When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

A szüleimmel felváltva álltunk szinte őrt Eddie ágya mellett, amíg ki nem engedték a kórházból. Egyikünk sem akarta egy percre sem egyedül hagyni, mindhárman szerettük volna abszolút biztonságban tudni. Dr. Connornak igaza volt, a pihenés sokat segített az állapotán, és a szigorú ágynyugalom is jót tett neki. Természetesen otthon sem engedtem az elmúlt néhány napban tenni-venni, habár általában könyörögni kell neki azért is, hogy a szennyese a megfelelő helyen landoljon. Nem mondom, hogy kihasználta a helyzetét, de biztosan örült neki, hogy most nem kérek tőle semmit, ami házimunkával kapcsolatos. Ma is csak azért tehette ki a lábát az ajtón, mert a nagyanyja ragaszkodott hozzá, hogy menjen át hozzá egy kicsit. Egyébként eszem ágában nem lenne egy héttel a balesete után elengedni valahova. Maximum a fürdőszobáig mehet, amíg az utolsó kontroll vizsgálaton át nem esett, vitának itt nincs helye.

Végre a szobájában is rendet tudok rakni egy kicsit és egy alapos szellőztetés is ráfér erre a puma ketrecre. Természetesen minden szanaszét, az ágya feltúrva, az asztalán akkora rendetlenség, hogy egy poharat nem lehetne lerakni, a székén a szennyes tornyosul, a földön könyvek, füzetek egymás hegyén-hátán. Már rutinból rakok utána rendet. Amilyen kicsi ez a szoba, akkor felfordulást tud hagyni benne. Az asztalán pakolok, amikor feltűnik egy kupac irat, ami a többi jegyzetéhez képest viszonylag rendbe van szedve. Nem szoktam beleolvasni a dolgaiba, de most a megérzésem azt súgja, rá kell néznem ezekre a papírokra. És milyen jól is teszem. Hát nem a szerződést kapta meg, ami ellen annyira kampányoltam? Hát de. Eleinte semmi érdekeset nem találok benne, egy teljesen átlagos munkaszerződés, leírás, jogi hablaty… és természetesen benne vannak a számok. Először nem akarom elhinni, pislognom is kell párat, hogy kitisztuljon a tekintetem. De sajnos jól látok. Gabriel megőrült. A papírok alatt még érdekes felfedezésre teszek szert; egy telefonos doboz. Eddie nem vehette magának, ennyire nem telik neki és nekem sem. A doboz alatt pedig újabb papír egy üzenettel. Gabrieltől. Ezer közül is megismerem a kézírását - még mindig. Sajogni kezd a fejem, mert csak arra tudok gondolni, hogy így már Eddie eldöntötte magában; igenis ott fog dolgozni. Gabriel érdeklődő telefonhívásai nagyon kedvesek voltak, igazán jól estek, most viszont rajtam a sor, hogy felhívjam. De én nem leszek ennyire jóindulatú.

Az egész lakásból összeszedem a szemetet és azonnal leviszem a lépcsőház aljában lévő hatalmas kukákba. Mivel már két napja nem ürítettem ki a postaládát, most erre is sort kerítek. Néhány számla és szórólap mellett a kórháztól is érkezett egy levél. Gyomorgörccsel indulok vissza a lakásba, mert előre félek a levélben szereplő összegtől. Fent habozás nélkül bontom ki a borítékot, túl akarok esni a sokkon minél előbb. A sokk helyett viszont teljes értetlenséggel állok az értesítő felett, mi szerint semmilyen tartozásunk nincs. Ami ugye lehetetlen, mert még egy fillért sem fizettem. Pár perc várakozás után végre tudnak a kórházban kapcsolni valakit, aki erre ad némi magyarázatot. És a magyarázat erre is Gabriel. Csak a mai napon három olyan dologgal kellett szembesülnöm miatta, ami miatt inkább személyesen ejteném meg ezt a beszélgetést. Eddie szobájából összeszedem a telefonos dobozt és a szerződést is, abból kikeresem az iroda pontos címét és habozás nélkül indulok útra, hogy elejét vegyem a további jótékony adományoknak. Szerencsére a metrótól nem kell sokat sétálni, mert ilyen paprikás hangulatban minden perc egy teljes végtelenségnek tűnik.

Nehéz eltéveszteni az épületet, elég feltűnő, mint sok más üvegpalota Manhattanben. Céltudatosan lépek be, mintha tudnám, hova tartok, csak éppenséggel fogalmam sincs. Némi érdeklődés és ferdítés árán arról, hogy pontosan ki is vagyok, egy fiatalabb fiú elárulja, merre találom Gabriel irodáját. A folyosóra érve a hatalmas asztal mögött ülő nőt figyelmen kívül hagyom, amíg szinte elém nem ugrik. Van-e időpontom? Időpont nélkül nem mehetek ugyanis be. Gabriel elfoglalt, jobb lenne most nem zavarni. Kötöm az ebet a karóhoz, miszerint igenis, be fogok menni azon az ajtón, ha tetszik a kis hölgynek, ha nem. Kikerülöm és vehemensen tépem fel a kilincset, Gabriel alkalmazottja viszont követ és főnöke elnézését kéri. Szigorú tekintettel nézem a nőt, amíg ki nem megy az irodából, majd Gabriel felé fordulok. Most sem olyan körülmények között találkozunk, ahogy szeretném. Ez lenne innentől a sorsunk? Ahogy közelít felém, hátrálok néhány lépést és magam elé emelve a kezem jelzem, hogy az ölelés most ugyan elmarad. Nem kedves gesztusokért jöttem ide, komolyan el kell vele beszélgetnem.

- Őszintén mondd meg, kérlek: neked elment a maradék józan eszed is? - kérdezem mindkét karomat szélesre tárva. Ritkán emelem fel a hangom másokkal szemben, nehéz helyzetekben is képes vagyok némi önuralmat magamra erőltetni - kivéve, ha Eddie az éjszaka közepén jön haza egy illegális póker játszmáról mondjuk -, de most nem megy. Gabriel olyan határt lépett át - háromszorosan is -, ami már nálam is kiveri a biztosítékot. - Ez micsoda? - kérdezem a kezemben tartott papírok közül a legfelsőre mutogatva. - Nem ülök egész nap egy csilli-villi palotában, de annyira azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, mennyire irreálisak ezek a számok. Tizenhét éves kis gyakornok, nulla tapasztalattal - szögezem le egyszerűen a tényeket. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen körökben sokkal többet keresnek az emberek egy magamfajtánál, de ez gyakornokként, amikor jóformán zsebpénzt kéne csak kapnia, abszolút kizárt. - És ez? - szegezem neki a következő kérdésemet némi kutakodás után, amikor is végre sikerült a kórházi értesítőt előszednem. - Én személy szerint még nem egyenlítettem ki semmilyen tartozást, de jééé…. - elnyújtom a mondatot és egy pillanatnyi szünetet tartok. - Valahogy semmi tartozásunk nincs. Tudod, min lepődtem meg a legjobban? Várj, inkább elmondom. Az volt a vicces az egészben, hogy amikor felhívtam a kórházat, azt mondták, a számla már ki van fizetve. Képzelheted, mennyire értetlenül hallgattam az egyébként nagyon kedves nőt a túloldalon. Aztán közölte, hogy egy bizonyos Gabriel Castro-Vega már kifizette a tartozást. - Ismét egy kis szünetet tartok, de most nem a hatás kedvéért, hanem mert ennyit én sem tudok hadarni egy szuszra. - Gabriel, mit művelsz? Majd’ elfelejtettem - szúrom közbe, mielőtt bármit tudna reagálni. A táskámból előveszem azt a kedves kis dobozt, amihez még egy levelet is csatolt Eddie-nek. - Komolyan? - tartom fel az üres dobozt, mert gondolom Eddie már használatba vette a vadonat új mobilt. - Erre miért volt szükség? - Egyszerűen nem fér a fejembe, Gabriel milyen álomvilágban él, ahol ez normális.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

A nyugodtnak induló délelőtt viszonylag gyorsan elillant, és minden nyugodtságom vele együtt szállt. Már a kórházban is világosan kifejeztem magam; nem akarom Eddie-t Gabriel cégének közelében tudni. Mégis, mivel ez az álma, ez az, amiben megtalálta a jövőjét, ezt még képes lennék lenyelni. Nem örülnék neki, de túltenném magam rajta a fiam érdekében. Azonban a kórházi számla és a “tárgyi adomány” miatt nem csak betelik a pohár, de bőven túl is csordul. Egyrészt bosszant, hogy ezzel Gabriel - feltételezem - akarata ellenére is közelebb kerül Eddie-hez, másrészt rossz érzéssel tölt el, hogy neki mindez aprópénz, ilyen egyszerűen megoldotta. Én ehhez képest jóval kevesebbet tudok biztosítani számára, pedig mennyivel többet érdemelne…

Nem gondolkodom, amikor útra kelek, és minden ellenzés és próbálkozás ellenére Gabriel irodájában kötök ki. Nem folytatjuk a korábbi beszélgetésünket, most nem nosztalgiázunk a régi szép időkön. Ha a múltkor nem fogalmaztam elég világosan azt illetően, hogy távol akarom tőle tudni a fiamat, akkor most ezt korrigálom. Sorra kérdőre vonom az anyagiak és a telefon miatt is, ő viszont látszólag nagyon nyugodt. Mintha ezzel is csak engem akarna bosszantani.

- Hogy mi a baj ezzel? Ezt tényleg el kéne magyaráznom? - kérdezem értetlenül állva előtte. - Kérlek, ne akard, hogy elkezdjem sorolni, mi a baj ezzel. - Érthető mód ő teljesen másként látja a helyzetet, az én szemeim előtt viszont továbbra is az lebeg, hogy apát és fiát távol tartsam egymástól. Nem tudnak egymásról, és szeretném, ha ez így is maradna még jó sokáig. Vagy akár örökre.

- Az égvilágon semmit nem kellett volna tenned a telefonjával. Ha pár napig nincs mobilja, túléli. - Idővel - ha az anyagiak is úgy engedik - kapott volna másikat, mert természetesen én is el szeretném érni, ha úgy adódik. Nem ilyen telefont kapott volna, hanem valószínűleg valami használtat és rosszabbat, de telefonálásra tökéletesen alkalmas lett volna.

- Rosszul gondoltad, Gabriel - vetem a szemére nemes egyszerűséggel. - Senki nem kért rá, hogy fizesd ki, még akkor sem, ha te ütötted el. Balesetek történnek. Annyit kellett volna csinálnod, hogy békén hagyod Eddie-t. Nagyon kedves tőled, hogy érdeklődtél felőle, de ennél több nem kellett volna. - Továbbra is nehezemre esik visszafogni magam. Életem során még nem voltam olyan helyzetben, amikor ennyire a bőrömön érzem a tetteim következményeit. Nem is Gabrielre kéne haragudnom, hanem saját magamra. Én nem beszéltem neki a terhességről és a gyerekről, ő a tudatlanság homályában tapogatózik. Nem érdemli ezt meg, mégis rajta töltöm ki a dühömet.

- Nem, nem akarom - jelentem ki határozottan, bár ez talán már némi sejtésre ad számára okot, hogy igenis, van valami konkrét indok, amiért ellenzem ezt a munkát. Hiába akarnám folytatni, utána mond valami olyat, ami belém fojt minden szót. Ekkora gyomrost már rég kaptam. Közelebb lépek hozzá és a szemeibe nézek. - Ha valaki, hát akkor te pontosan tudhatnád, hogy soha nem tennék ilyet. - A hangom szelídebben cseng, de még mindig érezhető benne a feszültség. Nem is értem, miért feltételez ilyet. Soha életemben nem állítottam meg senkit, aki az álmaiért küzdött. Őt is elengedtem. Nem akartam visszahúzni, sem olyan terhet róni rá, amit nem akart. Végül elhúzódom és sűrűn pislogva igyekszem visszanyelni az idegesség fakasztotta könnyeket. - Csak… maradj tőle távol, kérlek. - Őszintén hiszem, hogy mindenkinek így lenne jobb.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Szemtől szemben egyre feszültebb és feszültebb leszek minden pillanattal. A nyugodtsága tovább emeli a vérnyomásomat. Próbálom visszafogni magam, mert elég távol áll tőlem ez a fajta kiabálás, de ha nem is zeng tőlünk az egész folyosó, az ajtó előtt ülő nő biztosan hallja a hangos szóváltást. Ha érteni nem is érti, hallani hallja.

Egyetlen indokot tudnék felsorolni, ami a problémám. Nem gondoltam, hogy vissza fog kontrázni, ahogy átsuhan a meglepettség az arcomon, egy pillanatra ezt el is árulom szavak nélkül. Direkt csinálja, most kezdődik az igazi adok-kapok.

- Nem kell semmilyen szánalom adomány, Gabriel. Komolyan a pénzeddel akarod ezt megoldani? Csak fejezd be - válaszolom végül egy kis szünet után. Nem szeretném bántni még szavakkal sem, a probléma csak az, hogy az ész érvek és az “előbb gondolkodj, aztán beszélj” elvvel teljes mértékben szembe menve az érzelmeim beszélnek belőlem. Leginkább a düh.

- Nem, de nem minden szó nélkül kezdek magánakciókba - tárom szét a karjaimat. Ha szólt volna róla sem repestem volna az örömtől, akkor is kiakadtam volna és akkor is mindent megtettem volna azért, hogy a jövőben távol tartsam őket egymástól. Ha eddig nem volt Gabriel az életünk része, ezután sem akarom. Pláne így, hogy már látom, mennyivel többet tud nyújtani. Csak néhány papírról van szó meg egy telefonról, de ez bőven elég az önbecsülésem agyontiprásához. Nekem azért a kevésért is meg kell küzdenem, Gabrielnek viszont ez természetes.

- Ne forgasd ki a szavaimat - figyelmeztetem, amikor már érezhetően ő is ingerült és kezdi elveszíteni a magára erőltetett türelmet. Pontosan tudja, mire céloztam és szánt szándékkal fogalmaz így. Nem a segítség a legnagyobb bajom; olyan személytől jön a segítség, akitől nem akarom, hogy jöjjön. Tizenhét év alatt nem kértem tőle semmit, nem tartozott semmiféle felelősséggel a fia után, egyszerűen csak nem akarom, hogy most kezdődjön el valami. Elkeserít, hogy így bántjuk egymást. Soha semmi rosszat nem kaptam tőle, mindig azt nyújtotta, amire szükségem volt. Számára ok nélkül támadtam le, ami csak az eszembe jut, a fejéhez vágom. Számíthattam rá, hogy nála is el fog szakadni a cérna és ő is a lelkembe fog taposni. Csak azzal nem számoltam, hogy pont ezt fogja felhozni. Ezzel némileg sikerül kibillentenie a fene nagy határozottságomból, amikor közelebb lép és egyenesen a szemembe néz, akkor pedig igazán kezdem érezni a vesztemet. Szigorú vonásaimat nem tudom sokáig tartani, az arcom fokozatosan lágyul el, ahogy hallgatom Gabrielt. Nem akarok tovább veszekedni vele, nem akarom, hogy bántsuk egymást. Annyira jó volt őt újra látni, tudni, hogy minden rendben van vele, az élete sínen van, sikeres és megteremtette magának azt az életkörnyezetet, amire annyira vágyott. Óriási a kontraszt a legutóbbi találkozónkhoz képest. Akkor csak a jó emlékek jutottak eszembe, az a sok nevetés, a minőségi idő, amit együtt töltöttünk. Ezzel ellentétben most semmi jót nem tudok felidézni. Ott vannak, de a heves negatív érzelmek elhomályosítják. Leginkább az a félelem jut eszembe, amikor a pozitív tesztet a kezemben fogtam. Annyira kicsinek éreztem magam ebben a hatalmas világban, egyedül voltam, és tudtam, ha megmondom neki, akkor nem csak egyedül leszek, de még gyűlölni is fog. Gabriel most kitartóbb, mint én. A saját szabályaim szerint akartam végigvinni ezt a beszélgetést, ő viszont még a saját játékomban is megver. Gabriel nyert.

Hátrálok pár lépést és szó nélkül az ablakhoz sétálok. A hajamba túrok és hosszan fújom ki a levegőt. Kell egy kis tér, a közelsége nyomasztóan hat most rám. Rosszul érzem magam az előbbi néhány perc miatt, nem érdemelte meg, hogy így viselkedjek vele. Talán nem is rá vagyok igazából mérges, hanem saját magamra. Az én döntésem hozott minket ilyen helyzetbe.

- Nagyon szép innen a kilátás - sóhajtok fáradtan. Pár pillanatig csak figyelem a forgalmat, a rohanó embereket, a sárga taxikat és az utcai árusokat, akiknél kígyózó sorok állnak. Csak nézek, de nem igazán látom, ami az utcán történik. A fejem zúg, a gondolataim összevissza kavarognak és egyre csak azt érzem, nem bírom tovább magamban tartani, amit olyan régóta titkolok. Ha nem jelent volna meg ott a kórházban, ha nem történik az a baleset, most minden a normális kerékvágásban menne tovább; nem veszekednénk itt, nem vágnék a fejéhez ennyi mindent, és nem kéne attól tartanom, hogy perceken belül gyűlölni fog. - És ez az iroda… - Visszafordulok végül, de továbbra sem veszem fel a szemkontaktust. Képtelen vagyok az arcára kiülő érzelmekkel megbirkózni. - Hűha - bólintok elismerően, ahogy tekintetemmel feltérképezem most először a helyiséget. - Gyönyörű. - A modern bútorok nagyon ízlésesek, de még pont nem hivalkodóak. Látszik, hogy Gabriel szereti a szép és minőségi dolgokat, a giccs és az ész nélküli túlzás viszont távol áll tőle. - Tudod, Eddie elég korán jött - kezdek végül bele a kis kitérő után, ami igazán azért volt szükséges, hogy valamelyest rendezni tudjam a saját soraimat. Időt kellett nyernem, mert ez a majdnem tizennyolc év nem volt elég. - Sőt, meglepetés volt - mosolyodom el egy fél pillanatig, aztán ismét gondterhelten pillantok magam elé. - Nem így terveztem, és elég sok mindent megváltoztatott, jóformán mindent felborított. - A hangom mostanra üti meg azt a színt, ami elfogadható. A korábbi dühömnek nyoma sincs, ahogy viszont egyre tovább haladok a mondandómmal, kezdek félni Gabriel reakciójától. Szép lassan össze fogja rakni a képet. - Eléggé bepánikoltam és nem tudtam, mit tegyek. Eleinte magamat hibáztattam, és azt hittem, ez egy probléma, amit meg kell valahogy oldanom, hogy utána minden visszaállhasson a rendes kerékvágásba. - Még én is gyerek voltam, féltem, egyedül éreztem magam, megalázónak találtam erről beszélni bárkivel is. Az első gondolatom az volt, hogy még idejében véget kell vetni a terhességnek. Pár lépést teszek visszafelé, de még mindig tartom a tisztes távolságot Gabrieltől. - Nem tudtam megtenni - artikulálom halkan a szavakat. A mai napig életem egyik legjobb döntésének tartom és egy percig nem bántam, hogy megtartottam Eddie-t. - Fogalmam sem volt, mi lesz utána. Mindent újra kellett terveznem, minden, amit addig elgondoltam, a kukában landolt. Végül nem iratkoztam be az egyetemre sem, mert nem ment volna a kettő együtt. - A szüleim sokat segítettek, de csak rájuk hagyatkozni képtelen lettem volna. Meg kellett keresnem azt a pénzt, amivel eltarthattam magunkat. Ez az egyetem mellett lehetetlen lett volna. - Egyetlen dologban voltam csak biztos… - Félve a következményektől emelem Gabrielre a tekintetem. - Hogy te nem akartad volna őt - árulom el végre a lényeget elcsukló hangon. - Én meg nem akartam semmit rád erőltetni, amit te nem akartál volna - csóválom a fejem és kézfejemmel letörlöm az arcomon végigfutó könnyeket. - Nem illettünk bele a képbe. - És most sem illünk. - Sajnálom - suttogom halkan.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Nem gondolkodom, azon a ponton már rég túl vagyok. Az érzelmeim teljesen elvakítanak, szinte fel sem fogom teljesen, amiket kimondok. Bántó szavakat vágok hozzá folyamatosan; a pánik, hogy esetleg Eddie-vel megismerik egymást, közben a titkom pedig engem porrá zúz, abszolút átveszi a józan ész felett az uralmat. Egykor Gabriel állt hozzám a legközelebb, most mégis őt bántom a legjobban. Nem tudtam némaságba burkolózni és eltűrni mindazt, ami egy délelőtt alatt a tudomásomra jutott, a tűréshatáromat bőven átlépte ezzel sokszorosan is. De egy idő után ő is bánt, amivel csak jobban gerjeszti bennem a feszültséget, egészen addig, amíg egy övön aluli pontra nem tapos.

- Tudod, hogy nem ezt gondolom rólad - kontrázok rá hevesen, de őszintén. Már nem tudom visszaszívni, amiket kimondtam, abban sem vagyok biztos, hogy jóvá tudom-e tenni valahogy majd. Ha ideges az ember, sok meggondolatlan szó hagyja el a száját még olyan emberekkel szemben is, akik nem ezt érdemlik. Ebbe a hibába esek én is, sűrű köszönömön kívül más nem járna neki. A büszkeségem nem engedi bevallani, de fogalmam sincs, hogy fizettem volna ki a kórházi számlát, Eddie egy ütött-kopott vacak telefont kapott volna, és ez a lehetőség, amit Gabriel cégénél kaphat, óriási lökés lenne neki - anyagilag és szakmailag is.

Céltudatosan jöttem ide, Gabrielt ki akartam radírozni az életünkből, és biztos voltam benne, hogy ez a veszekedés elég lesz hozzá. Egyszer már elengedtem, most szabályosan el akartam lökni. Arra nem számítottam, hogy ennyire kitartó lesz és nem követi az általam felvázolt forgatókönyvet. Ismerem jól, soha nem adott fel semmit könnyen, mégis beleálltam ebbe a veszekedésbe - ez is jól bizonyítja, mennyire nem tiszta az ítélőképességem most. A törekvéseimre való reményeimet pillanatok alatt zúzza össze, a magabiztosságom álcáját lerántja rólam, és tehetetlenül, félelmekkel tele állok előtte. Hamar fordult a kocka, pár perce még én kértem számon tőle a miérteket, most pedig én tartozom egy vallomással. A rohanó város képe segít, addig sem kell Gabriel arcát magam előtt látnom. Ha eddig úgy érezte, hogy bántom a szavaimmal, ezután mi lesz? Nagyon távolról indulok. Szükségem van rá, hogy messziről vezessem fel a témát, mert a körítéssel is nyerek egy kis időt. De minél tovább húzom, annál apróbb görcsbe rándul a gyomrom. Nagyon nehéz kimondanom azokat a szavakat. Akár hiszi, akár nem, nem csak neki fáj ez a vallomás. Egy darabig vissza tudom tartani a könnyeimet, a végére viszont feladom, nem megy tovább. Minden lehetséges reakcióra számítva távol maradok tőle. Nem attól félek, hogy esetleg bántana, inkább szeretnék neki teret adni. Nagyon rosszul érzem magam, amikor szabályosan elfehéredik az igazságot hallva. A kettőnkre rátelepedő rövid csönd nyomasztó, a levegő hirtelen fojtogató lesz, de az az érzésem, hogy most a friss levegőn is ugyanez a benyomásom lenne. Soha nem láttam igazán dühösnek, a hangjából kihallatszó indulat csak újabb ok a gyomorgörcsre. Bárcsak kiabálna és őrjöngne, ennél az is jobb lenne. A csöndes haragnál nincs rosszabb. Most ő kerüli a tekintetem, amire minden oka megvan. Utálom magam, mert ilyen helyzetbe hoztam őt, kettőnket és Eddie-t is - aki még nem is tud róla.

- Nagyon sajnálom - suttogom halkan könnybe lábadt szemekkel. A miértekre nem tudok neki magyarázatot adni, ezt gondoltam akkor jó megoldásnak. Fáj így látnom őt, főleg azért, mert én okoztam ezt. - Nem tudom, ez tűnt helyesnek… - motyogom szipogva, a sírástól levegő után kapkodva. - Sajnálom…

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Bántja a fülemet a kettőnkre telepedő csend. A vallomásom árkot ásott közénk, amit egyelőre nem tudom, hogyan fogunk áthidalni. Az évek messzire elsodortak minket egymástól, a kórházban ismét összetalálkoztunk, az elmúlt pár perc pedig olyan hirtelen rántott ismét távol minket… Szeretnék magyarázkodni, de egyrészt nem vagyok rá képest, másrészt attól tartok, az csak tovább rontana az így is necces helyzetünkön. Talán az a legjobb, ha csöndben maradok, teret és időt adok neki, amennyire csak szüksége van. Már rég nem azt a játékot játsszuk, amit én szerettem volna; azt az egyet felejtettem el, hogy Gabriel legalább annyira határozott, mint én, őt nem lehet ennyivel megadásra késztetni. A tény, miszerint van egy fia, mégis megtörte és belé fojtott minden szót. Nem azok az érzelmek csillannak fel azokban a végtelenül barna szemekben, amiket annyiszor láttam még kamasz korunkban. Ez idegen és ijesztő, és elborzaszt, hogy mindezt én okoztam.

Most már talán másképp csinálnám, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekeit. A kezdetektől fogva őszintének kellett volna vele lennem. Azt gondoltam, ha kiterítem a lapjaimat, ő csak belém rúgna, elbona, mint egy használt rongyot, hibáztatna, nemes egyszerűséggel hátat fordítana és tudomást sem venne a fiáról - ezt akartam elkerülni bármi áron. Még mi is gyerekek voltunk, a fenébe is, mégis hogy láthattam volna át racionálisan a helyzetünket? Talán rossz döntést hoztam és hibáztam, de soha nem akartam őt szánt szándékkal bántani. Most sem akarok semmi olyat Gabrielre erőltetni, amit nem akar. Tudja az igazságot, ez viszont nem jár kötelességekkel. Eddig is jól megvoltunk ketten Eddie-vel, ezután is minden maradhat a régiben.

Kezd fojtogatóvá válni a levegő, most már csak szeretnék hazamenni és egyedül lenni. Akkor nem kéne ezt a fájdalmas csalódottságot látnom Gabriel arcán, nem vágnánk több keresetlen szót egymáshoz, vége lenne ennek a vitának és nyugodtan süllyedhetnék el szégyenemben. Zihálás közepette már csak akkor tűnik fel a közeledő Gabriel, amikor megáll előttem. Ez az egy pillanat nem elég felkészülni az újabb szurkálódásra, nem tudom ilyen gyorsan összeszedni magam és a gondolataimat. Szidalmak helyett egyszerűen magához húz és olyan szorosan ölel át, ahogy réges rég nem tette soha senki. Nehezen hiszem el, hogy akit az előbb még letámadtam és szavakkal bántottam, a visszavágó helyett átölel és el sem enged. Beletelik egy kis időbe, mire ezt felfogom, de amikor végre elhiszem, akkor én is viszonzom. Teljes mivoltommal belesimulok ölelésébe és úgy kapaszkodom belé mintha ő lenne a mentőövem, akin az életem múlik. Ez a csönd most jó csönd. Ez elől nem akarok elmenekülni, nem keresem a kiutat, nem érzem fojtogatónak és kellemetlennek.

- Sajnálom - ismétlem szinte suttogva önmagam, amikor ismét hangot ad elképedtségének. Nem tudok elégszer bocsánatot kérni az elmúlt tizenhét évért, akár ezerszer is elmondhatnám, mennyire sajnálom, az sem lenne elég, nem könnyítene a lelkiismeretemen. Nem is tudom, meddig állunk így, de amikor Gabriel elhúzódik, már egészen nyugodt vagyok, a légzésem kiegyensúlyozottabb, a tekintetem is kevésbé fátyolos.

- Tudom - bólintok engedelmesen. Kész vagyok neki bármennyi időt megadni és az összes kérdésére válaszolni. Többé nem akarok ilyen súlyos titkokat cipelni, hazudni, vagy ferdíteni az igazságot. Jogában áll tudni bármiről, ami Eddie-t érinti. De egyelőre ahhoz tartom magam, hogy jó lenne távol tartania magát tőle. Eddie nem tudja az igazat és nem akarom, hogy Gabriel ezen változtasson. - Nem. És szeretném, ha ez még így is maradna. - Attól tartok, ez egy újabb téma lesz, amiben különböző nézeteket képviselünk. - Eddie úgy tudja, hogy az apja meghalt, mielőtt megszületett volna.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Most mindennél jobban szükségem van egy támaszra, mielőtt a tetteim következménye a földre taszít. Megtettem, amit már nagyon rég meg kellett volna, kiterítettem a lapjaimat, őszintén kitárulkoztam, és ennyire sebezhetőnek még életemben nem éreztem magam. Legalább annyira félek, mint amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy terhes vagyok. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy most mi lesz, ezek után hogyan tovább, mitévő legyek, de a válaszokat már nem tudom magamnak megfogalmazni. Abban sem vagyok biztos, hogy más választ tudna adni ezekre az egyszerű, viszont a helyzetünket tekintve nagyon bonyolult kérdésekre. A támasz onnan jön, ahonnan a legkevésbé számítok rá. Gabriel ölelésében találom magam, és hirtelen annyira ismerős érzés fog el; mintha csak tegnap lett volna, hogy ezek az erős karok utoljára magukhoz húztak. Most mégis valami más, már nem ugyanaz, mint régen volt. Most a biztonság törékeny illúzióját adják, pillanatnyi vigaszt, aminek lassan vége. Nem akarom, hogy vége legyen, de a csöndes, nyugodt percek elmúlnak. Most nem tudunk úgy mosolyogni, mint a kórházban, nem törnek fel a kellemes emlékek, nem azt a Gabrielt látom magam előtt, akit szeretnék.

Ahogy lassan elválunk egymástól, nem csak az a kellemes idill tűnik el, amire mindkettőnknek óriási szüksége volt ebben a káoszban, hanem a tűzszünet is a végéhez ér. Ismét méreg fut át Gabriel arcán, a hangja is erről árulkodik. Gyorsan fordult a kocka, most ő az, akinek minden oka megvan a másikra haragudni. Minél őszintébb vagyok, annál rosszabb a helyzetünk. Az évek során sokszor elgondolkodtam mi lett volna, ha… kezdetű képzelgéseken, a kórházban már inkább azzal kacérkodtam, mi lenne, ha… Sosem tudtam őt kiverni a fejemből igazán, de elfogadtam, hogy számunkra nem volt közös jövő. Megtanultam ezzel együtt élni, beletörődtem, mert nem tehettem mást. A kórházban nem tudtam nem arra gondolni, mi lenne, ha… Ott volt mellettem, együtt aggódtunk Eddie-ért, hiába titkoltam előle akkor még az igazságot. A szüleim szerint jól tettem, hogy távol akartam tartani tőle. Aki egyszer ilyen vaskalaposan elhatározza, hogy az ő életében nincs helye gyereknek, az felnőtt korára sem feltétlen fog megváltozni. Ráadásul az igazság ennyi idő múltán sokkal jobban fáj. Az igazság kiderült, én pedig minden kimondott szavammal azt érzem, egyre jobban távolodik tőlem. A hab a tortán a menyasszonya, aki miatt még csak nem is szabadna ilyen gondolatokat megfogalmaznom magamban. Szeretném legalább valamelyest rendbe hozni a kettőnk kacifántos viszonyát, amihez a legjobb út az őszinteség, mégis ellentétest hatást érek el vele. Lesütött tekintettel, a szemem sarkából figyelem, ahogy leül és arcát a kezeibe temeti.

- Fogalmam sincs - csóválom a fejem tanácstalanul. Vannak kérdések, amikre nincsenek egyelőre válaszaim, amik meg esetleg lennének, túl elhamarkodottnak bizonyulnak most. - Nem tudom, Gabriel. Eddig sem volt felé semmi kötelezettséged, ezután sem fogok semmi olyat erőltetni, amit nem akarsz. - A döntésemet is ennek fényében hoztam meg anno, most viszont, hogy már tud Eddie-ről, nem akarom teljesen ellökni. Azt szeretném, ha most ő döntene. Ha részt akar venni a fia életében, nem fogom megtiltani, ha ennek az ellenkezőjére jutna, akkor minden maradna a régi felállásban. Mélyen legbelül, azt hiszem, abban reménykedem, hogy meg akarja ismerni Eddie-t. Nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra, Eddie életéből pedig mindvégig hiányzott egy apafigura, akire felnézhet. Gabriel még csak nem is tudja, mennyire tökéletes lenne erre a szerepre.

- Leülhetek? - kérdezem egy másik fotelre mutatva, mert már nem sokáig bírok állva maradni. A kérdésével ismét olyan témát feszeget, amiről számomra kellemetlen beszélni. - Eddie gyakran érdeklődött az apja felől. - Főleg, amikor kisebb volt. Nem igazán fogta fel a történteket, csak annyit érzékelt belőle, hogy neki nincs apukája. És a szívem szakadt meg érte, de képtelen voltam elmondani neki az igazat. - Könnyebb volt így, mint azt mondani, hogy van valahol egy apukája, aki sosem akarta őt. - Mégis hogy kellett volna ezt elmagyaráznom neki? Még csak kisgyerek volt, nem akartam, hogy ezzel a tudattal nőjön fel. Igen, a könnyebb utat választottam, mert azt gondoltam, ez a jobb megoldás. Az ő érdekeit tartottam szem előtt, azt néztem, mi a legjobb neki. És akkor ez volt.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Szemeimet lesütve állok egymagamban, miközben Gabriel a fotelbe roskadva próbálja még mindig megemészteni a hallottakat. Nehezemre esik ránézni, mert miattam és a hazugságom - vagy épp az igazság - miatt érzi magát így. Utálom magam ezért, akaratlanul is bántottam. Tizenéves fejjel sok érvet fel tudtam sorakoztatni saját magam és a gondolataim mellett, most viszont azt érzem, nincs mentség a tetteimre. Szeretnék elbújni a haragja és a megvetése elől, nem akarom magamon érezni az indulatait.

- Mit szeretnél, mit mondjak? - kérdezem immáron a szemeit keresve. Úgy tűnik, akármi hagyja el a számat az nem elég jó. - Nem az a kérdés most, én hol látlak téged ebben. Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz. - Mindketten tudjuk, hogy ez most az ő életét borítja fel, ha esetleg úgy dönt, részt szeretne venni Eddie életében. Illetve, az ő életét borítja fel jobban. Neki kell hozzászoknia a tudathoz, hogy van egy fia. A kérdés továbbra is inkább az, hogy befér-e Eddie az ő életébe, abba a megszokott idillbe, amit maga köré felépített az évek során. Arról nem is beszélve, hogy a menyasszonya bizonyára nem örülne Eddie jelenlétének.

Amikor zöld lámpát kapok, belesüppedek az egyik fotelba. Szükségem van néhány pillanatra rendszerezni a gondolataimat. Annyira nehéz lett volna Eddie-vel arról beszélni, hogy miért nincs velünk az apukája… Ő meg olyan kicsi volt, és nem akartam, hogy sokat agyaljon az apukáján. De még így is gyakran előfordult, főleg kisebb korában, amikor a leginkább szüksége lett volna egy fiúnak, hogy fiús dolgokat csinálhasson az apjával. A legközelebbi férfi hozzá a nagyapja volt, de az mégsem olyan, mint egy apa. Neki kimaradt minden közös élmény, minden apa-fiú program, ami a többi gyereknek természetes volt. Sokszor láttam szomorkodni, de ha még az igazat is el kellett volna mondanom neki Gabrielről, az összetörte volna a kicsi lelkét. A könnyebbik utat választottam, így keveset, aztán még kevesebbet beszéltünk az apja hiányáról. Azt hiszem, ahogy nagyobb lett, megértette, mit jelent az, hogy meghalt az apja. Aztán beletörődött és elfogadta.

- Most ezt mondod, de az isten szerelmére, Gabriel, mi is csak gyerekek voltunk még! - Idegesen állok fel a fotelből és teszek pár lépést az ablak felé. A szememre vetett szavak rosszul esnek, mert azt szajkózza velük, hogy most én vagyok kettőnk közül a rosszfiú. Az előbb még alig bírtam megállni a lábaimon, most már ismét a fellobbanó indulat hajt. - Én is csak gyerek voltam - fordulok vissza felé nyomatékosítva a tényeket. Tizenhét évesen ki az, aki csak jó döntéseket hoz? - Van róla fogalmad, mennyire féltem? - kérdezem elcsukló hangon, majd egy kis szünetet tartok, amíg összeszedem magam. -  Tudod, milyen érzés volt ezt az egészet átélni? Most azt mondod, más tudatosan nem tervezni és más egy már létező gyereket nem felnevelni. Tizenhét évesen mit mondtál volna? - szegezem neki a kérdést, amire nem is igazán várok választ tőle. Amit szeretnék vele megértetni az talán az, hogy nem annyira fekete vagy fehér ez, mint amennyire ő próbálja ezt elhitetni velem.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Az őszinteségem nem segít, nem lendít előre minket. Továbbra is egy helyben toporgunk, mindketten tanácstalanul nézünk a jövőbe, már ha egyáltalán látunk valamiféle jövőt. Egyelőre a jelennel is nehéz megbirkóznunk, főleg Gabrielnek, akit derült égből villámcsapásként ért a tény, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Most már nem tudom nem megkérdőjelezni a döntésemet. Egy részem váltig állítja, hogy jól tettem, amit tettem, de az a hang sem olyan határozott már, mint korábban. Talán csak azt szeretném elhitetni magammal, hogy én nem hibázhatok ekkorát, velem ez nem történhet meg; nem vagyok rossz ember, aki szándékosan forgatja fel mások életét egy ilyen hírrel. Sosem a rossz szándék vezérelt.

- Értem - bólintok megértően. Én nem tudom eldönteni helyette, mi legyen az ő következő lépése. Kész vagyok bármennyi időt és teret megadni neki, amire csak szüksége van, hogy megeméssze ezt az egészet. Illetve abban is bízom, hogy ez nem csáklyázza meg a kapcsolatukat a menyasszonyával. Eszem ágában sincs éket verni közéjük. Ha a baleset nem történt volna meg, akkor ez a beszélgetés sem folyna most. Gabriel nem zuhanna ennyire össze, engem pedig nem emésztene fel a saját lelkiismeretem.

Nem tudok sokáig ülve maradni, a feszültség és az a rengeteg indulat utat keres magának, és amikor végül a felszínre tör, a lábaim ismét működésbe lépnek. Évek óta nem éreztem ennyi dühöt, ami nem is Gabrielnek szól, inkább ennek a lehetetlen helyzetnek. Tudom, hogy engednem kéne, különben nem jutunk egyről a kettőre, a de a büszkeségem nem engedi nem kihangsúlyozni, mennyire nyomorultul éreztem magam akkor, amikor eldöntöttem, hogy nem szólok neki a terhességről. Nehezen hoztam meg ezt a döntést, sokat őrlődtem rajta. Gabrielnek most nehéz, kétségem sincs felőle, de én is átéltem a poklok poklát. Most sem egyszerű felhánytorgatni a múltat és bevallani az igazságot. Megértem a csalódottságát és utálom magam miatta, az ő haragját sosem akartam kivívni magam ellen, mégis sikerült.

- Hát pont ez az - vetem oda neki szinte sziszegve a szavakat. Fogalma sincs, mit éltem át, de egyre jobban azt érzem, az én hibámnak állít be mindent. Mert én hoztam rossz döntést, én titkolóztam éveken keresztül, én néztem ki belőle, hogy hátat fordítana nekünk, én feltételeztem róla olyan dolgokat, amikben nem voltam teljesen biztos. Az meg sem fordul a fejében, hogy csak nem akartam tőle elvenni a jövőképét. Az enyém azonnal megszűnt létezni, egy pillanat alatt vesztettem el az álmaimat; nem akartam tőle is elvenni mindent. - Ugyan már, ez nem erről szól. - Kezdek belefáradni ebbe a beszélgetésbe, ez az indulatokkal és érzelmekkel teli hullámvasút lassan kiszipolyozza az összes energiámat. És talán az is benne van, hogy nem akarom sokáig hallgatni ezeket a vádló szavakat. Mert egy részem neki ad igazat, a másik viszont bosszús, amiért ő nem érti meg az én igazamat.

- Gabriel… - sóhajtom halkan. Az ő igazsága nagyon is célba ér, amikor az apját emlegeti fel. Lélegzet-visszafojtva állok egy helyben, a tanácstalan és tehetetlen szótlanság súlya ereszkedik a vállamra. Jobb mindkettőnknek egy kis távolság a másiktól, de mégis közelebb lépek hozzá, egészen közel, amíg kezeit a kezeimbe nem tudom venni. - Nem vagyok olyan, mint az apád - csóválom a fejem egy pillanatra sem elengedve tekintetét. - Egy csodálatos ember vagy. És igazad van. Hibáztam. Olyan hibát követtem el, amire talán nincs is megbocsátás. Ezerszer elmondhatom még, mennyire sajnálom, az sem lenne elég. Nem tudok visszamenni az időben, nem tudom semmissé tenni, amit tettem. Most már csak szeretném kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. Ha időre és térre van szükséged, tiszteletben tartom, és annyi időt és teret adok, amennyit akarsz. - Ha tizenhét éven keresztül nem volt az életünk része, nem most leszek vele szemben türelmetlen. Elengedem a kezeit és hátrálok pár lépést. - Csupán Eddie-nek szeretném a legjobbat.

When the moon is lookin' down, shinin' light upon your ground, I'm flyin' up to let you see that the shadow cast is me. I know that birds fly in different directions.

Idegen ez a helyzet és megrémiszt, hogy nem tudom megoldani. Inkább elkerülöm a konfliktusokat, nem igazán szeretek másokkal konfrontálódni, de ha mégis belekeveredek egybe valami folytán, igyekszem a legjobb tudásom szerint megoldani azokat, valamilyen kompromisszumos megoldást találni, hogy senki se sérüljön - vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor minél kevesebb kárt okozzunk egymásnak. Ha a kompromisszum nem működik, akkor hajlamos vagyok inkább beadni a derekam a másik igazának, csak legyen vége a vitának. Nem vagyok annyira vehemens, hogy ráerőltessem másokra az akaratomat, ha nem feltétlen szükséges, jobb szeretem a békességet. De most képtelen vagyok megtalálni az arany középutat, csak egyre nagyobb káoszt és kavargó viharfelhőket látok magam előtt, amik vészesen sötéten gomolyognak felettünk. Most nem tudom megadni magam Gabriel igazának, az a maradék kis büszkeségem nem engedi. Egészen addig, amíg fel nem hozza az apját. Tudom, mennyire bonyolult az ő kapcsolatuk, nem egy hangos, heves szóváltást végighallgattam és végignéztek közöttük. Nem tudom, milyen lehetett az apja az alkoholproblémái előtt, de amikor én megismertem, akkor már csak árnyéka volt egy normális, tisztességes embernek - vagy talán az árnyéka sem. Gombóc nő a torkomban, mert csak sejteni tudom, mennyire traumatikus lehetett egy ilyen apával felnőni. Nekem szerencsém van a szüleimmel, a legkedvesebb, legtámogatóbb emberek, akiket az ember csak maga mellé kívánhat. A képességeikhez mérten mindig igyekeztek mindent megadni először nekem, aztán Eddie-nek is. Kedvelték Gabrielt is, de ők is úgy vélték, a szülői felelősség visszahúzná.

Ez sosem arról szólt, milyen embernek gondolom Gabrielt. Igen, féltem tőle, mi lenne a reakciója, mert én már akkor tudtam, hogy szeretnék majd családot valamikor, és még engem is a végletekig megrémisztett a terhesség. Mire számíthattam volna egy olyan embertől, aki világéletében gyerekek nélkül tervezte a jövőjét? Neki más motivációi voltak már akkor is, és annyira céltudatosan dolgozott érte. Eszem ágában sem volt kibillenteni ebből az egyensúlyból. Tőlem nagyon sokat elvett a korai szülőség, de azt nem akartam, hogy Gabriel is áldozatokat hozzon. Ki akart szabadulni abból a közegből, neki nem volt ott maradása.

- Mindenről le kellett mondanom. Szerinted azt akartam, hogy te is így járj? - kérdezem felemelve a hangom, némi csalódottsággal vegyítve. Nem hiszem el, hogy ezt ennyire nehéz megérteni. - És nézd, mindened meglett, amit csak akartál - mutatok körbe az irodájában. Legalább egyikünk elérte az álmait, és nem kell szűkölködnie. Soha nem gondoltam magam különösen tehetségesnek, vagy kiemelkedően jónak valamiben, azt hiszem, abban vagyok a legjobb, hogy mások érdekeit helyezem előtérbe. És akkor úgy gondoltam, Gabriel érdeke, hogy kitörhessen abból a közegből és felépíthesse mindazt, amit ma a magáénak tudhat.

Tudom, hogy nem olyan, mint az apja. Sosem volt olyan és sosem lesz. Mindig elhatárolódott tőle, amennyire tudott, bár régen, amíg egy fedél alatt éltek, elég korlátozottak voltak a lehetőségei erre. Ő már akkor is sokkal jobb ember volt, és most is nagyra tartom őt. Szeretném, ha ezt tudná. Nem szoktam üres szavakkal dobálózni, nem mondok ki dolgokat csak azért, hogy a másik jobban érezze magát. Ha egy kicsit is ismer, akkor tudja ezt. Most talán nem hiszi el, de ha lenyugszanak a kedélyek, talán átértékeli. Mindkettőnknek sok mindent kell a következő napokban átértékelni. Gabriel döntésétől függően Eddie-vel is beszélnem kell majd. Bár, ez talán nem csak Gabriel döntése lesz, hanem a menyasszonyának is lehet beleszólása.

Most biztosan nem fogunk megoldást találni. Se ő, se én, se közösen. Egy kis idő múlva már lehetséges. Eddie-t és az ő érdekeit szeretném szem előtt tartani, és valamelyest megnyugtat, hogy Gabriel is. Eleget bántottuk egymást, és én is sejtem, lassan ideje lenne ezt befejezni. Mégis, amikor kimondja azokat a szavakat, megsemmisültnek és magalázottnak érzem magam. Az előbb az őszinteségemmel ezüst tálcán kínáltam fel neki magamból egy apró darabot, amit ő gondolkodás nélkül söpört le. A mellkasom közepéig érő nyakláncom hirtelen, mintha erősen a nyakam köré fonódna. Próbálom meglazítani, de nem ez fojtogat, hanem a bűntudat és a következmények.

- Rendben. - Végül csak bólintok és elindulok az ajtó felé. Már a kilincsen a kezem és kész lennék megadni azt a teret, amire szüksége van, de még visszafordulok egyszer. Szeretnék mondani valamit; valamit, ami talán egy kicsit enyhít ezen az állapoton, a szavak viszont nem jönnek. Nincs semmi, amivel javíthatnék a helyzetünkön, rontani pedig nem akarok. Utoljára végignézek Gabrielen, és amikor annyira elhomályosul a tekintetem, hogy szinte már csak a sziluettjét látom, szó nélkül magára hagyom.