Senki nem tökéletes, vagy ártatlan. Róla sem lehetne állítani, ám az biztos, hogy hibái ellenére több benne a jó szándék, mint az ártani vágyás. Nem manipulatív, nem szeret női praktikákat bevetni. Többre becsüli az őszinteséget, a nyíl lapokat. Még a csalódások ellenére sem veszett ki belőle az emberekbe vetett hit, noha az állatokkal mindig egyfajta bensőséges kapcsolatot ápolt, már egészen kicsi kora óta. Akkor határozta el, hogy ezt a pályát fogja választani magának, és céltudatosan haladt felé egész életében.
Talán ez az egyik legjobb tulajdonsága. Az, hogy a segíteni vágyás mellett határozott elképzelései vannak, és igyekszik kitartani mellettük. Nem csak az elveihez ragaszkodik, vagy a terveihez, hanem az emberekhez is hűséges. Noha kicsit megingott, valahol elvesztette önmagát, azzal azért pontosan tisztában van, hogy milyen feladatai vannak. Szerencsésnek mondhatja hát magát az, akinek ő a barátja. Nem egy harcias típus, viszont nem fél megmondani a véleményét, ha úgy érzi helyesnek. Arra persze kényesen ügyel, hogy ne bántson meg másokat, ha nem muszáj.
Mindig tudja, hogy mikor és mit mondjon, hogyan kell viselkedni az adott helyen. Jól nevelt, pletykálkodni nem szokása, noha másokat nagyon szívesen meghallgat. Érdeklik a világ dolgai, nyitott is feléjük. Nem szeret egyből messzemenő következtetéseket levonni, amíg nincs tisztában minden egyes részlettel. Aprólékos és precíz, utánanéz annak, amiből hiányos ismeretei vannak. Határozottan vallja a „Jó pap is holtig tanul!” közhelyet, mert szereti magát képezni és napi szinten tartani.
A kedvessége dacára azonban nem nyílik meg könnyedén. Látszólag igen, de a titkait, a problémáit nem szereti másoknak elmondani. Inkább nyújt segítő kezet, ha addig sem kell a saját gondjaival foglalkozni. Nem menekülő típus, jellemző rá, hogy szembenéz a problémáival, csak vannak dolgok, amikről gyáva módon inkább nem is vesz tudomást.  
Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor baromi nehéz beismernie, hogy valami nem klappol. Amikor szembe kell néznie azzal, hogy hibázott, és túl kell lépnie rajta, még mielőtt az önsajnálat egészen mélyre rántaná. Én nem szerettem elsüppedni ebben a ragacsos ingoványban, amit az efféle érzések képeztek a lélekben. Én szerettem úgy tenni, mintha a nehéz dolgok nem viseltek volna meg cseppet sem, holott magamban szégyenkeztem, zokogtam, kifelé azonban a mosoly maradt, semmi más.
Most sem volt ez másként, miként a tökéletesen előkészített tükörképem visszanézett rám. Kifogástalan volt a megjelenésem, mint mindig. Noha a munkám során olyan helyeken is megfordult a kezem, ahová a legtöbben nem szívesen dugták volna, ilyenkor szépen manikűrözött körmökben végződtek az ujjaim, a hajam úgy állt, ahogy a nagy könyvben meg van írva, a ruhám pedig ízléses volt, nem túlzottan kihívó, de azért mégis engedte láttatni a nőiességemet. Remekül tudtam a határokon egyensúlyozni úgy, hogy nem váltam közönségessé, inkább elegánsnak mondtam volna.
- Akármit csinálhatsz magaddal, mindenhogy gyönyörű leszel… - a kellemes, ismerős hangszín csak félig töltötte meg a szívemet melegséggel. Megállt a kezem a mozdulatsor közben, ahogy eligazítottam egy tincset a fülem mögé.
- Azt hiszem, hogy ezt tőled határozottan bóknak tekinthetem, amit most meg is köszönök! – tekintetem találkozott a tükörben az anyám kék íriszeivel. Szakasztott a mása voltam, ha már itt tartunk.
- De… - tudtam, hogy lesz egy de. Mindig van.
- Nem, nincs semmi de! – jelentettem ki, még mielőtt belekezdett volna a litániába. Már akkor tudtam, hogy meddő próbálkozás ez részemről, hiszen ha valamit el akart mondani, akkor úgyis elmondta. Nem mondanám rá, hogy zsarnok, de a makacs és az önfejű talán már nem olyan sértő kifejezések vele kapcsolatban.
- De nem muszáj úgy tenned, mintha nem történt volna semmi. – mintha meg sem szólaltam volna, úgy fejezte be az előző gondolatmenetét.
- Pedig hidd el nekem, hogy nem történt semmi! – közöltem egyszerűen, mintha tényleg félvállról venném az egészet, pedig valójában egyből görcsbe rándult a gyomrom, amint eszembe jutott, hogy mi történt Párizsban.
- Nem kell mindig úgy tenned, mintha téged semmi nem sebezne meg! Nem kell mindig erősnek és tökéletesnek lenned. Ember vagy, az istenért, Calliope! – fakadt ki, tőle szokatlan módon. Meg is fordultam hát, hogy szembe nézhessek vele, bár a két karomat elutasítóan fontam össze a mellkasom előtt.
- És jobb lenne, ha összeomlanék, és naphosszat zokognék a párnáim között? – vontam fel finoman ívelt szemöldökömet kérdőn.
- Igen, ha ez kell ahhoz, hogy feldolgozd és tovább lépj. Gyászolj nyugodtan, hiszen fontos dolgot veszítettél el! – hevesen bólogatott, magyarázás közben pedig még gesztikulált is, pedig a legtöbb esetben kimért volt. Tudtam, hogy szeret, hogy aggódik és fontos vagyok neki. Megvoltak a maga hibái, de ettől függetlenül mindig a család volt az első, nekünk szentelte az élete nagyobbik részét. És én ezért mindig is hálás leszek, bármi történjék is.
- Anya, nem halt meg senki. Ez csak egy jegyesség volt, semmi több. – elszorult a torkom, ahogy felrémlett előttem Mike arca. Nem, nem akartam most erre gondolni.
- Egy kapcsolat halála is nagy veszteség. Engedd meg magadnak, hogy feldolgozd! – szinte már könyörgött, de én csak büszkén kihúztam magam.
- Már túlléptem rajta, ne aggódj miattam! – bizonygattam, de még én magam sem hittem benne. Ennyire senki nem lett volna érzéketlen.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem léptél túl, még ha te is fújtad le az egészet… - ingatta a fejét rosszallóan, én meg gyáván elfordítottam a tekintetem. – Senkinek nem könnyű elfogadni, ha a párját hűtlenségen kapja, különösen nem az esküvőjén, amikor… - a kezem felemelésével fojtottam belé a szót.
- Hagyjuk ezt anya, jó? Készülnöm kell, és nem szeretnék most erről beszélgetni. Megleszek! Tényleg! – sóhajtottam beletörődően.
- Megértem, hogy nem akarsz róla beszélni, de egyszer muszáj lesz. Nem temetkezhetsz folyton a munkába! – csak ütötte a vasat, amíg meleg volt, én meg legszívesebben azonnal kihűtöttem volna.
- Lehet, de egyelőre tökéletesen megfelel ez is. – még egy mosolyra is futotta tőlem, miközben visszafordultam a tükör felé, és rúzst kentem az ajkaimra.
- Nem muszáj elmenned, itthon is maradhatsz. – próbálkozott még utoljára, ám én csupán a fejemmel intettem nemet.
- Már elígérkeztem. Te is tudod, hogy megígértem Mrs. Cooldstone-nak, hogy ott leszek. Nem szeretném megbántani, számít rám! – hangom visszanyerte a korábbi határozottságát. – Nos, hogy festek? – pördültem meg a saját tengelyem körül, hogy bemutassam magam. Nem mintha nem látott volna már eddig is.
- Csodásan nézel ki, mint mindig! – láttam, hogy nem őszinte a mosolya, a szemeiből pedig még mindig aggodalmat olvastam ki, de nem engedhettem meg azt a luxust most magamnak, hogy összetörjek. Majd talán egyszer, amikor senki nem látja…