- A felsorolt tünetek alapján, így látatlanban leginkább arra tippelnék, hogy a cica egyszerűen leégett a napon, Mrs. Hewitt. Nem, ez nem csak teljesen szőrtelen macskáknál fordulhat elő, világos, rövid szőrrel rendelkező sziámi fajtánál, mint amilyen Chakri is, ugyanúgy jelentős az UV-sugárzás általi bőrkárosodás veszélye. - némán ásított egyet, miközben aggódó páciense beszámolóját hallgatta a telefonban, reggel fél hétkor, a Tompkins Square Parkban üldögélve. Gyakran járt le ide kora reggel, és esténként megsétáltatni Panchot, a kis termetű, fekete drótszőrrel borított keverékkutyát. Az is gyakran előfodult ezen alkalmakkor, hogy függetlenül a korai, vagy éppen kései időponttól, halasztást nem tűrő vészhelyzetekben kétségbeesetten kérte ki véleményét állandó klienskörének egy-egy jól ismert alakja. Ezekről a vészhelyzetekről az esetek túlnyomó többségében persze kiderült, hogy korántsem annyira akutak, de Anthony nem bánta, ha rendelési időn kívül is zavarják. Saját maga előtt felesleges volna tagadnia, hogy igényli az érzést, a tudatot, hogy szükség van rá és a szakértelmére. Éppen ezért, ritka kivételektől eltekintve sosem hagyta otthon, vagy némította el telefonját.

Most is jócskán volt még ideje, hogy elinduljon a klinikára, ami egész közel volt lakásához. A hatodik utca és a D sugárút kereszteződésénél lakott, alig fél órányi kényelmes sétára a rendelőtől. Noha ezen táv megtétele a legtöbb new yorki számára felért volna a Pacific Crest Trail teljesítésével, de ő szeretett sétálni, és közben elmerülni a gondolataiban. Így legtöbbször gyalogosan járta meg ezt az utat, a legritkább esetekben fordult csak elő, hogy valamilyen okból mégis inkább taxit hívott.
Pancho lelkesen vizelte le az egyik szomszédos pad lábát, ahová két fiatal nő éppen helyet foglalni készült. Bocsánatkérőn mosolygott rájuk, majd füttyentett a kutyának, aki már szaladt is felé, amilyen tempóban rövid lábai csak engedték.
Valójában nem az ő kutyája volt, hanem a takarítónőjéé, Ximenáé, de mivel az asszonnyal olyan szoros kapcsolatot ápolt, hogy többet látta, mint a tulajdon anyját, ezért a mellőle elmaradhatatlan kis vakarcs is a szívéhez nőtt az évek során.

Családi kapcsolatait és törődésre való igényét hűen tükrözte tehát munkahelyi kapcsolataival, és az alkalmazottjával kialakult kötelék.
Anthony Henry Russell második gyerek volt egy felső-középosztálybeli értelmiségi családban. Egyetlen testvére három évvel idősebb bátyja, Lucas volt, akivel különösen jó kapcsolatban voltak, egészen pár évvel ezelőttig, amikor annak egyre kezelhetetlenebbé váló szenvedélybetegsége elválasztotta őket egymástól. Lévén szüleivel való kimérten udvarias kapcsolata a körülmények hatására nemhogy javulni látszott, sokkal inkább még tovább értéktelenedett, így egyedül a tudatot dédelgethette magában, miszerint szűk családjában egyedül ő nevezhető józan, megbízható, független, és mégis jóérzésű embernek. Önmagában ezzel a ténnyel azonban, ahogy egyik régi jóbarátja, Mike igyekezett egyszer rávilágítani, kitörölheti azt az izmos fenekét.
Mindezek ismeretében talán nem is csoda, hogy a felszíni nyitottság és közvetlenség mögött mélyen, belülről gyökerező bizonytalanság és jó adag elfojtott keserűség jellemezte, melynek okán  elsősorban munkájának és alkalmanként a minőségi, ám felszínes szórakozásnak élt.

Mindezekről az érzésekről azonban jelen pillanatban elvonta figyelmét az az átmeneti megoldás, melyet Mrs. Hewitt meleg hangon történő megnyugtatása és afelől való biztosítása jelentett, miszerint rá ezúttal is biztosan számíthat.
- Egyet se aggódjon, Mrs. Hewitt, Chakri jóléte számomra is kiemelt fontossággal bír, ezért várom rendelési időn kívül, egy óra múlva a klinikán. Kikeverek egy kenőcsöt, ami egy-két nap alatt teljesen rendbehozza majd a bőrét.
Ahogy a padról felállva kinyújtóztatta tagjait és szemével az újabb felfedezőútra indult Panchot kereste, mélyről jövő sóhajjal állapította meg magában, hogy valószínűleg ez a nap is ugyanolyan kiszámítható menetrend szerint alakul majd, mint ahogy az ezt megelőző száz és száz is eltelt a maga megszokott látszatvalóságában.


Szép kis tömeg verődött össze aznap éjjel a Cubbyhole-ban, kedvenc meleg báromban, mondhatni, igen vegyes társaság. Ahogy egy visongó ázsiai tinicsapat között próbáltam átvágni a bárpult felé igyekezve, azon gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg ugyanaz a hely-e, ahová egyetemi éveim alatt jártunk kiereszteni a gőzt az aktuális haverokkal, kalandokkal, és e kettő valamilyen arányú kombinációival.
- Mondom, mi a helyzet, Mike - kiáltottam oda a nagydarab, körszakállas, barátságos tekintetű pultosnak, ahogy sikerült a közelébe vergődnöm. - Vagy egyre fiatalabb és egyre furább gyerekek járnak ide, vagy mi kurvára megöregedtünk.
- Fogjuk a kölykökre, Doki. - Kérni sem kell, a Bombay Sapphire és a Fever Tree a szokásos arányban elegyedik a kristálytiszta long drinkes pohárban. - Addig is kitalálhatjuk, mennyi idősek is szeretnénk lenni a következő öt évben.
- Ezzel párhuzamosan ők pedig az aktuális divat szerint nemet választanak majd maguknak, hasonló időtartamra. – Elveszem a gin-tonicot és megnedvesítem vele száraz ajkaimat. - De most komolyan; azokról az apró kis manókról azt sem tudom eldönteni, hogy srácok-e vagy csajok, csak az a biztos, hogy ebben az államban az ő korukban illegálisnak számít, hogy itt vannak ma este.
- Tudom, hogy csak morog, Doki, de ha nem vigyáz, szigorú daddy lesz magából. - Középiskola óta ismertük egymást, de mióta lediplomáztam, Mike heccelésből időnként magázott. - Amúgy meg nem mindegy neked, mijük van, vagy mijük nincs? Ha megfelelnek a kusza, megfejthetetlen igényeidnek, akkor úgyse nézed, hol vannak pontosan a genderskálán. Mi az, nehéz napod volt?
- Ha nehéz napom lett volna, nem ezt innám. - biccentek Mike felé a poharammal. Úgyis tudja, hogy ha itt vagyok, az azt jelenti, hogy szar napom volt, és egyedül érzem magam, mint ahogy tudja azt is, hogy valójában alig iszom alkoholt. Egyrészt szeretek tiszta fejjel ébredni és felelősségteljesen élni a hivatásomnak, másrészt éppen elég volt elrettentő példának a saját bátyám lassú, ám annál magabiztosabb leépülését követnem nap, mint nap.


Pedig annak idején a bátyám volt a példaképem, jóbarátom, majd később egy személyben az üzlettársam is, amikor tizenkét évvel ezelőtt, egyetemista éveink alatt megalapítottuk közös kis vállalkozásunkat. Első hallásra különös lehet, de házikedvenceknek állítottunk össze amolyan "túlélő" csomagokat, melyeket egy általunk megbízott alvállalkozóval gyártattunk le. Az egész onnan indult, hogy rengeteg helyről hallottunk panaszkodni orvos szüleink ismeretségi körébe tartozó, felső-középosztálybeli nőket, asszonyokat, miszerint megoldhatatlan gondot okoz kisállataik utaztatása, gondozása egy hosszabb nyaralás, vagy kényszerűen elhúzódó üzleti út alkalmával, amikor otthon hagyni mégsem szeretnék őket. Ezek az emberek pont abba a rétegbe tartoztak, akiknek elég pénzük volt már, és elég kényelmes színvonalon éltek ahhoz, hogy mindez a komfort magával hozza azokat az ilyenkor felmerülő nagyvilági problémákat, melyek pár évvel és pár százezer dollárral azelőtt, még kósza gondolatként sem léteztek bennük. Viszont nem tartoztak abba a szűk, legelitebb szegmensbe sem, akiknek már nem is volt rá szükségük, hogy problémákat gyártsanak, majd megoldásokat keressenek rájuk, mert alapvetően minden alanyi jogon a rendelkezésükre lett bocsájtva. Ezáltal tehát ez a réteg remek célközönsége volt a két huszonéves kis suhancnak, akik nagyratörő álmokkal, kellően gátlástalan becsvággyal és ehhez szerencsésen társuló találékonysággal és kreativitással rendelkeztek ahhoz, hogy felmérve az igényeket, a maguk leleményes módján kielégítsék azokat.
Lényegében mindössze arról volt szó, hogy a különböző állatoknak az utazás által meghatározott időtartamra, éghajlatra és jogszabályokra tekintettel összeállítottuk a megfelelő élelmiszer-adagokat, öltözetet, egészségügyi csomagot, illetve utánanéztünk, szükséges-e bármilyen oltást kapniuk, melyik magas színvonalú szállodákban engedélyezett a tartásuk és milyen feltételekkel, stb. stb.
Bátyám üzleti érzéke és jogi ismeretei összeadódtak az én megnyerő személyiségemmel és állatorvosi tanulmányaimból adódó szaktudásommal, igen gyorsan terjeszkedő, egyre gazdagabban gyümölcsöző kis vállalkozást teremtve ezzel, melyet négy éven keresztül magunk irányítottunk, majd a diplomaosztóm után igen magas áron adtunk el.

Idősebb testvérem azonban hosszútávon nem úgy kezelte a sikert és az egyre növekvő mennyiségű bevételt, ahogy ajánlatos lett volna. Egyre kicsapongóbb életet élt, és ahogy megismerkedett az alkohol, és a drogok világával, úgy vált egyre kevesebb hasznomra nekem az üzlet terén, és jelentett egyre több fejtörést idővel türelmüket vesztő, kétségbeesett családunknak.
Különösen nagy csapás volt ez szüleink számára, révén, hogy mindig is elsőszülött fiukat tekintették büszkeségüknek. Én, a fiatalabbik testvér - aki legnagyobbrészt azon józan megfontolásból jöhetett egyáltalán világra, miszerint egy magára valamit is adó értelmiségi család, kertes házzal Belle Terre újépítésű részén, két gyereket ildomos, hogy neveljen, sem többet, sem kevesebbet - , sosem kaptam feleannyi megbecsülést sem, mint ő, és ezen pályaválasztási szándékaim sem segítettek sokat. Hiszen  nem "rendes" orvos lettem, helyette "csak" állatorvos.

Így hozta az élet, hogy Dr. Anthony Henry Russell, állatorvos, saját lakással East-, és magánrendelővel West Village-ben, a nyugodt, határozott, szellemes humorú álarc mögött magányos, elismerésre és szeretetre éhes, kiábrándult felnőtté érett.


Végére érve mind barátommal folytatott eszmecserénknek, mind pedig kedvenc long drinkemnek, fél órával később úgy döntöttem, ma este mégsem szándékozom új ismeretséget kötni, révén nem szerettem a flörtjeimet igazolvány-cserével indítani.
A tömeg időközben megfogyatkozott. Általában így van ilyenkor, kettő körül visszatalálnak majd az emberek.
Annál nagyobb feltűnést keltett az a huszonegy-két éves, jóképű, szőke srác, aki abszolút a dallamba feledkezve táncolt a bárpult másik végétől pár lépésre. Hogy melyik dallamba is merült bele pontosan, azt nehéz lett volna kitalálni, de semmiképpen nem a hangfalakból előtörő ritmusos, latin zenére mozgott, sokkal inkább elvolt a saját világában. Mellette - pontosabban inkább félig-meddig rajta – jóval idősebb, szemmel láthatóan jópár shottal megalapozott hangulatú, izzadt pasas próbálta fogdosni, ahol érte.
Egy fél percig figyeltem őket, és két dolog rögtön egyértelművé vált számomra. Egyrészt, a srác nem alkohol hatása alatt állt, hanem valami egész más repítette el. Másrészt pedig, habár nem sokat tudott magáról, tétova mozdulataiból, mellyel próbálta eltaszítani magától a fószert, nyilvánvaló volt, hogy nem együtt vannak, vagy legalábbis semmiképpen nem óhajtja a társaságát, pláne nem olyan intim módon, ahogy "hódolója" szorgalmazta.
Sóhajtottam egyet, majd hozzájuk léptem és megfogtam a tag vállát, nem erőszakosan, de határozottan lehámozva a fiatalabbról.
- Hé, haver, szerintem ez most nem a te köröd. De ne add fel, még alig múlt egy óra.
- Azt majd én döntöm el. - motyogta válaszként, majd megragadta a srác kezét és megpróbálta a nadrágjába erőltetni.
- Nem mondom még egyszer.
Ezután egy köpés jött az egyik oldalról, egy határozott jobb horog a másikról. Egy perccel később a pasas vérző orral, szitkozódva támolygott a mosdó irányába, én pedig a bódult fiút támogattam a kijárat felé, részint, hogy biztonságban tudjam, és friss levegőt kapjon, részint pedig mert elkaptam Mike jelentőségteljes  "mielőtt a biztonságiak..." pillantását.

Egy sarokra a klubtól, a kellemesen hűvös, nyári éjszakában leültettem  a srácot egy padra a Jane Street Garden előtt, miután egy corn dogot és egy éjjel-nappaliban vett üveg víz felét belediktáltam. Ekkor pillantottam rá először úgy, hogy a fehér fényű utcai lámpák fényében végre láttam is, tulajdonképpen kivel van dolgom.
Nem kis megdöbbenésemre gyakornokom volt az, aki próbálta nyitva tartani üres tekintetű szemeit.
- Lowden...? - nem tudtam hirtelen, meglepetésem-e a nagyobb, hogy egy melegbárból halásztam ki, vagy dühöt éreztem-e inkább, amiért szemmel láthatóan begyógyszerezve találtam Orvelt az éjszakában, holott pár óra múlva elvileg elég hosszú munkanap veszi kezdetét mindkettőnk számára.
- Én… én vagyok. - felelte, eggyel tisztább hangon. - Hol... vagyok?
- Nemsokára egy taxiban, útban hazafelé. Meg tudod mondani a címed?
Miután megtette, tárcsáztam Sunnyt, aki gyakorlatilag privát sofőrömmé nőtte ki magát, noha egyszerű taxis volt. Ha bármilyen gázos helyzet adódik, mint például ez a mostani, és abszolút bizalomra van szükség, azonnal őt hívom, mert tudom, hogy a végletekig korrekt ember, és nem él vissza a helyzettel.
- Tíz perc, és itt a kocsi, addig próbálj meg nem bealudni, vagy lehányni. – vetettem oda.
- Igen-igen, vigyél haza… haza… - lehunyta a szemeit, zavarta az erős fény. Szemmel láthatóan messze volt attól, hogy felismerjen. Egy pillanattal később váratlanul közelebb hajolt és az orrával cirógatni kezdte a nyakam. – Finom az illatod.
- Jézusom, Lowden – megpróbáltam finoman arrébb lökni, de elég ragaszkodó volt. A dolog több szempontból is helytelen és kínos volt, részint a köztünk lévő hivatalos jellegű kapcsolat miatt, még aktuálisabban pedig azért, mert a nyakam az egyik olyan erogén zónám, aminek megfelelő ingerlésére egy szempillantás alatt beindulok.
- Ha nem viszel haza, legalább csókolj meg. Erősen… – Kezével a combomra támaszkodott, szája pár centire volt az enyémtől.
- Hagyd abba, Lowden. – Furcsa, de az az emlék villant az eszembe, ahogy pár hónappal ezelőtt, alig valamivel azután, hogy hozzám került, egy csípőízületi diszpláziás juhászkutya feküdt előtte a vizsgálóasztalon. Felmértük, hogy a tünetek súlyosságát és a kipróbált kezelések hatástalanságát figyelembe véve az egyetlen humánus megoldás az állat elaltatása.  Emlékszem, ahogy simogatta a szenvedő állatot, ahogy megértette a gazdájával, hogy mi a helyes döntés. Emlékszem arra a tekintetre is, amivel utána maga elé nézett, ahogy gépiesen intézte a papírmunkát, amit figyelem-elterelés gyanánt adtam neki. Olyan sok minden volt a szemeiben, amit olyan ritkán fedez fel az ember egy másikban…
- Lowden…
Mire feleszméltem, már ajkamon volt az ajka.  Puha volt és meleg. Anélkül, hogy tudatosan irányítottam volna, mit teszek, kezembe fogtam az arcát. Sima volt, és pézsmaillatú. Fölé hajoltam, és vadul visszacsókoltam. Beharapta az alsó ajkam, mire mélyen a hajába túrtam. Egy pillanatra elfeledkeztem magamról. Vadul smároltunk, és közben pontosan tudtam, hogy ő van a kezeim közt, és akartam, hogy tudja, ki vagyok, ám egyszerre éreztem azt is, hogy bárki lehetett volna a helyében, ebben a pillanatban csupán szükségem volt arra, hogy érezzem valaki közelségét és a valahová tartozás illúzióját.

Ekkor megcsörrent a telefonom. Sunny volt az, jó szokása szerint jelezte, hogy két perc és ideér.
Hirtelen engedtem el a fiút, és azzal a mozdulattal felálltam a padról, felsegítve őt is. Bambán mosolygott maga elé, valószínűleg megint mélyebbre zuhant a kábulatban.
Ahogy a sárga Ford Crown Victoria lefékezett előttünk, beültettem a hátsó ülésre, taxis barátom kérdőn mosolygó pillantására csak szemöldökráncolással feleltem, majd bemondtam a címet és szép borravalóval kifizettem. Tudtam, hogy ha a helyzet úgy kívánja, biztonságban felkíséri bódult gyakornokom egész az ajtajáig.
Ahogy a kocsi kikanyarodott, sietős léptekkel közeli lakásom felé indultam. Nem akartam gondolkodni. Nagyon ritkán fordul elő, hogy elveszítem a fejem, és nem vagyok teljesen ura a cselekedeteimnek.

Sokféle érzés keringett bennem, a düh, a fájdalom, a magány és a felkorbácsolt ösztönök intenzív keveréke, amelyre tapasztalataim szerint nem szolgál gyógyírként más, csak egy kiadós alvás, és a mielőbbi felejtés…