◆Tudok mosolyogni újra. Igaz talán a fénye a nevetésemnek eltűnt, talán nincs meg benne az a kamaszkori ragyogás, de bennem van.

◆Nincs olyan helyzet amiből ne lehetne talpra állni és nincs olyan lélek akit ne lehetne megmenteni. Én hiszek abban, hogy mindenkiben ott a jó. Csak a hozzávezető út más.

◆Sikerült leszoknom az italról. Két éve teljesen tiszta vagyok. A poklot jártam meg miatta, nincs kedvem visszakerülni. Könnyű beleszédülni, ám a visszaút már korántsem olyan könnyű.Én megcsináltam.

◆Visszafogott és egyszerű életet élek, mégis figyelem az emberek arcát, viselkedést, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. A világunkat ezek az apró mozzanatok teszik teljessé.

◆Újra és újra felüti a fejét a gondolat, hogy családot szeretnék, de minden alkalommal jön a hidegzuhany is. Én mégsem adom fel a reményt. Optimista vagyok, mindazok után ami velem történt menthetetlenül optimista.

◆Nem vagyok bőbeszédű, inkább hallgatag és figyelmes.

◆Dohányzom és azt hiszem ez az egyetlen olyan káros szenvedélyem, amelyről nem tudok lemondani. Szükségem van rá.

◆Magányra berendezkedett életvitelt folytatok, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne benne hely valakinek, ha váratlanul érkezne az életembe.

◆A férjem és a lányom halálának az évfordulóján egész napra bezárkózom a lakásba és nem szólalok meg egy teljes napig.Emlékezem.

◆Hajlamos vagyok olyan dolgokon rágódni amikről mások már régen lemondtak. Én valahogyan úgy vagyok ezzel mit a kutya akinek a szájába csontot adtak és most nem tudja elereszteni.

◆Őrangyal vagyok, aki még nem találta meg, akire vigyáznia kell. Ha arra már nem tudott akit a természet neki ajándékozott.

Szemelvények 1983-2020


1983. március 10. London

" A jó hírű történelemkutatónak, és vallásfilozófusnak, Hawthorn professzor úrnak kislánya született a Queen Charlotte Kórházban, Londonban. Anglikán vallású, a Josephine nevet szánták neki eredetileg, de egy elírás okán, az első "E" betű "A" lett így még különlegesebb hangzást kapott az egyébként, a családban eddig elő nem fordult női név. A kislány a nevét a  francia történelem első császárnéjáról Joséphine de Beauharnais -ról kapta"

Hogy miért ad valaki a lányának vérbeli angolként egy francia női nevet ezen nagyon gyakran elgondolkodtam, de apámat sosem mertem róla megkérdezni. Nem szerette volna ha buta és tudatlan kislányként kell felnőnöm, azt akarta, hogy tökéletessé váljak, és legalább olyan sokra vigyem amilyen sokra ő vitte. Édesanyám egy apró termetű, mosolygós szemű asszony volt, puha barna hajjal, és amikor lehunyom a szemem még ma is érzem a semmihez sem fogható levendulás öblítőjének illatát. Ahogyan a nevem eredetét, úgy azt sem sikerült soha megfejtenem miért vette nőül a magas, karizmatikusan szőke kék szemű művelt férfi a nála jó tíz évvel fiatalabb patikus kisasszonyt. Azon rejtélyek közé tartozik az életemben amit azt hiszem soha nem fogok tudni megfejteni. Már egyikük sem él, hogy meg tudjam kérdezni őket.

1983-2016 London -  New York

" Hajózz hajózz a túlpartra, vár a végtelen, vár a tengeren túli boldogság semmihez sem fogható ígérete. Hajózz, hajózz a túlpartra, táncolj át földrészeket, fogd erősen a két kezem amíg megpörgetlek, ó Josephine. Ez a mi dalunk, ez a mi hajónk, ez a mi táncunk és ahogyan majd forog velünk az égbolt, és ránk borulnak a csillagok, én őrizlek majd, amíg csak dobban a szív és amíg lesz miért reggelente kinyitnom a szemem. Hogy lássam miképpen ébred a szemedben a hajnal, ó Josephine."

Egy soha be nem fejezett regény részlete volt ez, Brian Highmore tollából. Egy bordó plüssel bevont könyv málló lapjai között őrzöm ahogyan egy száradó ibolyát is, meg néhány sületlen levelet még iskolás koromból amiket neki írtam, és a válaszait. A régi teás dobozokat a szekrény tetején, és megannyi avitt kacatját, mára már emlékké szelídült életünknek. És még valamit, ami kettőnkből lett és ami mára már csak egy szűnni nem akaró lenyomat az agyamban, két libbenő szőke lokni, egy szeplős kis arc és egy meggypiros száj, amin alig gügyögve kiejti, hogy "Mami". Zokognom kellene, de a könnyeim elapadtak már jó ideje, már nem érzem csak a tompa fájdalmat a mellkasomban. Életem legszebb időszaka volt házasságunk 5 éve, és az a három amelyben az égiek egy apró kis tündért dobtak az ölembe. De nem engedték sokáig dédelgetni.

2016. január 30. New York Herald, baleseti tudósítás 8. oldal

" A neves író Brian Highmore és három éves kislánya súlyos autóbalesetet szenvedtek a 95-ös autópályán Floridából New Yorkba tartva. Mr Highmore legújabb könyvének dedikálásáról tartott éppen hazafelé, ahova felesége nem tudott velük tartani, mert súlyos operáción esett át. Mrs Highmore az újságírók megkeresésére nem reagált, lapzártánkig nem sikerült őt elérnünk."

Körülöttem csak italos üvegek hevertek és valaki a nevemen szólongatott, azt hiszem a temetés éjszakája volt, és egyetlen barátom Claudette próbált összeszedni a nappaliból, ahova fogalmam sincs hogyan kerültem, ahogyan arról sem miképpen sikerült ennyit innom. Félig szívott cigaretta parázslott a hamusban, a hangszóróból Mozart Requiemje üvöltött végtelenre állítva, én meg Odette képét szorongattam magamhoz. Ott állnak a fenyőfánál az apja meg ő, tél van. A fenyőfákon az éjjel hullott fagyott hó csillog puhán és Odette kipirult arccal mutat nyuszifület Brian-nek miközben fotózom őket. Claudette kivette a kezemből és valahogyan elimádkozott a fürdőszobáig. Nem tudom meddig ültem a kád vízben,csak a könnyeimre emlékeszem meg a ritmusosan csöpögő csapra, és arra a rózsa mintás törölközőre, amit a nászutunkon vásároltunk Barcelonában.
Ki mondta, hogy a könny sós ízű? Annak még sosem fájt igazán,az még sosem érezte meg az igazi keserűséget. A valódi bánatnak, a valódi könnyeknek Henessy ízük van.

2016-tól napjainkig - New York

" A Queens Public Library at Broadway állást hirdet könyvtárosi munkakör betöltésére. Feltételek a hirdetés mellé csatolva. Első meghallgatás 2019. május 8-án délelőtt 10 órakor"


Itt vagyunk hát a jelenben, meg egy új élettel magam mögött. Hogy felejteni? Nem, azt nem tudok, és nem is akarok. Egyedül élek, de nem vagyok magányos. Keresem és figyelem az embereket. Nézem őket a metrón és időnként azon kapom magam, hogy rájuk mosolygok. Furcsa, mert annyira kevesen viszonozzák. Ha tudnák, hogy az az utolsó napjuk, vajon még egy ölelést is elfogadnának tőlem? És ha tudnák, hogy csak pár órájuk van hátra mennyi mindent tennének meg? Nekik mi hiányozna a legjobban?