Hogy milyen is vagyok? Jó kérdés. A magam 168 centijével nem vagyok túl magas. Hajam alapszíne gesztenyebarna, ahogy szememé is. Vékony vagyok, inkább sportos, mint vézna, vagy éppen telt. Nincsenek eltúlzott idomaim, de megvan mindenem. Jellemre? Hát volt már rosszabb is. Gyerekként kellően elkényeztetett voltam, mára már benőtt némileg a fejem lágya. Túl sok ráhatás ért. Inkább vagyok a társaságban a csendes, okosan szemlélődő, mint az, aki viszi a prímet. Ezt meghagyom másnak. Gondoskodó vagyok, a saját macskám mellett, intenzíven gondoskodom Adrianről is. Szóval kellően nagy a tűrőképességem, és alkalmazkodni is tudok. Persze, senki ne higgye, hogy ettől éppen dög unalmas lennék. Ha kell, magam leszek az egyszemélyes tornádó, mely nem csak pusztít és felkavar, de teremteni is képes. Hogy mit? Hát káoszt maga körül, s az már koránt sem unalmas. Na ugye?

Miért lesz valaki eszkort lány? Ez egy nagyon jó kérdés. Vélhetően, ahány lány, annyi válasz érkezik rá. A magam részéről egészen egyszerű az indok.
Anyám mániákus volt. Fiatalon gyönyörű szép, egyszer még a „Miss Road Island” címet is elnyerte. Nem sokkal ezután férjhez is ment egy Manhattani ékszerkereskedő fiához. A pasas extra jóképű volt, és kellően gazdag is ahhoz, hogy anyámnak ne legyenek gondjai. A mániákussága persze nem itt kezdődött, hanem akkor, amikor megszülettem.
1995. augusztus 12.-én rekkenő hőség telepedett a városra. Anyám utolsó órás volt, de ki nem hagyta volna a „nagy” bevásárlást. Félre értés ne essék, szó nincs arról, hogy otthon kiürült a hűtő. Kupon gyűjtőként, mindig ott volt, ahol valamit kedvezménnyel adtak, és 12.-e kimagasló nap volt ebben. Vagy tíz helyre el akart menni. Nos, a negyediknél nem jutott tovább. Az adott Manhattani, rangos ruhaüzlet kellős közepén döntöttem úgy, hogy felkészülök az új világra, és a világ is kellő erővel felkészült rám. Anyámnak ott és akkor elfolyt a magzatvize, s én, mint valami torpedó, akartam azonnal a világra csusszanni. Így aztán anyám az üzlet kellős közepén, eladóktól és vásárlóktól körülvéve, szinte percek alatt vajúdott a világra. Mire a mentő kiért, és azért higgyék el, elég hamar ott voltak, már hangosan üvöltöttem a világra nemtetszésemet, a fogadtatásom körüli nem éppen megfelelő felhajtást. Még újságcikk is lett belőlem.
Itt romlott el minden.
Anyám mániákussága itt kezdődött el, vagy ha már korábban is megvolt valamilyen szinten, hát itt érte el tetőpontját. Hírnév, pénz… Gyönyörű szép és egészséges kisbaba voltam, akit már az első perctől kezdve filmforgatásokra ráncigáltak. Helyes babafenekem, mosolygó, boldog pofim, hamar felkerült nem egy pelenkareklámra, babafürdetőre, gyermekjáték dobozára. Három évesen vagyonokat kerestem azzal, hogy a legdivatosabb gyermekruhákban sétálgattam egy kifutón, csillagokat meghazudtoló fényű lámpák alatt, és igen… nagyon tetszett, hogy a bácsik nevettek, a nénik a gyönyörűségtől ájuldoztak, és mindenki boldog volt és tapsolt.
A gyermek-szépségversenyre öt évesen mentünk el először. Ne higgyék, hogy bármiben is különbözik ez a felnőtteknek rendezett hajcihőtől. A hajamat fodrászok bogyorították, a ruháimat saját szabó készítette, ahogy a cipőimet is. Ha nem voltam épp elég magas, sarok és talp emeléssel oldották meg. Ártatlan, gyermeki szépségemet vastag smink mögé rejtették, hogy esetlegesen idősebbnek nézzek ki. Kivehetős fogszabályzót hordtam, és anyám őrülete odáig terjedt, hogy melleket akart nekem műttetni már nyolc évesen. Szerencsére apám józansága közbeszólt!
Így aztán valamivel a tizedik születésnapom előtt, végleg letiltott a korai kifutókról. Anyám pedig italba fojtotta bánatát. Mit tagadjam, hiányzott a csillogás. Elkényeztetett gyermekként aztán az iskolába sem tudtam beilleszkedni, folyamatosan konfliktusaim voltak. Hol a tanárokkal, hol iskolatársakkal. Barátaim sem voltak, így kellően magányosan nőttem fel. Tizenhat éves voltam, mikor anyám lehajtott egy szakadékba, néhány üveg whiskey után, és apám úgy döntött, jót fog tenni, ha Európában folytatom a tanulmányaimat. Így kerültem Svájcba. A középiskola végén hazaköltöztem, azzal a jelszóval, hogy valamelyik New York-i főiskolára fogok menni. Tényleg ez volt a terv. Ám ezen a nyáron néhány fiatallal Miami-ban töltöttük a heteket, ahol megismerkedtem az egyik híres New York-i fotóstúdió vezetőjével, Jack „King” McCoy-jal. Hosszan, és valóban komolyan elbeszélgettünk az életről. Elmondta, hogy igazán szép lány vagyok, de még sem lehetek sztár modell, mert a magasságom nem üti meg a mércét. Cserébe felajánlotta, hogy fotómodellt csinál belőlem. Így végül ugrott a főiskola, ellenben dőlni kezdett a pénz. Újra csak a reflektorfénybe kerültem. A következő évben elnyertem a Miss Augusztus címet, és az egyik divatmagazin címlapjára kerültem.
Folytathattam is volna, hiszen ebben rengeteg lehetőség bújik meg. Vissza is térhettem volna családom üzletéhez, de soha nem vonzott az ékszer-, gyémánt-kereskedelem. Ám ezt inkább a bátyámra hagytam, aki majdnem négy évvel idősebb nálam. Jah! Róla még nem is meséltem. Az a helyzet, hogy nagyon mély testvéri kapcsolat nem tudott kialakulni közöttünk, hála anyám ténykedésének. Az eltávolodás szakadéka pedig csak egyre mélyül közöttünk. Ő kiválóan apám helyébe léphet majd. Persze, azért még szeretem, mert a testvérem.
De térjünk vissza. Ott hagytam félbe, hogy a fotómodelli karrierem szépen ívelt felfelé, még is hirtelen félbeszakadt. Jacket egy szép napon vérbe fagyva találták egy sikátorban. Sok minden megfordult bennem, és rájöttem, nem akarok ennyire már a rivalda fényben állni. Nyugodtan szeretném élni az életemet. Megbújni valahol. Apám már jóval korábban egy vagyon kezelő alapítványt hozott létre, és az ott halmozódó mérhetetlen vagyonból életjáradékot kapok. Nem kényszerülök rá, hogy keményen dolgozzak. Arra is jut, hogy olykor adakozzak, ha akarok. Egy alkalommal megakadt a szemem egy hirdetésen. Egy eszkort ügynökség alkalmazottakat keresett megbízható, magas társadalmi osztályban élő ügyfelei mellé, kísérőnek. Máig sem tudom megmagyarázni mi vezérelt arra, hogy elmenjek a meghallgatásra. Talán a svájci éveknek köszönhetem, hogy azonnal felvettek.
Az első megbízatásom azonnal Adrian Cooldstone-hoz vezetett. Soha nem voltam máshoz kiközvetítve, s a pár év alatt talán mondhatnám úgy is, titkárnője, jó barátja, bizalmasa, testőre, védőpajzsa lettem. Ismerem a gondolatait, vágyait, a kimondottakat és a ki nem mondottakat is. A barátjának mondhatom magam, még sem ébredtünk még együtt soha…
A fotózásból pedig annyi maradt meg, hogy ha tehetem, magam ragadok fényképezőgépet, s járom a természetet. Talán egyszer, neves természet-fotósként magam is saját hírnévre tehetek szert. Addig is, ez megmarad egy hobbi szintjén, a magam szórakoztatására.