Egyesek egész egyszerűen kevésbé intenzíven élik meg az érzelmeiket, mint mások. Ettől nem lesz sem könnyebb, sem kevésbé validált mindaz, amin keresztülmennek, és nem vesztik jogukat a szituációhoz illeszkedő, általuk legmegfelelőbbnek megítélt reakció kifejezéséhez, mindegy, miképp fogadja azt a környezetük.

Nevezhetjük szakmai ártalomnak, de nem szeret a szükségesnél több időt a saját személyiségének boncolgatásával tölteni. Abból sosem sül ki semmi jó; ha hibát keresünk abban, amit nem szándékozunk kijavítani, csak felesleges fejfájást okozunk magunknak.
Nagyvonalakban tisztában van a személyisége pozitívabb és negatívabb oldalaival, nem érzi magát rosszul a saját döntései fényében, nem forgolódik álmatlanul a morális iránytűje helyességén aggodalmaskodva, és neki ez bőven elég.

Tudja magáról, hogy az erősségei pont abból a tószerűen nyugodt lelkiállapotából eredeztethetőek, amely miatt már oly' sokszor vágták a fejéhez az "érdektelen", "jégember", és "szívtelen" szavakat. Mindig ironikusnak tartja, ha sértegetni kezdik, miközben úgy vélik, nem hatja meg semmi. Időpocsékolás, nem? Persze, ha ráérnek, és ettől jobban alszanak, csak egészen nyugodtan.
Mindenesetre, a nyugodtabb érzelmek teszik lehetővé számára, hogy reálisabban lássa az adott helyzeteket, zökkenőmentesebben koncentrálhasson rájuk, és logikusabb megoldásokkal szolgálhasson. A higgadt elemzőkészségével valahogy adottnak tűnt a pszichológiai pálya.

Ha a legnagyobb gyengesége felől érdeklődnénk, azt felelné, hogy olykor hajlamos rajta túlságosan eluralkodni az egoizmus, és ez leereszkedő viselkedést eredményezhet. Ő maga nem feltétlenül lát ebben problémát, de elég gondot okozott már az életben, hogy legalább a fáradtság elkerülése végett megpróbáljon több türelmet tanúsítani a lassabb felfogásúak felé. Hogy ez mennyire sikeres projekt, arról a barátai alacsony száma tudna mesélni.
Rugalmatlan, nem egy spontán típus. Ha valamerre lép, az általában gondos elemzés eredménye, éppen ezért annyival jelentőségteljesebb, ha mégis kapásból dönt valami mellett.

Különös ösztönként gondol a bizalomra, már csak azért is, mert ritkán érzi a késztetést, hogy ennyire függni akarjon, vagy éppen merjen egy másik embertől, de tagadhatatlan, hogy időről-időre ő is tesz kivételeket, nem véletlenül házas. Sokszor jellemzik nyersként is, amiért olyannyira mindenen felül értékeli az őszinteséget, hogy nem számít, milyen formában adja, vagy kapja azt. Erre többnyire vállat von; neki jó így.

Az életünk mérföldkövei nem "csak úgy" történnek.

Tagadhatatlan, hogy mint mindenben, itt is a kivételek erősítik a szabályt: az élet néha jön, kiosztja a maga lapjait, és nemcsak nekünk, de az égvilágon senkinek semmi ráhatása nincs - ilyenek például a tragédiák. De minden más? Valaki döntésein múlnak.


Nem leszünk "csak úgy" elvált szülők gyermeke; a szüleink döntenek a válás mellett. A háttérben meghúzódhat akármilyen ok, a körülmények befolyásolhatják a véleményünket, de az egyik félnek végül úgyis ki kell mondania a szavakat: el akarok válni.
Az anyám tíz éves koromban tette ezt meg, és az apám sem tiltakozott túlságosan hevesen. A végletekig pragmatikus emberek, úgy vélték, képesek megítélni, mikor érdemes még küzdeni valamiért, és mikor válik felesleges, időpazarló kapálózássá az egész. Felnőtt fejjel, pszichológusként visszagondolva az a benyomásom, hogy évekkel korábban is tudták már, hogyan fog lezárulni a történetük, még ha soha nem is hallottam őket veszekedni. Néha a halk szavak mélyebb sebeket ejtenek, mint azok, amiket tányértörés hangja követ.

Amikor leültettek, hogy elmondják a hírt, mindketten végtelenül nyugodtak voltak. Talán ezért is volt olyan szürreális az egész, és ezért ébresztett bennem oly' kevés érzelmet. A kettő keverékének hála mára már nem tudnám megmondani, mit gondoltam azokban a percekben.
Csak a barna kanapéra emlékszek, amin ültem. A csíkos zoknimra, amin akkor vettem észre az apró lyukat. A szüleim érzelemmentes arcára.
- Vince, az anyukád és én el fogunk válni. Tudod, mint Ed szülei. Azt szeretnénk, ha vele mennél New Yorkba - mondta a kanadai apám. Emlékszek, épp előléptetésre várt a kórházból; osztályvezető onkológus akart lenni. Értelemszerű, hogy nem lett volna elég ideje egy gyerekre, főleg nem egyedülálló szülőként.
- De ez nem jelenti azt, hogy ne látnád az apukádat is - tette hozzá az anyám. Amerikai származású volt, apám miatt költözött ki. Hídmérnökként dolgozott, általában otthonról. Rengeteg ideje lett volna rám. - Úgy terveztük, a nyarakat itt tölthetnéd, és ha ezen felül jönni szeretnél hozzá, csak szólnod kell.
Apám egyetértően bólintott. - Így van. Mindent megtudunk beszélni, ugye tudod?
Én is bólintottam, noha tudom, a gesztus sokkal magabiztosabb volt, mint ahogy én éreztem magam.


Nem kötünk ki "csak úgy" a pályánkon; mi választjuk meg, mivel akarunk foglalkozni. Talán segítséggel, talán nyomás hatására, de az is lehet, hogy fel kell adnunk az álmainkat, de a végső döntés mindig a mi kezünkben van, legyen az bármi.
Az anyám mindig mérnökként képzelt el, a tanáraim folyton a professzort látták bennem. Számomra az előbbi túl unalmasnak tűnt, az utóbbi pedig túl sok türelmet igényelt volna. Nem mondom, hogy a pszichológiánál erre ne lenne szükség, de ott valahogy jobban kifizetődik, sokkal érdekesebb mindaz, amit visszakapsz a befektetett időből és energiából.

Amikor középiskolás junior voltam, az apám elé álltam, hogy hozzá tervezek költözni a közeljövőben, mert Kanadában akarok pszichológiát tanulni, annak ellenére, hogy New Yorkban képzeltem el a jövőmet. Anyám már tudott a terveimről, és ha nem is örült különösebben a választott egyetememnek, belátta, hogy bárhova járhatnék, így is, úgy is kevesebbet látna belőlem.
- Az illene hozzád - mondta ő, és ennyi volt az egész, az utolsó középiskolai évemet már Kanadában kezdtem, hogy visszaszokjak a franciára. A montréali egyetem csak franciául oktatott. Undorító, de mit lehet tenni? Éveket spóroltam meg a tanulmányaimból a kanadai rendszernek hála, ezért csekély ár volt elviselni a francia nyelvet, és mellette angolul is újravenni a szaknyelvet.


Nem találjuk magunkat "csak úgy" párkapcsolatokban. Az egyértelműn túl, még ha nem is kifejezetten válogatunk a partnerek között, számtalan döntés előzi meg az elköteleződést, tudatosan vagy tudat alatt. Vonzódunk-e másikhoz? Mire vágyunk tőle? Mennyire vagyunk hajlandóak megnyílni?
Nem olyasmi ez, amit érdemes lenne elkapkodni, különösen akkor nem, ha építeni szeretnénk rá. Valahogy az élet iróniája, hogy pont egy ekkora kaliberű döntésnél vágtam sutba minden óvatoskodásomat, és vettem el az első nőt, aki pár hónapnál tovább izgatta a fantáziámat.
De szerelmes voltam, Michelle pedig csodálatos, és amikor lustán heverészve a házassággal való viccelődés hirtelen már nem csak vicc volt, életemben először akartam valamit csak az érzésre hivatkozni megtenni.

Hazugság lenne azt állítani, hogy ne lettek volna kétségeim. Nem vakított el annyira a szerelem, hogy ne láttam volna a spontán tervünk minden egyes hibáját, az összes kanyart, amiről úgy véltem, nem fogjuk tudni bevenni.
Még aznap is, öltönyben állva a sebtében feldíszített, bérelt bushwicki raktárépületben, körülvéve egy tucatnyi értetlen rokonnal és megpillantva a modelleket megszégyenítő jegyesemet (jegyesemet, te jó ég, normális gyűrűnk se volt) is az volt az egyik legelső gondolatom, hogy vajon meddig fog ez tartani? Egy év, két év?
Aztán Mitch rám mosolygott, olyan magabiztosan, mint mindig, és azt mondta, hogy "akarom". És én is akartam.

Az évek valahogy mégis minket igazoltak, én pedig kezdtem kételyek nélkül elfogadni, hogy egy impulzív döntés vált életem legjobbjává. Az irónia, már megint az irónia.
Betöltöttük az öt éves évfordulónkat, közeledtünk a tízhez. Olyan helyzetekből segítettük ki egymást, amikbe soha senki másnak nem nyújtottunk betekintést. A kapcsolatunk túlélte Michelle balesetét, nem öltük meg egymást a mindkettőnket megterhelő felépülési idő alatt. Az élet ment tovább. Aztán jött a telefonhívás.

Nem nézek a hívásazonosítóra, mielőtt kapásból felvenném. Hívtak már furcsább időpontokban is. - Dr. Vincent Gauthier, miben segíthetek?
- Szia, Vincent, Aveline vagyok. Rossz időpont?
- Nem, dehogy - felelem a sógornőm kérdésére. Rossz időpontnak éppenséggel nem mondanám, késeinek már annál inkább. A karórám szerint közeledünk a tíz óra felé. Lassan szívesen átvonulnék a hálószobába, de megvan a maga hátránya, ha cikket írsz az American Psychologist-ba. Nem mintha panaszkodnék. - Minden rendben? Mitchért kellene mennem?
Valószínűleg csak hívok neki egy taxit, ahogy azt nekik is tenniük kellene.
- Miért kellene? Nincs itt. Tudnád adni? A saját telefonját bizonyára megint elhagyta, nekem viszont tudnom kéne, hogy áll-e még a holnap, különben bevállalok egy helyettesítést.
Zavartan vonom össze a szemöldököm. - Azt mondta, hogy veled lesz. Koktélozás, vagy micsoda.
- Nem lehet, hogy Letára gondolt? - Hallom a kétkedést a hangjában. Mindketten tudjuk, hogy Michelle és Aveline is közelebb áll a kisebbik lánytestvérükhöz, mint egymáshoz.
- Nem, emlékszek, hogy csodálkoztam, amiért a te nevedet mondta. Nem beszéltetek meg mára semmit...?
- Amennyire emlékszek, nem. Figyelj, még ne kezdj el aggódni, biztos jól van. Felhívom Letát, és visszajelzek, rendben?

Végül nem volt rá szükség. Nem sokkal azután, hogy letettük a telefont, kattant a bejárati ajtó zára, és Michelle lépett be a lakásba. Nem hazudott arról, hol volt, és mit csinált, és valahol a harag alatt ezt biztosan értékeltem, de nem tudtam másra koncentrálni a beszélgetés alatt, csak a nyakán virító, kiszívott pontra, mely hangosabban közölte velem, hogy mi lett belőlem, mint bármilyen kiáltás.
Felszarvazott férj.
...
A kibaszott irónia.