Az embert a sorsa formálja. Hiába jönnek olyan okosságokkal, hogy mi vagyunk sorsunk kovácsai, vagy te alakítod a sorsod. Én ebben nem hiszek. A sorsunk, és mások tettei tesznek azzá minket, akik leszünk felnőtt korunkra. Csupán ezután kerül a mi kezünkbe, és lesz általunk formálva.
Nekem sem volt választásom. Az édesanyám északról származik, Wasington államból, egy indián tőrösből, míg az édesapám Seattleből. Anyám úgy mesélte szerelem volt első látásra, holott nem éppen rajongtak azért, hogy egy fehér emberhez megy. Apám szülei pedig azért, mert egy indián lányt vesz el. Így megszöktek, és titokban összeházasodtak. Igazi tündérmese nem igaz? Egy ideig az is volt. Megszülettem a nővérem, majd én, de aztán minden pokollá változott… Apa meghalt egy balesetben a gyárban, édesanyám több állással igyekezte eltartani a családot… de hiába, kellett a pénz, így férjhez ment. Ekkor, a mostohaapám által kezdődött el az igazi pokol, én pedig képtelen voltam elviselni, így olyat tettem, amiért egy élten át vezekelhetek… De megvédtem magam…és a családom.
Ha az ember gyerekkorát ilyen események határozzák meg, az bizony mély nyomot hagy a lelkében… vagy teljesen összetörik, esetleg kénytelen keményebbé válni, és küzdeni a démonok ellen, amik kísértik minden egyes éjjelen.  Szóval ha azt kérdezik ki is az a Cassie Marshall? A válaszom egyszerű: Jobb, ha nem tudod.
Velem jobb nem ujjat húzni, mert nem tűrök el sok mindent. Keménnyé tett az élet, és bizony eléggé önfejűvé is. Én szeretem irányítani a dolgokat, szeretek kézben tartani mindent, mert félő, ha elengedem a gyeplőt, minden összeomlik körülöttem, és bizony akkor olyan dolgokat tennék, amit másokat is veszélybe sodornak…

Pokol. Ezzel az egy szóval illetném azt a gyerekkort, amit apám elvesztése okozott a családnak. A halála után édesanyám új férje gondoskodott arról, hogy bizony tudjuk mi a fegyelem. Rendszeresen elvert szíjjal, vagy éppen, ami a kezébe került, ha nem úgy viselkedtem, ahogyan ő elvárta. Anyám sajnos nem tudott megvédeni, de saját magát sem. Nekem pedig betelt a pohár, és kést szúrtam a nevelőapám hasába. Nem halt meg, de őt is elítélték bántalmazásért és testi sértésért, és kapott jó pár évet. Én, mivel kiskorú voltam, és önvédelem is volt, két évet húztam le a javítóban.  Addigra az édesanyám visszatért a rezervátumba a szüleihez, én pedig követtem őt. De addigra túlságosan sebzett voltam, és csak a gond volt velem… képtelen voltam elengedni a múltat, és a bennem élő démonokat… tehát egyik éjjelen leléptem, mondván addig fogok dolgozni, amíg édesanyám büszke nem lesz rám. Tehát New York felé vettem az irányt teli álmokkal és reményekkel, de hamar kiderült, hogy mindez csak mese, amivel az embereket kábítják. Nagy Alma a francokat! Egy heti éhezés után az utcán ragadtam. Marco Berlasconi  talált rám, és munkát adott a klubjában, mint sztriptíz táncos. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre megkedveltem. Utáltam a munkám, és az életem, de belül, mélyen azért hálás voltam neki azért, mert megmentett.
Tény, hogy nagyon sok mocskot láttam a klubban, és férfit, akik egyáltalán nem nevezhetők annak. Mocsok! Igen, ez a találó szó… Hány éjjelen át sírtam, mert hozzám értek… és a pénz, amit a tangámba tettek pont olyan mocskos volt, mint ők. De ennem kellett, és fizetnem a lakást. Tehát tűrtem és tűrtem. Néha csupán az egyéjszakás kalandok, az ital, és a drog volt képes enyhíteni azt a mérhetetlen ürességet, amit éreztem. De az sem sokáig…
Miért nem mentem haza? Képtelen lettem volna a családom szemébe nézni. Mégis hogyan tehettem volna? Megjött a táncos lány? A rezervátum büszkesége? Egyszerűen szégyelltem magam. Aztán egy nap minden megváltozott. Egy önvédelmi akció után (amit egy illetlen vendégen hajtottam végre) Marco felajánlott nekem egy másfajta munkát nála, mint pultos, és kirángatott a pokol legmélyebb bugyrából. Nem tudom a mai napig mi vitte rá erre, talán az üres tekintetem, amit a tükörben láttam nap, mint nap? Látta rajtam, hogy feladtam, kész ennyi? Nem tudom, de megmentett, és ezért örökké hálás leszek neki.

A pult mögül figyeltem, ahogyan Marco játszik a zongorán, és szemem lehunyva, hagytam, hogy a kellemes ritmus magával ragadjon. Szerettem, mikor zongorázik, olyankor minden lelassult, és még én is elfelejtetem ki vagyok,vagy miféle fájdalmakat éltem át. Csak a zene volt, semmi más. Ez megnyugtatott, de nem csak így volt képes hatni rám. Soha senkiben nem bíztam még ennyire, mint benne. A nővéremben talán, de sosem térek már haza. Nem tudnék a szemükbe nézni, azok után, amit miattam átéltek. Tudtukra adtam, hogy élek, és jó sorom van, és csak ez számít. Nekik sem hiányzik, hogy mellettem lássák őket, hiszen az életem azóta gyökeresen megváltozott. Olyan emberekkel találkozom, akik nem rajonganak a tanúkért… tehát megóvom őket.
A gondolataimból az akasztott ki, hogy az egyik vendég illetlenül viselkedett, megint. Az egyik táncost zaklatta, nekem pedig több sem kellett. Voltam a lány helyébe, tudtam, mennyire megalázó tud lenni. Tehát odasiettem a lányhoz, és a vendégünkhöz. A jó marketing kellett, de aki ismert engem, vagy Marcot, tudta tartani a határt. Tartottak tőle… Ez a férfi mégis eléggé ostoba volt ahhoz, hogy átlépje azt, vagy éppen annyira részeg, hogy átváltozzon egy gyökérré.
- Valami gond van Trisha? – fordulok a lányhoz, aki csak halványan elmosolyodik.
- Csak a szokásos, Cassie. Megoldom, azért köszönöm. – válaszolja, én pedig egy biccentés után tovább állok.
- Árulkodtál te ribanc! Ezért meglakolsz! – hallom meg a részeges hangot, és hirtelen egy csomó gyerekkori emlék tör rám, amikor a nevelőapám ugyanezt kiabálta nekem, a nővéremnek, vagy az édesanyámnak. Ezt pedig verés követte.
Nem emlékszem pontosan, hogyan is történt, de a következő pillanatban az illetlen vendég már a földön találta magát, az orrát fogva, amiből ömlött a vér. Tiszteletlen volt, ezért eltörtem az orrát. Megérdemelte. Legközelebb majd tartja a mocskos pofáját. Ennyi.
- Bocs főnök. – fordultam Marco felé, de nem igen tűnt mérgesnek rám, csak a törött orrú szerencsétlenségre. Ki is hajítatta a kidobókkal.
Mit is mondhatnék, csak egy átlagos este a klubban… Nem tűröm, ha egy nőt bántalmaznak… Ez megmaradt bennem, egy életre. Igen, néha túlzásba esem, de éppen ez a harci kedv tesz engem azzá, aki most vagyok, a főnök bizalmasává.