Ahhoz, hogy megértsd miért vagyok ilyen, tudnod kell honnan jöttem, hogy milyen a családom, akiket egykor hátrahagytam.
Apám a washington-i bankvilág egyik ismert és elismert személyisége. Kimért, minden tekintetben konzervatív, a régi eszmékhez örökkön ragaszkodó, a technokráciát élből elutasító. Öltözködésében kifogástalan, ahogyan modorában is. Ugyanakkor egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy ha lehetősége van, a legundorítóbb módon csalja meg anyámat. És ebből még csak titkot sem csinál otthon.Megalázza és megveti a női nemet.
Anyám betegjogi képviselő az egyik prominens washington-i kórházban. Dacoló nyugalommal tűri apám megalázásait, elfogadja a lenéző szavakat, azt ahogyan időnként semmibe veszi, kicsavarja, mint egy utolsó rongyot. Ő pedig hazamegy a szépen vasalt kiskosztümben, beleveti magát a konyhaművészet rejtelmeibe, a legízletesebb marhabélszínt elkészítve, ami után az ember megnyalja mind a tíz ujját, sőt még a lábujjait is, ha eléri.
Egyetlen gyermekükként mindent megkaptam amire csak kinyitottam a csöpp kis számat, vagy elég volt csak vágyakozva néznem rá, már az enyém volt. Mindezért cserébe pedig semmi mást nem vártak tőlem, csak egy olyan életet amit ők álmodtak meg nekem. Ám nekem megvoltak a saját álmaim, melyeket tizennyolc évesen kezdtem kergeti. Megszöktem egy nálam tíz évvel idősebb férfival, aki csillogó filmes karriert ígért.Hátrahagytam a luxust azért, hogy végül egyedül ébredjek egy huszadrangú motelszobában, a kifizetetlen számlával és a pasas hűlt helyével. Itt, Brooklynban. Húsz éves kis naív hülye voltam, és azt hiszem a két év alatt ez nem sokat változott. Ma már tapasztalt, naív hülye vagyok. Újra és újra beleesem ugyanabba a hibába.
Anyámmal tartom a kapcsolatot, apám hallani sem akar rólam. A nevemet megváltoztattam, és megpróbálok annyi pénzt összeszedni, hogy tovább mehessek Los Angeles-be.
Nem vagyok tökéletes, nem is vágyom annak lenni. Csak élni akarok, és visszakapaszkodni abba a luxusba, amiből egy meggondolatlan lépésem miatt lezuhantam.
Nem bírom a magyányt, ez az igazság, és inkább elviselek mindent és bármit, csakhogy ne kelljen egyedül lennem. De nézz egy kicsit magadba: nem így vagy ezzel te is?

Néhol szókimondóbb részek!

Az az igazság, hogy ha tehetném visszacsinálnám.Mármint odáig mindenképpen, hogy megszöktem. Azt nem kellett volna, most már belátom. A fickónak tenyérbemászóan hihető dumája volt, ellenállhatatlan sármja, éppen csak meghagyott két napos borosta maszatolta tökéletesre a pofázmányát, és amikor kidugva a nyelvét megnyalta az alsó ajkát, mielőtt beletolta a cigit...az ember lányának önkéntelenül beindult az asszociatív mocskos fantáziája. Tizennyolc voltam, apuci üvegbúrájának szülötte, és életemben először találkoztam olyan igazi világjáró pasassal. Elhittem az összes hülye meséjét arról, hogy milyen sok haverja van a filmes világban, hogy a divatszektorban szinte mindennaposak a partik, amelyekre VIP hívják meg őt is. Saját kis bungallója van az óceánparton, ahonnan a napfelkeltét pezsgőzve és csokis epret szopogatva lehet nézni ameddig meg nem unja az ember. Persze mindez annak a mesének a része volt, amellyel először a bugyimba akart bejutni, majd rávenni, hogy megcsapoljuk a bankszámlámat, és nyakunkba vegyük a világot. Azt a világot, ami nekem Brooklynban ért véget.Itt ragadtam mint egy levakarhatatlan légypiszok a nyári ablakon. Se pénzem nem volt, se ismeretségeim. Szál egyedül ebben az idegen dzsungelben. Egy darabig őriztem a méltóságomat. Hiába mondtam, hogy: majd ha fagy...nincs az a pénz...nem fogok addig süllyedni. De bizony fagyott,volt az a pénz és elsüllyedtem. Egy időre legalábbis.

A motel számláját az utolsó dollárjaimból rendeztem, és amikor magam mögött hagytam, rádöbbentem, hogy semmim nem maradt, csak egy bőrönd kacatnak számító drága ruha, pár ékszer, és egy idióta álom. Apát nem mertem felhívni, anyám volt az egyetlen akire rá mertem csörögni, azt is visszahívásos alapon. Először megdöbbent. Hallottam a némaságot a vonal túloldalán, azt a pár pillanatot, ami a sírást, vagy zokogást előzi meg nála. Anya könyörgöm ne sírj, csak most ne! Pénzhez próbáltam hozzájutni, de persze azon kívül, hogy “Csak gyere haza kislányom, majd együtt megoldjuk!” másra nem maradt kapacitása. Nekem viszont eszem ágában sem volt hazamenni. Az ékszereket zálogba adtam, a ruháim nagy részétől is megváltam, és az így szerzett pénz arra volt elég, hogy valamerre elinduljak ebben a városban. Munka kellett méghozzá minél hamarabb. Alkalmi munkák egész sorát vállaltam el, még olyat is amely után a gyomrom is felfordult, de ha nem akartam éhen halni, és azt akartam, hogy holnap is legyen fedél a fejem felett le kellett gyűrnöm az undoromat. Volt még egy út, volt még egy amit kihasználhattam volna, ami sokkal egyszerűbb volt mint bármi más, de még kitartóan őrizgettem a büszkeségemet. Mintha ugyan még lett volna mit.Egy fáradt nap után, aztán amikor a két napos pizzát majszoltam az egysegges konyhás bérleményben kiborultam.Zokogva kotortam elő az egyik farmer zsebéből a kimosott névjegykártyát, melyet ki tudja milyen indíttatásból nem dobtam ki. Gyorsan felvették a vonal másik végén. Talán túl gyorsan. Én meg túl gyorsan mondtam azt, hogy vállalom. Egy időre megoldódtak az anyagi gondjaim, csak éppen sokáig nem tudtam csinálni. Három hónap után feladtam, és valami más után kezdtem nézni.

Nyerő Százas.
Ez volt a helynek a neve, és bár azt gondolná bárki, hogy egy olcsó kis krimó Manhattan szívében, nagyon is színvonalas kocsma volt. Jól öltözött vendégekkel, viszonylag kulturált közönség. Leszámítva a hétvégéket, amikor szinte kizárólag egyetemistákkal volt tele a hely, akik nem csak berúgni jöttek, hanem megfelelő alanyt találni az idióta szórakozásaikhoz. Egy ilyen estének köszönhetem a kirúgásomat és persze a tökéletes megalázásomat.
- Héjhééééj...állj csak meg tündérke! Ne repkedj tovább! Én téged ismerlek!
- Persze, az előfordulhat. Itt dolgozom, találkoztunk már párszor.
-Neeeeeheeeem. Nem úgy értem, láttalak valahol. Hé srácok, honnan ismerős nekem ez a bige?
Csend volt az asztalnál,mindenki az orra alatt tartotta a diszkrétnek nem nevezhető gúnyos mosolyát. Görcsbe ugrott a gyomrom, de azt hiszem egészen jól tűrtem a mustrát. Talán csak az bosszantott jobban, hogy a háttérben, a pultnak támaszkodva állt a tulajdonos. Várakozón forgatta virslivé dagadt ujjainak egyikén az óriási oroszlán pecsétgyűrűt. Szemöldökét szigorúan összefonta és várt….tudtam, hogy ha nem megyek el az asztaltól rá fognak jönni honnan ismernek. Hogy szégyellnem kellene? Nem hiszem. Akkor és abban a pillanatban amikor elvállaltam a munkát, két tétje volt a dolognak: éhen halok, kivágnak a bérleményből, vagy elvállalom, és akkor lesz mit ennem, lesz hol laknom. Az vesse rám az első követ aki nem az utóbbit választja. Az életösztön gyakorta legyőzi a büszkeséget. Azoknál legalábbis akik gyengék kitartani. És én az voltam, belátom, az.
- Apró Didkók! Tudtam, bazmeg, tudtam, hogy ismerlek valahonnan! Jó kis film volt, mennyit matyiztam rá, amikor a csajom a vizsgáira készült.- idegesítően nyomakodott nekem a hangja, és én csak álltam ott, a kezemben a tálcával, amin összecsörrentek az üres, használt poharak. Én is így éreztem magam. Vicces….hisz azóta is mindig olyan kapcsolatokba futok, ahol kihasználnak. De inkább használjanak ki, minthogy egyedül legyek.
Egy órán belül a kezemben volt az utolsó heti bérem, meg a felmondásom. A főnököm kivágott. Ide nem kellenek kurvák! Mondta. De én nem vagyok….én csak...minek is védekeznék, úgysem értené.

Vörös Harlequin.
Egy hely Brooklynban. Nem a legjobb, nem a legkulturáltabb, de itt senkit nem érdekel ki vagy és honnan jöttél, amíg kiszolgálod a vendéget. Annyit keresek, hogy éhen halni sok, megélni kevés. Mégis elszántan próbálok kitörni, keresni valami lehetőséget, hogy félre tegyek...el akarok jutni Los Angelesbe. Vagy örökre itt ragadok. Rongyos semmi fizetéssel, kihasznált barátnőként. Pedig csak haza kéne mennem, és minden gondom megoldódna. De az a hajó már elment.