- Hajlamos túlgondolni dolgokat, rágódni olyan szituációkon, amelyeket nem tud megváltoztatni. Szorong a jegyei miatt és azért, hogy ne okozzon csalódást másoknak, különösen a szüleinek. Édesapjával fesztelenebb a viszonya, mint az édesanyjával, aki elég éles szemmel ellenőrzi, hogy mennyit tanul.
- Nehezen fejezi ki az érzéseit, vagy ha valami nehezére esik. Jellemzően inkább erőszakkal ráveszi magát, hogy végezzen el olyan dolgokat is, amelyeket egyébként halogatni szeretne. Nem ritka, hogy a tanulnivalói fölött is sírdogál.
- A kortársaival könnyebben megérteti magát, mint a nála idősebbekkel. Ettől függetlenül mindenkivel igyekszik tisztelettudó lenni és nem belemászni más privát szférájába.
- Intelligens, okos fiú, aki sokat tesz azért, hogy mások is ezen a véleményen legyenek róla. A kedvenc tantárgya a matek, amiért őszintén lelkesedik. Érdekes módon fizikából gyengébb tanuló, habár minden természettudomány érdekli. Nyelvtanból sok apró hibát szokott véteni.
- Sokáig elválaszthatatlanok voltak a bátyjával, a különböző érdeklődési köreik miatt azonban  generálódott közöttük némi verseny, amit valójában nem is a fiúk akartak elkezdeni. Hyuk nem sportos típus, szereti ugyan a zenét, de nem tudná olyan szinten űzni a táncot, mint a bátyja.

- Mióta összeveszett a legjobb barátjával, nagyon egyedül érzi magát. Többször vált már az iskolában néhány kötekedő srác áldozatává. Vagdossa magát, amit a szülei sejtenek ugyan, a bátyja viszont nincs tisztában vele.
- Széles érdeklődési köre van, amiről általában akkor beszél, ha előbb megkérdezik. Ha valami nagyon megfogja, jellemzően beleássa magát a témába és igyekszik minden elérhető információt megismerni vele kapcsolatban.
- Az a típus, aki vágyik rá, hogy segítsen másoknak, miközben neki van leginkább szüksége a segítségre. Ha valaki megkéri, hogy nézze át vele a házit, vagy segítsen megoldani a matek feladatát, bátran vállalja a feladatot. Nem vár dicséretet vagy elismerést ezért, önző emberek ezért könnyen kihasználhatják a szerénységét és elkötelezettségét.
- Tíz éves kora óta minden születésnapjára azt kéri, hogy fogadjanak örökbe a nevében egy állatot az állatkertből.
- Rendezett, nem hányja el a dolgait és nem jellemző rá, hogy elhagyna bármit is. A szobájában is mindennek megvan a helye, s még ha tanulás közben idővel káosz is kerekedik körülötte, nem tér úgy aludni, hogy ne pakolna el maga után.

- Jó emlékezőképessége van, az adatok és jelentéktelen tények ugyanúgy megragadnak a fejében, mint az emberekkel kapcsolatos apró részletek.
- Kisebb korában törpepapagájt szeretett volna tartani, az édesanyja azonban nem kedveli a madarakat. Azóta megváltozott a véleménye, egyáltalán nem szeretne már háziállatot.
- Nagy döntések előtt sokat hezitál, mindig inkább más véleményére támaszkodik, általában amúgy is a szülei döntenek helyette. A depressziója miatt nem igazán lelkesedik, vagy tervez a jövőjét illetően, ezért is kapaszkodik olyan dolgokba, amelyeket más emberek találnak ki, vagy javasolnak számára.
- A gyomra nem bírja a nehéz ételeket, válogatós, ugyanakkor sosem volt baja vele, ha meg kellett ennie a zöldségeket. Ha túl sokat eszik, álmossá válik, ami akadályozza a tanulásban, ezért jellemzően csak csipeget. Alkata vékony, már-már törékeny.
- Tapasztalatlan a szerelemben, tetszettek már neki lányok, de utoljára óvodában merte megszólítani a neki tetsző kislányt. Csókolózott már, de komoly kapcsolata még nem volt.

Még egyszer rápillantottam a telefonom képernyőjére, mielőtt elsötétült előttem a készülék. A bátyám "visszahívlak" üzenete változatlanul az utolsó felém kommunikált dolog volt a részéről, ezt pedig órákkal ezelőtt küldte. A New York és Korea közötti tizenhárom órás időeltolódás pedig arra enged következtetni,  hogy ma már nem fog keresni. Sóhajtva nyomom a zsebembe a mobilt, majd nyúlok a kilincs felé. Sem a feljárón, sem az előszobában nem emeltem meg a tekintetemet, jórészt a lábaimat bámultam. Édesanyám hangja valójában nem ér váratlanul, amikor belépek az amerikai stílusú konyhába.
- Hyuk-a, megérkeztél.
- Mhm. - Bólintva állok elé, a kezem erősebben kulcsolódik a vállamra simuló hátizsák pántjára. Előre tudom, hogy mindjárt ki kell vennem belőle valamit.
- Ma kaptátok meg a próbavizsga eredményeit, igaz? Hadd nézzem. - Felém int a kezével. A szemöldökei között apró ráncok húzódnak, vagy az egész napos stressztől, vagy mert sejti, hogy nem lesznek hibátlanok az eredményeim.
Leülök vele szemben, majd kihúzom az enyhén szamárfüles papírokat a táskámból. Amíg ő a kijavított feladatokat nézegeti, az én pillantásom az étkezőasztalra szegeződik. Az asztal alatt az ujjaimmal babrálok, az egyik körmöm mellett már annyira kikezdtem a bőrt, hogy enyhén vérezni kezdett. Heteket kellett készülnöm ezekre a dolgozatokra, amelyektől már csak a gondolatukra is visszatér a migrénem, ami a megírásuk közben hasogatta a fejemet. Tudom, hogy nem szabad másra fognom a hibáimat, a világ összes tanulását elrontja viszont, ha az osztálytársaim szerint ettől stréber leszek és újra megvernek a tornacsarnok és a rajzszertár mögött.
- A matek hibátlan, mint mindig. - Nem mondja, hogy ügyes vagyok, vagy büszke rám, csak a szája sarkának görbülete utal némi elégtételre. Néhány másodperc erejéig emelem csak meg a pillantásom, hogy ezt lássam. Amíg tovább lapozgat, én a csuklómat dörzsölve várom a továbbiakat.
- Miért ejtettél a nyelvtanban ilyen pontatlanságokat?
- Eltévesztettem...
- Ezt már megbeszéltük! Ha orvos leszel, nem téveszthetsz csak úgy el dolgokat. - Feszült sóhaj tör ki belőle. Míg ő másodpercekre lehunyja a szemét, én addig nyomom a körmeimet a csuklóm bőrébe, amíg apró, félhold alakú nyomokat nem hagyok velük. A nyelvembe harapok, mielőtt kitörne belőlem, hogy talán nem is akarok orvos lenni. Hogy attól félek - egyenesen rettegek -, hogy cserben hagyom őt, a betegeket, mindenkit.
Összerezzenek, amikor kattanva becsukódik mögöttem egy ajtó, aminek észre sem vettem a kinyílását. Apa mély hangja egyszerre nyugtat meg és kelt bennem feszültséget, mert tudom, hogy most miattam fognak összekapni.
- Seo-jin, ne idegeskedj annyit a jegyein. A kilencven százalék is kiváló teljesítmény. - Apa keze finoman landol a tarkómon, ujjai a tincseim közé simítanak. A világ leggonoszabb fiának érzem magamat, amiért arra vágyom, hogy csak vele legyek. Kettesben ő meg én, meg Dong-ju a bátyám, amikor hazajön a turnékról, amelyeken fellép.
- Menj a szobádba, Dong-hyuk.
Úgy teszek eleget a kérésnek, hogy közben nem emelem fel a pillantásomat a padlóról.

- Hé, hova sietsz?
- Mi van, most nem jön érted anyukád? - Mielőtt megmozdulhatnék, érzem ahogyan a hang tulajdonosa megragadja a táskámat, én pedig hátra tántorodom a rántás miatt.
- És ha igen? - A hangom olyan bizonytalanul bicsaklik meg, hogy már-már jogosnak érzem a nevetést, amit az évfolyamtársaimtól hallok.
- Nézd már, megtalálta a hangját. - A fiú megüti a tarkómat, amitől előre billen a fejem. Érzem, ahogyan forró könnyek áztatják az arcomat. Utálok sírni. Főleg előttük. Csak még nagyobb viccet csinálnak belőlem, én pedig még szánalmasabbnak érzem magamat. Nem vagyok elég gyors, hogy meneküljek, sem pedig elég erős, hogy szembe szálljak velük. Úgy érzem magamat, mintha egy sötét árok mélyéről kellene megpróbálnom visszamászni az útra, kapaszkodó, vagy segítség nélkül. Nincs kéz, amit megfoghatok, hogy segítsen kihúzni. Lassan már abban sem hiszek, hogy van értelme kimászni. Lehet, hogy nincs is odafent semmi, amiért megérné, csak egyre és egyre lentebb van.
- Hát itt vagytok! - Újabb három alak tart felénk, én pedig kis híján azt kívánom bár villám csapna belém és ne kellene kibírnom, ami most következik. Ismerős forgatókönyv ez, hamar a földre kerülök, az engem érő rúgásoktól pedig négykézlábra is alig tudok emelkedni.
Vérző szájjal, fájó bordákkal, tántorogva menekülök, ki tudja hogyan. Hangosan, hörögve jutok levegőhöz, valójában meg sem hallom a mögöttem felhangzó kiáltásokat, csak a lökést érzem, aztán az aszfaltot a kezeim alatt, amelyekkel tompítani próbálom az esést. Fény villan az arcomra, csattanás hallatszik, aztán vészjósló csend marad csak.
Remegve pillantok fel, próbálom kivenni a szemeim elé táruló homályos képet. A könnyeimen át nézem a villanyoszlopnak ütközött autót és a motorháztetőből szivárgó halvány füstöt.
Túl ismerős az autó és a rendszám. Hiszen a legjobb barátom háza előtt szokott parkolni.


"A legközelebbi jobban sikerül majd." Újra meg újra ott visszhangzanak a fejemben a fizika tanár szavai. Esélyem sincs már osztályelsőnek lenni az idei év végén. Abban sem vagyok biztos, hogy a jegyeim elég jók lesznek ahhoz, hogy egyetemre menjek majd. Talán újra kell érettségiznem. Remegve tör elő belőlem egy sóhaj, amit senki nem hall, csak az asztalomon fekvő, kijavított dolgozat. Az évfolyamtársaim beszélgetései a terem minden sarkából felém morajlanak, én mégis csak a fülemben dobolva visszhangzó szívverésemet hallom. Ismerős, zsibbasztó érzés kerít hatalmába, én pedig nem gondolkodom tovább. Lecsatolom a csuklómról az órámat, ami sötéten alkot kontrasztot az alatta fekvő dolgozat fehér papírjával. A tolltartómba nyúlva emelem ki onnan a pengét, aminek nem is szabadna ott lennie. Anyának legalábbis megígértem, hogy nem csinálom többet, de hiába a bensőmet mardosó betartatlan ígéret, a penge végigszánt a csuklómon. A fejemet betöltő zúgás és a fülemben doboló szívverésem pedig enyhülni kezd. Az érzés azonban csak néhány másodpercig tart, amíg nem érzem, hogy kicsúszik alólam a székem.
Megrendülten pillantok fel, és már épp parancsolni akarok a lábaimnak, hogy talpra küzdjem magam, amikor a bátyám keze a galléromra szorítva fel nem ránt.  - Dongju. - Akarom mondani, de alig jön ki hang a torkomon. Még a testemet sem sikerül egyensúlyba hoznom, mialatt ő végig rángat a tantermen, az osztályban tartózkodó diákok meglepett kiáltásai között. Puffanva ütközik neki a hátam a terem végében lévő alacsony szekrénysornak és úgy érzem minden levegő elhagyta a tüdőmet.
- Megőrültél? Mi a fenét csinálsz?
Kinyílik a szám, hogy válaszoljak a bátyám kérdéseire, de mégsem sikerül kinyögnöm egy szót sem. Mert nincsenek válaszaim.

Sosem éreztem még hasonlót, mint itt, a tetőn ülve. Talán soha nem is borzolta még úgy a hajamat az esti szél, mint most. Tavasz illata van. Ha megkérdeznék, biztosan nem tudnám szavakba önteni, de úgy hiszem ilyen illata van a tavasznak. Annak az ígéretnek, hogy a fák, amelyeken apró rügyek jelentek meg, hamarosan zöldbe öltöznek és virágozni fognak. Hogy a nap ugyanolyan szépen, ha nem még ezerszer szebben süt majd az elkövetkező hetekben, mint ma. Nem érzem úgy, hogy ha lemondok erről, kimaradok valamiből. Valójában soha nem éreztem ennyire szépnek a világot, mint most. A távolban elmosódó fényeket, meg azt, hogy nem kell félnem tőle, hogy a holnap csúnyább lesz.
Hirtelen azon kapom magam, hogy nincs mire visszaemlékezni. Csak a rossz dolgok tolonganak a fejemben, amelyektől végleg meg akarok szabadulni. Nem jut eszembe, hogy önző vagyok, hogy rossz döntést hozok. Valójában nem félek attól sem, hogy haragudni fognak rám. Nem gondolok arra, hogy mit fognak érezni mások, mert én már rég nem érzem mindazt, amit kellene. Nyugodt vagyok, mert rég megszületett már bennem a döntés. Nem hirtelen felindulásból cselekszem és arra sem vágyom, hogy megmentsenek.
Az ujjaim a telefonomra simulnak, az üzenetet pedig szóról szóra, lassan írom meg.
"Köszönöm, hogy a barátod lehettem. Kérlek, ne haragudj rám."
Tartoztam neki ennyivel. A családomnak levelet hagytam, hát a legjobb barátom is érdemel egy üzenetet. Akkor is, ha örökké haragudni fog rám, akkor is ha soha nem olvassa el. Én azzal a tudattal megyek el, hogy elköszöntem mindenkitől.
A mobilom kijelzője idővel teljesen elsötétedett mellettem, én pedig tudtam, hogy egyelőre én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki tudja, hogy hamarosan nem leszek többé. Könnyek gördültek végig az arcomon. Talán a megkönnyebbüléstől, talán valahol mélyen mégis létezett bennem némi félelem. Lecsatolom a csuklómról az órámat, ami a betonon fekvő telefonom mellé kerül, ezúttal azonban nem a penge kerül elő. A cipőim súrlódva adnak hangot a tető kemény anyagán, az orruk szinte lelóg onnan. Félig már lent is vagyok, mondogatom magamban.
Próbálom egy utolsó pillantással befogadni mindazt, ami percekkel ezelőtt még olyan jó érzéssel töltött el. A város homályos, félig sötétbe burkolódzó körvonala, az autók folyamatos morajlása, amelyet olykor dudaszó, vagy sziréna zavar meg. A kép azonban túl homályos, az élek elmosódnak a könnyeimen át, a soha meg nem álló forgalom hangjában pedig semmi szép nincs. Mint ahogyan az életemben sem volt.
Pillanatokba telik csak, és nincs már más, csak a zuhanástól könnyű testem és az összeszorított szemeimen át mindent beborító sötétség.

Azelőtt tudom, hogy életben vagyok, mielőtt kinyithatnám a szemeimet. Ez a felismerés pedig olyan erővel nehezedik rám, mintha mázsás súlyt görgettek volna a mellkasomra. Nehezen veszem a levegőt, minden a tüdőmet szaggató ütemet a kórházi gépek sípoló-kattogó-csipogó hangjainak szimfóniája kíséri. A sejtjeimet elnehezítő düh csak azért nem borítja el teljesen az agyamat, mert a testem olyan pontokon is szúrva tiltakozik minden mozgás ellen, amelyekről eddig nem is tudtam. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, majd anélkül gördülnek le onnan, hogy bárki megállítaná őket. Abban reménykedem, hogy ha nem nyitom ki a szemeimet és nem szembesülök a valósággal, talán vége lehet még ennek. Talán akkor valaki, aki hatalmasabb nálunk embereknél és képes ilyesmire, mégis elveszi az életemet. Amit amúgy sem érdemlek már meg. Egyetlen dologra vágytam csak igazán és még azt sem érdemeltem meg. Hát nem dühítő, hogy még meghalni is képtelen vagyok?
Kíváncsiságból döntök úgy, hogy jelet küldök a kezem felé, hátha az ujjaim mozdulatából kiderül, álom-e ez vagy valóság. Mégis, szinte lemerevedek, amikor a kezem beleütközik valamibe, valami melegbe és élőbe. Valaki van mellettem. Ahogyan a neuronjaim lassan beindulnak, rájövök, hogy nem is az ujjam ütközött bele az illetőbe, hanem ennek a valakinek a keze végig az enyémbe simult. Vajon csalódást okoztam neki? Vajon bűntudata van? Azt sem tudom ki vigyázza az öntudatlan álmomat, most pedig szembe kell majd néznem vele. Ettől még a pulzusom is felgyorsul valamelyest, s az eddigi nyugalom amibe burkolóztam az életemet illető felismerésben, most hirtelen felbillen.
Lassan vagyok csak hajlandó kinyitni a szemeimet, befogadni az árnyas kórházi szobát és épp annyira billentem meg a fejemet, hogy felismerjem az ágyam szélére dőlő fej és sötét tincsek tulajdonosát.
Ha nem a bátyám kapaszkodna az ernyedten nyugvó kezembe, semmi nem lenne, ami életben tartana.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Téged olvasva még inkább bebizonyosodik az, hogy sosem tudni mi zajlik a másik ember életében, így nem árt kétszer is megfontolni hogyan bánunk velük. Mert kívülről egy visszahúzódó, de egyben segítőkész fiúnak tűnsz, akit időnként hajt a kíváncsiság, hogy új dolgokat fedezzen fel. Olyat, akire lehet számítani, ha valakinek szüksége van rád. De aki jobban megismer az azt is megtudhatja rólad, hogy mekkora nyomás helyeződik rád otthon és az iskolában is. Hogy mennyire igyekszel megfelelni, miközben ez lelkileg és szellemileg is megterhelő. A nap végén pedig kiderül, hogy bármit teszel, sosem lesz igazából elég, mert csak a hiányosságaidat emelik ki. Ezek rátelepszenek a hangulatodra, a jövőddel kapcsolatos terveidre, legfőképpen akkor, ha soha nem sikerül kiadnod magadból. Borzalmasan bánnak veled, ez pedig csak gyűlik és gyűlik, melynek sajnos meg is lett az eredménye.  
Sajnálom, hogy ilyen események vesznek téged körbe és kívánom, hogy a továbbiakban legyen olyan támaszod az életedben aki vagy ami megmutatja, hogy nincs veled az égvilágon semmi gond, mert egy nagyszerű srác vagy, és egyedül csak az a fontos, hogy magadnak bizonyíts.
Köszönöm, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!