Van az az érzés. Nem az, amikor rájössz, hogy bejössz egy lánynak, vagy mikor először ülsz be egy új autóba amit még átjár a friss bőrhuzatok illata, vagy mikor elejted a kézműves fagylaltot a vásárban hat évesen, vagy mikor először lépsz a pályára, vagy… Na jó, szóval elég sok érzés létezik a világon, de van az, amit sosem feledsz el, mindegy, hányszor történik meg veled: mikor kilépsz az iskolának nevezett rabszoglatábor kapuján, és a tüdődbe szívhatod, immár leadandók nélkül, a szabadság illatát. Mikor mindegy, hogy most tényleg nincs kedved már az egyetemi szarokkal foglalkozni, mert nincs több egyetemi szar, mert vége a félévnek és vége mindennek, és valóban úgy osztod be az idődet és arra, amire csak akarod ezen az egész kibaszott világon, mert senki sem állít meg.
Na, az az érzés.
Oké, kicsit elcsépelten hangzik, meg talán túlzásként, de ennyi felesleges, unalmas, fárasztó óra után az embert sikeresen lehozzák az életről, mintha nem is a diplomák osztogatására, hanem külön erre hozták volna létre – olyan szülői összeesküvés, mint a tanulmányi kirándulások, amiket soha, egyetlen gyerek sem élvezett, csak azt akarják, hogy hétkor már nyáltócsában fetrengj öntudatlanul a párnádon, ők meg végre elővehessék a finom fagyit a hűtőből, nyakon önthessék borral és uccuneki!
Aztán órák után még menj edzésre, menj külön edzeni, menj haza, dolgozz ki tételeket, vágj vissza Goldbergnek… Lehetetlenség. Ráadásul még csak kedd volt; hányszor kellett volna még felkelnem…! Szerencsére sikerült kibuliznom néhány megajánlott jegyet, ami azt jelentette, hogy a „kedd” a legcsodásabb szónak hangzott mind közül. Annyira csodálatosnak, hogy szinte elfelejtettem azt is, mennyire übertahó módon tagadtak ki a szüleim, és mennyire über-szuper-tahó módon pártolt el tőlem kábé az összes haverom, mert gondolkodás nélkül csatlakoztam hozzájuk ünnepelni. Az egyik sörházban épp az egyik NYU-karnak volt estje, ami egy csomó, félrészeg bölcsészlányt jelentett, a téli idő ellenére meglehetősen lengén.
Szóval, ja, van az az érzés is…
Aztán ott van a másik. Az egyik másik, hogy pontosak legyünk; mikor lélekben még mindig az Ubered után integetve csipkekendővel, némileg alkoholtól kompromittált állapotban belépsz a lakásotok ajtaján (és előtte csak két/kötőjel/három másik lakásba próbáltál bemenni, mert minden kibaszott ajtó ugyanolyan) és érzed, hogy valami nem oké. Csak egy múló fuvallat, tényleg, de belém nyilalt, hogy valamit elfelejtettem; de focista vagyok, ami azt jelenti, az anyagcserém kábé 210%-on pörög, és már legalább egy óra eltelt, mióta megettem azt a shwarmát, szóval rögtön a konyha felé vetem magam.
Fényre sincs szükségem, mert egyrészt baszná a szememet, másrészt meg rohadtul elfelejtettem, hol a villanykapcsoló, úgyhogy flipperben jutok el a célig. A hűtőből áradó fénybe hunyorgom, és meg vagyok győződve arról, hogy ez lehet a Menyország kapuja, vagy minimum az átjáró Narniába, amilyen mágikus helyet rejt maga mögött; a hideg kellemesen bizsergeti az arcomat, nem sokkal melegebb, mint ami kint van (kösz, poláris vortex!), úgyhogy nem foglalkozom olyan felesleges nüanszokkal, mint tányér vagy evőeszköz. Gondosan végigmustrálom a kínálatot, aztán előveszek egy „Goldbergé – NEM, ROSSZ DAN! KÖPD KI!” cetlivel ellátott dobozt, amiben már első látásra is egyértelműen a gyíkarc anyjának isteni fasírtja lapul. Nem tudom, biztos valami zsidó fűszer van benne, kóser petrezselyem vagy tudom is én, de rohadt jó.
Annyira jó, hogy észre sem veszem, mikor a hátam mögött megreccsen a parketta. Oké, ezt még tudom a medvéket megszégyenítő nyammogásom meg a pia számlájára írni, de annyira még sosem sikerült kiütnöm magamat, hogy ne vegyem észre, ha fejbabasznak egy serpenyővel.
Úgyhogy észreveszem.
Csaptak már fejbe serpenyővel? Nem túl kellemes érzés, azt elmondhatom. Ha valaki focizik, vagy legalább egyszer a pályára vonszolta már azt a csoffadt kákabelét, amit testnek nevez, az tudja, hogy az, hogy egy száz kilós tag többedmagával egyenesen beléd rohan, nem olyan meglepő. Az agyad kap egy plusz párnázottságot, vagy valami hasonló; bár lehet, azt agyvérzésnek hívják.
A lényeg viszont az, hogy nem is annyira az ütés ereje az, ami kizökkent, bár szép piruettet írok le, mivel épp a testsúlyomat készültem áttenni a másik lábára, hanem a vas csípő érzése a pofámon. Na, olyat azért nem sokat látsz a pályán. Az egyik fasírt, amit a kezemben tartottam, elrepül valahová, én pedig a hátsómon landolok, egy adag kérdéssel a fejemben. Igazából nem is olyan sok az, csak a visszhang, ugye, az agyrázkódás megduplázza a hangokat.
Magánhangzók értelmetlen egyvelege szalad ki a számon, valami, ami kábé így hangzik: – Áouáe! – Vagy valami hasonló, szabad interpretációval, aztán miután elül a kongás a fülemben és négy láb helyett hirtelen csak kettőt látok fölém magasodni (ez azért megnyugtató), lassan a fejemet is feljebb emelem. Nem mintha annyira szeretném, mert a leendő gyilkossági tárgyalásom vádlottja egészen formás lábakkal rendelkezik, amennyire meg tudom állapítani, és marha nagy szerencséje van, hogy a feje sem hasonlít Goldbergére, mert így ahelyett, hogy rögtön kirúgnám alóla a lábait, aztán puszta kézzel megfojtanám, inkább csak pislogok. nem sokszor ütnek pofán egy lábossal, na, főleg szép lányok. – Hát… gyorsan levettél a lábamról – állapítom meg, és a valószínűsíthető agyrázkódás számlájára írom, hogy nem jutott eszembe jobb.
– Azt hiszem, általában a gyilkossági kísérlet előtt szokás bemutatkozni, de… ja. Dan, te meg gondolom Kill Bill… Vagy nem az volt a csaj neve? Mi volt a csaj neve? – Utóbbit már a bajszom alatt morgom, és valószínűleg nem hallja, de hirtelen a szituáció minden egyéb részletét figyelmen kívül hagyva kezd érdekelni a dolog.
Belekapaszkodom a konyhapult szélébe, és egy gyors mozdulattal felhúzom magam. A lábaim kis híján szétcsúsznak, de még sikerül idejében félig rádőlnöm a pultra, ami egészen úgy néz ki, mintha direkt lett volna, úgyhogy még el is vigyorodom. – Akkor mostantól ismerjük egymást…? Szívem kuglófjának egyetlen mazsolája… Hopp! Asszem ez vér – állapítom meg szórakozottan, ahogy valami lecsöppen a szemöldökömről az arcomra.
Első találkozásnak elég laza.

Sokféle különböző találkozási módot volt már lehetőségem kipróbálni lányokkal, de azt egyértelműen el kell ismernem, hogy ilyenben még nem volt részem. Mindenképp egyedi. Azt nem mondanám, hogy ismét megpróbálnám, de mondjuk néhányakat szívesen részesítenék hasonló fogadtatásban – mondjuk az anyámat… Na jó, nem, nőket nem bántunk. Bár lényegében egyenrangúság van, ugye? Szóval nem különböztethetem meg a nőt a férfitól… Lehet, hogy akkor a méretre vonatkozik. Ha találkozom egy női Hulk Hogannel, nyugodtan megüthetem. Bár ha arra kéne várnom, hogy csak a nálam nagyobbakat üthessem, sosem üthetnék senkit. Ugye?
Bonyolult gondolatmenet ez így nekem hajnalban, ráadásul egy szinte érzhetően duzzadó púppal a fejemen. – Ugyan, ki haragudna azért, mert egy kicsit meglegyintik némi vassal, miközben békésen vacsorázik? – legyintek, mintha ez valóban mindennapos gond volna errefelé. Pedig nem csinálunk belőle rendszert; az a kis nyomi Goldberg tuti kapva kapna az alkalmon, de csak addig, míg rá nem jön, hogy ha Vera üt meg, az valahol lenyűgöz, ha meg ő, akkor még fel is dugom neki a serpenyőt.
– Pukedli? Az olyan… Downton Abbey cucc, igen? – Rémlik, hogy anya (a kedvesebbik, akit nem utáltam meg egész életemre) szokott nézni valamit, amiben benne van az a kancsal néni (bocsánat, Maggie Smith!) a Harry Potterből, és ahol amiatt is drámai zenét játszanak be, mert eltűnt egy ezüst teáskanál.
A meglepett kérdését egy kicsit több időbe telik feldolgoznom, ami alatt felteszem, elég hülyén meredek visszafelé rá, mintha ő lenne az, aki felszakadt szemöldökkel inkább haverkodni akar, mint a helyzettel törődni. – Hát… Nem hiszem, hogy a komikus felhangért öntöttem volna magamra némi kechupot, de… – Nem tudjuk, még ki nem próbáljuk, ugye? Úgyhogy halálos nyugalommal törlöm le az arcomon lévő cseppet, és előbb megszagolom, aztán óvatosan a számba veszem a mutatóujjam, nagyjából olyan elszánt, ízlelgető arckifejezéssel, mint amit a borkóstolón produkáltam Kaliforniában. – Ja, ez vér – vonom le a konklúziót. Aztán végül nekem is leesi. – Ez vér!
Nem azt mondom, hogy hajlamos vagyok elájulni a vér látványától. Csak hogy nem állíthatom, hogy nem történt meg.
Oké, mások vére amúgy marhára nem zavar, de a sajátom az valahogy…
Igen. Szóval a vér az belülre tartozik, ez a lényeg.
Hunyorogva figyelem, ahogy rendezkedni kezd. Már majdnem olyannak tűnik, mintha hetek óta itt lakna… Várjunk csak, mennyi ideig nem voltam itt?! – Milyen hónapot is írunk? – szűkítem össze a szemeim értetlenül; addig sem a vér tényére figyelek, bár ilyen kicsit fejbe csapott, kicsit bebaszott állapotban igen kevés dolgot fogok fel. Hamar elengedem végülis a kérdést, mikor valami egészen halálos dologgal fordul felém, halálosabbal, mint a serpenyő. Ja, hogy az neocitrán… Nem, akkor nem olyan halálos.
– Sebbenzin? Te tényleg meg akarsz ma siratni, ugye? – húzom össze a szemöldökömet. Talán nem bírom annyira a saját vérem látványát, meg orvos sem vagyok vagy hullaturkáló apsiráns, mint EGYESEK, de annyit azért tudok, hogy a benzin meg a seb nem jó kombó. – Inkább maradnék a betadinnál – válaszolom sután, ahogy elkezdek oldalazni a fürdő felé, ahol ott tartjuk a dobozkát valahol a sebtapaszok meg a vatták mellett. Legalábbis mikor legutóbb néztem, még ott volt. Mondjuk mivel nem tudom, milyen évet írunk, tulajdonképpen az is lehet, hogy vattát már nem is gyártanak, akkor pedig elvesztem.
Mi az életem értelme, ha nincs vatta?
– Ööö… – sután fordulok hátra, a konyha közepén álló lányt figyelve. Aztán nekidőlök a konyhapultnak, először kis híján elvétve, aztán elvigyorodom. – Akarom mondani… Imádnám, ha ápolnál. Azt hiszem, maradandó károsodást okoztál a limbikus rendszeremben. Meg az Amidalámban. És a Padmémban… Képtelen leszek ellátni magamat.