, már unalmas perceiben neki is látott a böngészésnek és talált is egy egész takaros lakást Brooklyn-ban. A leírás és a képek alapján, pont neki való. Ráadásul, lenne egy lakótársa is, így már nem kéne azért nyafognia, hogy egyedül van. Ki tudja, talán a leendő legjobb barátnője lesz a lány, de az is lehet, hogy éppen megtűrik majd egymást. Mivel neki egy ilyennél számít az, hogy kivel is fog egy fedél alatt lakni, így megbeszélt egy vakrandit egy közeli kávézóban, hogy kicsit jobban megismerhessék egymást, aztán, ha mindketten egy húron vannak, akkor lehet szó a lakás bemutatásról és a költözésről is. Egész korrekt, nem? Csak egy a bibi, mégpedig ez az egész vakrandis dolog. Ugyan megbeszélték, hogy ki miben lesz, hogy könnyebben, megtalálják egymást, a kávézóba belépve mégis tanácstalan. Ajkát harapdálva nézi is, hogy vajon megérkezett-e már és ha igen melyik asztalnál van. Mivel kapásból 3 lányra is illik a leírás, amit kapott. Nehogy már valami egyszerű legyen mi? Még a profilkép sem segít neki. Tanácstalanul pislog is felváltva a három nőre, hátha az egyik felkapja a fejét és int neki, hogy oda menjen. Mármint, ha egyáltalán jó embereket nézeget. Mert, ha még nem jött meg, akkor lehet nagyobb gáz van.
Kezdőlap
