diszkrét ; Ha a saját generációmhoz kellene hasonlítanom magam, sokban eltérek a mai huszonévesektől. Nem élem az életem social media felületeken, a meglévő accountjaim csak a legszükségesebb információkat tartalmazza, mint a nevem, és egy egyszerű profilkép. Az, hogy épp hol tartózkodom, és mi a családiállapotom, senkire nem tartozik, legfőképpen a nyilvánosságra nem. Sokan éppen emiatt titokzatosnak tartanak. Én ezt inkább nevezném megfontoltságnak, hiszen a média az, amiben szeretnék egyszer elhelyezkedni, és azt sokan szem elől tévesztik, hogy az internet nem felejt. Arra is odafigyelek, kinek mit mondok, és nem veszek részt a folyosói pletykák terjesztésében.

intuitív ; mint mindenki, én is az érzékszerveimre támaszkodom, mikor a környezetem, s az abban zajló események felméréséről van szó. A konkrétumokra, apró, mások számára talán lényegtelen részletekre koncentrálok. Éppen ezért jó vagyok a megfigyelésekben. Realista emberként hajlamos vagyok feketén s fehéren látni a dolgokat, s nem hinni a hipotézisekben.

intelligens ; bár elsőre nem feltételeznétek rólam, hogy a gondosan megválasztott outfiten kívül érdekelhet bármi más, de igenis nyitott vagyok az engem körülvevő világra. Már gyermekként is fontosnak tartottam önmagam fejlesztését. Szerény eszközeim révén ezt úgy tehettem meg, hogy sokat olvastam. Az, hogy hogyan s miként fejezi ki magát az ember, sok mindent elárul. Tudatosan igyekeztem fejleszteni a szókincsem, nem csak az anyanyelvemen, hanem később az angol révén is. Már tinédzseréveim elején tudtam, hogy kiakarok szabadulni onnan, ahová születtem.

lelkiismeretes ; Maximalista vagyok, és mindig törekszem arra, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, és ez igaz az életem (majdnem) minden területére. Kifejezetten szívós tudok lenni, és hajlamos vagyok arra, hogy túlhajtsam magam, ami jelenlegi élethelyzetemben nem is olyan nehéz. A munkám mellett a tanulmányaim is sok időt és energiát vesznek el a mindennapokból. Igyekszem megtalálni az egészséges egyensúlyt, de nem mindig sikerül.

visszafogott ; származásom ellenére ellentmondok azokra a sztereotípiákra, melyeket a Mexikói nőket írják körül. Szeretek csinosan öltözködni, de kerülöm a túlsok csillogást, glittert, giccsességet. Nem szeretem a túl vastag, nehéz sminkeket, és nem viselkedem hangosan, bár a nyelvem igen csípős tud lenni, mint a kedvenc chiliszószom.

társas magány ; milyen ellentmondásos ez a két szó egymás mellett, nem igaz? Nem gondoltam volna, hogy valaha is a saját bőrömön fogom érezni azt, amit ez a lexéma hordoz magában. A barátiköröm egyrésze a férjem ismeretségéből áll, kik a megérkezésemkor sem fogadtak kitörő örömmel, és háromév alatt sem változott a véleményük. Akadnak haverok - barátnak semmiképp nem nevezném őket - a kurzusról is, ahová járok, és a munkahelyen is kellemesen eltudok csevegni a munkatársaimmal, olykor még szórakozni is eljárok velük, de ezek felszínes kapcsolatok. A férjem és én pedig úgy élünk egymás mellett, mint kétidegen. Mindketten felismertük már ezt a helyzetet, mégsem tesz egyikünk sem azért, hogy változtassunk rajta.
egyéb tudnivalók:

ღ 177 cm magas, vékony testalkat, szőkésbarna, derékig érő haj barna szemek.
ღ Jelenleg levelezős képzésen keresztül készül arra, hogy megszerezze diplomáját a Kommunikáció ls Médiatudomány szakon az NYU-n.
ღ A megjelenésére mindig ügyel. Szeret elegánsan, és ízlésesen öltözködni. Nem hord közönséges, és kihívó ruhadarabokat.
ღ Kiválóan beszéli az angol nyelvet, de így is kiérezhető némi akcentus. Dolgozhatna rajta, de nem teszi, nem akarja letagadni származását.



Hátam a mellkasodnak simult, csípőm a zene ütemére ringott, ajkaid megtalálták azt a bizonyos érzékeny pontot a fülem mögött. Nem mondtál semmit, nem is hallottam volna a nekem szánt szavakat, hisz oly hangosan dübörgött a muzsika, hogy a club falai beleremegtek, s én is egész testemben. Kissé félredöntöttem a fejem, hogy jobban hozzám férhess. Ösztönös mozdulatomon elnevetted magad, majd megpördítettél, s magadhoz rántottál. Ajkaid az enyémhez értek, nyelved táncba hívott. Csókodnak sós íze volt, s bár a forróságtól kiszáradt torkom valami ital után kiáltott, én még többet akartam Belőled. Lehunyt szemeimen keresztül is láttam a villódzó fényeket, s éreztem miként kúszik végig kezed a hátamon, hogy aztán a következő pillanatban a vékony top alá nyúlj, s hüvelykujjaddal simítsd végig gerincem vonalát. Oh egek, micsoda feslett szukaként viselkedtem! Szégyenérzet helyett azonban sokkal inkább élveztem a pillanatot, Veled.
Nem ez volt a terv, Te is tudod. Azon a héten érettségiztem, és a sikeres vizsgák után a barátnőimmel jöttünk el egy hétvégére Puerto Vallartra. Egész évben erre az utazásra spóroltam, s minden pénzt, melyet diákmunkával kerestem meg, félretettem, hogy eljöhessek ide. Azzal az elhatározással jöttem, hogy megismerem a környéket, sokat kirándulok, és napozok. A barátnőim rávettek, hogy első este elmenjünk egy közeli szórakozóhelyre, s itt ismertelek meg Téged. Tekintetünk egymásba fonódott, mikor beléptem a clubba. Ott álltál a bárpultnál, a fekete farmerodban, és a hófehér ingedben, hetykén, a pultra könyökölve. Elképesztően dögös látványt nyújtottál, egyszerűen képtelen voltam levenni Rólad a szemem. Azonban a szállodai szobában elfogyasztott csekély alkoholmennyiség nem volt elég ahhoz, hogy bátorságot öntsön belém, és kezdeményezzek. Te azonban levetted eme terhet a vállamról, s onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Csodálatos hétvégét töltöttünk együtt, és nem akartam tudomást venni arról, hogy ennek itt és most vége lehet. Előzékeny voltál, s kedves, egy igazi úriember, melyekhez hasonlót csak az amerikai romantikus – sőt, kifejezetten nyálas – filmekben látni. Emlékszel még rá, hogyan kapaszkodtam beléd a repülőtéren? Könnyeim megállíthatatlanul szántották fel kipirult arcom, s csak az utolsó utáni figyelmeztetéskor engedtelek felszállni a gépre. Megígérted, hogy még meglátogatsz. Így is lett. Amikor tudtál, jöttél, s együtt töltöttünk napokat, melyek még így is kevesek voltak ahhoz, hogy igazán megismerjük egymást. A köztes időben pedig interneten tartottuk a kapcsolatot, nélkülözve a valódi kontaktust, leírt szavakra, és akadozó skypolásra hagyatkozva. Így telt el egy év, s ezalatt a tizenkét hónap alatt körbejártam a hivatalokat, konzulátusokat, keresve a módot, hogyan utazhatnék én Amerikába, Hozzád. Úgy éreztem, megtaláltam a lelkitársam, s az sem érdekelt, hogy a szüleim a legkevésbé sem támogatják a kapcsolatunkat. Hisz kilátott már olyan, hogy egy tizenkilencéves lány szerelmes legyen egy harmincnyolcéves férfiba? Én azonban hittem bennünk, s minden bizonnyal Te is, mert végül megkérted a kezem, és megigényelted a K1-es vízumot, mely értelmében az Egyesültállamokba történő érkezésemet követően három hónapunk van egybekelni. Boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni! Úgy éreztem, Te vagy a mesebeli hercegem, aki megment, és egy jobb életet, szebb jövőt biztosít a számomra, melyben együtt építkezünk tovább.
A családod, a barátaid nem fogadtak tártkarokkal, pedig abban bíztam, hogy a Te édesanyád, az én édesanyám is lesz, a testvéreid pedig húgukká fogadnak. Mindent magam mögött kellett hagynom, s bár örömmel tettem meg Érted, vágytam egy családi közeg melegségére. Te azonban ahelyett, hogy segítettél volna áthidalni a kialakult konfliktust, újabb hidakat emelték közém és a családod közé. Nem voltál hajlandó beszélni róla, miért marod el magad mellől a saját véred, és miért fordulsz édesanyád és a nővéred ellen. Én nem kértem ezt Tőled, kedves. Képes lettem volna megvédeni magam, s nem így. Nem láttam a vészjósló jeleket, ahogyan azt sem vettem tudomásul, mikor barátaid óvva intenek Tőled. (Vagy csak Téged akartak Tőlem megóvni?) Mert ezt tették, a hátad mögött. Arra kértek, gondoljam át mégegyszer, mielőtt Hozzád megyek. Megtettem, s végül igent mondtam. A két tanún kívül senki nem volt ott. A családod nem jött el, az én családom nem jöhetett el, hisz megannyi kilométer, és egy bürokratikus rendszer választott el bennünket.
A vízumomat érintő állapotváltozás feldolgozása sok időbe telt. Nem mehettem sehova, nem dolgozhattam, nem tanulhattam, bevoltam zárva a négyfalközé. Rengeteget dolgoztál, azt mondtad értünk teszed. Sokszor kimaradoztál esténként, arra hivatkozva, hogy szükséged van egy kis térre, a saját barátaiddal. Akkor éreztem először menthetetlenül magányosnak magam. Sokat vitáztunk, és bevallom, sokszor én voltam a ludas, aki hirtelen felkapta a vizet, és mindent a nyakadba borított. Sajnálom. Őszintén. Azt azonban beláthatod, hogy Te sem kezelted jól a helyzetet. Rám csaptad az ajtót, és napokra eltűntél.
A helyzet javulni látszott, mikor megkaptam a zöldkártyát. Beiratkoztam egyetemre, és jogosítványt szereztem. A barátaid ugyan még mindig nem kedveltek túlzottan, de már nem mutatták ki olyan nyíltan rosszallásukat. A sors furcsa fintora, hogy mikor végre kezdtem jobban érezni magam a bőrömben, megtalálni a helyem, Rád pont ellentétesen hatott. Végül az egyik vita során kibukott, mennyire nincs ínyedre, akikkel barátkozom. Ez volt az a pont, amikor a nekem adott hitelkártyádat is befagyasztottad, és megalázó módon kuncsorognom kellett azért, hogy pénzt kapjak Tőled, például arra, hogy beülhessek az iskolatársaimmal egy kávéra. Majd egyik napról a másikra bejelentetted, hogy költözünk. Nem érdekelt az, engem ez hogyan érint. Ott kellett hagynom az egyetemet, a lassan kiépült barátikörömet, mindent, ami az itteni életet jelentette nekem. Chicagoból New Yorkba költöztünk, s az indok nem volt más, mint a Te karriered, a Te nagy lehetőséged.
Tudom, hogy abba a hitbe ringattad magad, hogy itt és most megtörsz, és minden a Te akaratod szerint folyik tovább, de tévedtél. Nem kevés utánajárásnak köszönhetően sikerült átjelentkeznem a New Yorki Egyetemre, levelező tagozatra, hogy az iskola mellett tudjak dolgozni, és így saját keresetre tegyek szert, és ne függjek oly nagymértékben Tőled. Itt még mindig szerettelek. Botor kódon azt hittem, kitartásom és az általam elért eredmények büszkévé tesznek majd Téged. Nem csak a csinos fruskát fogod bennem látni, aki jól mutat az oldaladon, hanem a feleséged. Ehelyett maradtak a játszmáid, a hisztik, veszekedések, és a drámai kivonulásod, mikor ismét napokra eltűntél, az állítólagos barátaiddal. Féltékeny voltam, hiszen éreztem, tudtam, hogy nő is van a dologban. Egy, több, talán egy tucat is, akiket letagadtál, pedig ott volt a nyomuk a telefonodban, a ruhádon, a bőrödön az illatjuk. Rosszul éreztem magam, mentálisan, s mikor próbáltam Veled erről beszélni, elfordultál tőlem. Azt mondtad, mindent megkapok, nincs okom panaszra. Kiemeltél a mocsokból, és egészen Amerikáig hoztál. Az egyik veszekedésünk során megfenyegettél, azt mondtad, válogassam meg a szavaimat, különben olyan gyorsan visszakerülök Mexicoba, mielőtt kimondanám a szülővárosom nevét. Szíven ütött ez a kijelentésed, és talán ez volt az a pont az évek alatt, amikor valami végleg eltört bennem.

Elakarok válni Tőled.
Nem házastársakként élünk együtt, hanem lakótársakként. Az otthonunk nem a béke szigete, hanem a hidegháborúé. Nem unod még ezt az egészet? Mert én igen.
S most végre látom azt, amit eddig nem. Mennyire éltet Téged a látszat, és milyen erőltetetten hajszolod a tökéletességet. Nem kötődsz igazán semmihez, és nem szeretsz senkit saját magadon kívül.
Egy igazi narcisztikus seggfej vagy.
Baszódj meg.

A villogó kurzort bámulom, s ujjaim idegesen dobolnak az egér mellett az asztalon. Csak egyetlen gombnyomás, egyetlen enter gomb választ el attól, hogy elküldjem az emailt a férjem részére. A mellettem ülő évfolyamtársam oldalba bök, én pedig összerezzenek, s felpillantok a laptop képernyőjéről az előadást tartó tanárra, aki meredten bámul rám. Valószínűsíthetően kérdezett tőlem valamit, de egyetlen szót sem hallottam. Végül Amelia, a bökdöső lány, a segítségemre siet, s miután a tanár ismét a vetítő felé fordul, hálásan pillantok a lányra. Mindezt kockára teszem, ha elküldöm az emailt. Még hat hónap, hogy lejárjon a három év, és az ideiglenes zöldkártyám állandó státuszt kap. Ennyi időt kell házasságban töltenem a férjemmel ahhoz, hogy ne kérhesse az érvénytelenítést. Végül a piszkozat elvetését választom, s lecsukom a laptopot.
Számítónak tűnhetek, s igen, ebben a helyzetben az is vagyok. A szerelem hozott ide, az Államokba, és most már maradni akarok, egy jobb élet reményében. Az vesse rám az első követ, az nem ugyanezt tenné a helyemen.
Na ugye.