Ruby-Rae & Austin

Csak azért nem tűnt úgy, mintha hangyabolyba ültem volna, mert utálom, ha hülyének néznek. Ez tartott vissza attól is, hogy ne álljak fel a helyemről és járkáljak a vonat egyik végéből a másikba, mert két és fél órán át egy helyben ülni egyenlőnek tűnt egy kínzással. Autóval valamiért sokkal rövidebbnek tűnt ez az út New Haven felé, amikor az egész családdal elmentünk megnézni az egyetemet, hogy segítsenek beköltözni a kollégiumba. Most azonban már határozottan azon gondolkodtam, hogy mit kellene tennem azért, hogy ki tudjak könyörögni egy saját autót anyáéktól. A könyörgés része talán még nem is lett volna baj és ha elég jól viselkedem, akkor tényleg hajlandóak lettek volna venni nekem egy autót, de annak a fenntartása nem annyi volt, mint Penelopét etetni, ami nemes feladatként egyébként is Dakotára lett hagyva, mióta megkezdődött az egyetem, mert ő felel a görénykéjéért, akkor tud egy kicsit vigyázni Penelopéra is. Nyilván ha nem basznak ki az egyetemről, akkor itt évekről van szó, de ha sikerül kitalálnom, hogy hogyan tudok összeegyeztetni valamilyen munkát az egyetemi órákkal, akkor idővel talán lakást is bérelhetek valahol az egyetem környékén, ahová Penelopé is beköltözhet.
Annyira képlékenynek tűnt minden, én pedig olyan formán nyitott voltam ezekre az újdonságokra és lehetséges megoldásokra, hogy nem akartam már a legelején azt mondani, hogy márpedig én vissza fogok költözni New Yorkba. Nyilván az öcsém és a két anyám miatt nem fogom at mondani, hogy elhúzok a világ másik végére, de ha ebből a szempontból nézzük a New York és New Haven közötti utat, akkor az a két és fél óra igazán kibírható. Könnyű volt ennyire felelőtlenül gondolni ezekre a kérdésekre, mert az egyetemen nem igazán volt, aki számon kérhetett volna rajtam bizonyos dolgokat - és itt most nem a professzorokra és tanárokra gondolok. Ők felkészítettek rá, hogy nem fognak minket kímélni, mert a szakmánk sem a láblógatásról fog szólni. Azok a gépek, amiknek a tervezéséért felelni fogunk, nem plüss állatkák lesznek, amiknél még kifejezetten vonzó is lehet, hogy mondjuk két állatfajtát kevernek és egy a képzeletünk szüleményének tekintett verzió jön létre. Ezzel szemben rajtunk emberi életek is múlhatnak. Adott esetben rengeteg egyszerre.
Amikor végül a vonat begördült a pályaudvarra, úgy sprinteltem az ajtó felé, mintha fontos elintéznivalóm lett volna. Valójában csak bárhol jobban éreztem volna magamat, mint egy helyen üldögélve abban a konzervdobozban, amit vonatnak szokás hívni.
A hazajövetelem apropója igazából egy tök mellékes dolog volt csupán, ami miatt nem tudtam ugrasztani sem anyáékat, sem az öcsémet, aki amúgy is jobban teszi, ha az iskolában okosodik, vagy épp a sportösztöndíjáért dolgozik. A soron következő legmegbízhatóbb ember pedig egyértelműen Rue volt. Akire mondhatni az utolsó pillanatban csörögtem rá, azzal, hogy sürgősen értem kellene jönnie a pályaudvarra. Ennyi erővel persze foghattam volna egy Ubert, ugyanúgy hazaértem volna. De nekem inkább Rue társasága kellett, akinek az autóját némi keresgélés után szúrtam csak ki az egyébként taxikkal tömött parkolóban. Komótosan sétáltam felé, igazából örülve a ténynek, hogy értem jött és nem mondta azt, hogy neki ma erre nincs ideje. Még annak ellenére sem, hogy egyébként a kommunikáció elég nehézkes volt mostanában közöttünk - és főleg nekem köszönhetően.
- Szia Rubyrue! - Köszöntem oda, amikor hallótávolságon belülre kerültem, s a mellettem guruló bőröndöt elengedve olyan közel léptem hozzá, hogy ha engedte, meg tudjam ölelni. - Kösz, hogy jöttél! - Tényleg hálás voltam, lényegében egy csomó unalmas percet spórol meg így nekem, mert nem egy újabb buszon kell zötykölődnöm hazáig, hanem van társaságom is. - Meghívjalak valamire? Ettél már? - Meg akartam neki köszönni valamilyen módon a segítséget, ami egy közös ebéd keretében még jól is hangzik.
- Azt hittem sosem szállok le. Baromi hosszú az út. - Amit ő is megtapasztalt volna, ha jön velem a Yalere. Őszintén szólva még mindig volt bennem némi tüske azt illetően, hogy ez nem így alakult, de nem volt mit tenni. Rue jövőre is megpróbálhatja, én meg ott várom majd. Valami ilyesmi. - Bedobom a cuccom, aztán jövök, jó? - Az első ülés felé intettem, jelezve, hogy nyugodtan üljön be. Én meg tudom oldani magamnak a bőröndöm és hátizsákom bepakolását a csomagtartóba. Csak ezen logisztikai részlet elintézése után szálltam hát be az anyósülésre. - Itthon mi volt a helyzet amíg nem voltam? - Helyére kattant a biztonsági övem, én pedig Rue-t figyeltem, próbálva kitalálni, hogy mit gondolhat most azokról az üzenetekről, amelyeket nem válaszltam meg neki.

709 | vigyél haza | outfit | dean - bonnie & clyde | Ⓐ