One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Játékpartner keresõ

Dante & Callie EmptyMirabell Wagner
Today at 7:44 am



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Dante & Callie EmptyRuby Dayton
Today at 12:18 am



Unexpected journey - Melros & Darick

Dante & Callie EmptyDarick Liam Kerrigan
Yesterday at 11:52 pm



Beköltözés az új albérletbe

Dante & Callie EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:48 pm



Work through the night - Myna & Rea

Dante & Callie EmptyReagan Moore
Yesterday at 8:30 pm



Myna történetei

Dante & Callie EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 7:29 pm



Kapcsolatkeresõ

Dante & Callie EmptyLia Olivia Caselli
Yesterday at 7:05 pm



Aiden && Allie

Dante & Callie EmptyJae Min Aiden Lee
Yesterday at 4:01 pm



our first date ✩✮

Dante & Callie EmptyN. Allison Haden
Yesterday at 2:21 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 27 25
Diákok 35 30
Törvényszegõk 14 25
Bûnüldözés 9 15
Hivatal 5 7
Üzlet 13 15
Oktatás 7 5
Munkások 14 9
Egészségügy 11 14
Összesen 135 145
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot

Aveline Everhart, Leo Drom, Leslie Hewson, Lia Olivia Caselli, Myna Rosegold, Wayne Winston, Zoya Thornton


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Dante & Callie

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Dante & Callie   Dante & Callie EmptyVas. Feb. 24, 2019 9:43 pm



Dante & Callie

Nem gondoltam volna, hogy az elkövetkező időszakban sűrűn meg fogok fordulni Bronx városrészében, ennek ellenére mostanában ez egyre sűrűbben esett meg. Már csak azért is, mert az állatmenhely, ahol részmunkaidőben besegítettem, ott kapott helyet. Nem volt ezzel nekem semmi problémám, hiszen a kocsi bárhová elvitt, vagy ha éppen nem volt kedvem vezetni, akkor a különböző tömegközlekedési eszközök. Mondjuk, nem vagyok annyira sznob – legalábbis nem tartom magam annak -, de ha tehettem, azért mégis inkább elkerültem a tömött metrókat, vagy buszokat.
Most is éppen úton voltam a menhely felé, jobban mondva leparkoltam néhány sarokkal arrébb, hogy vigyek az ottaniaknak néhány finom fánkot, meg kávékat. Az önkéntesek mindig szívesen fogadják, én meg figyelmes vagyok általában, és szeretek kedveskedni másoknak. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kilógtam abból a körből, amibe beleszülettem, de hát ez van. Sohasem bántam igazán, hogy nem vagyok egy az elkényeztetett fruskák közül, pedig valójában pontosan megkaptam ugyanazokat, mint ők. Egészen egyszerűen a személyiségem volt teljesen más, és valószínűleg ezért is választottam olyan hivatást, ahol másokon segíthetek.
Már csupán pár száz méter választott el az első számú úti célomtól, amikor megláttam egy férfit, pórázzal a kezében. Mivel a kutya két parkoló kocsi közé húzódott, így csak később vettem észre. Valójában a hangos kiabálás vonta magára a figyelmemet, és a hangszín, amitől kis híján megfagyott a vér az ereimben. Ám elég volt rájönnöm, hogy egy védtelen állat az elszenvedője ennek a szörnyűségnek, hogy felmenjen bennem a pumpa, és kinyíljon a csipám. Magas sarkak ide, vagy oda, én bizony vehemensen indultam meg a nagydarab, agresszív fickó felé.
- Hé, uram! Elnézést! – szóltam oda neki már méterekkel korábban. Nem voltam benne biztos, hogy ha közvetlenül elé érek, akkor is meg merem majd tenni, bár az állatokkal szembeni kegyetlen bánásmód mindig kinyitotta a bicskát a zsebemben. Most az egyszer sajnáltam, hogy nem szó szerint, mert hiába nem vagyok annyira harcias típus, most lehet, hogy nagyobb biztonságban éreztem volna magam tőle.
- Mit mond, kis hölgy? – pislogott rám bambán, mint aki valóban nem érti, hogy mi a probléma ezzel az egész helyzettel.
- Megtenné, hogy nem rángatja azt a kutyát? – csípőre tettem a kezeimet, úgy bámultam fel a jó egy fejjel magasabb férfira. – Nézze meg a nyakát, csupa seb a fojtónyakörvtől, amit ráadott! – mutattam rá a nyilvánvalóra, míg a kutya szűkölve húzódott be újra a kocsik közé.
- Ne üsse bele azt a kis pisze orrát más dolgába! Az én kutyám, úgy bánok vele, ahogy szerintem megérdemli. Igaz, te bolhás korcs! Húzzál ki onnan, amíg szépen mondom! – újra dühödten, erőszakosan rángatta a pórázt, szerencsétlen kutya pedig hiába volt nagytestű jószág, mégsem mert megmozdulni. Csak bámult nagy meleg barna szemeivel, mint aki segítségért kiált.
- Ha nem hagyja abba, felhívom az állatvédőket! Szép kis bírságra számíthat, ha egyáltalán megússza feljelentés nélkül! – fenyegetően böktem felé, mire bemozdult az irányomba. Egyből hátráltam is egy lépést, ám a tűsarkak miatt elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyom, és kis híján fenékre estem, ahogy fölém tornyosult.
- Na, ide figyeljen, kislány! – ezúttal már velem is olyan hangnemben beszélt, mint a kutyájával, csak a különbség az volt, hogy én képes voltam fellépni ellene. – Hordja el magát, különben úgy megrángatom, ahogy ezt a férget. Ért engem?! – kiáltott rám, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Már most éreztem, hogy nagy ostobaság volt belé kötni, de egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy elsétálni mellettük szó nélkül. – Semmi köze hozzá, hogy bánok a kutyámmal. Az ilyen nagyszájú ribancokkal is úgy kellene bánni, hogy megtanulják, hol a helyük a férfiak mellett… - ez volt az a pont, ahol betelt nálam a pohár.
- Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni! – közöltem nemes egyszerűséggel, és megindultam a legközelebbi üzlet felé. Teljesen mindegy volt, hogy mi az, csak addig húzódtam be a biztonság kedvéért, amíg tárcsáztam a mobilomról a 911-et. Még mindig remegett a kezem, alig bírtam a fülemhez tartani a készüléket.
- Helyes, menjen csak! – hallottam, hogy még utánam kiáltott a fickó, de már nem érdekelt.
- Üdvözlöm! Állatkínzás miatt szeretnék feljelentést tenni. – tömören és lényegre törően vázoltam a helyzetet a diszpécsernek, és igyekeztem megválaszolni a számomra feltett kérdéseit. – Nem vagyok benne biztos, hogy nem tenne kárt bennem is! Igen! – közben bólogattam is, a bolti eladó fiú pedig érdeklődéssel nyújtogatta felém a nyakát. Nem érdekelt különösebben. – Igen, behúzódtam egy boltba. Kimerészkedek az utcára addig, hogy ne tévesszem szem elől őket. Rendben! Vigyázok! – azzal bontottam a vonalat, a kedves hangú nő pedig azt ígérte, hogy a lehető leghamarabb küldi a legközelebbi járőrt. Kiléptem hát vissza az utcára, tekintetem egy pillanatra találkozott a fickóéval, aztán elutasítóan összefontam a két karomat magam előtt. Nagyon reméltem, hogy a következő sarokról jönnek, különben attól tartottam, hogy tényleg képes lenne megrángatni, mint egy engedetlen gyereket.

™️ • megjegyzés • szószám
Vendég

Anonymous
Vendég

Dante & Callie Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Dante & Callie   Dante & Callie EmptyCsüt. Feb. 28, 2019 4:31 pm



Callie & Dante


A tekintetem a visszapillantóról függő Dávid-csillagra tévedt, és szinte már kezdtem hiányolni a partnerem, Cohen folyamatosan járó száját. Ezt a szomorú tényt még nem vallottam be magamnak teljesen, de nem tagadhatom, hogy eléggé hozzászoktam már az alapzajhoz, amit ő szolgáltatott, úgyhogy ezt a csendet szinte már kínosnak éreztem – pedig egyedül voltam. Az lett volna a kínos, ha beszélni kezdek. Igaz, már annyi időt töltöttem egy utastérbe zárva Cohennel, hogy fejből élethű replikációját tudtam volna produkálni egy átlagos beszélgetésünknek. Az egésznek volt egy magától értetődő formulája, amiben először vitatkozni kezdtünk valami hülyeségről, mondjuk a legjobb Dunkin’ Donuts fánkról, aztán a végére már egymás nemlétező barátnőit oltottuk.
Szóval, ezúttal szólóban nyomtam, mivel nemrég az odafenti okosok feltalálták a spanyolviaszt, és kinyilatkoztatták, hogy az NYPD nagyobb területet tud átfésülni, ha kettő helyett csak egy járőrt ültetnek a kocsikba. Ez egyébként mind szép és jó lett volna, ha mi egy maine-i kertvárosban bingózva töltenénk a műszakot – csakhogy ez éppenséggel a Dél-Bronx, itt nem bingózunk. Nem véletlen, hogy errefelé mindig is hagyománya volt a duetteknek, de ki vagyok én, hogy beszóljak a Kapitány Uraknak? Ha egyszer eldöntik, hogy most márpedig spórolni fognak akár az ólomkatonák élete árán, akkor spórolni is fognak.
A nyakam nyújtogatva lassítottam le egy sarkon, ahol három tetovált nyakú, térdig-ülep díszpéldány ácsorgott. Miközben egyikük cigarettafüstöt lehelt, úgy néztek a „Figyelem, szakértelem, védelem” mottót viselő kocsim után, mintha legalábbis megöltem volna az anyjukat. Felmerült bennem, hogy jobb feladat híján leállok megkérdezni, van-e náluk Percocet, és megbeszéljük, kié ez a barrio, de a diszpécser közbeszólt.
– Bármely egységnek az 87-es út közelében: segélykérésetek van, egy férfit láttak a kutyájával erőszakoskodni. 700 Exterior Street parkoló, 700 Exterior Street parkoló – recsegett egy fekete nő hangja. Ismét Shanice volt a diszpécser, aki utált engem, ezért mindig idősekhez küldött, hogy nézzem meg, élnek-e még, aztán mikor túl süketek voltak válaszolni az ötödik kiáltásomra, én lettem leteremtve, amiért berúgtam az ajtót. Reméltem, a jövő hét Monica-hét lesz.
A hallott feladat mindenesetre jobban hangzott, mint lehetséges múmiákra bukkanni, úgyhogy a számhoz emeltem és bekapcsoltam a rádiót, melyet kunkorodó zsinór rögzített a berendezéshez. Valószínűleg egyébként is én voltam a legközelebb a helyszínhez. – Itt az 1-15-ös. Leírást kaphatok?
– Középkorú kreol férfi, zöld kabátban és kék farmerben. A kutya pórázon, szelíd.
– Vettem, hatos az Exterior Streetre.
– 1-15, vettem, hatos kód.
Mivel Shanice mindig ennyire közlékeny velem, fogalmam sem lehetett, hogy valóban állatkínzásért hívhattak-e – meglepően gyakori eset –, vagy ez egy fura álca valami másra, és talán épp egy gyanútlan drogbáróról adták le így a drótot. A célszemély a saját érdekében remélheti, hogy az utóbbi igaz: én az a fajta ember vagyok, aki szemrebbenés nélkül rágcsálja a popcornt, ha embertársa halálozik el a filmben; de rögtön méltatlankodni kezd, ha a kutyának akár egy szőrszála is görbül.
A tokjába helyeztem a rádiót, és ezután mindössze pár háztömböt kellett megkerülnöm, hogy elérjem a célt. Mivel egy lusta szar vagyok, magam is behajtottam a parkolóba; szolgálatban járok el, úgyhogy úgysem kell fizetnem. A kocsik között nézelődve vánszorogtam pár sort, míg meg nem láttam a két jármű között szitkozódó férfit. Annyira el volt foglalva a kutyája ráncigálásával, hogy észre sem vette, mikor lefékeztem mellette, úgyhogy a frászt hoztam rá, amikor rácsipogtam egyet a szirénával – ezidáig ez volt a napom fénypontja. Amikor megpillantottam azt a szerencsétlen állatot, legszívesebben helyben lepuffantottam volna az idiótát, aki mellesleg nekilátott a kutyája fülének tövét vakargatni, hátha bedőlök neki, de a megtépázott bunda és behúzott farok mindent elárult. Sóhajtva emeltem a számhoz a rádiót. – Itt az 1-15-ös, a gyanúsítottat megtaláltam, mehet a négyes kód.
– 1-15-ös, vettem, négyes kód az Exterior Streetre.
Az út közepén húztam be a féket, pedig csábító lett volna arrébb menni és úgy tenni, mintha még parkolásba is fognék. Hátha van valami rejtegetni valója ennek a fasznak, és elfut, nekem meg lett volna kifogásom kigolyózni. De ehelyett inkább jó zsarut játszottam, és kiszálltam a kocsiból, bár egyik kezem az övem hátulján lógó pisztoly felett lebegett, mivel ez a Dél-Bronx.
– Igazolványt kérek, Uram – üdvözöltem fapofával a megtermett szerzetet. Errefelé egyébként sem szokás udvariaskodni.
– Igazolványt? Tőlem? Tőlem kér igazolványt, Biztos Úr?
– Nem, a kutyájától, cabrón – ironizáltam, de látszik az arcán, hogy egy kicsit összezavartam, úgyhogy inkább az értelmi szintjének megfelelően folytattam. – Nézze, ember, ne szarozzunk. Vagy azonosítja magát, vagy bilincs.
– Már megbocsásson, Biztos Úr, de itt valami félreértés történt, ez nem az én kutyám – mentegetőzött előrenyújtott nyakkal, és szabad kezével a mellkasa körül gesztikulált, mintha ártatlan volna. Hirtelen úgy éreztem, nagyon rám férne egy tripla eszpresszó a sarkon álló Starbucksból.
– Mi az, hogy nem a magáé? Akkor kié? – kérdeztem fásultan, mire ő a parkoló melletti utcák felé mutatott. A Starbucks mellett állt egy bolt, azelőtt meg egy szőke nő ácsorgott, és minket figyelt.
– Az a szőke csitri ott, esa puta gringa – hadoválta az ürge hadonászva. Úgy beszélt, mintha azt várná, az ő oldalára állok majd, csak azért, mert hasonló a bőrszínünk. Sokan bíznak ebben, és bár nem kivételezem ez alapján, az is távol áll tőlem, hogy diszkrimináljak miatta. Ordít a csávóról, hogy össze-vissza hadovál, de nincs kedvem a Times főcímlapján díszelegni, mint az NYPD rasszizmusának nagykövete, úgyhogy messziről intek a nőnek, hogy csatlakozzon köreinkhez.
Amikor odaér hozzánk, vele sem eszközölök különösebb udvariassági formákat, mert, mint mondtam, nem vagyok rasszista. Meg szexista sem, meg semmiféle -ista. Egyenlőség van, mindenkivel egyformán vagyok tuskó.
– Ismeri maga ezt a kutyát? – vontam kérdőre a nőt lényegre törően. – Ez a személy azt állítja, hogy a magáé. – Rögtön engedem, hogy az egyértelmű nemleges válasz meggyőzzön, mert annyira azért mégsem vagyok előítélet-mentes, hogy ebből a jólfésült Hófehérkéből előbb nézzem ki az erőszakot, mint a mellettem ingerülten rikácsoló pasasból. Arról nem is beszélve, hogy utóbbi meséjének nem volt semmi értelme.
– Hazudik a kis lotyó, hazudik! Adok én neked! – hördült fel a férfi, és nekiindult volna a nőnek, de a mellkasára tapasztottam a kezem.
– Na, na, na, na – csitítottam. A hangom szinte már unott volt: naponta futok össze ilyen eszement crackheadekkel, úgyhogy hozzájuk vagyok szokva. – Inkább az igazolványát adja nekem, legyünk túl rajta.
Nagy nehezen előkaparta a zsebéből a tárcáját, és a kezembe nyomta a személyijét, amin a mugshotnak is beillő fotója díszelgett. Sergio Guillén.
– Gratulálok, be van idézve. – Kitéptem az előkapott zöld tömbből egy felfirkált bírságot, és odanyújtottam felé. – És ne jöjjön nekem a Fourth Amendmenttel, mert még le is tartóztatom. 150.20-as szakasz, járjon utána, de spórolhat ügyvédre is. A kutyát meg elkérem, a bíróságon majd döntenek felőle – jelentettem ki, és követelőzőn nyújtottam ki elé a tenyerem, hogy oda helyezze a póráz végét, de inkább odavágta, mintsem odarakta volna.
– Jól van, amúgy is meg akartam már szabadulni ettől a korcstól – acsargott utálatosan, és miközben elcsörtetett, még mormolva hozzátett egyet s mást, aminek csak az elejét tudtam kivenni: – Chúpame la polla...
Miután elment, hivatalosan is kijelenthettem, hogy a veszélyhelyzet elmúlt. A probléma csak az, hogy a veszélyhelyzetekhez még mindig jobban értettem, mint az állatokhoz, és halvány lila gőzöm sem volt, mihez kezdjek a kutyával, aki a lábaimnál várakozott. Nem vagyok egy kutyaszakértő, de egy kicsit mintha furcsán állt volna, a nyaka ki volt sebesedve, és szerintem még nálam is jobban össze volt zavarodva. Tudtam, hivatalosan mi a teendő ilyenkor, de haboztam: a protokoll szerint a rendőrségre kellett volna vinnem, de nem volt valami fényes állapotban, viszont az állapota még nem feszegette az élet és halál kérdését. Szívesen levettem volna a nyakörvet, de volt egy olyan érzésem, hogy annak csak sintér volna a vége.
Bárgyún felnéztem, és észrevettem, hogy a szőke nő mellesleg még mindig mellettem áll.
– Köszönöm, elmehet. Kétlem, hogy ennél inkább is a segítségére lehetne, kivéve, ha pont van magánál egy diploma állatorvoslásból – ironizáltam, mivel nyilván fogalmam sem volt, hogy valójában épp erről van szó.
Azzal el is indultam volna, csakhogy egy lépés után rá kellett jönnöm, hogy a kutya mintha túl szomorú volna a póráz után jönni. Nyilván nem kezdhettem el rángatni szegényt, úgyhogy csak álltam ott tehetetlenül, pórázzal a kezemben, és a nőre néztem. Kínos. – Nincs magánál egy csont, vagy valami?





™️ •  Dante & Callie 3874598021

Dante Ramos
Bûnüldözés
Play by :
Bob Morley
Kor :
25
Foglalkozás :
rendőr
Hozzászólások száma :
73

Dante & Callie Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dante & Callie   Dante & Callie EmptyPént. Márc. 08, 2019 11:33 am



Dante & Callie

Alapvetően nem szokásom kotnyeleskedni, ezért is éreztem magam egy kicsit kellemetlenül, hogy most mégis megtettem. Belefolytam valami olyanba, amihez a világon semmi közöm nem volt, de egyszerűen képtelen voltam szó nélkül elmenni amellett, ha az orrom előtt bántalmaztak egy állatot. Tudom, hogy az emberek többségének talán fel sem tűnt volna, vagy simán csak tovább sétál, de engem nem ilyen fából faragtak. Hiába ijesztett meg az a férfi, akkor sem hagytam annyiban. Néha azt kívántam, hogy bárcsak olyan lennék, mint G. I. Jane, de természetesen távolról sem lehetett volna így jellemezni.
Ennek ellenére azért hajlamos voltam előbb beszélni, és azután felmérni a helyzet veszélyességét. Most nagyjából a kettő között lavíroztam, de még éppen időben fújtam visszavonulót, és döntöttem el, hogy én bizony kihívom a rendőrséget. Lehet, hogy egyáltalán nem fognak örülni neki, hogy szerintük semmiségekkel zaklatom a rend éber őreit, de nem érdekelt. Nekem segítségre volt szükségem, nekik pedig az volt a dolguk, hogy jöjjenek és oldják meg a problémás helyzetet. Főleg, hogy még azt is közöltem, hogy veszélyben érzem magam a férfi agresszivitása okán.
Tisztes távolságból vártam hát meg, hogy kiérkezzen a járőr. Jól láttam, hiszen tökéletesen beláttam a környéket, egy rendőrautó pedig elég feltűnő jelenség azért. Némiképp enyhült is bennem a feszültség, hála a felbukkanásának, de nem voltam hajlandó tovább menni, amíg le nem zajlott az igazoltatás, és nem láttam azt, hogy most már minden rendben lesz.
A szívverésem akkor ugrott meg pánikszerűen, amikor rájöttem, hogy felém mutogat, mivel a rendőr felém nézett. Szerencsére nem hallatszott el hozzám a beszélgetésük, viszont elég egyértelmű volt, hogy rólam van szó. Bosszantott, szerettem volna tudni, hogy mit mondhatott az a visszataszító fickó, és nem is kellett sokat várnom arra, hogy ez kiderüljön. Vonakodva bár, de elindultam feléjük, tartva attól, hogy mi vár ott rám. Két karomat védekezően fontam össze magam előtt, úgy álltam meg a páros mellett.
- Jó napot, Biztos úr! – köszöntem visszafogottan, ám abban a pillanatban felment bennem a pumpa, ahogy megráztam a fejemet az első kérdésre, a második megjegyzést pedig meghallottam. – Tessék?! – kérdeztem vissza felháborodottan, szemeimben olyan indulat szikrája gyulladt, ami csak ritkán bukkant fel nálam. – Dehogy az enyém, én hívtam magukat! – ráztam meg egyből a fejemet, és nagyon vissza kellett fognom magam ahhoz, hogy ne menjek le ennek a tuskónak a szintjére. Hála istennek, mivel annyira forrófejű volt, hogy gondolkodás nélkül nekem állt volna, teljesen alátámasztotta az én igazam. Bár reménykedtem benne, hogy erre sem lett volna szükség ahhoz, hogy a járőr nekem higgyen.
Miután a bajkeverő elment a kézhez kapott birságával együtt, egy kicsit megkönnyebbültem, és némi elégedettség is úrrá lett rajtam. Már-már elmosolyodtam, ám elég volt a kutyára ránéznem, valamint a mellettem álló férfi arcára ahhoz, hogy ne legyek teljesen nyugodt.
- Mi lesz most a kutyával? – kérdeztem rá arra, ami nyilvánvalóan a legjobban érdekelt. Nem szándékoztam elmenni még, hiába bocsátott utamra, ráadásul a megjegyzésétől egy kis sértettség azért felütötte a fejét a lelkemben. Éreztem a szavakból áradó iróniát, ezért felszegett fejjel, dacosan néztem fel a rendőrre. – Ha nem haragszik, nem hordok belőle másolatot magamnál, bent lóg az irodám falán. – közöltem nemes egyszerűséggel, de elég hamar rádöbbentem, hogy ez komolytalanul is hangozhatott. – Nem frappáns reflektálásnak szántam! – mondtam sietve. – Dr. Calliope Harding vagyok, és éppen megyek a közeli állatmenhelyre, ahol besegítek. – ezzel pedig megadtam a lehetőséget arra, hogy esetleg szemügyre vegyem az ebet.
- Nincs túl sok tapasztalata a kutyákkal, igaz? – tettem fel a kérdést, hiába volt számomra magától értetődő a lehetséges válasz. – Sajnos épp elfogyott a táskámból, de talán így is sikerülni fog. Attól függ, mit akar kezdeni vele! – mert úgyis csak akkor segítek, ha nem viszi a gyepmesteri telepre. Ezt nem mondtam ki hangosan, de úgy néztem rá, hogy egyértelmű legyen az elhatározásom.

™️ • megjegyzés • szószám
Vendég

Anonymous
Vendég

Dante & Callie Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Dante & Callie   Dante & Callie EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 9:27 pm



Callie & Dante


A meglepetés halvány jelei ültek ki az arcomra, amikor a hétköznapi hősnőnkről kiderült, hogy egyébként tényleg pont volt nála egy diploma állatorvoslásból. Már nem a zsebében, hanem az irodája falán, ahogy pontosított. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most éppen a helyemre tenni szándékozott-e, vagy csak a tényállást közölte, de végül még szabadkozni is elkezdett, mintha zsaruként engem ilyen könnyű volna megsérteni, majd be is mutatkozott a neve előtti flancos titulussal együtt. Ez megmagyarázott valamit abból, hogy miért áldozott a saját drága, New York-i idejéből csaknem negyed órát arra, hogy segítsen egy idegen kutyán. Ezt igazából tudtam értékelni, hiszen ebben a városban – és főleg ezen a környéken – nem sokan róttak volna le plusz köröket egy állat, de még egy embertársuk kedvéért sem. Oké, főleg egy embertársuk kedvéért nem: egy nyolcmilliós metropoliszban hamar eleged lesz az emberekből, viszont a kutyák puszta létezése sokaknak önmagában elég indok felkelni reggelente.
– Szóval állatorvos. Hát nyilván, mi más? – állapítottam meg, a költői kérdés pedig már inkább saját magamnak szólt. Igazából hálás lehettem a sorsnak, hogy épp egy szakértőt pottyantott le mellém, mivel semmi közöm sem a gyerekekhez, sem az állatokhoz, se semmihez, ami szép és jó ezen a világon, úgyhogy pont rám fér a segítsége. Az én munkám nagyrészt az, hogy kihívnak engem a bolhazsák gazdájához hasonló mintapolgárokhoz, én meg minden ellenállást leküzdve besuvasztom őket a rendőrautó hátsó ülésére, néha némi civakodás vagy lövöldözés árán. A művelet egyetlen pontján sem merül fel a gyengédség, de még csak a kíméletesség elvárása sem, úgyhogy az NYPD-nél mi nem is igazán fecséreljük rá az energiánkat. Főleg én, aki az utcáról jöttem, ahol nem túl egészséges dolog könnyű prédának tűnni a gyengeség olyan egyértelmű jeleinek kimutatásával, mint a kedvesség. Olyan régóta játszom már a nagylegényt, hogy most már ha akarnám se tudnám, hogyan vágjak bele az önfeledt kutyázásba. Úgy tűnik, ez már ránézésre kiderült rólam, mert még ez a vadidegen nő is rögtön levette, hogy semmi kémiám nincs a póráz végén szomorkodó állattal. Igazából egy kicsit tartottam tőle, hogy valami olyan sérülése van, ami csak súlyosbodna, ha hozzáérnék, úgyhogy inkább nem piszkáltam.
– Olyan egyértelmű? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre, és a nő épp elég udvariasnak tűnt ahhoz, hogy ezt a labdát inkább engedje elszállni. Majdnem azt válaszoltam neki, hogy „nincs, viszont van egy öcsém, és az majdnem ugyanolyan”, de szerencsére nem szeretek beszélni, és a rövidebb mondatokat részesítem előnyben. – Nem igazán volt még dolgom kutyával, de nem lehet olyan nehéz. Igaz, haver? – Megerősítésért a betonon kuporgó állatra pillantottam le, aki viszont nem nézett vissza rám. Szomorúan pislantó szemei valamerre a távolba meredtek; a tekintete egy kicsit arra a kék szamárra emlékeztetett a rajzfilmből, aminek egy haspólós medve a főszereplője. Lehet, hogy illene tudnom a nevét, de nem igazán volt gyerekszobám.
A kérdésemre elég homályos választ kaptam, úgyhogy beletelt egy kisebb hatásszünetbe, míg értelmeztem az eltökélt tekintetet, amely rám szegeződött. Mikor rájöttem, hogy a nő éppen feltételekhez próbálja kötni a szolgálatait, leszegett fejjel elnevettem magam. Tényleg nem lehet szívbajos, ha (nyilván Manhattanből vagy Brooklynból) eltipegett egészen a Bronxig, ahol először nyíltan szembeszállt egy talpig kivarrt alkoholistával, aztán...
– Most ultimátumokat ad egy köztisztviselőnek? – kérdeztem, ismét megemelve a fejem. Ráncolt homlokomból és az iménti röhécselésből maradt mosolyomból láthatja, hogy az előbbit legfeljebb aranyos próbálkozásként könyveltem el. Még az őrmesterem is alig tudja megmondani nekem, hogyan végezzem a munkám, nem hogy valami szőkeség egy puccos diplomával, aki rossz sarkon fordult be a Fifth Avenue-n, és valahogy a Dél-Bronxban kötött ki. – Sajnos ez nem akarás kérdése, Miss. Az őrsre kell vinnem, aztán menhelyre, ez a protokoll. Ne aggódjon, olyan helyre kerül majd, aminek minimum négy csillagos Google review-ja van. – Ez persze csak szarkazmus volt, mivel nem szeretem, amikor csak a munkámat próbálom végezni, és ezt New York mindent jobban tudó polgárai megnehezítik. Ha nem lennék alapvetően egy seggfej, beismerhetném, hogy a dokinak igazából minden oka megvan gyanakodni a PD-ben, mivel nálunk a „szolgálunk és védünk” helyett a gyakorlatban inkább a „száguldunk és lövünk” elve érvényesül. Elég ránézni arra az inkompetens partneremre, vagy arra a számtalan zsarura, akik jogi következmények nélkül lepuffanthatnak egy kutyát, ha attól egyszerűbb lesz a dolguk.
Nehezemre esik beismerni, hogy van valami, amit képtelen vagyok egyedül véghezvinni (pedig elég sok ilyen dolog van, például a palacsintát sem vagyok képes nem elégetni), de nem tagadhattam, hogy a szegény bolhafészek érdekében jobb volna elérni Harding közreműködését. Ezt nyilván ő is tudja, és állatbarát lévén eléggé kétlem, hogy magára hagyná Fülest – időközben eszembe jutott a szamár neve – egy olyan gonosz rendőrbácsival, mint én. Szóval, végeredményül nem kell neki nyaliznom, úgyis be fogja adni a derekát.
– Nos, akkor velünk jön, vagy sem? – kérdeztem, és igazából ha a kutya is így akarja, már elindultam volna. Lenéztem rá, meglengettem kicsit a pórázt, és őt is kérdőre vontam: – És te?
Kattogtam egyet-kettőt a fogaim közül, ahogy a lovaknak szokás, de ettől sem jött meg a kedve ahhoz, hogy két idegennel tartson. Végül sóhajtottam, és eldöntöttem, hogy még ma ránézünk ennek a szerencsétlen kis dögnek az állapotára, akkor is, ha ő nem tudja, mi a jó neki.
Miután az autó zárát távolról feloldottam, odaléptem a kutyához, kétrét görnyedtem, és egyik karommal a két mellső lába közé nyúltam, a másikkal pedig a törzse túlsó oldalát öleltem körül. Mivel egy termetes példányról van szó, nyögtem is rendesen, miközben felegyenesedtem vele, de úgy tűnt, őt nem igazán hozta lázba az élmény. Szomorú szemeiből ítélve már rég elért a tanult tehetetlenség azon fázisába, ahol már bármit eltűrt volna ellenállás nélkül. Gyerekként az öcsém is ilyen volt, azért is ugattam és haraptam helyette én.
– Kinyitná az ajtót az anyósülésnél? – fordultam vissza Hardinghoz, körülbelül nyolcvan font súllyal az ölemen. Nem igazán tudtam volna megmondani a fajtáját, mivel egyrészt nem értek a kutyákhoz, másrészt meg mert hiába hajazott egy félresikerült németjuhászra, szinte biztosan keverék volt. – Csak viccelek, hátul nyissa ki, előre maga fog ülni. Hacsak nincs kedve kipróbálni, milyen, ha letartóztatják.
Egy rendőrautó hátsó ülésén nagyjából negyedakkora a hely, mint egy normális kocsiban, mivel oda általában nemkívánatos személyek kerülnek, akikre nem pocsékolunk ergonómiát. Bár elég nagytermetű kutyáról van szó, Hardinggal ellentétben az ő térde nem fogja súrolni a védőüveget, ezért úgy becsültem, jól meglesz hátul is.





Dante Ramos
Bûnüldözés
Play by :
Bob Morley
Kor :
25
Foglalkozás :
rendőr
Hozzászólások száma :
73

Dante & Callie Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dante & Callie   Dante & Callie Empty

Ajánlott tartalom


Dante & Callie Empty
Vissza az elejére Go down
 

Dante & Callie

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ