Itt nyugszik a háborítatlan egzisztenciám. Annie szülei minden lehetséges módon meghasították előtte a valóságot... Az iskolai sikerek egy aranykor illúzióját vetítették elé, de a ház falai között zajló lelki - több esetben fizikai - csata elhomályosította ezt a reményittas kilátást. A szavak, dicséretek, lehetőségek súlyukat veszítették. Hibáztatná bárki, ha teremtene magának egy saját, számára békés, kellemes realitást? Drog, vagy annak használata nélkül... Előbbi kevesebb erőfeszítéssel juttatja el a vágyott, de bizarr - eszményített - agyszüleményébe.
Édesanyja dühkitörései és édesapja közönye a brutalitásában, ellehetetlenítették a mindennapok megélésétől, mert nem számított, volt e valódi okuk rá, hogy bántsák őt. A következmény: összefüggéstelen rezzenések arcán, indokolatlan hangulatváltozások, a bizalom teljes hiánya és a téboly, a képesség elveszítése arra vonatkozóan, hogyan kell megkülönböztetni képzelgést a valóságtól, drogfüggőség... És a láthatatlan köd is, amely állandó mérgével telepedik le mentális tereire. Nincs érdekeltsége a fontos dolgok iránt, leginkább csak él.
A csecsemőkori, később kisgyermekkori képek, amik hosszú árnyakat vetnek a falakra, démonokat, lidérceket teremtenek. Az állandó zaklatottság, megalázás, verbális és nonverbális szabályozás, a fáradhatatlan bántalmazás megszüli eredményét. Nincs lehetőség a normális életre, nem ismerheti azt. Számára az egyetlen válasz és megoldás az, amit az átvett minta adott.
Az elvárásoknak való megfelelés csak egy látszólagos siker a tűzfalak mögött, jutalom az, ha élhetsz, mert ezt sem magadnak köszönheted, a légzés luxusa feltételekhez kötött. A tehetség csak egy porosodó tükör, amelyben elmosódott identitása... Kiváló tanuló volt, soha sem hibázott, megfelelt minden elvárásnak. Most mégis egy belső vihar fogságában vergődő, béna, de nem buta, inkább csak szórakozott szerencsétlen...
Minden nap, amikor kinyitja a szemét, a kórházi falak között találja magát, ahol a hideg falak szürke árnyalatain kívül kevés van... Az elmeház csendje csak a kórházi folyosókon sétálók lépteitől rezdül meg. Életének értelmet az adja, hogy egy számára látható, elképzelt barát, Tim mindig vele van. Az érzés, hogy sosincs egyedül, még a legmagányosabb pillanatokban is, az, amit Tim ajándékoz neki, az elmeház hidegében. Menedék. A fiatal fiú akkor születhetett meg ebben a valóságban, amikor droghasználat alatt állva, még a cirkuszból hazafelé tartva a játszótéren összetalálkoztak... A valódi kisfiú már rég nem maradt a társaságában, mégis Annie magával vitte, haza. Aznap ölte meg a szüleit is.
Az elképzelt társ hűségének és szeretetének érzése Annie számára olyan, mint egy valódi kapcsolat. Megkérdőjelezhetetlen. Az elmeház falai között így már nem csak szabályok léteznek, hanem egy különleges világ is, ahol az emlékek, képzeletbeli jelenetek és érzelmek groteszk egyveleget alkotnak, ellátják őt a lét örömének feltételezésével. A bizonyos "Milyen lenne, ha..." érzés, hogy van még, aki szereti őt. Azok a pillanatok, amikor Annie és Tim együtt kóborolnak az elképzelt mezőkön, erdőkben, ahol a szürke kórházi falak elhalványulnak és a valóság a kreativitás terét adja, ahol együtt teremtenek színes és boldog emlékeket azok, amik miatt Annie még élni akar. Az elmeház valóságát Tim színesíti, és Annie-t arra emlékezteti, hogy a képzelet hatalma a legnagyobb erő az olyan helyeken, ahol a valóság monotonnak tűnik és elkeserítő.
Mementó. A szabadulása küszöbén a holnap színes palettájába csöppenne, ahol az élet karakterei és cselekményeinek súlya sokszor ijesztőbb, mint az elmeház szürke kulisszái mögött lejátszódó álomjelenetek... Annie egyedi látomásai és az elképzelt társ alakjának rétegei talán túlmutatnának a hétköznapi élet szürkeségén, semmi több nem lenne, mint a bolond fruska. Jól van e ez így? Határozottan nem. Tehet e ellene bármit? Talán nem.
Azok, akik sosem részesültek Annie különlegességének élményében, gyorsan elítélnék, mint egy másik dimenzióból érkezőt... Azok, akik nem merik megismerni az elképzelt társat, megérteni jelenlétének fontosságát, egyáltalán Anniet, csak egy újabb "különleges" történetnek látnák, miközben ő egy egész világ lírai titkát cipelheti magával... Egy meg nem mentett, sérült, felnyársalt kislány világát.
Az élete olyan lenne a biztonságot nyújtó falakon kívül, mint egy költői képzelet születése és elhalása közötti idő, ahol a szavak és gondolatok összeolvadnak, megtörve a lét szabályrendszerét. Vajon a valóságban is megtalálná azt a lírai harmóniát, ami az ő sajátos világában létező? Az ő sötét utazása a valóságba talán megzenésíti azokat a rejtélyeket, amelyeket eddig csak a gyermeki én emlékezete őrzött...

---

Nem csak, hogy nem várta meg, hogy elfogyasszam a reggelimet, még énölelésre is kényszerít. Hát ez igazán fasza. - Viszket az orrom. - szólok utána, de egy lapos lesajnáló pillantásnál többet nem kapok. Most nem tehetek mást, mint hogy megvárom, amíg befejezi azt a szart, amiért ide vonszolt minket, aztán majd leordítom a fejét, hogy elmenjen a kedve az ilyen kora hajnali kínzásoktól. Ha lemaradok miatta a tízórairól, biztos hogy ő lesz az első, akinek lenyomom a torkán az ujjaimat... Boom-boom, nyanya!
- Timmy, egy pillanatra se hagyj itt! Ezek bolond... ok!? - búgom oda vállam fölött a zöldfülűnek mellettem. Az arcán látom, hogy kurvára nem érdekli mi a bánatos faszért vagyunk most itt, meg neki aztán tényleg mindegy, hogy melyik szobában sunyiskodik. Tim valamiért enni sem szokott... Lehet, hogy csak kísért a hülye gyerek!? Ezen elgondolkodva pásztázom őt, mikor a nővér kifárad és helyette egy fiatal gyerek lép be hozzánk. Oldalra biccen alsó állkapcsom, ez valami egészen új módszer? Mit csináltam? Büntetés, vagy jutalom? Rendesen elnyújtózik az a bizonyos "ok!?"
- Eltévedtél? - kinevetem. 
- Igen… Nem! Mármint nem azért jöttem, hogy... Nem! Én csak azért jöttem, hogy … - és ennek szavazati joga van, kedveseim. Egymáson morzsolgatom ajkaimat, de azért kíváncsian figyelem, hogyan toporog egyhelyben. Sértve érzem magam! - Be-beszélgetni jöttem... - velem!?
- És tudsz is? Mármint beszélni. - hihizek utólag, nem szégyellem.
- Igen-igen... Csak nem tudtam, hogy kezdjek bele... - le sem veszi rólam guvadt szemeit. Mégis mi a picsát tudnék csinálni vele ebben a zsákban!? Attól fosik ennyire, hogy pogózni fogunk, vagy megharapom a fülét, megfejelem? Mi a szar?!
- Rendesen be vagy szarva. Na csüccs! Ha tudom, hogy jössz, kiöltözök... - mérem végig a zubbonyt magamon. Pár másodperccel később éles nevetésem visszhangzik a falakról, hallom Tim röhögését is. A srác közben óvatosan kihúzza a széket szemben velem, helyet foglal. Eltátott szájjal mered előre, a kezében szorongatott akta kettőnk között csattan az asztalon.
- Lehetőséget kaptam rá, hogy... Azt mondták, hogy te tudsz visel... Hogy veled lehet beszélgetni kicsit. A vizsgamunkámhoz kellene az, hogy... - tudok viselkedni? Elfordítom a fejem, elgondolkodom ezen. Jól viselkedtem? Ez a véleményük rólam? De ha így van, akkor miért nem jutalmaznak meg érte? Hiszen ez így működik, vagy?
- Azt hittem, hogy a tévétől, vagy valamelyik rádiótól jöttél... - vágok a saját szavamba. Néha olyan hangosan beszélek magamban, hogy megtéveszt, mi az, amit kimondtam. Sweet dreams, bárcsak...
- Sajnálom... - tényleg úgy néz ki, mint akit bántja, hogy nincs háttérstáb meg ilyen szirszarok, rosszul érzem magam miatta. Rögtön nemleges irányba csóválom a fejem, beleszédülök, olyan gyorsan teszem.
- Semmi baj! Nem tüntethetnek mindenkiért... De azért cuki lett volna, ha nem is tudom, hozol magaddal egy pár embert, aki kíváncsi rám... A nevemet kántálják és törtetnek a szabadságomért... Buta kislány! - lefelé görbítem felső ajkamat, a plafon fele nézek.
- Nekem azt mondták, hogy a te ügyeddel nem foglalkozik már senki... - változik a mimikám, félmosoly, félbánat. Jellemző rám. Biztosan egy zseni a srác, hogy ilyen lazán lehány a nemtörődömség bűzös, ragacsos, tapadós...
- Igen? Hát ez nem túl jó hír Kisember. - felhúzom az orrom egy hirtelen rángás erejére.
- Minek neveztél? - mintha nem tudná eldönteni, kinek szóltam. Timre sandítok.
- Kölyök fejed van, a nevedet nem árultad el... Valahogy szólítanom kell téged, Kisember. Attól kialakul a kötődés... Bár szerintem ez kamu, ha akarom egy arctalan senkit is tudnék szeretni, egy démont. Ne fogd rám, ha bajod van a sötét témával! Te jöttél ide... A név is csak egy izé. - ingatom a fejem lányos zavaromban.
- Jó, de mi egyidősek vagyunk! - hátra hőkölve, értetlenül mered rám. Az nem lehet...
- Miért, hány éves vagy? - kuncogok.
- Huszonhat. - indulatos.
- És én is annyi vagyok? - szemöldökeim szomorú ívben találkoznak, a tekintetem közöttünk cikázik. Mikor lettem huszonhat?!
- Ezek szerint... - int karjával az akta felé.
- De nem volt tortám... - csüggedten rángatózik a vállam. Pontosan mennyi is hiányzik a szórásból? Kurvára bosszant, hogy még egy rohadt kekszet sem kaptam! Nem sírhatok, Timnek igaza van.
- Itt az áll, hogy megölted a szüleidet. Megkérdezhetem, hogy miért? - lefelé meredten maradok. Az asztal sarkán van egy kopott pont. Pont? Csík. Vajon milyen erősen kellett kapaszkodnia ahhoz, hogy felszántsa? És mivel? A körmével?
- Miért öli meg bárki a szüleit? - ha a körmével tette, akkor biztosan bele is szakadt.
- Fogalmam sincs... - felnézek rá, de a fejem és minden további semmirekellő részem görnyedve hagyom.
- Te piszok mázlista. - alsóajkamba harapva nézem őt, fészkelődni kezd. - A milliomos kisherceg... - dúdolom.
- Nem vagyok gazdag... - tiltakozik, bár ha bíróságon lennénk, kinevetnék érte.
- Ostoba... - tudálékosan kacarászok.
- De hát én tényleg nem... - előre hajol, az asztal fölé. Kedvem támad megleckéztetni, de ahhoz túl cuki! És legalább többet mond annál, mint hogy "reggeli bogyó", meg "emeld fel a nyelvedet."
- Csak buta vagy, de attól még nyertél. Barátnő, vagy barát? Előbbi lehetek, utóbbit eljátszhatjuk. - elsötétedik tekintetem, szélesedik mosolyom.
- Menyasszonyom van! - felháborodott?
- Ó. - döntse el mindenki, miért nyögtem bele ekkorát a képébe.
Megköszörüli a torkát, olvasgat, lapozgat.
Ránk telepszik pár néma másodperc. Időre van szükségünk? Ejnye!

---

- Itt az áll, hogy idilli környezetben nőttél fel. - fészkelődik.
- Akkor minden bizonnyal úgy is van. Mi a kérdés? - felső fogsorom villantom, ahogy alsó ajkam tépázom. Vérezni is lusta...
- Annie? - előre dől.
- Annie... - meghatódottan engedem keresztül áramlani érzelmek ezreit arcomon, nem érdekel milyen pofát vágok. - Ezt a nevet már régen nem hallottam... utoljára talán anyám sikította, mielőtt elvágtam a torkát. - az emlék frissen, ropogósan villan fel fejemben, homályosít minden mást körülötte. Újra nyikorog a padló és besüvít a szél, szívemben bomba robban... Elönt az adrenalin, ujjak marnak a karomba, a tarkómra térdel valaki.
- Miért...? - hallom a fiú hangját, de nem figyelek rá. Ahhoz túl mélyre merülök...
- Az apám akkor is elvert, ha csak rosszul néztem rá valakire. De mit csinál egy kislány, ha öreg faszok néznek a combjára? Az első pofon után tudtam, hogy kedvét leli benne... Az látszik a szemedben, ha valamit élvezettel csinálsz. És így is lett... Belenyomta a fejem a wc-be, szíjjal simogatta a hátamat. Is. És nap végén nevettünk... - vontatottan fordítom felé az arcomat, széles mosollyal dalolászva életem történetét. Azt, ami senkit, de senkit sem érdekel. Tim kivétel.  
- És édesanyád nem védett meg? - ha érdekelne, biztosan foglalkoztatna, milyen érzelmekről szimulál, de én nem vagyok bolond!
- Úgy nézek ki Vidámfiú? A drága mamucika... Ha éppen aludt amikor belógtam, ezer örömmel felébresztette. Ő volt az én két lábon járó kényszerzubbonyom. Lefogott, betömte a pofám, hogy kussoljak. Belém is rúgott, mert csak... Megtömött, ha nem ettem... Ha többet ettem, ledugta az ujját a torkomon. Ó és kaptam tőle egy forró emlékeztetőt is! - kuncogok, bár jobb szemem sarkában homályosul a látásom. Remélem nem fogok sírni, mert az rendesen elbaszná a napomat!
- Megégetett? - beletúr a hajába. Nem erre számított?! Egy diliházban? Ez egy ufó...
- Ja? - unottan billegni kezdek jobbra-balra.
- De ez nem így van leírva ide. Mi... Ezt itt tudják? Ez enyhítő körülménynek számíthatna... Miért nem szerepel ez az akkori vallomásodban? - épp a jobb farpofámon egyensúlyozva kap el az utolsó szavaival.
- Hinnél egy drogos libának, aki az imént megölte a szüleit? - felhúzott állal hallgattam, visszabillentve a seggem a helyére.
- Igen, ha ezt tudom... - ha ez megint valami szar vicc a kollektíva részéről, valaki ma este meghal...
- Jaj, kussolj már! - kurjantom el magam, vállammal dörzsölve államat.
- Bocsánat, én csak... - kisebb lesz, biztos megijesztettem.
Tényleg kibaszott ijesztő lehet egy ötven kilós zsákbamacska.
- Nem neked mondtam! Tim belepofázik mindenbe. Hülye gyerek... - suttogom.
- Ki az a Tim? - most tényleg sértsem meg, mekkora bunkóság tőle, hogy nem mutatkozott be neki!?
- Ez a kis nyomi. - bökök állammal a hátam mögött ácsorgó pöttömre. Ismét a csend uralja a termet... A szembogarai fel-alá futkosnak. Kit keres!?

---

- Öhm, van pár kérdés, amit fel kellene tennem... - elővesz egy félig gyűrt, valamivel leöntött, szemlátomást ragadós fecnit a kupacból. Hol azt, hol a kutatóját pásztázom.
- Csupa fül vagyok! - milyen udvarias, hogy az engedélyemre vár?
- Milyen sűrűn látogatnak? - nem néz fel rám, nekem pedig eszembe sem jut ennek az okát keresni.
- Tim soha nem megy el... - lesek a cukorborsóra, bájos somolygással imitálva az iránta érzett fura szeretetem.
- Azt, azt írja itt az aktádban, hogy két ápolót is bántottál. - felnéz rám, tehát engem lát. Milyen különleges képessége van Timnek, hogy őt sosem zavarják!? Én is akarok ilyet! Picsába!
- Az egyik megérdemelte! Azt nem sajnálom! - sértetten csattanok fel. Dühítő, hogy más hergelése miatt végül én vagyok a szar, akit egy életre fehér falakkal választanak el a normálisnak csúfolt átlagostól. Miközben a drága szülőkön kívül soha nem bántottam senkit... Azt a tizenhárom esetet leszámítva. De mindenki életben maradt és a nap végén ez számít, nem!?
- Miért? - szemöldökei olyan magasra ugaranak homlokán, hogy félek, hirtelen lábuk kél és kiszaladnak a szobánkból. Az elképzelt útvonaluk után nézek...
- Kinevette az egyik dalomat. - még a kósza-szemöldökök lábnyomait figyelem, de a szám már jár.
- És a másik mit csinált? - faggat.
- Hát útban volt... - ezúttal én krákogok, mint egy dögleni készülő varjú, ami lenyelt egy harcos csigát.
- Szökni próbáltál? - azt hiszi ilyen hülye vagyok!? Vagy kevésbé fontos? Meg fognak menteni! Megérdemlem! Eljön értem... Valaki.
- Nem, pisilni siettem. - lesütöm szempilláim, a térdemet bámulom bambán.
- Eltörted az egyik karját... - nevet? Felveszem a szemkontaktust vele, nehezemre esik eldönteni, hogy mulatságosnak tartja, vagy rémisztőnek.
- Máskor udvarias vagyok, ez nem fair... - kellemes érzés kifejezetten nem ripacskodva védekezni.
- Ha kiszabadulnál... - értem már, miért tartott szünetet, mielőtt ismét kérdezett.
- Amikor. - kijavítom egy üres görbével a szám sarkában.
- A-amikor kiszabadulsz innen, mi lesz az első dolgod? - most mondjam, hogy megkeresni a mennyasszonyát?!
- Zabálni. Karamellás popcornt és vattacukrot. Visszamenni a cirkuszba... - utóbbi emlékében fürdőzve egy sejtelmes, mélabús mimika kúszik arcomra.
- Miért akarsz cirkuszba menni? - felkönyököl az asztalra.
- Milyen fasz kérdés ez!? - kinevetem, de nem nézem őt. A sátor alatt járok, látom a Vöröset. Csodálom és hagyom, hogy elragadjon a mindig vonzó bűvkörébe... Párszor láthattam, felbukkant a palotámban, de sosem maradt sokáig. Hiányzik a nevetése! És a gyógyszerem... Az egyetlen gyógyír minden bajom forrására. Segít átjutni a portálokon... Meglátni a valódiságot.
- Nincs túl sok időnk... Én meg azt sem tudom... - mikor állt fel? A székéről.
- Tudom, hogy szörnyűnek tűnik, de valójában nem az. Ez egy hófehér palota, ami tele van katonákkal és szobalányokkal. Mindenki kiszolgál! Én vagyok a hercegnő, ezért elbújtattak... De úton van már értem. Tudom. - komolyan megsajnáltam, hogy megsajnált!? Érzelmi a hurok, amibe belekerültem... Szédítő, de bizsergető is. Érezni valaki iránt, bárki iránt, valamit, tényleg, akármit...
- Nem tudom Annie, nem biztos, hogy jönni fog... - az izom az orr és a száj között durván rángatózni kezd. A Kisember egyetlen szerencséje, hogy élvezem a társaságát. Kihúzom magam, mielőtt úrihölgyként felelném;
- El fog jönni. - magamat sem győztem meg.
- És, hogyha nem jön senki? - előre révedek. Kedvem lenne megtaposni a száját azért, hogy hagyja, hogy utolsó mondatként ez a kérdése lebegjen fejem fölött, ameddig csak élek.
- Akkor megbaszhatom magam. Mi a szart mondjak erre? - hangosabban nevetek, mint ahogy szoktam. Nem is vagyok abban biztos, hogy ez nevetés. Hisztérikus sírás lesz? Kiderül, ha hagyom, hogy a testem döntsön helyettem. Gyűlölöm, hogy még mindig viszket a légzőszerv a pofám közepén.
- Nekem most... - nyitják az ajtót. - Nem tudom, hogy engedik-e, hogy... De ha igen, akkor vissza jöhetek? - hirtelen nézek rá ismét. Meg kell jegyeznem az arcát, mert ha a királyságunk bővíteni fogjuk, nem eshet áldozatául a csatáinknak...
- Ha hozol nasit és gyertyát, hogy megünnepeljük az elmúlt születésnapokat. - duzzogva kontrázok.
- Nagyon sajnálom... - terelő karok rángatják, idegesíteni kezd, milyen durván érnek hozzá.
- Kisember, mit sajnálsz? - felkelek ülőhelyemről, láthatatlan erő és persze Tim buzdítása motivál, hogy közbeavatkozzak. Ne bántsátok...
- Hogy a szüleidet nem kapták el időben... - kiabálnia kell, hogy még halljam, mielőtt becsapják mögötte az ajtót. A síri csend fojtogatni kezd, micsoda groteszk valóságba keveredtünk, hogy a láthatatlan jelenségek is ölhetnek, mint a csend. Tim felé fordulok, szemei ragyognak, gomolygó sziluettje alól nevet rám.
- Elkaptam én őket. - búgom, sietősen rázva a fejemet, függőleges irányban. - És még nagyon sok köcsögöt el fogok kapni! - téged is.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történetedet olvasva azt hiszem én sem tudtam eldönteni, hogy drog hatása alatt állok, vagy sem. Egészen más elmeállapot az, amiben Te létezel, Clown Princess, s elég mély vízbe kell fejest ugranunk, ha meg akarjuk érteni ennek okát, hogy miben gyökerezik az a bizalmatlanság, de leginkább a szándék, amivel más emberek felé viseltetsz, s amelyek tettre sarkallnak téged. Szokták mondani, hogy kecskére nem bízunk káposztát, szerintem néhány emberre a saját gyerekét sem lehet. Pontosabban nem hogy a saját gyerekét nem szabadna rájuk bízni, inkább nem is szabadna családot alapítaniuk, ha nem értik meg, hogy az a gyerek nem a saját szórakoztatásukra, rosszabb esetben sötét, karcos vágyaik megélésére szolgál, hanem fordított a helyzet. Egy szülőnek kellene élnie a saját gyerekéért, mindent megadni neki és a legjobbat kívánni. De a Te szüleid erre már... Nos, nem alkalmasak.
Ezek után a következő ember azon a bizonyos képzeletbeli - vagy valós? - listán nem más, mint a herceg, aki ugye száz százalékig tuti biztos, hogy létezik. De lehet, hogy nem szőke, és fehér lova sincsen. Még az is lehet, hogy királysága sem. Legalábbis nem olyan, mint amilyen a tündérmesékben létezik. De a herceg maga akkor is létezik, igaz? Menj és találd meg... Vagy várd meg, amíg megtalál.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!