Nem tudom, hogy csak hallucinálom a gépek csipogását, vagy valóban megint rám vannak kötve, de hogy megtudjam, megmozgatom az ujjaim. Nem érzem, hogy rajta lenne az a szar érzékelő. Még szerencse. Lebegek a gyógyszerektől, amiket az orvos szerint még néhány napig szednem kell amíg ki nem engednek. Néhány nap. Még mindig néhány nap, holott már két hete megfigyelés alatt tartanak. Tettetem, hogy alszom. Előbb hallani akarom, van-e körülöttem valaki. Nagyon remélem, hogy a vőlegénynek nevezett colos nincs a környezetemben, különben visítófrászt fogok kapni. Ha valaki itt lehet, az csak és kizárólag a nagynéném. Ennyi. Ha mégis beengednek hozzám mást, megtudják milyen, amikor Ray bosszút áll. Szépen beosonok a dokiszobába és zsebre vágom a gyógyszereket, mint az elmúlt két hétben egy párszor. Nagyot sóhajtok miközben kinyitom a szemem. Amúgy tök jó itt lazsálni, nem kell dolgozni, de ez a sok ember meg információ... Inkább visszafekszem, köszi. Csak hát az a helyzet, hogy éhes vagyok. Szükségem van csokira. Fáj még a fejem, ami miatt lassan kelek csak fel és lassú mozdulatokkal veszem fel a köntösömet. Nem értem, miért kell pizsamában lenni, de legyen, ha ezt akarják. Mondjuk amúgy sincs kedvem elcsavarni bárki fejét is, egyszerűen a büféhez akarok eljutni, ahol elverem a nagynéném által adott pénzt édességre meg olyan finom melegszendvicsre, amit minden nap kérek.
Ray balesete teljesen váratlanul ért, a következménye pedig szabályos hideg zuhanyként ért. Amnézia. Olyan sok filmet csináltak már ilyen témában és annyira köztudott, hogy mit is jelent ez, de sosem gondoltam volna, hogy az én ismerőseim között is lesz olyan, akivel ez megtörténhet. És itt vagyunk, megtörtént az egyik legjobb barátnőmmel és fogalmam sincs, hogyan is kéne ezt kezelnem. Nem engedtek be hozzá, azt mondták, csak a család látogathatja, de én szerettem volna legalább azt látni, hogy jól van testileg, ha már emlékügyileg nem annyira. Ez az ötödik nap, hogy itt kuksolok egy doboz sütivel, minden egyes nap ugyanazzal a felhozatallal. A fánkosnál és a cupcakesnél már tudták, hogy mit kérek, de egyik helyen sem kérdezték meg, hogy hova lesz. Nem kíváncsiskodnak, biztos azt hiszik, hogy ez a napi kajám. Négy fánk és négy cupcake, mindegyik más ízesítéssel és dekorációval. Ray meg én gyakran mentünk erre a két helyre, hogy a csajos filmestjeinkre beszerezzük megfelelő mennyiségű édességadagot. Ő mindig ezeket kérte, már én is nagyon jól tudtam, hogy mit lesz a rendelése, így hát ezeket hoztam el az elmúlt négy napban, de a váróteremnél tovább nem vitt a lábam. Mi van akkor, ha megijed tőlem, mert nem ismer fel? Ez a kérdés cikázik át a fejemben most is, de végre csak csak odalépek az egyik nővérhez. - Elnézést, nem tudja, hogy merre találom Raya Sunshine Jonest? - Ha nem családtag, akkor nem mondhatom meg - mér végig alaposan a hölgy, aztán észreveszi nálam a sütis dobozokat. - Maga volt itt a napokban a sütikkel? Tegnapelőtt, mikor elment odaadta őket egy idős bácsinak, emlékszik? Azóta is azt hallgatom az apósomtól, hogy kérdezzem meg, hol vette. Ha megmondja, én is megmondom, hol találja a barátnőjét - kacsint rám biztatóan, én pedig boldogan veszem ki a két névjegykártyát a kabátom zsebéből, amit a blokkokhoz adtak. - Úgy láttam a büfé felé indult, de ezt nem tőlem hallotta - mondja, miközben átveszi tőlem a két kis papírdarabot, aztán már siet is tovább, mint akinek halaszthatatlan dolga van. Nagy levegőt veszek és elindulok az említett büfé felé. Hallottam a betegeket a folyosókon arról beszélni, hogy épp oda mennek, meg, hogy milyen csokis kekszet vettek ott délelőtt, így hát igyekszem leinformálódni merre is van pontosan, oda érve pedig meglátom Ray-t. Izgulok, mint egy kisgyerek a vidámparkban, mégis mi lesz ebből? - Szia - lépek oda hozzá mosolyogva. - Magda vagyok - mutatkozok be, mert van egy olyan sejtésem, hogy én is azon bizonyos elfeledettek közé tartozom.
Kezdőlap
