Pontosan olyan vagyok, mint egy hétköznapi kamaszlány.
Reggelente alig ébredek fel a mobiltelefon csörgésére, hiába állítok be rajta legalább kilenc szundilehetőséget. Néha el is alszom és éppen beérek az első tanóra kezdetére - vagy kések egy negyed-fél órát. Anya ilyenkor veszekszik egy sort velem, apa viszont megértőnek bizonyul. Ezért inkább hozzá fordulok, hogyha kérdezni akarok a szüleimtől valami fontosat vagy éppen szükségem van tőlük valamire - leginkább zsebpénzre.
Amúgy, ha már az oktatásról van szó, engem már egyre kevésbé érdekel az iskola. Eddig ugyan szorgalmas lány voltam, sokat tanultam és igyekeztem jó jegyeket szerezni minden tantárgyból, mostanában viszont már nem annyira érzek rá késztetést, hogy jól teljesítsek. Az életben persze igen - leginkább természetesen a modellkedésben -, de abban valahogy minden sokkal egyszerűbben megy. Valószínűleg ezt a mérhetetlen kitartásnak köszönhetem, ami nem igazán hagyja, hogy félvállról vegyem a dolgokat - vagyis azokat, amik ténylegesen érdekelnek - és az sem hátrány, hogy sikerült még egy kis önbizalmat csempésznem magamba, ami jól is jön, hogyha a fényképezőgép elé kell állnia az embernek.
Persze, nem mindennap ilyen egyszerű.
Van, hogy bal lábbal kelek fel és a világot teljes feketében látom, a közösségi élményt pedig igyekszem minél messzebbre elkerülni - a látszat ellenére nem mindig vágyom baráti társaságra.
A közösségi média oldalak természetesen éppen ennek az ellenkezőjét mutatják rólam. Ott én vagyok az állandóan mosolygó, hétvégenként kirándulni vagy túrázni járó lány, aki az iskola után vásárolni megy a barátnőivel. Mondjuk, pontosan ezek miatt szoktak mások egy elkényeztetett fruskának látni, akinek a szülei mindent megadtak és ezután sem kell magának megdolgoznia a tökéletes életéért.
Nem állítom, hogy ez ne így lenne. Viszont az is biztos, hogy van még olyan oldala a személyiségemnek, amit senki más nem ismer rajtam kívül.

Mi lesz majd veled, ha mi már nem leszünk melletted? Anya gyakran használja ezt a mondatot, hogyha kérni szeretnék tőle valamit, bármit - engedélyt a lefekvési felüli kimaradásra, szülői igazolást egy ellógott órára, vagy egy kinézett ruha árát. Aztán csak felsóhajt, de mire bármi mást tudna mondani, apa megborzolja a göndör hajtincseket a fejemen és rám mosolyog. Onnantól már tudom, hogy nyert ügyem van - megint. Nem hiába mondja mindenki, hogy apja királylánya vagyok.
Mondjuk, egyáltalán nem lenne rossz, hogyha rajtam múlna az életem - ha semmire sem kellene engedélyt kérnem senkitől, pláne a szüleimtől, hogyha az iskolát is elfelejthetném idő előtt és a pénzt is én keresném meg magamnak, nem pedig havi utalást kapnék apától.
Persze, könnyű így az élet és nem is szokásom panaszkodni miatta, de amióta Rosie két nyelvtanóra között mesélt az egyik ismerőséről, akit megállítottak az utcán és szinte rögtön egy fotóstúdióban találta magát, gyakran elképzelem, hogy engem is felfedez valaki. Ma, holnap, holnapután - a lényeg, hogy hamarosan.
És milyen jól mutatnának a profi fényképek a közösségi médiás idővonalaimon.