It’s your own expectations that hurt you.

Not the world you live in. Whatever happens in the world is real. What you think should happen is unreal. So people are hurt by their expectations. You know , you’re not disappointed by the world, you are disappointed by your own projections.

Az alábukó nap fényében – minő fennkölt drámaiság! – kísértek (és becsmérlem) az égig nyújtózkodó felhőkarcolók és végtelenül lehangoló üveges irodaépületek színpompátlan szürkébe bújó sziluettjét. Csalódás. Semmi pompa, semmi fény. Az üres luxus értéktelen felemelkedése. Éjfekete – és természetesen – méregdrága designer ruhába burkolózott szellemként kísértek a betonrengeteg utcái között.
Hiába takarja el fél orcámat az a hatalmas fekete kalap és sötétmintázatú napszemüvegem, az elszabadult halottszőke tincseim és a szövetek takarásából felsejlő porcelánfehér bőröm, így is elég éles kontrasztot alkotnak ahhoz, hogy a körülöttem gomolygó csőcselék lopva – vagy nem is annyira lopva – emelje irányomba kósza, eltévelyedett tekintetét.
Oh, az a szégyenletes arrogancia és gyalázatos pökhendiség!

Úgyhiszem, hogy a dicsőség és maradandóság fogalmai túlmutatnak az egyszerű, hétköznapi elmén, mégis bárdoltalanul túlértékelt fogalom azon egyszerű oknál fogva, hogy mindkettő idővel megkopik, elhalványodik – majd egyszerűen: eltűnik. S mégis, hogy lehet a múlt dicső, ha az feledésbe merül? Miként lehet maradandó bármi is, ha lecserélhető? Ugyan, ezek plátói kérdések, mégis saját egzisztenciális válságom közepén érnek, ami mélységes nyomorba taszítja egyébként sem édeni lelkivilágomat. Milyen szánni való irtózat, nem igaz?
Az én dicsőségem elhalványodott és a maradandóságom is odalett, pedig mennyit dolgoztam érte! (…) Évek élvezhetetlen, fájdalmakkal vegyített munkája és tessék-lássék, a kukában landolt.
Persze, szó se róla! Kedves barátom idejekorán jelezte, hogy egy ponton túl már nincsen visszaút és már van vesztenivalóm (mintha csak tegnap történt volna, olyan kristálytisztán emlékszem az intelmére!), azonban – úgy vélem – hogy Ő úgy gondolta, hogy börtönbe kerülök nem pedig eltűnök néhány nappal később. Majd legalább fél évre.
Nos, ennél szabadabb és életteltelibb nem is lehetnék, hát akkor mi a baj?

Hogyne, mondom is, hiszen mindenki életében szükség van egy kis tragikomédiára.
Nos, kezdeném is a legfájóbb ponttal, miszerint az elmúlt félév eseményeit követően ezúttal kénytelen vagyok átélni mindazt, amit – enyhén fogalmazva is – de nem viselek túl jól: az értéktelenséget.
Átéltem már hajdanán, s köszönöm, nem óhajtok újra a névtelenség sorába kerülni, hiszen nem áll túlzottan jól, igazán megvisel. De hát, mit ad isten? Gyönge nő vagyok. … és végtelenül esendő, így hát… az utam nem is véletlenül vezet a legszeplőtlenebb helyre, egy templomba. Hogy meggyónjam bűneimet. Évtizedenként illik egy kis vallásosságot gyakorolni, nemde?

Az egész templomot kibéreltem, így aligha fog bárki is kéretlenül betérni, amennyiben igen… úgy sajnos az úr kapuja néhány órácskára zárva találtatik a betévelyedni kívánó, ámde bűnre csábuló kis szamaritánusok számára. Nos, ahogy mondani szokták… pénz  beszél és várhat a gyarló lelkek sora. Hmm, mintha az eredendő szöveg kicsit máshogy hnagozna? De hát, a bőkezűség mindig előrébb jár, mint a lelki nyomor.
Így hát a templomba megérkezvén csupán végig sétálok a folyosón, s az első padsorban kényelmesen helyet is foglalok, így mindössze csak a hátamba fúródó papocska rosszalló tekintetét érzem a hátamon. Sajnos, ezt túlontúl könnyedén ignorálom. Szánom-bánom bűnöm.

Apropó, bűn! Meglehet, hogy szükséges lenne nekem is meggyónnom, néhány dolgot.
Kezdeném is a leges legelején a félreértések elkerülése és a tistánlátás végett: kegyesen bevallom, hogy szánni valóan esendő és alja nőszemély vagyok, aki szégyentelenül kihasználta a végtelen élvezetek (szinte) minden lehetőségét, ami (nem csak) szemnek-szájnak volt ingere és gyönyöre. Lényegében, ennyi. Tulajdonképpen, az elmúlt fél év egyetlen pillanatát sem bánom, úgy istenigazából.
Habár, meglehetősen mulatságos fordulat – ámbár nem túl meglepő – hogy itt (a jelek szerint) mindenki halottnak tekintett. Minek miután eltűntem. S most mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. Mókás, nem igaz? Micsoda kár, hogy kihagytam a tulajdon temetésemet! De – sajnos – nem érkezett meg rá a meghívó, mert úgy tűntem el, mint egy kibaszott Hudini. Volt, nincs. Ez a bája ugyancsak a pénznek. Le lehet vele fizetni másokat. (Kezdve a magánpilótával, aki Franciaországba vitt, majd aztán egy másik, aki elrepített a földi paradicsomba.) Névtelennek maradni pedig veszélyesen könnyű, ha eleve, olyan helyre merészkedsz, amelynek létezéséről nem akarják, hogy tudjanak az emberek, míg a másik esetben pedig ismeretlen vagy és szigorú titoktartás köt.

A szégyen, alázat és a szerénység hiányának szentháromsága pedig nem mutat jól az én keresztfámon. Ezért ezen tulajdonságokat, aligha birtoklom. Oh, nem, nem. Azt az utat már réges régen elhagytam, hogy ilyesmi morális kérdéseken aggonizáljak. Így, ahelyett, hogy ezen tulajdonságok bármelyikével rendelkezve is vissza kússzak a férjem – Я прошу прощения! Nyelvbotlás. a volt férjem – lábai elé, felejtős. Hiszen, cirka két hónapon keresztül kerestetett, majd a harmadikban megvallotta bűnét, hogy a fájdalmát enyhítok, a negyedikben pedig a nem létező testemet eltemettette teljes reménytelenségében, míg az ötödikben asszonyául vette ágyasát. Ámde, a problémát nem a gyász minimális időszaka jelenti. Oh nem, az a szerelem már régen kihűlt. Nem igazán volt mit eltemetni. Hanem a bosszantóbb az, hogy hetethét országra szóló lakodalmat csaptak. Felháborító. A mi esküvőnk ehhez képest, nem volt több, mint egy megtörtént esemény. Persze, volt ott giccs meg cicoma, de mégsem volt, olyan érdemleges. (És, véletlenül sem úgy került be a kisasszony a hírekbe, mint a „szerető”, hanem mint az, aki a gyászban vígaszt adott. Ühüm. Vígaszt. Minden bizonnyal…) Micsoda felháborító pimaszság!

Úgy hírlik szép temetés volt.
Jómagam nem tudom, minden bizonnyal, ha az én legkedvesebb barátomat meginvitálták, majd elregéli, viszont amennyiben nem, úgy küldtem neki egy csodaszép meghívót, ámde ezúttal a feltámadásomra vagy visszatérésemre. Attól függ, hogy ő gyártott-e bármilyen elméletet vagy csupán elkönyvelte, hogy úgyis ez a szörnyű szokásom. Csak akkor jövök, ha kell valami.
Olykor úgy érzem, hogy Rowan túl jó barátom, míg én aligha teszek érte túl sokat azontúl, hogy kihasználom az áldott és jó lelkét. Az utazásaimról sem hoztam neki mást, mint egy ütött-kopott hűtőmágnest.

Nem fordulok hátra, amikor hallom az ajtónyitódását.
– Rowan, kedvesem, öröm téged újra látni! Milyen jó színben vagy!

zene: orchestral music megjegyzés:  helyszín
•