Jack Connors(JC): Az O'Brien család hatvan évvel ezelőtt vándorolt el szülőföldjéről a távoli Kanadába. Akkor még nem sejtették, hogy unokájuk az egyik nagy tehetsége lesz az első számú hokiligának. Kérem, fogadják szeretettel a Rangers új csillagát: Declan O’Brient!
Taps, zene, Declan vigyorogva vonul be (szigorúan Rangers mezben és egy hokiütővel) és kezet fog a műsorvezetővel. Connors még rámutat, hogy ünnepeljék egy kicsit a fiatal sztárt, majd helyet mutat és mindketten leülnek.
Declan O’Brien(DO): ezt neked hoztam, de nem ingyen
mondja vigyorogva, a nézőtér nevet, JC pedig kicsit meglepődve veszi át az ütőt.
JC: jól van, szeretem a kihívásokat. De előbb beszéljünk rólad. Mennyire vagy képben még az írkultúrával és van-e valami hagyományotok, amit megtartottatok az óhazából?
DO: idéntől már nem verjük meg a szomszédot Húsvétkor
]A közönségből mindenki nevet.
DO: persze ez csak vicc volt. Nem, nem igazán vannak már ilyen hagyományok, amit még őriznénk, vagy bármi is, én már inkább kanadai vagyok, mint ír. Persze a nagypapinak vannak még különös szokásai, de mi már nem tartjuk ezt.
JC: mondanál pár szót arról, hogy milyen út vezetett a Rangers-höz?
DO: Persze. Torontóban kezdtem el még öt évesen…
JC: Öt? Nem semmi!
Taps a nézőtéren
DO: ugyan, sok kölyök kezdi olyankor. A fater nagy megszállottja volt a sportnak, és hozzám is átragadt a lelkesedése, szóval elég egyértelmű volt, hogy milyen sportot fogok kipróbálni. Nem bántam, imádtam kukoricát zabálni a nézőtéren, és persze egy idő után szurkolni is a csapatnak. Szóval szépen cseperedtem és kiderült, hogy nem vagyok ügyetlen az egészhez, én pedig nagyon élveztem, hogy mindenkit jól megszívathatok, a győzelemért megtettem mindent. A tesóim lányok és nem is annyira sportkedvelők, úgyhogy apám minden erejével támogatott, és mindenhová elvitt, ami jégkoronggal kapcsolatos.
JC: és akkor jött a baleset…
DO: ja, az nem volt fasza. Tizennégy voltam, éjjel mentünk hazafelé egy meccsről és megcsúszott a csapatbusz, fának ütközött. Szerencsére másnak olyan nagyon komoly baja nem lett, de én eléggé szerencsétlenül törtem össze magam. Úgy nézett ki, hogy a bal kezemben a sérülések nem biztos, hogy gyógyíthatók, vagy ha igen, nem lesz teljes a gyógyulás. Szerencsére a suli és a szüleim is jól kezelték a helyzetet, kaptunk még alapítványi segítséget is, így végül… hát láthatják a meccseken, elég jól sikerültek a műtétek.
DO közben felhúzza a zakó ujját és hosszú vágásnyomok láthatóka bal alkarján, és a kézfején. Nem túl szép látvány, de néhány ügyes tetoválás elrejti a csúnyább részeket. A közönség és JC is felhördül kissé, amellett, hogy pozitív hangokkal veszik a fiatal srác szavait.
JC: azóta viszont szárnyalsz. Van esetleg valami titkod?
DO: kurva sok meló. Ha el akarsz érni valamit, sok mindent fel kell adni, hogy ha később eléred, be tudd pótolni azokat. Nekem nem nagyon fért bele a csajozás, mozizás, haverokkal bandázás meg minden, amit a srácok csinálnak manapság. Én kábé aludtam, ettem, ittam, ürítettem a hokin kívül és még most sem nagyon térek el ettől. Muszáj dolgozni, hogy a legjobb legyél, a tehetség egy idő után kevés. Azért most már megy a csajozás is.
Mindenki nevet.
JC: és van már szerencsés hölgy, vagy férfi, akinek elnyerted a szívét?
DO: a szívig nem szoktunk eljutni, de csak a lányok érdekelnek. Úgy látszik, hogy ilyen régimódi vagyok.
Itt-ott nevetés.
JC: szóval jó eredményeid voltak és végül a Torontói egyetemen folytattad a pályafutásod.
DO: igen a Toronto Varsity Blues-ban nyomtam tovább, felvettek az egyetemre. De egyébként nem voltam rossz tanuló sem, főleg a sportrészleg érdekelt. Van is diplomám sportdiplomáciából. Végül a Maple Leaf draftolt 1/20-asként. Amúgy rohadt sok trófeám van, de nyilván ez nem annyira érdekes.
JC: dehogy nem. Hoztunk pár képet a szobáidról, csemegézzenek hölgyeim és uraim.
DO kommentálja a képeket, a közönség jól érzi magát, egy-egy olyan képnél ahol DO hülye fejeket vág, jól mulatnak.
JC: öt éve vagy a ligába, mi késztetett arra, hogy elhagyd Kanadát és ide gyere?
DO: jó a pénz.
Mindenki felnevet.
DO: a tréfát félretéve, New York nagyszerű és nyüzsgő város, pont nekem való. Emellett a vezetőség tényleg jó és hosszútávú ajánlatot adott, szeretném, ha újra jól szerepelne a csapat, többek között miattam. A lehetőség adott, a fejlődésem pedig még nem ért véget.
JC: apropó. Sokan már most is Wayne Gretzky-hez hasonlítanak, mit gondolsz te erről?
DO: nos, egylőre semmit. A „the greater one” egyrészt center volt, másrészt ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy egy olyan nagyszerű pályafutással össze lehessen hasonlítani az enyémet. Természetesen ő az egyik olyan bálványom, akinek sok meccsét néztem „rongyosra”, és számtalan trükköt próbáltam ellopni tőle. De ha mondhatom így, fasza lenne, ha eljutnék a közelébe a pályafutásom végére.
JC: hát valahogy így kell hozzáállni, hölgyeim és uraim. Nos, mi is az ára az ütődnek?
A közönség is izgatottan várja, hogy mi lesz, DO mosolya huncutul pillant le mindnyájukra.
DO: van itt egy kapu, és lesz három lövésed. Ha bemegy egy-tiéd az ütő.
Declan széttárja a kezeit, mintha ez olyan egyszerű lenne, és a műsorvezető is magabiztosnak látszik. Felállnak és halk zenére behoznak egy hokikaput, aminek a bal fele be van fedve, ott nem haladhat át a korong. DO tapsoltatni kezdi a közönséget, JC int nekik és megkezdi a pakkcsapkodást. Végül az utolsó bemegy és láthatóan nagyon örül, ugrándozva élteti a közönséggel saját magát, akik tombolnak. DO is vigyorogva tapsol, majd aláírja a botot. A taps közepette elbúcsúztatja JC a feltörekvő sztárt.
JC: hölgyeim és uraim, Declan O’Brien!
Kezet fognak, majd Declan távozik tapsvihar közepette, de egy elég egyértelmű hangos hang hallatszik az ülepéből, mielőtt kilépne a teremből.  A közönség tombolva röhög még pár percig.