Az emberi kegyetlenség különféle változataival akkor is megismerkedik az ember ebben a szakmában, ha esetleg úgy véli, a munka adta szörnyűségeken túl másra nem nagyon kell számítania. Amikor valaki beadja a jelentkezését az akadémiára, számol a tűzzel, az égéssel, a közúti balesetekkel és egyéb katasztrófa helyzetekkel. Azt azonban senki nem mondja el, hogy esetleg egy éppen csak megszületett csecsemőt kell kivágnia a több emeletes épület csatornacsövéből egy alsóbb lakás konyhájában, mint ahol lehúzták a vécén. Mert születése után, az a kicsi emberi teremtés, nem volt kívánatos az anyja számára, teljesen mindegy milyen okból kifolyólag. Ahelyett, hogy ott hagyta volna egy kórházban, felvette volna a kapcsolatot bármelyik örökbefogadásokkal foglalkozó ügynökséggel vagy csak egyszerűen kitette volna akármelyik tűzoltóállomás ajtajába, azt az utat választotta, hogy lehúzza őt, akár a végterméket szokás. Ennyi év után sajnos vagy sem, de már nem lep meg, hogy egy ilyen esettel szembesülök, noha ez volt az első és nagyon remélem az utolsó is életem során. A nap folyamán történt, fa tetején fennakadt szerető, aki az emeleti ablakon keresztül távozott volna, mint egy hollywoodi filmben vagy a gázszivárgás, ami miatt egy idős házaspár kórházba került, már gyakorlatilag említésre sem (lenne) méltó, nem beszélve a munkaidő lejárta előtt befutott konyhai tűzesetről, ami miatt két órányi túlóra koronázta meg az egyébként is huszonnégy órás szolgálatot. Mostanra nem vágyom egyébre, csak egy zuhanyra, meg az ágyra, mielőtt azonban eme kettő fellegekbe emelni képes párosának átadhatnám magamat, tartozom egy úttal a szomszédomnak. Az egy hete kölcsönkért cukormennyiséggel még mindig tartozok és habár már másnap feltöltöttem a készletet és kikészítettem a visszavitelre szánt adagot; vagy őt nem találtam otthon vagy én mentem munkába és elkerültük egymást. Kedd csaholva toporog körbe, amint belépek az ajtón. Őszintén kijelenthető; inkább a farka csóválja a kutyát, semmint ez fordítva történne. Megvakarom a füle tövét, ledobom a táskámat a padlóra, amiben a váltás cuccaim hevernek, az ajtó pedig halk kattanással záródik mögöttem. Megkísért a gondolat, hogy csak később vigyem vissza azt a cukormennyiséget, amivel adós vagyok, de ahogy jön a gondolat úgy megy is, mert lehet később újra csak elkerülnénk egymást, hosszabb ideig pedig már nem szívesen húznám a dolgot. Ideje letudni végre. Felmarom a zacskót a pultról, ahol napok óta csücsül békésen, várva a sorára, Keddet pedig magam előtt eresztem ki a folyosóra. Ha lehet úgy mondani, kettőnk közül ő ismeri jobban a szomszédasszonyt és okkal. Komótos léptekkel érkezem az ajtó elé és nyomom meg a csengőt. A kutyám vakkant mellé kettőt, hogy biztos legyen a hatás vagy csak előüdvözlésképpen. Ennyi év alatt se teljesen sikerült megfejteni, hogy mikor mit és miért is csinál pontosan.
Mostanában sokat gondolkozom azon, hogyan tudnám hasznossá tenni magam. Sokat gondolkozom azon is, hogy hasznos vagyok-e a társadalom számára. Jelen pillanatban elég egyszerű a válasz: nem. Már évek teltek el, mégsem tudok magammal mit kezdeni. Ennyi időnek elégnek kellett volna lennie a továbblépéshez, nem? Nem tudom, hogy kéne ezt csinálni, hogy lehet jól csinálni. Én egész biztos rosszul csinálom, mert folyamatosan megrekedek valahol. A csoportterápia sokat segít, hiába esett nehezemre az első alkalommal még bemenni is. Az ottani társaságban is kezdem egészen jól érezni magam. Ott senki nem ítélkezik, nem véleményez, egyszerűen csak meghallgatjuk egymást és próbálunk egymásnak tanácsot adni – ebből a részből én jellemzően kimaradok. Sosem voltam az a tanácsadó típus. Sokszor magamról nem tudom eldönteni, mit kéne csinálnom, ha pedig döntök, általában rosszul. Inkább nem trachtálom a többieket a rossz ötleteimmel. Mégis… jól esik ott lenni olyan emberekkel körülvéve, akikkel kicsit hasonló cipőben járunk. Amennyire utáltam eleinte és amennyire mérges voltam Norára miatta… néha egészen várom a délutáni órákat. Még az eleinte irritáló terapeutánk, Maxine Wolfe is egészen átment a semleges zónába nálam a negatívból – ami nagy szó. Legalább ezzel lekötöm magam. Meg az alkalmi munkákkal, amiket bevállalok, hiszen valamiből pénzt is kell szereznem. Nem álom melók, de fizetnek, nekem pedig egyelőre erre van szükségem. A mai alkalmi munka volt eddig talán a legalja az itteni létemnek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki óriási táblával a nyakába akasztva fog egy üzlet előtt ácsorogni, igyekezve jó benyomást kelteni és minél több járókelőt meggyőzni, hogy ugyan fáradjanak már be a boltba. De a mai nap én voltam ez a szerencsétlen. Az ilyenek általában mindig felrúgják, fellökik, megverik, de szerencsére ilyen nem történt, viszont az esélyt sem adom meg ennek, ugyanis többet oda nem megyek. Ennél még az áruházi szórólapozás is egy fokkal jobb. Rossz szokásom esténként kávét inni, de mindig ilyenkor jut eszembe, ilyenkor kívánom meg, nekem pedig általában nem fordul meg a fejemben, hogy emaitt esetleg ne tudnék aludni. Szeretem az ízét, ráadásul a kávézás egy igazi kis szeánsz; mindig ugyanúgy készítem el, sok tejjel és három cukorral. Először lefőzöm, aztán belerakom a három cukrot, öntök rá némi hideg tejet, ezután pedig még berakom jó egy percre a mikróba. Évek óta így csinálom, és akárhányan is megszóltak már miatta (Tényleg lehűtöd a meleg kávét, aztán megmelegíted?Igen, tényleg.), én így csinálom. A cukros dobozkát elővéve viszont szomorúan konstatálom, hogy csupán két kanálra elég cukor van benne. Ettől függetlenül meg fogom inni, de nem olyan jóízűen. A bögrét a mikróból kivéve a nem túl nagy, de egy személyre pont elég konhyaasztalhoz ülök. A forró feketét kavargatom, közben pedig a napok óta nyitva lévő füzetbe körmölöm le a következő pontot: delfinúszás. Nemrég elhatároztam, hogy összeírom azokat a dolgokat, amiket szeretnék kipróbálni, megcsinálni, olyan helyeket, ahová el akarok menni. Amolyan bakancslista-szerűség. Eddig szerepel rajta már a szabadesés, tetováltatni, megtanulni olaszul, búvárkodás, elutazni Ausztráliába. Ezekhez jön hozzá most a delfinúszás. Pont az utolsó betű kanyarintásánál szólal meg a csengő éles hangja, amire azonnal felkapom a fejemet. Ki lehet az ilyenkor? A vakkantásból – ami akaratlanul is mosolyt csal az arcomra – következtetek csupán arra, hogy a drága szomszédom lehet az ajtó túloldalán. A kukucskálón kipillantva sejtésem beigazolódik. Egyik kezemmel a bögrét szorongatom, a másikkal kipattintom a zárat, majd ajtót nyitok. Még mielőtt a normáknak behódolva üdvözölni tudnám az ad hoc vendégemet, a kis szőrös négylábú olyan vehemenciával lebben be, hogy azzal a mozdulattal hátrébb is parancsol az ajtóból. Kis híján a bögrém a földön landol, de csupán némi kávé löttyen ki a padlóra, amit Kedd azonnal nyalogatni is kezd. - Jézusom, ne, te már pörögsz így is eléggé, nem kell neked a koffein. – Azonnal a nyakörvénél fogva húzom arrébb, ő pedig rögtön el is megy onnan. – Ne haragudj – egyenesedem fel és bocsánatkérően nézek a férfia. – Gyere csak be – intek neki, közben pedig elindulok a felmosófáért a konyha melletti kis helyiségbe. – Minek köszönhetem a kellemes meglepetést? – kérdezem immár a kiömlött kávé felé sétálva a felmosóval a kezemben.
Kezdőlap
