Ez olyan nehéz. Mármint az embernek önmagáról beszélni mindenféle elfogultság nélkül. Ha a jó tulajdonságaimat hangsúlyozom, akkor önteltséggel vádolnak, ha a rosszakat, akkor meg álszentséggel.Pedig az életünk minden szakaszában más és más tulajdonságok lesznek dominánsak. Amikor még gyerek az ember akkor akaratos, makrancos, keresi a saját határait, hogy hol helyezkedik el a társadalmi hierarchiában. Aztán következik egy csendesebb, szemlélődőbb időszak. A kamaszkorral elérkezik újra a lázadó, a világot felforgatni akaró énünk. Majd felnőttként, valahogyan (a legtöbben legalábbis) rátalálunk az egyensúlyra. Megtaláljuk a helyünket, és ha néha elveszettnek is hisszük magunkat, azért sikerül tovább haladnunk az úton.
Én pontosan ilyen voltam és ilyen vagyok most is. Szürke egér a milliós nagyváros hömpölygő színes masszájában. Nem tartom magam többre másoknál, de ettől még törekszem arra, hogy különleges legyek.
Alapvető jellemvonásom a kompromisszumra való hajlam. Ha lehetséges akkor a hangos szóváltásokat kerülöm, de próbálok minden helyzetet a legjobban megoldani. Ösztönösen értek a gyerekek nyelvén, mindig hamar megtalálom hozzájuk az utat. A bizalmukat elnyerem, de sosem élek vissza vele, ahogyan a felnőttekével sem.
Nem vagyok túlságosan társasági ember, a nagyobb összejöveteleken gyakran érzem elveszettnek magam. Ezen tulajdonságomat a tánctudásommal ellensúlyozom. Gyermekkoromban balerinának készültem, de mivel pufók és kissé túlsúlyos kislány voltam az első táncóráról eltanácsoltak.Később, már a középiskola végén lehetőségem adódott csatlakozni egy stúdióhoz, aminek azóta is a tagja vagyok.Amatőr szinten persze, de ez legalább kikapcsol és ellazít. A férjem halála óta szinte ez az egyetlen ami érdekel a kertészkedésen kívül.
Mindezek ismeretében nem lep meg, hogy ha bárki egy alapvetően magának való, szinte alig kimozduló jó feleséget lát bennem. És mégis. Az utóbbi hónapokban olyan dolgokat művelek, ami szöges ellentétben áll az alapvető jellememmel. Vagy csak egy részét sikeresen elnyomtam.
Hazudok, csalok, megvesztegetek és bárkit átverek azért, hogy információhoz jussak, hogy sikerüljön megtudnom ki az a férfi aki az elhunyt férjem szívét megkapta. A donor és a donorra várók neve egymás előtt titkos. Én mégis megszegve a felesküdött törvényt ennek szembe megyek. Amikor pedig megkapom a nevet egy teljesen más személyiséget felöltve a férfi közelébe próbálok férkőzni. És mégis, ez is én vagyok. De vajon meddig játszhatok majd kettős életet?


Kezdhetném úgy a történetemet ahogyan Oliver Barrett a Love Story  nyitójelenetében:
„Mit lehet mondani egy 25 éves lányról aki meghalt? Hogy gyönyörű volt és okos? Hogy szerette Mozartot és Bachot? És a Beatlest? És engem?”

...csak én ezt másképp mondanám…

“Mit lehet mondani egy 29 éves férfiról, aki meghalt? Hogy jóképű volt, okos és remek humorral megáldott? Hogy szerette a country zenét, Johnny Cash-t ? És Elvist? És engem?”

2012. karácsonyán ismerkedtünk meg. A kollégiumban mindenki haza készült az ünnepekre, gyakorlatilag fél lábbal már a hóban voltunk, amikor beállított hozzám indulásom előtt fél órával.
Szövegelt valamit arról, hogy egy közös barátunk küldte, hogy Joshua Kerchevalnak hívják, és az építész karra jár, meg Senecáról. Na igen. Seneca volt az oka és kiinduló pontja annak, hogy megismertem. A jegyzeteim kellettek, mert ha megvágják filozófia szigorlaton, akkor bukik a féléve. Így kezdődött. Én ott maradtam vele aznap este, és másnap is, és csak az utolsó pillanatban estem be a nénikémékhez a karácsonyi pulyka vacsorára Wisconsinba.Amikor ünnepek után visszamentem a campusra ő várt ott. A hó hatalmas pelyhekben esett, és a fekete szövetkabátján megtapadó pihék valami ellenállhatatlan kisfiús bájt kölcsönöztek neki. A kezében nagyjából fél órája fagyoskodó fehér rózsákat szorongatott, a másikban egy üveg jóféle bort.Nem tudtam neki nemet mondani a meghívásra, és mivel a szobatársam csak másnap jött vissza Coloradoból, így felhívtam magamhoz. Seneca már szóba sem került, sem az, hogy együtt készültünk fel a szigorlatra. Akkor már csak a másikról akartunk minél többet megtudni. Elmondta, hogy az apja katona volt, tengerészgyalogos és harcolt Irakban. Mióta visszatért azóta megváltozott, nemigen találja a kapcsolatot a külvilággal. Hogy az édesanyja egyedül neveli őt meg az öccsét és arról, hogy ha végre elvégzi az egyetemet akkor gyerekkórházakat akar majd tervezni.
Könyököltem a kopott barna kanapé karfáján, fejemet a kézfejemen megtámasztva a halántékomnál és őt figyeltem. A szemeiben megcsillanó fényt, azt, hogy pár tincs a barna hajában kissé sötétebb árnyalatú. Hogy az “S” betűket kicsit tompábban, sustorgósabban ejti. Az ablakon túl a lehulló pelyhek varázsvilággá változtatták az egész campust és szép lassan ránk esteledett. Ő nem mondta, hogy menni akar, én nem kértem, hogy menjen. A konyhában kávét főztem.Illata körbeszaladt az egész apró kis garzonon és kettőnk közé fészkelte magát. Meghitt volt akkor és ott minden. Valahogyan természetesen és magától értetődően jött, hogy a távolság nem csupán lelkileg, de fizikailag is csökkent közöttünk.

Hivatalosan  sosem jelentettük ki, hogy egy pár vagyunk, de mindenki így kezelt bennünket a már beköszöntő újévben. 2013. együtt talált bennünket, hogy aztán 2018 elválasszon. Öt évet kaptam tőle és belőle. Öt évet, ami azt hiszem alapjaiban változtatott meg.
A diplomaosztó előtt házasodtunk össze, és a szüleimtől egy Hawaii nászutat kaptunk ajándékba. Gyakorta felidézem azt a tíz felejthetetlen napot, amit soha többé nem tudtunk megismételni. Van valami a fiatal párok első napjaiban, ami azután soha többé nem jön el.Valami fűszer, valami varázslat. Nem tudom. És bár boldog voltam vele, azokon a napokon voltam a legboldogabb.
Apa mindkettőnknek munkát szerzett Manhattan-ben. Josh a városi Építésügyi hivatalnál kapott jól fizető állást, én pedig a gyámügynél kezdtem dolgozni, ahonnan fél év után kerültem át a gyermekjóléti és örökbefogadási osztályra. Tulajdonképpen jónak is lehetett volna mondani a házasságunkat, amiből már csak egy gyerek hiányzott. De valahogy mindig halogattuk, azt hittük még van időnk. Van időnk szeretni egymást, biztos otthont és egzisztenciát teremteni, még van időnk élni egy kicsit, mielőtt megérkezik közénk akire annyira vártunk.Vajon miért hiszi az ember fiatalon, hogy örökké élhet? Vajon miért nem jut eszébe olyankor a halandósága?

2018. szeptemberében történt. Akkor kaptam a telefonhívást arról, hogy Josh balesetet szenvedett a Harlem Drive-on. Már fel sem fogtam amit a kórházból telefonáló nővérke mondott arról, hogy nem ő volt a hibás, és frontális ütközés volt, és Josh biztonsági öve nem volt bekötve. Métereket repült a házak közé, ahol egy autószalon kirakata állította meg. Koponya alapi törés, egyéb zúzódások. Ép csontja szinte alig maradt. Öntudatlan állapotban, kómában feküdt, miután életmentő műtétek sokaságát hajtották végre rajta. Végül már csak a gép, amely mellette monoton ütemmel kattogott, az tartotta életben.Anya le akart beszélni róla, hogy bemenjek a szobába, hogy lássam őt olyan állapotban, de én nem foglalkoztam vele. Nyugtatókat kaptam, és szinte bénult, keserű gyomorgörccsel léptem be az intenzív osztály kórtermébe, hogy lássam a férjemet.

“Nem tudlak elengedni. Én még mindig azt a fiút látom benned, aki valami idétlen kék farmerkabátban toporog a kollégiumi szoba ajtajában, hogy segítsek neki felkészülni a vizsgáira. Nem akarok tudomást venni arról ami most van.Ez ugye nem te vagy? Ugye csak álmodunk, és amikor majd felébredünk átölelsz, apró csókot adsz bele a hajamba, végigsimítasz az orroddal az orromon?”

A gondolatok nem hallhatóak. Talán csak neki. Hetek teltek el ebben az állapotban, hetek teltek el úgy, hogy csak a remény maradt arra, hogy egy napon majd felébred. De a remény fogyott, ahogyan annak a lehetősége is, hogy a férjem valaha majd magához tér. Szinte elszaladtak azok a hetek, észrevétlen múlt az idő, aminek ő már nem volt részese. Csak ott bennem, legbelül.A szüleim próbáltak felkészíteni rá, hogy talán eljön az idő amikor ki kell kapcsolni a gépet, ami életben tartja, hogy egyszer meg kell adnom rá az engedélyt.Nem vettem tudomást róla, pedig ez hamarosan bekövetkezett.

2018. novemberében, két hónappal a baleset után megkeresett a férjem kezelő orvosa és olyasmit kért tőlem, amire nem voltam akkor még felkészülve. Arról beszélt, hogy Josh valószínű soha többé nem fog magához térni, és ez az állapot amiben most van pusztán vegetáció.Ugyanakkor egészséges férfi, egészséges szervekkel, amelyeknek más hasznát vehetné. Csak néztem az orvosra, mintha egy hentes vagy egy mészáros lett volna, aki azt kéri tőlem, hogy daraboljam fel azt a férfit, akit a világon mindennél jobban szeretek? Elrohantam, egészen a Central Parkig menekültem, bár fogalmam sem volt arról hova is akarok menni, mit akarok kezdeni azzal a mély fájdalommal ami akkor bennem volt.Napokig tipródtam, annyi nyugtatót vettem be és ittam is rá, amennyi úgy letompított, hogy az összes gondolatom messze űzte.Végül egy szombat reggelen, két héttel a kezelőorvossal történt beszélgetést követően bementem a kórházba.Tiszta fejjel, próbálva a lehető legjobb döntést hozni. Mikor aláírtam a szükséges papírokat, és felajánlottam transzplantációra a szívét a veséit és a tüdejét azt hiszem minden egyes részecskéjével távozott belőlem is valami, ami miatta volt jó.
2019. február. Ekkorra már olyan pokolian elviselhetetlen volt Josh hiánya, hogy úgy éreztem sosem fogok kilábalni a gyászból.Új cél kellett. Valami, ami visszavezet hozzá, amitől megint vele lehetek.Még ha ez csupán illúzió is. Egy éjjeli filmrészlet vezetett végül el arra az elhatározásra, amelynek végén megtaláltam azt, akit kerestem.Olyan dolgokat tettem, olyasmiket, amiket azelőtt még csak elképzelni sem tudtam volna magamról. Végül hosszas kutakodás, számos lefizetés, és fenyegetés, zsarolás után egy név volt a birtokomban: Dean Calver.

Dean Calver egy tisztességes amerikai állampolgár. Középosztálybeli szülők gyermeke, aki mégis nagyratörő álmainak hála elég sokra vitte.Szereti a meggyes vaníliás rétest, a pókert és a swing zenét. Dean Calver Manhatten egyik elegáns de nem túl hivalkodó utcácskájában lakik egyedül, miután a barátnője egyszerűen elhagyta.Az élete lehetne álomba illő, leszámítva ezt az utolsó aprócska kis momentumot, de nem így van. Dean Calver gyerekkora óta szívbetegségben szenved. Túl van számos operáción és megannyi gyógyszeres kezelésen, de az állapota nem javult. A donor listán évek óta várt új szívre, és már szinte feladta a reményt egy lehetséges hosszú életre, amikor egy telefonhívás megváltoztatott mindent a számára.
Dean Calver 2018. november 23-án új szívet kapott, mely azóta is benne dobog. A donor, akinek személye az ismeretlenség homályába vész Joshua Kercheval volt. Az én férjem.
Dean Calver az új szívvel egy új életet is kapott, én pedig ennek az új életnek akarok a része lenni, mert az a szív….az a szív volt számomra egykor a legfontosabb.
Bűn amit teszek? Elítélendő? Nem tudom.Te elítélsz érte?Dean Calver elítélne?