Alden &  Dawn

Tisztában vagyok azzal, hogy saját magamat sodortam ilyen kellemetlen helyzetbe, de honnan a fenéből tudhattam volna, hogy az a srác éppen az Alden haverja, és azt, hogy éppenséggel Ő is itt van vele? Egyértelműen leülök, ha tudom előre, hogy le fogok esni. Éppen így nem tudhatja Ő sem azt, hogy amit látott, nem is az volt, aminek külső szemmel tűnhetett. Mi így működünk Adrianoval. Ő felbosszant, én pedig bosszuból flörtölök az első olyan férfivel, akiben épp valami megfog. Adriano dühös lesz, aztán valahogy mindig olyan jó kibékülnünk. A kapcsolatunkban ezek a kedvenc részeim. Kicsinyes néha a viselkedésem, ezt én is tudom, de nem tudok egyik napról a másikra megváltozni. Akkor sem, ha van a hasamban egy gyerek féle valami, akiért felelősséggel tartozok. Ez már azért is szívás, mert néha még saját magamra sem tudok vigyázni, de talán egy baba elég inspiráció lesz ahhoz, hogy megtanuljam.
- Egyáltalán nem túlzás. Legutóbb majdnem megöltél, most meg... most meg csak itt vagy. - oké, az tényleg túlzás, hogy majdnem megölt, de... jelenleg mérges vagyok. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy kire. Aldenre, mert újból a szemem elé került, a haverjaira, akiknek a nagy pofájukon kívül valószínűleg másuk nincs is, és magamra, mert hülye helyzetbe keveredtem. Meg úgy mindenre igazából. Eleve rossz napom volt, ez az egész pedig csak rá tesz egy lapáttal.
- Akkor meg ne beszélj velem ilyen fene nagy fennhordott orral! - kicsit olyan, mintha valami problémája lenne velem, pedig azt hittem, hogy igazán jól sikerült elválnunk a múltkori után. Beismerem, hogy az is elég kellemetlen egy találkozóra sikerült, de a mostani még azt is übereli. A hülye haverjai miatt olyan, mintha egy más ember lenne, mint akkor volt. Szivesen szócsatáznék még egy kicsit vele, de az egyik haverja, éppen az, amelyikkel nem régen flörtöltem, ismét magára vonzza a figyelmem, de ezúttal olyan értékű dühöt érzek az irányába, hogy kedvem lenne betörni az orrát. Mondanám, hogy sértőek a szavai, de sajnos Ő túl kevés ahhoz, hogy a büszkeségembe tudjon tiporni, tisztában vagyok az értékeimmel és feleslegesnek tartom azt bizonygatnom, hogy milyen ember vagyok valójában, mert leszarom az asztalnál kakaskodók véleményét.
- Lehet, hogy vannak nálam jobb nők. De úgy tűnik te egyikőjüknek sem igazán kellesz. Különben nem lennél itt. - próbálkozok minden erőmmel azon lenni, hogy megtartsam a nyugodtságomat, tudom, hogy a terhességemre veszélyes lehet a túlzott idegeskedés, de nem túl egyszerű a helyzet, amiben vagyok. Konkrétan olyan, mintha ezek a férfiak mind ellenem lennének, ezt pedig valahol gusztustalannak tartom. Mert egyedül vagyok velük szemben. Vagyis látszólag egyedül. Azt hiszem, hogy az Adriano emberei ezentúl az életem végigkísérői lesznek mindig, amit egyébként utálok.
- Én nem köszönöm. - vágom oda ismét morcosan, összeszűkült szemeimet pedig csak akkor szegezem egy másik férfi felé, amikor az a megjegyzésével eléri, hogy gondolkodás nélkül vágjam pofán, és csak annak köszönheti, hogy körmeimmel nem kaparom ki a szemeit is, hogy a munkahelyemen vagyunk. Látom most már azt a fajta haragot, amit én érzek a másik tekintetéből is, ahogyan feláll a helyéről, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem kelt bennem egy kis pánikot, figyelembe véve azt, hogy eleve alacsony vagyok, de így elnézve a pasas viszont nem annyira kicsike. Mégis mozdulatlanul maradok és állom a tekintetét, abban bízva, hogy hallgatni fog a barátaira és nem üt vissza. A nagyobb ijedséget mégis inkább az kelti bennem, hogy meghallom a hátam mögül az ismerős hangot, amire gyorsan a két testőröm - vagy nem tudom minek nevezzem őket - felé fordulok, és bár örömmel végig nézném, hogy rendet rakjanak itt egy kicsit, de mégsem akarnék ennél nagyobb káoszt is, mint ami van. Főleg mikor még a bisztonsági őrök is felbukkannak. Szerencsére azonban mindegyikőjük értett a szóból, és végül el is tűnnek a közelünkből, de én pontosan tudom, hogy csak még jobban rajtunk fogják tartani a szemeiket. Nem is bánom, csak épp ne telefonáljanak Adrianonak. Nem akarom, hogy bármi is a ma történtekből a tudtára jusson. Így is azt gondolja, hogy valami hímes tojás vagyok, akit a széltől is óvni kell... nagyon nem hiányzik, hogy ennél is komolyabban vegye a védelmem. Ez így épp elég kellemetlen. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok az asztal sarkát megszorítva tartani magam, mert ismét érzem azt a hülye érzést, amit olyan sokszor mostanában. A terhességemmel annyi hülyeség jár együtt, hogy egyáltalán nem vagyok még mindig biztos abban, hogy ezt végig akarom csinálni.
- Nekem sem épp hozzád volt ma kedvem... - a szédülésem miatt a hangom sem olyan magabiztos már, és nagyon szeretnék már sarkon fordulva elhúzni ezektől a baromarcúaktól, de félek, ha elengedem az asztalt, akkor ismét a földön kötök ki. - Ha bárki is itt ma kombinált az... miattad történt az egész. - sziszegem a fogaim között, mert úgy tűnik, hogy még mindig nem volt elég, tovább akarja húzni az agyam, ami már így is lassan szét robban, olyan ideges vagyok. A fejem továbbra is próbálom egynesen tartani és csak a szememmel igyekszem követni Aldent, meglepő módon azonban nem húzza el a csíkot mégsem.
- Voltam már jobban is. - úgy mondjuk egy fél órával ezelőttig, amig nem baszták fel az agyam. Ezt már csak gondolatban fűzöm hozzá, de valamiért mindig ez történik, ha felidegelem magam valami miatt. Azt hiszem a gyerek nem szereti a stresszt. - Munka időben vagyok. Már így is eleget pihentem, hála nektek. - szúrok még oda, de azért óvatosan megindulok a segítségével az öltözőig, ahol épp az a kolléganőm is tartozkodik, aki azóta pikkel rám, hogy Adrianoval ilyen szoros lett a kapcsolatunk. A nyakamat tenném rá, hogy féltékeny. Hát lehet is, mert nem szoktam osztozkodni.
- Neked pedig nem az a dolgod, hogy az enyémmel foglalkozz! - szólok vissza a lehető legbarátságosabban, közben pedig leülök egy székre, remélhetőleg az Alden segítségével és a továbbiakban igyekszem figyelmen kívül hagyni a kolléganőmet, aki remélem, hogy már a két magyarázattal bőven megelégszik és elhúz a francba. Még a vize sem kell. Csak el akarok innen húzni.
- Nem tudnak. És ajánlom neked, hogy ez így is maradjon! - förmedek rá ismét Aldenre, amint kettesben maradunk, mert az oké, hogy hálás vagyok neki, amiért ismét segíteni próbál, viszont nincs joga a terhességemről beszélni. Az előbb sem lett volna a haverjai előtt. - Sajnálom. Mármint ezt az egészet, amibe keveredtünk. De nem az történt, amit láttál. A haveroddal. - kezdek bele a magyarázkodásba, ami egyébként abszolút nem szokásom, de zavar, hogy valami riherongynak néz, aki össze vekszik mindenkivel. Jó, hogy még nem vágta a fejemhez, hogy biztosan nem is Adriano a gyerekem apja.
- Én csak... haragszom Adrianora, amiért mindig utánam küld valakiket, mert szerinte védelemre szorulok. Azért kezdtem flörtölni a hülye haveroddal, hogy legyen, amit vissza mondjanak neki. De nem így akartam ezt az egészet. - fejezem be végül az egésznek a lényegét, bár azt nem várom el, hogy meg is értse, mert néha még én magam sem értem, hogy mit miért teszek. Legtöbbször előbb cselekszem, és csak aztán gondolkodom. Megesik, hogy fura szituációkba keveredek a döntéseim miatt.

Alden &  Dawn

Nem áll szándékomban semmi olyant tenni, amivel elveszíthetem az Adriano bizalmát, hiszen már így is penge élen van a kapcsolatunk, de mégis bele megyek abba, hogy kicsit flörtölgessek azzal a fiúval, akinek a nevét még mindig nem tudom, pedig esküdni mernék, hogy nem először jár már itt nálunk. Mivel Adriano még mindig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy az emberei a sarkamban legyenek, holott minden alkalommal külön felhívom arra a figyelmét, hogy mennyire idegesít ez az egész, így úgy vagyok vele, hogy legalább szórakozzak egy kicsit, hogy had legyen, amit majd elmondjanak neki, ha kérdez. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy az újdonsült lovagom épp az Alden barátja, akivel az első találkozásunk sem volt túl kellemes, erről meg akkor inkább nem is mondok semmit. Látom rajta, hogy épp annyira meglepődik a jelenlétemen, mint amennyire én az övén, és igazából nem is azért érzem magam zavarban, mert ismét találkozunk, hanem sokkal inkább amiatt, hogy jóval többet tud rólam, mint a bárban lévők közül bárki is. Leszámítva a testőreimet ugye, de ők amúgy sem beszélhetnek feleslegesen, csak az a feladatuk, hogy idegesítsenek a jelenlétükkel.
- Kicsit kezd olyan lenni, mintha követnél. Mindenhol beléd botlok. - tudom, hogy hülyeséget kérdeztem tőle, hiszen minden joga meg van ahhoz, hogy itt legyen, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy várja-e Őt valaki haza épp, miközben félpucér nőket figyel egy rúdon táncolni. Inkább az lepett meg, hogy ennél egy kicsit komolyabbnak néztem. Nem mintha mondjuk olyan túl jó emberismerő lennék. - Miért? Mi a bajod a munkámmal? Ha nem tűnt volna fel, nem én forgok a rúdon. Csak igyekszem megkeresni a kenyérre valómat. - oké...ez kicsit furán hangozhat most a számára, hiszen Adriano mellett nem igazán tűnhet úgy, mintha feltétlenül szükségem lenne erre a munkára - vagy bármilyenre -, de nem is célom megértetni vele bármit is. Így viszont már egészen biztos, hogy nem áll szándékomban tovább húzni a haverja agyát, akire továbbra sem nézek olyan szemmel, mint amilyennel Ő nézett rám egészen addig, amíg Alden nem kezd ilyen félre érthetően beszélni. Mert biza, ha csak egy kívülálló lennék ebben a történetben, akkor talán kicsit másra gondolnék én is. Vigyorogva hallgatom végig miközben Alden nagy beleéléssel szinte felvázolja az életemet, ami lényegében igaz is... majd a vigyor le is hervad az arcomról, mikor meghallom a mafiiavezér szót. Bár valószínűleg viccesnek gondolja ezt a felvetését, holott fogalma sincs, mennyire beletrafált a valóságba.
- Látom mélyen érintett a múltkori találkozásunk. Csak azt ne mondd, hogy álmodban még azóta is a pitbull pasimat látod. - forgatom meg a szemeimet, és bár egyáltalán nem zavar, hogy közölte az asztalnál ülőkkel, hogy foglalt vagyok - vagy valami olyasmi -, de az viszont igen, hogy úgy állítja be közben Adrianot, mintha valami szörnyeteg lenne. Hiszen végülis jól váltak el egymástól... nem is találkozott azzal az ököllel, amelyikről fantáziál, így nem értem, hogy mi is az igazi problémája. Az újabb kérdései miatt azonban érzem, hogy az arcom elfehéredik, és két kézzel kapaszkodok meg az asztal szélébe, majd ismét magamra erőltetek egy magabiztos mosolyt. A terhesség végülis nem betegség, hanem egy... elég szar állapot ami azt illeti. Nagyon nem kezelem jól a rosszulléteimet, meg a tudat, hogy olyan leszek majd, mint egy hatalmasra fújt lufi, az őrületbe kerget.
- Nem tudok róla, hogy a szabályzat tiltaná. És természetesen Adriano is tudja... nincsenek titkaink egymás előtt. - elégítem ki válaszaimmal, legalábbis reménykedek abban, hogy megfelelő minden, amit mondok. Nem is értem, hogy ez amúgy Őt mit izgatja. Talán olyan nagy barátságot kötöttek Adrianoval, hogy mindent egymás orrára kötnek majd? Vagy mi a fene... Aldenről a tekintetem a másik srácra vándorol, aki pár perccel ezelőtt még gondolkodás nélkül vitt volna az ágyába. Sóhajtok egyet, majd kicsit előre hajolok, még mindig az asztal szélébe támaszkodva, és a dekoltázsom szinte a hűlledező férfi arcába kerül, miközben szúrós tekintetem egy percig sem veszem le róla. - Igen, terhes vagyok. Van ezzel valami problémád esetleg? Nyugi... ha nem lennék az, akkor sem engedném még azt sem, hogy megnézd legalább a bugyimat. Komolyan azt gondoltad, hogy rád van szükségem? - ahogyan mindig is lenni szokott, amikor veszélyben érzem magam, most is felveszem a védekező állást, mert kicsit olyan érzésem van, mintha mindegyikük az asztaltól épp rajtam szórakozna. Kezdek pipa lenni, és annak általában nem szokott jó vége lenni. Kiegyenesedek egy kicsit miközben Alden egy másik srácnak ismét magyarázkodásba kezd a kettőnk megismerkedését illetően, közben pedig érzem, hogy a légzésem egyre szaporább. Mintha eldöntötték volna, hogy ma én leszek a vacsorájuk, és a vérem szívásával kezdik.
- Alden... most már elég... - szólok rá a fogaim közül ki préselve a szavakat, majd hamar el is hallgatok, mert az újabb beszólás, amit kapok egy eddig csendben ülő férfitől, még nagyobb haragra gerjeszt. Ezek mégis minek néznek engem? Igyekszem ki és be lélegezve nyugtatni magam, de egyszerűen nem megy. Mivel nem ül olyan messze tőlem az a bunkó, így egy percig sem gondolva a következményekre hajolok ismét az asztalon át annyira, hogy le tudjak tekerni neki egy pofont, csak azért, mert szemtelen megjegyzést tett rám. Nem vagyok én valami portéka, hogy azt találgassák, hogy kinek voltam meg és kinek nem.
- Vállogasd meg a szavaidat, idióta! - förmedek rá miközben ismét kiegyenesedek azzal a céllal, hogy húzzak innen, de közben magamon érzek több kívéncsi szempárt is, és megfordulva pedig kitűnik a tömegből a két testőröm is, akik valószínűleg örülnek annak, hogy nem kell unatkozniuk. Sóhajtva túrok a hajamba, mert ezzel most valószínűleg azt értem el, hogy majd szólnak Adrianonak és ismét magyarázkodhatok valami olyanról, amit el sem követtem.
- Valami gond van uraim? - szólal meg az egyikük, amint közelebb érnek hozzánk, én pedig megrázom a fejem idegesen, mert rohadtul nem akarok még ennél is kellemetlenebb helyzetbe kerülni. Ahogyan azt sem szeretném, hogy bárkit is bántsanak. Sőt.. őket sem akarom egyáltalán.
- Minden rendben. Azt hiszem, hogy csak félre értettük egymást, de majd én megoldom. Annak is örülnék, ha nem hívnátok fel azonnal a főnökötöket. Majd én... mindjárt felhívom és elmesélek neki mindent. - hadarom el, bár eszem ágában sincs felhívni ilyen hülyeség miatt Adrianot, meg hát valahogy van egy olyan érzésem is, hogy az emberei sem igazán hisznek ebben, de végül bólintanak és ismét eltűnnek a tömegben, bár én pontosan tudom, hogy a szemüket továbbra is rajtam tartják. Vissza fordulok a srácok felé, de ekkor hírtelen szédülök meg ismét, így kénytelen vagyok újból az asztalba kapaszkodni, másik kezemmel pedig megsuroloma homlokamat is, hogy minél hamarabb el múljon az érzés. Mindig ez történik, ha valami miatt ideges leszek. Utálom a terhességem.
- Köszi, Alden. Nem tudtál volna inkább csak... hallgatni? Ha már jót nem tudsz mondani... - pillantok rá az egyetlenre, akinek tudom a nevét, holott nem értem, hogy miért hibáztatom Őt mindenért, hisz lényegében az igazságot mondta el. Csak épp a hülye haverjai kiforgatták a szavait.

Alden &  Dawn

A pult mögött állva, unottan nyomkodom a telefonomat mit sem törődve azzal, hogy az emberek egyre jobban gyűlnek. Valahogy ma semmi kedvem részeg, bunkókat bámulni, húzós napokat tudhatok magam mögött és nem segít rá az egészre a terhességem sem. Az azzal együtt járó kellemetlenségekről pedig inkább nem is mondok semmit. Egyre gyakoribbak a rosszul léteim, folyamatosan éhesnek érzem magam és mintha nem is bírnám már annyira a strappát, sokkal hamarabb fáradok el. Mégis egyre jobban kezdem megszokni azt, hogy kétszer annyira kell figyelnem magamra, mint eddig, mert van bennem egy apró kis csoda, akiért felelősséggel tartozok. Még mindig nehezemre esik a tükörbe néznem azok után, hogy képes lettem volna el vetetni, ha Adriano nem ért volna oda időben, akkor... Mondjuk hazudnék ha azt mondanám, hogy néha még most is nem játszok el annak a gondolatával, hogy jobb lenne megválnom a gyerektől, hiszen még mindig nem bízok abban, hogy Ő lenne a kulcs a problémáink megoldására, de tudom, hogy most már még annyi lehetőségem sem lenne arra, mint korábban. Csak egy pillanatra pillantok fel a telefonomról és sóhajtok egyet, amint találkozik a tekintetem az Adriano egyik gorillájáéval, aki egy másik emberével együtt még mindig ott ülnek az egyik sarokban lévő asztal mellett, felkészülve arra, hogy megvédjenek bárkitől, ha szükség lenne arra. Nem örülök annak, hogy a testőrök az életem részei lettek, de ha ez az ára annak, hogy dolgozni járhassak, akkor nem bánom.
- Figyu, Dawn...elhiszem, hogy van egy gazdag pasid meg minden, de megtennéd, hogy a munkádra is koncentrálsz? Ha már méltóztattál erre jönni, akkor csinálj már úgy, mint akit érdekel is.. - gondolataimból a Lucy hangja ébreszt fel, aki már egy ideje orrol rám valami miatt, ami nem különösebben izgat, csak épp van olyan, amikor rossz napom van és sokkal nehezebben megy figyelmen kívül hagynom a megjegyzéseit. Néha olyan érzésem van, mintha csak féltékeny lenne az életemre, bár ha tudná, hogy minden nem olyan tökéletes körülöttem sem, mint ahogy mutatom, egészen biztos, hogy inkább megelégedne a sajátjával. Felvonom kissé a szemöldökömet, majd végül vissza folytom azt, amit mondani szeretnék, mert jelenleg feleslegesnek tartom azt, hogy bele menjek egy olyan vitába, aminek semmi értelme nem lenne. Végül úgy téve, mint aki megnémult, egyenesedek ki és rejtem a far zsebembe a telefonomat, majd kikerülve a kolléganőmet hagyom el a pultot egy tálcát magamhoz ölelve, hogy le szedjem az üres poharakat az asztalokról. Megszoktam már az emberek rajtam legeltető tekinteteit, így egy széles mosolyt magamra erőltetve, úgy téve, mint aki elérhetetlen, hagyom figyelmen kívül azokat, mert bár sosem voltam egy hűséges fajta, nem igazán szeretem a kötöttségeket sem de egy ideje mégis azt érzem, hogy Adrianohoz az kell lennem. Nem akarom őt elveszíteni, most meg főleg nem, hogy gyermekünk lesz. Még össze is rezzenek kicsit, amikor egy érintést érzek meg a derekamon, majd az utamat is állja egy igazán jóképű, de nálam szerintem jóval fiatalabb srác. Le rakom az üres poharakkal teli tálcát a kezemből az egyik üres asztalra, majd úgy döntök, hogy egy kicsit mégis csak bele megyek most ebbe a játékba, már csak azért is, hogy bosszút álljak a rám küldött emberek miatt, akik árgús szemekkel figyelnek még mindig, és látszik rajtuk, hogy alig várják, hogy valami végre történjen, hogy hasznossá tehessék magukat. A srác mond mindenfélét közel hajolva a fülemhez, szegény nagyon igyekszik azzal, hogy lenyűgőzzön, én meg még az arcát is megsimogatom egy kicsit, hogy nagyobb legyen a lelkesedése és szinte már ebből érzem azt, hogy odalent ágaskodik a férfiassága, szerintem már képzeletben le is vetkőztetett. Bár tudom, hogy ebből nem lesz ma semmi, sajnos kénytelen lesz más szórakozás után nézzen, de mégis elfogadom a meghívását egy italra - természetesen semmi alkohol -, már csak azért is, hogy a morcos kolléganőmet még egy kicsit egye a méreg. Úgysem fognak kirúgni, mert az ide járó emberek szeretnek, meg hát ha mégis, akkor sem lesz olyan nagy tragédia, úgysem tudom életem végéig eltitkolni a terhességem. Mosolyogva karolok bele a srácba, aki az asztalukhoz akar vinni, de nagy megdöbbenésemre azonban épp Alden az egyik barát, akiről valamit hablatyolt is a srác, de nem igazán érdekelt, hogy mit. Zavartan engedem el a srácot és állok meg az asztalnál, a fülem mögé rejtve egy kósza tincset, és elképzelésem sincs arról, hogy Alden épp mit is gondolhat rólam. Hát jót biztosan nem... meg hát oda a mókámnak is ma így. Neki volt szerencséje találkozni Adrianoval is.
- Alden? Te mit keresel itt? - szólalok meg végül zavartan, bár ez hülye kérdés, hiszen minden bizonnyal szórakozni jött Ő is, mint mindenki más. Vajon el fog menni az Adriano Galériájába, elfogadva a meghívását? Remélem nem ért félre semmit és nem beszél majd erről ott. Nem mintha tettem volna bármi rosszat is igazából. Csak igyekszem jól érezni magamat én is, mert még mindig hátra van pár óra a műszakomból. - Öhm... a barátod volt olyan kedves és meghívott az asztalotokhoz. Kicsit meglep, hogy itt látlak. Nem tűnsz olyannak aki... szóval nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen helyekre jársz szórakozni. - próbálom inkább úgy csinálni, hogy Ő érezze magát kellemetlenebbül, bár egyértelműen ez a helyzet nekem kínos most. A srác közben értetlenül pislog, látszik rajta, hogy nem érti, hogy mi is történik, vagy, hogy honnan ismerem a haverját, ami nem is csoda. Én sem igazán tudom hová tenni most ezt a szituációt. Végül megfogja a kezem és úgy ül le, megpróbálva engem is maga mellé vonszolni, de én elutasítóan rántom ki óvatos szorításából azt.