"Biztos, hogy maga az újdonsült szakértőnk? Azt hiszem, megtévesztő a fiatalos arca, Ms. Morrow! Alig hiszem el, hogy harmincasak táborába tartozik, és frissen végzett az egyetemen."
Ezt az egység vezetője, Harrelson hadnagy mondta nekem az első percben, mikor beléptem az irodája ajtaján. Mindent el is mondott fél perc alatt, amit külsőmre csak lehetett első látásra. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik a korom, de ez még nem a világ vége. Későn érő típus vagyok, azt hiszem, ez a legjobb válasz az egész szituációra. Évekig nem mertem kijönni a lakásomból, rettegve éltem tizenkilenc éves koromtól fogva, és egészen addig, míg nem vettem bátorságot és kimerészkedtem a levegőre. Édesapám éttermét felgyújtották, engem kimenekítettek pár vendéggel együtt, de a halottak száma sok volt. Köztük volt az imádott édesapám is. Az engem ért trauma miatt nehezen tudtam bárkivel kapcsolatot teremteni, de én voltam az, aki mindent elutasított. Gyenge voltam, nem tudtam felejteni. Tűzoltói képzést elvégeztem, de fortyogni kezdett bennem a vágy, hogy inkább a szemfülesebb, mindenre odafigyelő, precíz tulajdonságaimat kellene előtérbe helyezni, ezért továbbképeztem magamat. Meg akartam érteni, miért tesznek az emberek olyat, amivel elvehetik mások életét... Szakértőként a nyomozói ösztönömet kiválthattam, így élvezni kezdtem az életet. Szenvedéllyel csinálom, amit csinálok. Sokáig nem hittem magamban, de most már a bizalmam önmagam felé megerősödött. A vicceimtől mindenki kifutna a világból, de én ilyen vagyok, nem vagyok túl jó a viccek előadásában, sokkal jobb szeretek másokén nevetni perceken át. Az alaptermészetemből fakadóan segítőkész, kitartó, türelmes vagyok, persze azért, előfordult már, hogy hevesen reagáltam le valamit vagy türelmetlenkedésem okozott némi fennakadást. Egyértelmű, hogy jófej vagyok igazából. Ennyi.
- Morrow! - rázott fel az álomból Harrelson hadnagy engem.
Tökre úgy éreztem magam, mint aki megivott volna legalább három üveg Martinit vagy vodkát. Nem éreztem magam fittnek, inkább fáradtnak, lassított észjárásom volt jelenleg, ami kivetíthető arra, hogy az előző délutánt és estét szinte végig itt töltöttem. Talán csak annyi időre léptem ki, míg mosdóba mentem vagy az édesség- és kávéautomatához. Ja, meg telefonon beszéltem az egyik tűzoltóval is, akinek a csapata elsőként ment ki a riasztáshoz.
- Hadn... hadnagy - nyögtem ki, miután valamennyire észhez tértem.
- Maga itt aludt megint...? - kérdezte, miközben én a zsibbadt kezemet igyekeztem mozgatni, amin az előbb még feküdtem.
- Dolgoztam az ügyön, átnéztem mindent - azonnali válaszom ez volt, ki tudja, hány órakor szundikáltam el, az biztos, hogy reggel van már.
Beletúrtam a szőke tincseimbe, őrült keresésbe kezdtem a helyszíni fényképek között, amikor a hadnagy megfogta kezeimet, leállított engem, én pedig szúrós szemekkel tekintettem rá, akartam neki mondani valamit, mire ő kezdett el beszélni.
- Menjen haza, frissítse fel magát, aztán jöjjön vissza pár óra múlva - vágott közbe, én azonban nem akartam ezt tenni, viszont ellenkezni sem akartam, és már fel is álltam, amikor mégsem tudtam elindulni. - Mire vár még? - komolyabb lett a nézése.
- Jó, hazamegyek - olyan semmitmondóan válaszoltam. - ...ezt viszont látnia kell. Nézze meg a képet jól, mit lát ott? - vettem fel egy fotót, amin mutattam neki valamit, ami számomra érdekes volt. - Az egy táska vagy bőrönd maradványa, uram... Mi van, ha abban vitték oda a gyújtogatáshoz való dolgokat? - mindenféle nyom lehet rajta vagy belül, és úgy láttam, a bizonyítékok között nincs ott ez a tárgy.
- Valakit odaküldök, de maga most szépen hazamegy, és nem a helyszínre- Megértette?  - nagyon nehezen bólintottam, hogy oké, megyek.
Szó nélkül összepakoltam mindenemet, pici rendet tettem az asztalon, mert már a hatalmas kupleráj kifejezés is kevés lenne hozzá. Elvonult a hadnagy az asztalomtól, egyenesen az irodájába ment, de még onnan is figyelt engem, és mutatóujját a lift felé irányította. Még utolsó pillantást tettem a bekeretezett fényképre asztalomon, ahol apával együtt vagyok. Megérintettem az arcát, puszit dobtam, ezután meg már útnak indultam.
Ahogyan beszálltam a liftbe, eszembe jutottak azok a kínkeserves, végtelenül szomorú percek, amiket átéltem, átéltünk azokkal, akiknek a családtagjaik vagy barátaik is benn égtek az étteremben. Nekem apa volt az egyetlen, akivel bármit megtudtam beszélni. A halála után bezárkóztam, hiába voltak ott barátaim vagy épp apa nővére, Penelope. Ellöktem őket magamtól, de mindvégig ott álltak, vártak arra, mikor engedem, hogy segíthessenek.