Kedveltem a király birodalmát és őt magát is. Hatalma ellenére nagyon jól bánik az embereivel, segítőkész és bár őrültség volna vakon megbízni akárkiben is, benne megbízok. Elsőre talán ijesztő volt, és meg kell adni a tiszteletet, lévén, hogy velünk, pórnéppel ellentétben az ő ereiben nemes vér csordogál, de sokkalta jobb vezető, mint Csodaország bármelyik másik királya vagy bárója. Nem is csoda, hogy a Vörös királynő húzásai után, egyszerűen szétváltak útjaik. Sajnáltam, hogy velem és sok más barátommal együtt ő is kiszorult Csodaország világából, de mindent elfogok követni, hogy visszatérhessünk, és békét teremtsek benne. Bár még két hónapja sem dolgozom ott, kértem egy kis szabit, igaz, annak okát nem osztottam meg vele. Nem azért, mert előtte is titok, hanem, mert elég magas elvárásaim vannak a dolgot illetően, s ha netán még se jönne össze, csak magamnak okozok csalódást. Elég nagyot.
Még ennek a világnak is meg vannak a módszerei, kuruzslói, varázslói, akik képesek megérteni és segíteni azokon, akik elakadtak egy ponton és válasz után kutatnak. Az orvosokkal ellentétben, ők nem hallucinációnak nevezik azokat, amiket az általuk, ősrégi recept alapján elkészült szer okoz, hanem látomásnak. És tudom, hogy ezekkel a látomásokkal képesek vagyunk egy másik világba látogatni, ha csak kis időre is. Testünkkel nem, csak lelkünkkel. Nekem pedig szükségem van a válaszokra, mert, hogy őszinte legyek elbizonytalanít ez a frusztráló világ. A barátaim egyre inkább úgy viselkednek velem, mintha már el is felejtették volna, hogy honnan jöttek, az ellenségeim pedig minden alkalommal közelebb s közelebb kerülnek. Nem fogom bolondok házában végezni, é nem adom meg azt az örömöt, hogy a királynő emberei, akik elmeorvosnak hiszik maguk, kínozhassanak kedvükre. Nem vagyok őrült, tudom, hogy a királynő bábjai most is a nyomomban lehetnek, mert az itt megszerezhető orákulummal őket is elpusztíthatom. Szóval igen, elég nagy elvárásaim vannak a szeánszot illetően.
- Ez borzalmas... - nyüszörgöm, ahogy egy óra gyaloglást követően, ami már így is lefárasztott, most már járda helyett kavicsos útszélen caplattam. Nem bántam meg, hogy tornacipőbe jöttem, és hogy a hátizsákomban sem volt egy hétre való túlélő csomag, mint inkább egy gyors kiruccanásra való néhány holmi, de az erdő felé, elég sokat kell felfelé menetelni, ami alapból is fárasztó, de ha az ember lába alatt még a kavicsos föld is mozog... Nem gyalog indultam neki, de a busz csak egy bizonyos részig hozott, én meg nem igazodom ki a térképeken lévő távolságokon, és ott, akkor nem tűnt olyan messzinek a hely. És akkor még össze tehetem majd a kezem, ha nem tévedek el. Fél órával azután, hogy a járhatatlan úton majdnem kiment egyszer a bokám, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg felhívom Lazare-t, hogy inkább bemegyek dolgozni, csak ne kelljen már hegyeket másznom, de végül lemondtam róla. Nem, nem azért, mert olyan átkozottul kitartó vagyok, vagy mazochista, hanem, mert jó ideje most hallok először közeledő kocsi hangot a hátam mögül. Láttam, hogy kell stoppolni, ahogy azt is, hogy még egy csinos lánynak is jó, ha 10 kocsiból 2 megáll. Nem, én ennyit nem kockáztatok, tutira szeretek menni. Most legalábbis. Főleg annak tudatában, hogy lehet holnap estig más nem is jár erre. Erdőbe ugyanis nem gyakran járnak kocsival, így még azt is megkockáztatnám, hogy erre a nem mindennapi különleges eseményre tart ő is. Szóval igen, nemes egyszerűséggel, amint szemmel láthatóvá vált a kocsi jó néhány méterről, kisétáltam az útra és feltartott kezekkel integettem. Persze benne van a pakliban, hogy kikerül, bár az ezeréves, minőségén is meglátszó úton nem biztos, hogy baleset mentesen ki lehet kerülni egy akadályt, pláne, hogy itt már ki tudja milyen állatok is mászkálhatnak. De bíztam benne, hogy azért nem megy át rajtam sem.
Az pedig sosem fordult meg a fejemben, hogy ez a világ sokkalta több veszélyt rejt egy magam fajtának, így az, hogy egy furgon leálljon mellettem, valami számomra kecsegtető dolgot felajánlva, zokszó nélkül beülnék. Csodaországban ugyanis vándornak hívják az efféle csuklyás fickókat, akik felajánlják, hogy elvisznek, ha éppen útba esik az úticél, de ők sosem ártó szándékúak. Ha csak nem a királynő kártyapaklijából pattantak elő, mert akkor jaj neked.

Nincs ellenemre a túrázás, bár utoljára a nevelőszüleimmel és a két idióta - még véletlenül sem vérszerinti - ikertestvéremmel jártunk a természetbe, s persze nem ilyen célokból. Közelibbnek érzem Csodaországhoz, mint a várost. Igaz, erre felé nincsenek tehénszerű szárnyasok vagy jó szándékaidból táplálkozó, feléd nyíló, tündöklő virágok és patak, melynek rózsa kölni illata egy alkalommal is beivódik bőrödbe, tudatva másokkal, hogy meglelted a zsugorító szerét. Ó, istenem, mennyi, de mennyi kalandban volt részem, és várhat még rám, ha végre vissza kerülünk oda barátaimmal. A számlák fizetését felcserélik majd a hosszantartó utazások és csigaházakban való alvás, a munkát a harcok a békéért, és végre... végre valahára megint összeülhet a fondorlatos, nagy csapat a kicsit sem kerekszerű asztalnál, amin álomszép finomságok sorakoznak, és nem csak látványra, de ízre is jobbak azoknál, amiért itt rengeteg pénzt kidobnak az emberek. Na és a tea... üti az összes, modernizált forró italt New Yorkban. De az is lehet csak azért, mert olyan társaságban szürcsöli az ember, olyan közegben, ahol végre otthon lehet. Nehéz is mindezek nélkül, percről percre jobban vágyva rájuk. Csodaországban volt egy vasúti rendszer a Tükörország-i vasút, minden nevezetes helyen egy-egy megállóval. Ha nem épp ló vagy repülő disznó háton, akkor vonaton tettük meg a hosszú utakat. Akkor még működött. De mikor Csodaországot bemocskolta a gyász, a félelem és kátrányszerű, láva forró gyűlölet, mindenki megőrült, és a rosszak átvették a hatalmat és elkezdték kiirtani a jót. Megpróbáltam megakadályozni, de történt valami, amiben talán a Vörös királynő keze lehetett, talán valami sokkal sötétebb démoné, viszont Csodaország engem és még jó néhányunkat kivetett magából. Kétségek közt tengődtem, míg Vigyori rám nem buktam az árvaházban és el nem mondta, hogy Csodaország darabjaira hullik, és, hogy a vonat nem szűnt meg létezni csak átalakult. Valami... sokkal szörnyűségesebbé. Meg kell találnom a Pokoli vasparipát, hogy visszatérhessek Csodaországba és szembeszállhassak a démonokkal, mik megszállták. Ehhez viszont szükségem lesz a késemre is.
Okkal indultam el az útra, és ha ki is törik a bokám, akkor is eljutok a célig. Ki tudja miféle szörnyűségeken mennek keresztül Csodaország ott rekedt lakói, amíg mi itt kóválygunk, és jobbára többünk inkább elfelejti az egész világot, mint sem, hogy elismerje, szükségük van ránk. Viszont a kavicsos úton, huzamosabb ideig haladni, igen csak embert próbáló. Nem azt mondom, hogy rossz, hogy elindultam, de talán... beavathattam volna Lazare-t, vagy akár Jack-et is, ha van kocsija, mert ez így elég... necces. Tulajdonképpen, ha kitöröm a bokám, akkor teljeségében hasznavehetetlen leszek. Értelemszerűen egyből felcsillant egy kis remény szemeimben, mikor motor zajt hallottam magam mögül, még ha oly távolinak is tűnt. Amikor pedig megfordultam, meg bizonyosodhattam róla, hogy nem, nem hallucinálok, végre valaki! Ugyan talán kissé elhamarkodottan gondolkodtam, és naiv voltam, annak tudatában, hogy a legesélyesebb, hogy megpróbál kikerülni, de ezen elméletem csupán akkor vált köddé, mikor már csak néhány méter választott el tőle és nos... a haláltól. Egy pillanat alatt lejátszódott bennem, mekkora marhaságot műveltem, és annyi eszem sem volt, hogy esetleg elugorjak oldalra. Helyette kitárt kezekkel, összébb húztam magam, és behunytam szemeim, miközben ijedtemben fogaim csikorgattam. Nem voltam biztos benne, hogy eljutok még Csodaországba, de ezt egyből megcáfolta a kavicsos úton csikorgó fék hangja. Túléltem. S ami először eszembe jutott, mikor félve kinyitottam szemeim, hogy ilyet a büdös életbe nem csinálok. Lábaim még mindig remegtek, ahogy minden egyes porcikám. Lökött vagyok, de szeretném azt gondolni, hogy mindezt azért teszem, mert ténylegesen képes volnék bármit beáldozni a világomért és barátaimért.
Még kicsit a sokk hatása alatt vagyok, így érthető módon, mintha egy kisebb ütés érné a gyomrom, úgy rezzenek össze a kocsi ajtajának csapódására, noha a közelgő vég tudatától még csengett a fülem. A belsőmet szorongató érzésből a kocsiból kiszálló alak vállamat megragadása rántott ki. Nincs semmi baj Alisa, túlélted.
- N-nem. - hebegtem, bár már inkább annak sokkjától, hogy számon kért. Nyilván aggodalomból, még is azt az érzést keltette bennem, - talán szigorú arcvonásai miatt, - mint amikor apám mélyesztette körmeit apró vállaimba és rázta ki belőlem a lelket, mert biztosra vette, hogy én rejtettem el előle a vodkás üveget. Persze, mert egy 4 éves kisgyereknek szüksége lehet arra a lélek elnyomó méregre. Kellett néhány erőteljes pislogás, hogy a tudatom ne ködösüljön el az emlékre hasonlító pillanat hevében és kerüljek a múltam csapdájába. Ő nem az apám, és nem bántani akar.
- Sajnálom... - ismétlen el őt, de nem, mint valami hangrögzítő játék baba, hanem, mint, aki pontosan tudja, hogy nem a másik hibázott, és így is örülhet, hogy a saját hülyesége miatt nem került kocsi alá.
Kérdésére összevonom szemöldökeim.
- Kunyhók? - kérdek vissza, mert az én elmémben csupán egy modernizált boszorkány és az üstje rajzolódott ki, mikor belefutottam ebbe a nem mindennapi hirdetésbe. - Őőő... én egy sámánhoz tartok, aki... segít... az... embereken... - igen, nos az elején még jó ötletnek tűnt az igazság, de a mondat felénél rájöttem, hogy eme különleges eseményről nem véletlenül tudok Jack-től. Mintha említette is volna, hogy legyek óvatos, mert ez egy ritka, sokak által ismeretlen dolog, aminek meg van a maga oka. Most meg kikotyogtam. Rögtönzésképp csak az a jelenet jutott eszembe hirtelen, mikor Piroska szól a vadásznak, hogy a farkas megette a nagymamáját. De azt hiszem ez nem állná meg itt helyét. Egészen addig vágok ettől elég bárgyú képet, míg fel nem ajánlja, hogy elvisz odáig.
- Úristen, az nagyon jó volna, köszönöm! - hálálkodom lelkesebben, és elmutató keze után nyúlva rázogatom meg azt köszönetképp. Nem tudom akar e még ott időzni az út közepén, bár szerintem nem, lévén, hogy időbe oda kell érni, de ha nincs ellenére én be is pattanok az anyós ülésre. Jobb szeretek hátul ülni, de Lazare-nal és annál a fura fehér ruhás fazonnál is mindig előre kellett ülnöm, szóval... gondolom ez így szokás itt. Be is kötöm magam, bár nem is igazán azért, mert félnék, hogy kirepülők a szélvédőn, inkább, mert még lelkem mélyén mindig nem érzem magam biztonságban, ez azonban egyfajta biztonságérzetet nyújt.
- Még egyszer köszönöm. - pillantok rá, ha már ő is beült és becsukta a kocsi ajtót. Nem azt mondom, hogy nem számítottam rá, hogy mindenféle fura emberrel fogok majd ott találkozni, de az aggodalma és a barátságos ajánlata ellenére, kicsit azért ijesztőnek tartottam. Pedig hasonló szerzett lehet, mint Jack, csak sokkal... kifinomultabb a stílusából ítélve. Jack is jófej, csak... a dolgozóival bánik úgy, mintha mindegyikük egy-egy darabhús volna, akit előszeretettel dob a pénzeszsákoknak.
- Egyébként... Gyda vagyok, Gyda Soverall. - mutatkozom be, legfőképpen, mert így illik, és mert nem tudom, hogy ott nem e derülne ki. Na meg, ha már együtt utazunk egy darabon nem árt, ha jóban leszünk.

Talán őrültség egy vadidegen kocsijába ülni, pláne egy ilyen kihalt környéken, ami jobb rejtek helye nem is lehetne egy holttestnek, de már New York-ba érkezésemkor rádöbbentem, hogy Csodaországhoz hasonlóan itt sem minden az, aminek látszik. Sőt, általában a legijesztőbb alakok a legbarátságosabbak, és jó szándékúak, ellenben azokkal, akik olyan barátságos képet vágnak, hogy még a játszótéren is rá bíznád a gyereked 5 percre, amíg elrohansz mosdóba. Lazare is egy komplett sárkánynak tűnik, s a maga stílusával csak még inkább rá ijeszt másokra. És még is... megmentett két idiótától, munkát adott és még lakhatok is vele, míg talpra nem állok. Talán tévedek, de a megérzéseim azt súgják, hogy a fickó, különleges vonásai és nem túl bíztató kisugárzása ellenére is elvisz a célig. Onnantól meg mi baj lehet, nem?
- Ó, nem tudtam. - csóválom fejem a tűzvész hallatán. - Csak arról értesítettek, hogy költözés volt, és hogy ez ne szegje kedvem, mert erre van szükségem, ha útba igazítást szeretnék. - tettem még hozzá, bár tény, arról Jack nem számolt be, hogy nem árt egy túra bicikli vagy terepjáró sofőrrel, mert a busz nem visz el odáig, gyalogolni meg nos... láthatóan nem igazán opció. Alapjáraton erre sem lettem volna rábeszélhető, mert őszintén szólva, a pszichiátriai eset óta elég bizalmatlan vagyok az ilyen hipnotizálásos, elkábítós dolgok iránt. De a tudat, hogy ezt nem "ellenőrzött" körülmények közt csinálják, tudom, hülyén, hangzik, de sokkal megnyugtatóbb a tudat. A természet közeli dolgok vonzottak, és vonzanak most is. Az orvos tudomány a mi világunkban nem létező dolog, és őszintén meg vallva, itt is elég átkozott egy fogalom. A gyógyítás fehér leplével takarják valós, véres és gyilkos szándékuk. Nem segíteni akarnak, hanem ártani. Furcsa módon, ezt sokan még nem látják be, vagy elfelejtik. Ezért sem kedvelem ezt a különös helyet.
- De a jobb nem mindenki számára jelent jót. Van, akinek rosszabb lesz. - pillantok el felé, halkan, leginkább magamnak megjegyezvén, hogy bár a szavai bölcsnek hatnak, és minden bizonnyal azok is, nem fogadhatom el a tényt, hogy ez helyén való. Ha Csodaország elpusztulna, mindegy milyen világ épülne a helyére, én az országgal pusztulnék. Egy pillanatra azt az átkozott manipulátor barátom juttattja eszembe, Vigyorit. Sosem kedveltem igazán, mert nem csak külsőleg borzongtatja meg az embert a maga csont és bőr küllemével, megsárgult, friss vértől mocskos fogaival és aranysárga szemeivel, hanem belül is éppen olyan romlott. Egy férgektől hemzsegő, már megfakult, de még így is aranyló alma lehet a szíve helyén, ami, ha telis tele van gonoszsággal, szinte biztos, hogy a tudás almája. Bölcs szavai ugyanis sokszor bántóak, és lelkifurdalás nélkül karistolják fel a már így is elfertőzött múlt sebeit, de végül mindig rá kell, hogy ébredjek, hogy igaza van. Mindig.
- Igen. - válaszolom szűkszavúan, de igazán nem is tudnék mit hozzátenni. Ellenben úgy veszem ki szavaiból, hogy ritkán csapódnak hozzájuk újak, na meg, hogy gyakorlatilag mindenki visszajáró vendég. Különös. Ha én már első alkalommal megtalálom az utam, miért volna szükség rá, hogy mindig visszatérjek...? Ezek az itteni emberek vagy oly annyira el vanna már veszve, hogyha a helyes utat sem veszik észre orruk előtt, vagy túlságosan lusták, hogy rálépjenek, és inkább keresgélnek tovább. Noha ő elég határozott személyiségnek tűnt, nem olyannak, aki magazinok szegletéből szedi idézeteit, amiket alkalom adtán elszór egy társaságban. Ahogy pedig lassan útnak indultunk, lopva én is rápillantottam. Jobbára én is mások arcát és vonásait jegyzem meg elsőnek, azok valahogy mindig árulkodóbbak és könnyebb őket memorizálni. A másik pedig, hogy akarva-akaratlan is melléjük képzelem, mennyire tudnának beilleszkedni Csodaországba. Valakiről lerí, hogy egykor Kalaposként volt ismeretes a világunkban, és lelki szemeim előtt látom, ahogy cifrábbnál cifrább öltönyében áll előtte, kalapjában, bolondos mosolyával és kezében egy csorba teás csészével. Ha a lénye passzol a mostanihoz, szinte mindig kiderül, hogy ő valójában az is, mint, hogy a fehér nyúl a szomszédban, mindig késésben van, és akárhányszor szóba elegyedek vele, valahogy mindig kicsit rosszban leszünk. De ettől függetlenül meg vagyunk. Ő azonban, ha csak nem a Vörös királynő egyik katonája, amit termetéből ítélve erősen kétlek, akkor nem a mi világunk szülötte. Legalább is nem a szó szorosértelmébe véve. Vigyori ugyanis beszélt egy kisebb világról, mely még felfedezésre vár. A királynő birodalma és a tenger között húzódik, noha inkább jellemzi szárazság és sivatag, semmint hogy dúskálna akár a folyókban. Vigyori azt mondta őt ott épp olyan elismerés és fényűzés illeti, mint Csodaországban a fehér királyt. Ott beszélt ezekről a különös féllényekről. Érdekes módon ezekről a lényekről még az itteniek is hallottak, hiszen történelem órán szó volt róluk, ha csak néhány röpke mondatban is. Élőben persze biztosan más találkozni velük, mint a tiszteletükre épült szobruk előtt csodálkozni.
- Különös... nekem rólad Anubisz jut eszembe. - mosolyodtam el haloványan. Talán a leszármazottja, de kétségtelen, hogy a halál istenének energiáit hordozhatja magában. Ő sem volt gonosz, de a jelenléte egyszerre okozott félelmet és megnyugvást. Pont, mint a halál.
- Ou... - bukott ki belőlem akaratlan, mintha egy kellemetlen hírrel szolgált volna, mert bevallom, erőteljes pofonvágásként ért, hogy egy orvossal egy kocsiban ülök. Tudom, hogy eme tudomány szerte ágazó, és van, akinek köze sincs igazán a gyógyításhoz, de már a doktori előtag hallatán összeszorul a gyomrom. Mindenesetre kezet fogok vele, mert ezen most már túl kell lendülnünk, míg oda nem érünk.
Elgondolkodom a kérdésén, és a válaszon is. Nem hiszem, hogy bajba sodornám vele Jack-et, de nem tudom mennyire illő ilyen mértékben kibeszélni őt.
- Hát... igazából egy baráttól. - talán nem pontos a megnevezés, mert, ahogy Lazare is mondta, az nem barát, vagy tisztességes férfi, aki olyasmit kér lakhatásért, amit Jack. De szó mi szó, ha nem is a legmegbízhatóbb fickó, hozzá akármikor, de tényleg akármikor fordulhatok, ha bajban vagyok. Megkéri az árát, de ha el is mondom mindennek, ő mindig csak nevet rajta egyet és következő alkalommal is úgy tesz, mintha nem vetném a szemére, mennyire igazságtalanul sokat kér. - Elég különös munkája van, de azt hiszem így jutott hozzá ennek az eseménynek is a szóbeszédéhez. Mikor pedig találkoztunk, én pedig panaszkodtam neki, hogy nem találom a helyem, elárulta, hogy próbáljak szerencsét itt. Elég magabiztosnak tűnt, szóval... max csalódom... - vonok a végére vállat, miközben én is előre tekerem a fejem, mert lelke mélyén azért erősen kapaszkodom ebbe az egészbe. Ha nem sikerül, tulajdonképpen nem tudom mihez fogok kezdeni.
- De biztos jó hely, ha vannak visszajárók. - állapítom meg újfent rápillantva. Milyen különös, egy kórházi beszélgetésből tudom, hogy a zöld a világ legritkább szemszíne, és most még is itt ülünk ketten egy kocsiban. Ha ide valósi lennék, nem tulajdonítanék neki nagyobb értelmet, de mivel nálunk odahaza a legapróbb jelek is árulkodóak, úgy hiszem, ennek is oka van. Egyszerre érzek iránta szimpátiát és unszimpátiát, bár ez utóbbit, csak amiatt, mert orvos.
Az érkeztünkori látvány azonban hamar elfeledteti kezdődő aggályaim és a kellemetlen zötyögős utat. Ablakon keresztül is letaglózz a látkép, de mikor kiszállunk az amúgy kellemes kókusz illatból és közben hátamra kapom a hátizsákom, mélyet szippantok a természet keverte és leutánozhatatlan illatokba. A megviselt, városi házakhoz egyáltalán nem hasonlítható viskók, a fák övezete, az az magányos ott egyedül és a messziségben fellelhető teljesen más világ. Szinte libabőrössé válok, noha az idő nekünk kedvez. Elmém, mintha el is dobta volna egy időre a gondterhes súlyokat, problémákat, melyek a városban szinte fojtogatják az embert. Izgatottan harapom be alsó ajkam, s nem amiatt, mert esetleg még talán a szeánsz is sikeres lehet, hanem, most sok év után most először érzem magam igazán otthon. Úgy szippantok a levegőbe, mint egy évekig láncra vert, de most ismét szabad vadló.
- Úristen, ez pont olyan, mint ahol éltem! - fejeztem ki magam hangosabban is, gondolataimhoz képest, de azért nem ordítottam világgá. Csupán nehéz volt csendben örülni. Már csak a gigantikus csigák, a bocifejű szárnyasok és Csodaország különleges virágai hiányoztak.
- Nem tudom hol volt az előző hely, de biztos, hogy megérte költözni. - fordultam Khaled felé, majd az ajtó nyikorgásának távoli hangjára visszakaptam fejem.
- Wow, most lebuktunk... - mosolyodom el, halk megjegyzésem után, és ugyanolyan mosollyal figyelem, ahogy az öreg néni megöleli újonnan ismert útitársam. Szeretem a barátságos embereket, főleg, mikor két jó barát újra találkozik. Van egy fajta különleges varázsa vagy energiája, amit akaratlan is megéreznek a körülöttük lévők. Ez a mi világunkban sem volt másképp. Néha még rá is játszottunk az illendőségre, mint a hajolgatás, kéz csók, de egy baráti öleléshez semmi sem fogható. Igaz, én magam kicsit megszeppenek, mikor számomra is kijut az ölelésből, de nincs okom a bizalmatlanságra, ezért örömmel ölelek vissza.
- Gyda vagyok. - mutatkozom be egy széles mosoly kíséretében. A szimat vételt nem tudtam nem észre venni, de bíztam benne, hogy ez nem jelent semmi rosszat. Mert ha itt és most közli velem, hogy óriási veszélyben vagyok, akkor már hívom is Lazare-t, hogy szedje össze az összes katonáját, mert háborúba indulunk. Mindenesetre engem már most elvarázsolt a táj, az emberek közvetlensége és a városiakhoz képest különcsége is. Olyan, mint mikor először kerültem Csodaországba. Új voltam, más, mint a többiek, bár akkor sokkal bizalmatlanabb voltam feléjük, de ők befogadók voltak, kicsit persze együgyűnek tűntek, pedig nagy részük borzasztóan okos volt. Aztán rájöttem, hogy én oda való vagyok. Nem azért, mert olyan okos lennék, mint a Bölcselő, vagy bolond, mint a Kalapos, de az a világ éppen csak a normális dolgokat nem képes magához venni. És inkább leszek kicsit gyagyás, mint sem, hogy úgy tegyek, mintha nem a szemem láttára pusztítanák magukat az emberek.
- Viccelsz?? - nézek fel Khaled-re. - Imádom! Mintha csak hazajöttem volna! - tártam szét karom szélesen vigyorogva, mintha képes volnék keblemre ölelni ezt a titokzatos világot. Ha csak nem mutatunk be állati véráldozatot, kétlem, hogy ki tudnának borítani.

Leplezetlen kíváncsisággal hallgatom, és noha feleletemre adott válasza olyan logikus és egyszerű, mellyel valahol legbelül mind tisztában is vagyunk, most még is úgy érzem, egy teljesen új szemszögből világosította meg az eddigi elképzeléseim. Valahogy mindig is jobban megült elmémben a gondolat, ha mások szájából hallottam, mint sem, ha én magam mondtam volna. Fura ez, de szerintem ezzel nem vagyok vele egyedül. Mindenesetre nem akartam sokáig ezen lovagolni, épp elég volt ezt is emésztgetni, na meg a kocsiba ülve, úton a célunk felé, úgy is elterelődött a szó sok más felé.
- Ou... - reagáltam meglepődve, mikor részben alá is támasztotta, hogy megérzésemmel nem is fogtam nagyon mellé. Sőt, ezek után szinte biztos is voltam benne, hogy a mi világunkban vagy ő maga volt, aki átkísérte a holtakat utolsó útjukra, vagy egy hozzá közel álló lény, aki átvette sötét energiáit. - Egyiptom szép hely. - teszem hozzá kicsit később, bár nincs szükség rá, hogy mentegessem magam és nem is azért mondom. Azért mondom, mert tényleg szépnek találom. Ilyesmit pedig kár is magunkban tartani. Érdekelne is, mi vette rá, hogy eljöjjön onnan, mert bár én nem vagyok oda azokért a döglesztő melegekért, ők, akik beleszülettek, szerintem éppen, hogy a hűvös időt csípik kevésbé, ami mondjuk erre felé van, vagy Oroszországban. Huh, na az durva szokott lenni!
- Ami azt illeti igen. Szükségem van egy megállóra, ahol nyugodt szívvel felszállhatok a vonatra, hogy végre az én utam járhassam. Szerintem ez nem nagy kérés az élettől, de mint azt láthatjuk,... - sóhajtok egy gondterheltet magam elé nézve. - ...borzasztó körülményes. - csóválom fejem, mert ha belegondolok eddig mennyi szarságon kellett végig mennem, keresgélnek, az életem kockáztatnom, állandóan menekülve, nagyon kimerítő és mindezidáig úgy tűnt teljesen szükségtelen is volt. Reményeim szerint, ha a megálló nem is pont itt vár rám, kapok valami útmutatást, egy térképet vagy egy jelet, amiből tudni fogom merre induljak el. A hely azonban önmagáért beszélt, bár sejtettem, hogy szép lesz, hogy más, mint a város, lévén, hogy erdőben vagyunk, de ez... messze túl szárnyalta elképzeléseim. Annyira, hogy szívem mélyén tudtam, most biztosan jó helyen járok. Megállapítására azonba összevont szemöldökkel pillantottam, leginkább, mert most akaratlan is bogarat ültetett a fülebe, hogy mi lesz, ha én is ezek közé a negatív érzésekkel távozók közé fogok tartozni. Igazából ebbe még bele sem gondoltam. Mi lesz, ha nem jutok előbbre? Törődjek bele? Az nem fog menni. De lelkesedésem letöri, hogy folyton falakba ütközöm, sőt, az, hogy a barátaimnak vélt emberek mindvégig árulok voltak.
- Az egyetlen dolog, ami negatív érzéseket válthat ki belőlem, a válasz hiánya lesz. Mindegy milyen borzalmas is lehet, amit kapok, az akkor is valami, amivel kezdhetek is valamit. - válaszolom csak erre a kis időre megkomolyodott arccal, mert a hely varázsa, ahogy a lágy szellő a tincseim közé kap egy pillanatra és itt ott megtáncoltatja a faleveleket, egyből mosolyra fakaszt. Nem szomorít el, inkább csak kicsit megijeszt, s leginkább a tudat, semmint ő, hogy mi lesz ha mégsem járok sikerrel. Mosolyogva felé nézek, miközben eltűröm egy tincsem a fülem mögé.
- Hát persze! De ez csak városi lakosként tűnik olyan ijesztőnek, alapvetően itt minden meg van, ahhoz, hogy életben maradj, sőt... Nem azt mondom, hogy nem szeretem a hamburgert, és nem örülök, hogy van mobilom, de azért nem halnék bele, ha megvonnák őket tőlem, míg itt vagyok. - mosolyogtam érthetetlenül zavarban, pedig büszkének kellett volna rá lennem, hogy a velem egykorúakkal ellentétben, én képes volnék életben maradni, ha el is tévedek egy túra alkalmával. Odahaza sem volt tévénk, és gyakorlatilag kandallóval fűtöttünk, ha volt mivel. Nasiról akkor még nem is hallottunk, örültünk, hogy naponta kétszer tudtunk enni, az már mindegy, hogy mi volt. Alkoholista apámnál félelmetesebb lény pedig nem élhet az erdőben. Szóval nem, nem esnék kétségbe. Csodaország erdei pedig kész Kánaán volt a maga csokoládé fáival, meg karamella bokraival. Ráadásul lépten nyomon valahogy mindig az erdő közepén randalírozó Kalaposékba botlottam, akik mindig örömmel láttak egy teára vagy sütire.
- Haah...? - pillantottam rá kérdőn utolsó mondata végett, amit hirtelen nem tudtam hová tenni. - Még is miért kelnénk útra éjjel? - biccentettem kissé oldalra fejem értetlenkedve, mert sehogy sem állt össze a kép. Nyilván, ha valakinek sietős, jobb mielőbb útra kelni, de azt hittem mindegy mikor megyünk el.
Nem csak a hely volt varázslatos, az itt élők is roppant barátságosak voltak. Kicsit tényleg olyan volt, mint Csodaország Vörös királynőtől mentes övezete, ahol mindenki jó kedvű és felszabadult volt. Borzasztóan hiányoznak már, és ez a hely noha pozitív energiákkal tölt fel, azért még is összeszorul tőle a szívem.
- Szinte csak azok. - somolyogtam, mert alapból is jókedvűen léptem ki a kocsiból, de az ittlévők fesztelensége is hamar átragadt rám. - A városi élet számomra kényelmetlen, és sehol sem érzem otthon magam. Teljes ellentéte annak, ahonnan jövök. - sóhajtom, mert mindig nehéz beismernem, hogy már-már fizikai fájdalmat érzek annak tudatától, hogy újra visszatérjek a
város, koszos, büdös, erőszakos életébe. Nálunk is voltak háborúk, és vannak is, halnak meg emberek, katonák, leginkább a szabadságért, a területekért. De hogy valaki egy chips áráért öljön meg valakit és mindazt olyan természeteséggel, hogy még csak meg sem próbálja elrejteni tettét, nem tudom. Elborzaszt, hogy mennyire nem számít az ember, az élet. Kétszer támadtak már meg, és mind a kétszer valaki másnak kellett megmenteni. Harmadszorra talán már nem lesz ekkora mázlim, és őszintén szólva... nem szeretnék meghalni egy telefon miatt, amit még csak nem is szeretek. Ha meghalok, az történjen egy sárkánnyal vívott harc közben vagy a halálos ágyamon Kalaposék körében. De ne a hideg betonon érjen az értelmetlen halál.
- Te miért jöttél el Egyiptomból? - tettem fel a kérdést, mit már a kocsiban is szerettem volna, de most éreztem csak úgy, hogy ez a kellő pillanat rá.
Valahol a válasza után jelenhetett meg a másik hölgy, szintén széles mosollyal, szinte boldogságtól csillogó szemekkel. Na ilyet hol látni manapság a városokban...? Tetszett a hely letisztultsága, a kunyhók szellős elrendezése. Szeretem az otthoni konyhai gépeket, és tök jó, hogy van rádióm, de alapból teljesen feleslegesnek érezném, ha egy ilyen helyen laknék. De ha így volna, valószínűleg egész nap az erdőt járnám, fát másznék, bogyókat gyűjtögetnék, és egy pillanatig sem izgulnék azon, hogy vajon ki fogom e tudni fizetni a számlákat, vagy mikor vehetek majd magamnak egy csellót.
- Ne! - vágtam rá, már-már kissé kétségbeesve. De hamar rendeztem vonásaim. - Úgy értem. A néniken és rajtad kívül nem ismerek itt senkit, és nem biztos, hogy más is ilyen... pozitív. - igazából csak fel rémlett bennem, hogy a gonosz sosem alszik és lehet, itt is belefutok olyanokba, akikbe nem kéne. Nem feltétlen a királynőre gondolok, de akár a Hóhérja is megtalálhat. Viszont, ha nem vagyok egyedül, ha ott van velem valaki, aki jobban ismer, mint őt, akkor bármilyen hülyén is hangzik, kevésbé félek, mintha egyedül kéne szembenéznem a szörnyeteggel. - Mármint. Te érdekes ember vagy és azt kell mondjam szimpatizálok a gondolataiddal. - értem itt ezalatt az úton tett filozofálgatását. Itt most se Bölcselő, se Vigyori. Vele pedig ha még nem is beszélgettünk túl sokat, már is több értelmet látok benne, mint a legtöbb környezetemben lévőben. Imádom Lazare-t, de az ottani lányok sem igazán tudnak másról beszélni, mint a köröm, alkohol és bulik. Na meg a szex.
Én sem húzom az időt nézelődéssel, hamar lepakolok és lépek ki utána, bár az idős hölgynek sikerül meglepnie az átöltözéssel. Mármint nem volt ellenemre, csak éppen nem számítottam rá.
- Szuper! - mosolyodtam el és jobb híján mentem Khaled után. Nem akarok állandóan a nyomában lenni és azt sem szeretném, ha azt érezné, hogy folyton loholok utána, de amíg nem találok magamnak még egy olyan beszélgető partnert, akiben a rossz kisugárzása ellenére is látom a reményt, addig sajnos jobb híján az ő árnyéka leszek. Estig biztosan.
Kérdésén eltöprengek, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy kicsivel több információra van szüksége, viszont pont ez el is bizonytalanít. Még úgy is, hogy állítja, nem árulja el senkinek. A hitelessége azért olyan megkérdőjelezhető a számomra, mert ő is a városból jött. A városiak pedig borzasztó könnyedén hazudnak és játszák el az ember bizalmát. Ugyanezen szavakat használta a terapeutám is, és bár az erőszak végül napvilágot látott általam, helyette engem ítéltek el, onnantól pedig nyílt titok volt az egész.
- Nem. - válaszolom fejem rázva, de szinte egyből helyesbítek is, mert nem szeretném, ha eme gyümölcsöző barátságunk ez törné ketté. - Vagy is... előbb te. - néztem fel rá kissé zavartan, már-már bűnbánóan, amiért ilyesmit követelek, de úgy érzem, a titkomhoz nem elég egy baráti kézfogás, pár szép szó, a bizalmára van szükségem. Vagy egy olyan titokra, amivel bármilyen csúnyán is hangzik, sakkban tarthatom. Sakkozni tudok a Fehér királynak köszönhetően, csak a kártyázáshoz nem értek.

Eltöprengve hallgattam, bár minden szavával egyetértettem. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, még is annyira idegen érzés nyújt, mikor mások az elmondottai ellenkezőjét vallják. Azt gondolom ők azok, akik ki sem próbálták ezen dolgokat, mint inkább egyből párnát húznak a fejükre, vagy isznak, drogoznak, esetleg más emberekhez járnak panaszkodni. Pedig a természet ingyen van, nem rontja se a szívünket, se a májunkat, sőt... és megfulladnunk sem kell, ráadásul tiszta levegőt szívhatunk.
- Nem tudom. Mert lehet csak annyi választ kapok, hogy valaki széttárja karjait és olyan homályos fogalmazásba kezd, amit sokadszorra is alig bírok majd felfogni, nem hogy még megérteni is. De ha eléggé elmerülök benne, biztosan nyomokra lelek benne mit hogyan tovább. Eddig azt hittem egyedül is megy, hogy magamtól is odatalálok, de nem. Állandóan falakba ütközöm, eltévedek. Nem vagyok már gyerek, de most egy icipicit örülnék, ha valaki fogná a kezem, és visszaterelne a helyes útra. - sóhajtom talán kissé panaszosan, ami alapvetően nem szokásom, de egyrészt már alig bírom kivárni az estét, másrészt félek, hogy ez a csodálatos hely sem lesz elég számomra, hiába érzem most pillanatnyilag azt is, hogy legszívesebben itt maradnék. Fel is tekintek lopva Khaled-re, eltöprengve az ő határozott hozzáállásán. Nem tűnik sokkal idősebbnek nálam vagy is hát... nem tudom, de öregnek biztos nem öreg. Viszont még is azt érzem, hogy indokaink közt, amiért itt vagyunk egy hatalmas szakadék áll oly módon, hogy míg én a szakadék szélén lógva keresek itt valami kapaszkodót, ő olyan, mintha egy frissítő masszázsra jönne, ami kell, hogy egészséges maradjon, de végtére is nem esne kétségbe, ha mondjuk elmaradna. Vajon én is ilyen leszek? Néhány év múlva ennyire magabiztossá válok? Az jó lenne. Ahogy tudni is, hogy ez a korral jár vagy szuperhőssé kell, hogy váljak előtte?
Mindenesetre nem hagyom, hogy negatív gondolataim letörjenek, mert még a végén kihat a szeánszra, és ahelyett, hogy bármi köze is volna ahhoz, amiért itt vagyok, inkább arra kapok választ, hogy mit főzzek holnapra.
- Hm, elvileg az ember a legokosabb és kreatívabb élőlény a világon. Még a kutyákban is felszínre kerülnek az ösztönök, ha a helyzet úgy hozza. Képtelenség, hogy egy embernél ne így volna. Mint a szülésnél. Hány olyan friss anyuka hozza világra egészségesen a babáját, hogy se kórház se orvos nincs a közelben. Nálunk gyakoriak voltak az ilyenek, még is tudta mindenki mit kell tenni. Az ösztönök. Csak kicsit meg kell szabadítani őket a telefonjuktól. - állapítom meg, s bár a magam igazát mondom, lehet teljesen hülyeség. Én még is azt vallom, hogy mindenkiben élnek az ösztönök, hogy túléljen. Még egy újszülöttben is, már ami a lehetőségeit illeti. Idővel a városi ember is meglátja a szépet és hasznosat a természetben, ahelyett, hogy újabb italboltokat építenének rá. Vagy nem. Nem tudom, nem is akarok sokáig itt maradni. Nagyon nem tetszik ez a világ.
Elképedve hallgatom őt a séta közben arról, ami majd itt vár ránk, akkor, mikor majd... nem igazán leszünk "itt".
- Wow! Ez izgalmasan hangzik! Kicsit veszélyesen, de izgalmasan. - bukik ki belőlem, de azért egy széles mosoly társaságában, mert hát belegondolni is megnyugtató, hogy kis ideig kicsúszik a lábunk alól a talaj, és eszünkbe sem jut majd, hogy hátunk mögött ott van New York. Ezek után még azt is eltudom képzelni, hogy kis nyusziknak képzeljük magunkat és egész este a fűben lapulunk és a szálak közt pillogunk egymásra. Mókás elképzelés, de biztos élvezetes volna. Vagy annyira feje tetejére áll a világ, hogy éppen a Kalaposéknál teázgatunk reggelig. Nem volna túl hasznos, de az biztos, hogy kicsit feltöltődnék tőle.
- Elvonulni? Alig várom, hogy minél távolabb legyek tőle. De a barátaim itt vannak, és meg kell oldanom bár problémát, mielőtt őket is hazavinném. Nem akarom kitenni őket bármilyen veszélynek. - vallom be nehézkesen, mert nem akarok sokat elárulni, de nehéz úgy választ adni a kérdésre, hogy ne vonnám be kicsit. Zavartan tűrök el egy kósza tincset fülem mögé. - Nem... nem tudok hazamenni. Akarok, de nem tudok. Megnéztem, és itt nincs semmi, ami eltudna vinni oda. Pedig a vonatok is vagy ezerfelé mennek, mégsem szerepelt sehol sem... - sóhajtom kissé lemondóan, mert anno tényleg az volt az első, hogy állomásról állomásra jártam, csekkoltam a repterek megállóit, még egy taxist is megkérdeztem róla, de hát azt hagyjuk is.
- De ha végre eljutok oda, én ide soha többé nem jövök vissza. - nyomatékosítom mondadóm elejét. Ekkor bukott ki belőlem is a kérdés felé, mert valljuk be, szerintem otthon szeánszokra sem volna szüksége, hiszen hazatérve elég volna az érzés, és már is gyógyulgatni kezdenek a lelke és bizonyosan az elméje is. Szavaiból azt szűröm le, hogy bár voltaképpen nem volt választása, nem zavarja, mert azt hiszem vagy elfogadta már rég, vagy tényleg így érzi jól magát. Nem tartom kizártnak, hogy a "rengeteg hely" alatt becsúszhatott akár Csodaország egy-két népszerűbb helye is, mint a Könnyek völgye vagy a Játék birodalom. Nem tudom miért, de ahogy őt hallgatom, olyan kevésbé stresszesnek és örömtelinek tűnik az élete, hogy kezdem megirigyelni. Tudom, hogy nem szabad mindent elhinni az embereknek, de ilyesmikben ugyan miért hazudna? Vagy csak a származása végett kezeli ilyen jól a dolgokat? Ennyire jó hely lenne Egyiptom? Kérdése nyomán megint zavarba jövök, mert akaratlan is olyan témákat feszegetünk, amikről nem szívesen hazudok - pláne egy lehetséges barátjelöltnek - viszont egyből elárulni az igazat is elég... kockázatos és azt gondolom részéről komoly óvva intés volna. Pedig nem vagyok gyilkos! És rossz ember sem. Hibát mindenki követ el, ráadásul én, azt gondolom nem követtem el semmi rosszat, mert az indokom teljesen tisztává mossa a kezem.
- Ehm... Az ottaniak kicsit másként kezelnek helyzeteket, és azt hiszem büntetésből kitaszítottak egy olyan dologért, ami azt gondolom helyes cselekedett volt, csak helytelen kimenetellel. - vonok vállat, mert ez így most elég bonyolultan hangzik, de attól félek, hogyha most tisztábban megfogalmazva azt mondom, hogy bántottam valaki, akkor, mint Travis-nél rögtön neki is az fog leesni, hogy hát... igen, megöltem valakit, és akkor már hiába indoklom azzal, hogy azért tettem, hogy megvédjem meg barátom, valamiért ez így semmivé válik.
- Azóta kicsit... elvadultak a dolgok. De visszamegyek és rendet teszek. Megpróbálom jóvá tenni, vagy legalább elmagyarázni, hogy nem vagyok bűnös. - motyogom, mert már ezen szavakat is nehéz kimondani, nem azért, mert nem volnának igazak, hanem, mert nem akarom hogy ezek alapján ítéljen meg. Travis jó tanuló pénz volt. Még egy ilyen hibát nem vétek.
Viszont örülök, hogy legalább benne már most társaságra leltem, noha általában egy magamban is szívesen elbeszélgetek. Vagy max félre vonulok és akkor előszoktak merészkedni a barátaim. Ha más nem, hát a Bölcselő biztos a közelben repked. Szóval miután lepakoltunk, ismételten visszacsatlakozom hozzá, miközben azért nézelődöm és figyelgetem a többi embert is. Nem vagyok egy klikkesedő és senkit sem taszítanék el magamtól, csak mert nem ismerem, pláne egy ilyen helyen. De az is lehet, hogy azért keresem Khaled társaságát, mert minél több dolgot árulok el magamról, annál jobban félek, hogy titkon mégis csak elárulja valakinek. Sőt... az ellenkezőjében hiszek a legkevésbé. Az emberek itt borzasztóan megbízhatatlanok és bár ő szimpatikus, Travis is az volt. A végén még is megakart ölni és egy olyan mellé állt, akitől tudta hogy félek és bántani akar. Nagyon furcsán gondolkodnak az itteniek, és ez elég félelmetes. Aztán még engem tartanak őrültnek...
Megszeppenve hallgatom, bár teljesen így sem győz meg. Túl sokszor bíztam már meg másokban, túl sokszor hazudtak a szemebe, és úgy érzem, minél több ilyen ismétlődő hibát követek el, annál nagyobb veszélynek teszem ki magam. Nem hiszem, hogy léteznének szent emberek, de azt hiszem a bűnsúlyosságától függően ítélnének el bennünket, mindegy, hogy milyen szándékkal tettük, amit tettünk. Nem kell hozzá fegyver, hogy halálos sebet ejtsünk a másikon, a hátba szúrás pedig nem gyógyul egy könnyen. Bevallom, azért az utolsó mondataival sikerül bogarat ültetnie a fülembe. Már csak az hiányzik, hogy félig beszámítható állapotban kiderüljön, hogy a velünk szemben ülő is a királynő egy katonája, aztán gurulhatok én a fűben, azt hiszem sokra nem mennék vele, ahogy a fűben lapulással sem nyusziként. De azért most kíváncsivá is tett, vajon ő miféle titkokat rejtegethet. Most így hirtelenjében csak olyan dolgok jutnak eszembe, amit esetleg én is elkövettem, de nem olyan súlyosak, mint amiket... az utóbbi időben tettem. Például lehet, hogy pici korában rendrakás címén mindent az ágya alá szórt, hogy előbb elmehessen focizni, vagy kíváncsi volt milyen gyorsan olvad el a szájában az üveg golyó és véletlenül lenyelte. De azt már nem nézném ki belőle, hogy akár bántana másokat, noha még mindig erőteljesen körbe lengi az a furcsa energia, ami a veszélyes ragadozókból is árad, akik végtére is csak az életben maradásért küzdve... ölik meg a zsákmányukat elég... véres módon. Hát... így belegondolva... ki tudja miféle ösztönöket ébreszt benne a természet az esti szeánsz során... Na se baj, majd igyekszem nem elé ülni, a tigrisek amúgy is csak az előttük lévőre csapnak le. Ha viszont tényleg Anubis leszármazottja, akkor ha a kunyhóban lévő egyik fonott ládába is bújok, sem úszom meg a kaszást. De biztos csak a város okozta paranoia késztet ilyen gondolatokra. Khaled jó fiú. Ami pedig az itt létünk illeti, egyre jobban tetszik a hely. Tetszenek a ruhák, kényelmesebbek, egyszerűbbek és nincs az, hogy most kinézzük a másikat, mert ő másként néz ki. Szóval én maradtam egy hosszú ruhánál, amit csak magamra kaptam és készen is voltam. Csak azért egészítettem ki egy bézsszínű, vékonyabb bőrszíjszerűséggel, hogy derekamnál biztosan tartsa magát, ha a pántok le is csúsznának a vállamról.
- Én is! - jöttem elő és én is elcsomagoltam a holmijaim. Tetszett a ruha, kicsit olyan volt, mintha a fehér királyság egy kis falujában lennénk, ráadásul ilyen holmikat még a Vörös királynő katonái sem szívesen hordanak, ezért már egy fincsorból lehetne tudni, hogy ki az, aki nem ide való. Az étel felhozatal miatt nem aggódtam, bár valóban szokatlan volt a városi ételekhez képest, annyira azért nem volt idegen. Az izgatottság miatt meg amúgy is nehezen tudtam az evésre koncentrálni, mintha lelkem mélyén attól félnék, hogy ez az idő az eseményekből vész majd el. A kunyhók körüli séta viszont egészen hívogató volt, és ha Khal is velem tartott, akkor vele fedeztük fel a maradék időben. Sikerült közelebbről is szemügyre vennem a tavat, és tetszett, hogy volt annyira sűrű az erdő, hogy ne lehessen ellátni a városig, de még is kényelmesen barangolhassunk benne. Amit sajnáltam, hogy bizonyosan a jelenlétünk miatt, de erdei állatokra nem leltünk a madarakon és esetleg néhány mókuson kívül. Így utólag nem bántam meg, hogy végül nem avattam be Khaled-et a problémáimba, na nem azért, mert ne volna szimpi, sőt talán még hasznos tanácsokkal is eltudna látni, de úgy érzem ezen dolgokat jobb is, ha az estére hagyjuk. Annak beköszöntével pedig még izgatottabbá váltam, és ha tudtam lelkesen segítettem az előkészületekben, hogy mielőbb neki foghassunk. Ezalatt az idő alatt pedig minimum tudtam váltani egy-két mondatot a többséggel, bár nem az életre szóló barátság megkötése volt a célom. Nagy eséllyel úgy sem találkozunk többet, hiszen, ha a szeánsz alatt megkapom, amit keresek, akkor egyből útnak is indulok. Nem csak nappal, de este is épp olyan varázslatos és kicsit rejtélyesebbé vált a hely, ahogy fent egyre több csillagot lehetett felfedezni az égen, melyek a közeli tó tükréből is visszanéztek ránk, mintha egy nagy átjárót nyitna az égbolt felé. Az éjjeli állatok különböző hangjai és a fák halk susogása, ahogy a tavaszi szellő kicsit átmozgatja ágai közt leveleit.

Régebben nem is féltem segítséget kérni, de rá kellett jönnöm, hogy nem minden felém nyúló kéz jelent segítséget. Sőt olykor még a szemek is jól képesek álcázni a hátsószándékokat, pedig jó ember ismerőnek tartom magam. Látom, ha valaki jó vagy rossz, és azt is, ha valaki jó szándékból cselekszik rosszat. Én nem ítélem el őket sem, mert megértem a gondolkodás módjuk. - magyarázom picit elkanyarodva másfelé, de rögtön vissza is térek az eredeti témához. - Szóval nehéz, ha már a segítség kéréséhez is bizalom kell, ami már nincs. De már én is úgy vagyok vele, hogy inkább vetem a bizalmam egy ilyen varázslatba vagy a szél fújta suttogásokba, semmint, hogy mondjuk, ahogy manapság nevezik szakemberhez forduljak, aki csak a pénzt és hatalmat látja, de segíteni nem segít, sőt, még azt is elveszi, ami maradt belőled. A-a, még egyszer ilyen hibát nem vétek. Talán bizonytalannak tűnhet ez a próbálkozás, de úgy érzem jó úton járok. - pillantok fel rá, érti-e, amit mondok. De biztosan, mert okos embernek tűnik. De ha nem is volna az - mert én sem tartom magam annak -, vagy empatikusabb vagy hasonló cipőben járunk, mert azt hiszem tisztábban látja a dolgokat, mint a város 99%-a.
- De ezek szerint, nálad is most jött el az a pillanat, hogy kicsit vissza egyengesd az utad, nem? Vagy megerősítést nyerj arról, hogy amit teszel az jó. - pillogok fel rá halványan elmosolyodva, bár őszintén felnézve rá úgy tűnik az ő élete igazán gondtalan. Mint az igazi nagy bölcseknek. Mint a kék hernyónak. Pedig csak egy hernyó, de sosem aggódik, csak dohányzik és füstöl egész nap.
- Ez így van. És nagyon sajnálatos. - bólogatok egyetértően. Az, hogy a mostani fiatalok már a tűzhelyet sem tudják használni, vagy úgy nyúlnak a felmosó rongyhoz, mintha egy pókkal teli vödörbe kell nyúlniuk elég szomorú. Lehet, hogy jobban értik azokat a kiskütyüket, a telefonokat és a benne rejlő lehetőségeket, de ha egy nap meghal az elektronika, komolyan mondom, éhen fognak halni.
- Ó, én mindenkivel őszintén beszélgetek! Csak azoknak hazudok, akikről biztosan tudom, hogy rosszak. Először neked sem akartam igazat mondani, mert rossz embernek tűntél, de aztán beszélgettünk és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagy rossz, csak biztos a kisugárzásod tévesztett meg, mert az elég... hmm... hát hogy is fogalmazzak... olyan, mint Sanguinaccio Dolce. Egy olasz puding különlegesség, aminek azt hiszem az a jelentése, hogy édes vér vagy ilyesmi. - legyintek mosolyogva, mert ezekben annyira én sem vagyok jó, olaszul meg amúgy sem tudok. - Egy fajta csokoládé puding, amit egy félbevágott és kikanalazott narancsban szolgálnak fel piskótával és gyümölccsel. De mivel fő alapanyaga a disznóvér, nyilván nem hangzik túl bizalomgerjesztően pedig finom. Legalább is szerintem. Na ilyesmi kisugárzásod van neked is, de biztosan csak az egyiptomi felmenőid miatt, mármint Anubis miatt, mert hát végülis ő sem volt rossz. - vonok vállat, hiszen így van, de ezt ő is biztosan tudja. Aztán eltöprengek ismét a kérdésen. - Mondjuk bármiről azért nem. Nem lehet. Nem tudok. Az itteni emberekkel bármiről nem lehet csevegni. De a barátaimmal igen. Ők mintha még a gondolataim is sokszor hallanák. - húzom a szám, mert azt gondolom a gondolataim csak az enyémek, még átgondolás alatt vannak, nem kell rögtön lehurrogni mindent, ami megformálódik a buksimban. Kérdésére bizonytalanul körbenézek, mert nem volna meglepő, sőt Vigyori gyakorlatilag mindig a nyakamon van, de most úgy tűnik ő sem vágyott a természet lágy ölére. Megrázom a fejem. - Nem, nincsenek. De a városban gyakran összefutunk. - válaszolom. Ebből kifolyólag viszont nekem is eszembe jut egy témához kapcsolódó, őt érintő kérdés. - Neked vannak barátaid? Mármint... olyanok, mint akikről az előbb beszéltél. - pillantok fel rá kérdőn. Lehet butaság, de azt gondolom, hogy aki ilyen helyekre jár, vagy nagyon elveszett vagy nincsenek túl megbízható barátai, akiktől tanácsot kérhetne. Ő ugyan nem tűnik túl feszültnek vagy elveszettnek, de lehet, azért, mert már jó ideje felnőtt, megszokta, meg tanulta és megbarátkozott vele. Vagy mert sikerült a fiókba zárnia. Kalapos szerint ez sem lehetetlen, csak zárhatónak kell lennie a fióknak.
Bíztató szavai - még ha semmiségnek is tűnnek - meghatottsággal árasztják el a szívem, mert jól esnek szavai. Ő az első, aki nem Csodaországból pottyant ide - legalább is ezt kell gondolnom - és még is hisz benne, hogy sikerülhet. - Köszönöm... - motyogom kipirulva, inkább előre nézve, semmint fel rá, mert nem szeretném, ha azt hinné - pontosabban látná -, hogy zavarba hozott vele. Egészen addig ez a számomra kellemes mondat visszahangzik fejemben, míg rá nem térünk arra, miért is vetett ki magából Csodaország. El is komolyodom a téma nyomán, bár inkább elszomorít a tudat, hogy mennyire nehéz megértetnem magam az emberekkel. Olyanokkal, mint én, hol ott még egy beszélő kisegér is képes átlátni a helyzetem.
- Azt hiszem igazad van. Vagy is nem... Igazán nem is tudom... Tudom, hogy bűnös vagyok valamiben, de a büntetésem mértéke egyáltalán nem egyenrangú a tettemhez. - motyogom zavarosan, de másként nem is nagyon tudnám elmagyarázni neki. Magamnak sem igazán. A lényeg, hogy igazságtalannak tartom. Mindenesetre ezt majd akkor meg is beszélem az ott élőkkel, ha már vége a háborúnak, vagy egyáltalán már ott vagyok. Addig pedig élveztem az erdő varázsát, a szeánsz mágikus energiáit, s minél közelebb kerültünk az eseményhez, annál biztosabb voltam benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Engem már a táncoló lángok is teljesen megbabonáznak, csupán a körülöttem lévők halkabb beszélgetése zökkent ki annyira, hogy ne kezdjek arról fantáziálni, mi fog rám várni odaát. Mikor csatlakozik hozzánk Khaled felé fordítom fejem mosolyogva és nem kevésbé izgatottan. Kicsit olyan, mintha már most a megállóban ülnék a jeggyel a kezemben és várnék a vonatra.
- Csak kicsit félek... Vagyis izgulok. - nevetek halkan, alsó ajkam is beharapva, miközben visszapillantok a tábortűzre. - Volt már olyan, hogy valaki belehalt ebbe? - pillantottam rá kérdőn, bár most azt érzem, hogy még egy igenleges válasszal sem tudna meghátráltatni. Megköszönöm a kis csészét és élvezem a melegét, illetve elsandítva Khaled felé, követem szimatoló mozdulatait. Tényleg jó illata van. Természetesebb, a 100%-ban természetes feliratú
csomagolt teáknál is. A szertartást kezdetével csak akkor mertem én is belekortyolni a kellemesen meleg italba, mikor láttam más is így tesz. Talán kicsit túl gondoltam, de azt hittem a tea felénél már átzuhanunk egy másik világba. Tévedtem. Kellett egy kis idő, rá hangolódás, amiben segített az idős hölgyek csörgőn és dobokon való zenélése, a ritmusát ugyanis a szívem és a légvételem is felvette egy idő után. Egy kis idő múlva már azt is éreztem, hogy kicsit melegem van, bár azt
betudtam a tábortűznek. Nem szédültem, csak kicsit elálmosodtam, de ezt szinte észre sem vettem, ahogy azt sem, ahogy a csésze kiürültével szépen elfeküdtem a fűben. Eleinte a csillagokat figyeltem, amik el-el mosódtak homályosabb fénypontokká, néha pedig el is tünedeztek, aztán a hangok is elkezdtek egybe olvadni, és már csak a ritmusát hallottam. Arról pedig egy norvég dal jutott eszembe, amit még egy skandináv eseményen hallottam, mikor kicsi voltam. Szinte visszhangzott a fejemben, mintha a tábortűz körül ülők énekelték volna, de már lehunyt szemekkel dúdoltam velük én is.
- Vár rám a túlpart
- Gályám siklik lásd
- Anyám bölcs szava szól
- Harcolj mostantól...
Mire a dal végére értem, már csend honolt. Legalább is ezt érzékeltem. Nem lehetett hallani se a zenét, se a tűz ropogását. Az üres teret lehetett hallani, és azt hiszem... gyerek hangok foszlányát, mint amikor egy hosszú barlang másik végében sírna vagy kiabálna, de annyira távol, hogy abban sem vagy biztos, nem-e denevér vagy a képzeleted játszik veled. Ijesztő volt kicsit, de egyben... ismerős is. Ahogy az orromba furakodó régi játékok, jellegzetes gumilabda és vízfesték illata is. Azt hiszem megérkeztem. Lassan kinyitom a szemeim, félve, hogy csalódni fogok, de a látvány önmagáért beszél. Ugyan távolról sem olyan, mint egykoron, ám a tudat, hogy itt vagyok, örömkönnyekkel telíti meg a szemeim és remegő mosolyra húzza ajkaim.
- Otthon, édes otthon... - suttogom a elmosolyodva az ég felé, ahol ugyan jártak a felhők, jól kivehető volt, hogy egy gyerek szoba tapétája. Az, hogy a gondolataim a valóságban hangosan is kimondtam, nekem abban a pillanatban fel sem tűnt. - ...végre Csodaországban. - sóhajtottam egy boldogat, majd lassan fel is ültem. A szellő langyos volt, alig-alig lehetett érezni fuvallatát. A Babaház nevű tartományban voltam, ami ugyan vetett fel némi kérdést, de abban bíztam, idővel azokra is megtalálom a választ. Egykor népes egy birodalom volt, tele plüssökkel, játékokkal, éltek és mozogtak, sőt bolondoztak is, most viszont kész kísértet járta hely volt, melyen azt sem lehetett megállapítani, hogy most esteledik vagy éppen eső közeleg. A talaj, ha épp nem a szakadéknál álltunk mely mélyén már csak elfelejtett és darabokra hullt barátok tömeg sírja állt, sok helyen a táblához hasonlatos volt, sőt itt-ott kréta rajzokat is lehetett találni, ahogy a háború karmolás és ütés nyomait is fel lehetett lelni rajta. A falak, avagy a kerítés deszkákból, és óriás ceruzákból álltak, de sok helyen a csatában összeomlott babaházak és játékok romjai is falként szolgáltak most. Néhol pedig fellelhetőek voltak újonnan épült erődök a romok mögött, árkok, melyek talán most is jó célt szolgálhatnak, noha a hely kész szellem város. Voltak még ép, félig ép babaházak, avagy az itt lakók otthonai, de mind úgy tűnt évek óta kihalt, neszezést se nagyon lehetett hallani. Kész rémálommá lett ez a hely, azt hiszem elég nagy a baj. Ami engem illet, a new yorki megjelenésem teljesen szertefoszlik ebben a világban. A babaház illő öltözéket ad minden lakónak és vendégnek is. Szabadon lógó hajam sötét, már-már ében fekete, ahogy eredetileg is, csak a bujkálás végett festettem szőkére. Ami a ruhám illeti, akár egy kosár mélyén felejtett, maradék anyagból hanyagul összevarrt babaruha. Fekete alapon, piros skót kockás, alul már most szakadt szoknya, egy koszos alsó szoknyával, egy sárga alapon, menta csíkos, puffos felső, amit olyan vastag cérnával varrtak, hogy csodálom, hogy volt hozzá tű. Egyik oldalát már el is szakadt, a vatta is kikandikált belőle. Hozzá nem illő, kockás gallér és a puffos ujja végén fehér pöttyös fodorral, és elől három nagy gombbal. A kötényem fehér, mint mindig, a mars és a vénusz szimbólumával. Előbbi a férfi és a pajzs jelképe, míg utóbbi a nőiesség, a törekvés és a harmóniáé. Ez később fontos lehet, mert mindig jelentősége van a zsebeken lévő varratoknak. Harisnyám fekete-fehér csíkos, és a térdig érő, fekete csizmám sem változott. A derekamra kötött masnin hátul most egy baba fej volt - gondolom a birodalom szimbóluma végett - illetve ujjatlan kesztyűket viseltem. A nyakláncom nem volt rajtam, de nem meglepő, mert Travis elvette tőle New York-ban, a késem pedig még mindig nem leltem meg. A többi fegyveremből is csak a bors szóró volt mellettem, különös, pedig a paripám is nálam szokott lenni. A többi később szokott előkerülni, mert a világok szeretnek itt a piros hol a pirost játszani, akkor is, ha épp élet-halál harc folyik. Lassan felálltam és leporoltam magam.
- Ideje szétnézni... - nézek körbe, mert tudom, hogy a birodalomban van egy vár, ami alkalom adtán búvó helyként is jó szolgálatot tesz. Ha a házak lakatlanok is, ott biztos lesz valaki, aki útba igazítson. Nem is kellett sokat mennem, mikor Vigyori szokásához híven megérezte tanácstalanságom illatát és, mint egy visszafele parázsló fénykép, csilingelő hangfoszlánnyal jelent meg kicsivel odébb.
- Aki ker-rr-ress, az talál... - dorombolta örök vigyorral képén, bár ez sosem jelentette igazán, hogy boldog is. Termetes macska létére, egyik élő fajtához sem hasonlított. Tigris méreteit tekintve is úgy tűnt, egy hamvas szfinx macska, sárga, láva színű szemekkel, csonttól torz bőrén tetoválásokkal, fülében egy rozsdás karikával és vigyorgó véres fogaival. Hozzá hasonlóval még New Yorkban sem találkoztam, szóval biztosan egyedülálló faj.
- Vigyori! - rivalltam rá, mert a kísérteties közegben megjelenése is a frászt hozta rám. - Nem voltál a szeánszon. De nem is baj. Nem kell a segítséged, egyedül is megoldom. Sicc! - fújtam rá, oldalra mutatva, hogy álljon odébb mielőbb. Nyomozni egyedül is tudok, ő pedig csak bosszantana.
- Az egyedül magányos szám, Alice. De a magányos ember sosincs egyedül. Aki pedig nincs egyedül, az nem magányos. Én elköszönök, de te ne ints búcsút a társaidnak többé. Ne hagyd, hogy bekebelezze őket az őrület. - biccentett egyet, majd el is tűnt, bár mint máskor, most sem tudtam megérteni mire utalt. A sok rébusz, amit összehord, totál összezavar, és mire általában rájövök mit mondott, már rég túl vagyok az akadályán. - Idegesítő macska... - morgom halkan, és már lépnék is tovább, mikor neszt hallok az egyik irányból. Alapvetően nem kellene hang irányába rohannom, de itt semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene, így megragadva a borsszórót a hang irányába sietek. Nem szokásom egyből lőni, de jobb félni, mint megijedni. Még is nagy döbbenetet okoz a látványa.
- Azta fagylatot kakiló unikornisát... - kerekednek el a szemeim. - KHALED?!?!

Már-már elképedve hallgatom őt, de azt gondolom az idő az, ami bölcsebbé tette, és a benne rejlő megannyi tapasztalás. Azt hiszem mire annyi idős leszek, mint ő, hasonlóképp sokat fogok tudni erről a világról és a benne lakókról, hogy ne csússzak el újra, s újra. Bár, egyáltalán nem vágyom erre az életre, nekem is meg van a magam otthona, és jobb nekem Csodaországban. Még látogatóba sem jönnék vissza szerintem, mert ki tudja, mikor jutnék haza.
- Szerintem nincs is olyan ember, akinél ne volna ez így, és már csak a teljesen különböző lelkivilágok miatt is érdemes volna jobban megismerni őket. Ki tudja hány olyan meg nem értett gyilkos van, aki nem látott más megoldást, mint elvenni annak az életét, aki láncra verte elméjét, lelkét vagy szó szerint a testét... - csóválom fejem sajnálva azon meg nem értetteket, akiknek még az elmegyógyintézetekben sem szorítottak helyet, hanem egyből életüket vették. Bár aztán ki tudja mennyivel volna jobb egy ilyen helyen vegetálni. Én sem szerettem, pedig nem töltöttem ott éveket.
- Mintha kisöpörnénk a bejárati ajtón a sok porcicát... - mosolyodom el a hasonlatán, felvéve a fonalat, de aztán össze is vonom szemöldökeim. - Nem félsz, hogy egyszer jön valaki, aki azzal a sok mocsokkal aztán egy nap visszaél? Akár a többi látogatókból? Hiszen a rosszak mindenhová beszivárognak, és a titok is csak addig titok, amíg egy ember tud róla. - pillantok fel rá kérdőn, leginkább abból fakadóan kíváncsian, ő miként tud mindez ellen tenni, hátha én is hasznosíthatom azt.
Aggódva pillantok fel rá, mert bár a nevetése nem éppen ezt sugallja, egy pillanatra megijedek, hogy sértésnek veszi, pedig egyáltalán nem annak szántam. A puding finom, és szerintem kellően különlegessé - és valóban, kissé groteszkké - teszi a vér. Egy fajta misztikumot ad neki, szerintem. Majdnem mint a McDonald’s sültkrumpli és fagyi kombója, ami szintén elég bizarrul hangzik, egészen addig míg bele nem mártod a sós krumpli szálat a már olvadó vanília fagyiba és meg nem kóstolod. Onnantól a sajtburger már valahogy nem is hiányzik hozzájuk.
- Ó, dehogy! Úgy értem persze félelmetes volt abban a pillanatban, persze, de igazából már el is felejtettem... - legyintettem rá lazán, bár az kissé túlzás, hogy emlékeim közt nem fog még a napokban egy-kétszer felderengeni, de nem aggódom, ilyesmi miatt biztosan nem.
Arra számítottam, hogy majd kisebb számot mond, esetleg egy különleges barátra éleződik ki a téma, de az teljes mértékben megdöbbentett, mikor a válasz nemleges volt. Egyáltalán?! Hisz ez borzasztó! Ezt pedig riadt és valamelyest mélabús arc kifejezésem is remekül tükrözte. Még ha úgy is tűnt, hogy ő ezt egyáltalán nem bánja. De ha igazat is mond, honnan is tudhatná mit veszít, ha még sosem volt neki?
- Sajnálom. - motyogom őszintén lebiggyesztett ajkakkal. Az embertársas lény, és mégha képzeletbeliek is azok a barátok, szükség van rájuk, mert ők olyanok, mint egy nagy tábla csoki vagy egy gombóc fagyi, ami mindig jól jön, pláne, ha az ember nagyon maga alatt van. El sem tudnám képzelni az életem Kalaposék nélkül, itt pedig a többiek nélkül. Nem faggatózom, és nem is győzködöm, mert félek, hogy esetleg akaratlan is fájdalmat okoznék vele. Téma váltás gyanánt viszont remekül jöttek a múltbéli megoldatlan események, amikre máig keresem a választ, és azt gondolom itt ma meg is találom.
- Hát... ez is opció, de alapos megtervezést igényel. Viszont ha nem muszáj, nem szeretnék több vért ontani, mint amennyit eddig. - fel sem tűnik, hogy válaszom adtán esetleg olyasmit is elárulhatok, amit eddig talán senkinek. - Nem akarok rosszat senkinek, csak annyit szeretnék, hogy legyen minden olyan, mint régen. De nem tudom, hogy ehhez szükséges-e olyasfajta áldozat, ami miatt még bűnösebbé válnék...
Alapvetően úgy gondolom, ha nem lenne ez a szeánsz, akkor is sokkal érdekesebb és kellemesebb a légkör, az egész ceremónia, mintha a városban sétálgatnék mondjuk a parkban vagy beülnék egy emberektől hemzsegő helyre, hogy megigyak egy pohár akármit, amibe vagy bele köpnek vagy nem. Ettől függetlenül azért izgultam, leginkább az eredménytől, pontosabban annak hiányától.
- Ebben nem lehetsz biztos... - motyogom bizonytalanul. - Mi van, ha közben elmész úszni, én meg lesétálok egy szikláról, míg valaki más kutyává változik és egereket kerget az erdőben? Na jó... ez azért valahol elég vicces lenne... - pillantok vissza a táncoló lángok felé elmosolyodva, ahogy elképzelem az egyik jelenlévőt, mint négylábút. Még jó, hogy kamerák nincsenek, amik rögzítenék, amiket művelünk. Ezen problémák azonban csak addig foglalkoztatnak, míg a tea hatást nem gyakorol az elmémre és testemre, míg végül kisöpri a valóság minden apró porszemét is, és teljesen átveszi az uralmat felettük az álomvilág.
Annyira hihetetlenül valóságosnak tűnt, hogy könnyek szöktek szemeibe az első pillanatokban. Egyik érzékemmel sem mondtam volna meg, hogy mindez csak hamis látomás. Sőt, valóságosabb volt, mint ahogy emlékeztem. Még az illatok is, talán ezek voltak a legmegzavaróbbak. A zöld kerámia táblán úgy kopogott, kemény talpú, fekete csizmám, mintha tényleg azon, és nem is a tábortűz körüli füves mezőn járkálnék. Olykor még egy fadarabkára vagy kavicsra is ráléptem, ami egykor talán egy játékhoz tartozott. Csupán a síri csend volt teljesen idegen, hisz egykoron itt hemzsegtek a beszélő és nagyon is élő játékok. Akár New York, úgy jártak-keltek benne a plüssök, ólom katonák és porcelán babák, miközben játék autók, műanyag tankok és fa vonatok keresztezték útjukat. A legóból, fából és játék kockákból épült kis házikók is teli voltak élettel, sokszor még a tetőkön is akadtak futkározók. Sejtettem én, hogy baj van, hogy Csodaország falai valóban megrepedtek, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ekkora pusztulás söpört itt végig. Óvatosan indultam el, mert a veszély bármelyik sarkon elém ugorhat, de nem hittem, hogy majd pont Vigyorival hoz össze a sors. Megint... Ki szokás szerint azzal nyugtat, hogy inkább tovább idegesít, szerencsére csak rövid ideig.
Biztos voltam benne, hogy akár órákig is kóvályoghatok majd, mire rábukkanok majd egy élő vagy félig élő babára vagy plüssre, aki némi útmutatással szolgálhat. De fel sem merült bennem, hogy a világomba csöppenve egy ismerős, itt még is teljesen idegen szerzettel hoz össze a sors. Nem is értettem Khaled mit keres itt. Mikor és hogy jött utánam?! Arról nem is beszélve, hogy még a magam érkeztének idejét és hogyanát sem tudtam meghatározni.
- Khaled. - ismétlem el ezúttal már nem kérdezvén, bár még mindig hemzsegnek fejem felett a kérdő jelek, és azon túl, hogy próbálom megfejteni mit keres itt, szemet szúr, hogy éppen... eszik??
- Nem kellene... - kezdek bele aggodalmasan, miközben szaván fogva elnézek az irányba, ahová mutat, bár óvva intése nyomán én csupán egy ki tudja hová vezető lyukat látok. Meg lehet az alján valóban ott az a fekete, szurokszerű, forró szmötyi, ami való igaz, hogy nem nagyon engedne levegőhöz jutni. Visszapillantok rá. - ... itt lenned. - fejezem be a mondatot tanácstalanul, mert most azt sem igazán tudnám megmondani, hogy ha hajlandó is volna, merre kéne visszamennie. Ám ami még ennél is zavaróbb, a szájában lévő mozgó valami.
- Teli szájjal nem illik beszélni. - felelem összevont szemöldökkel, csípőre tett kezekkel, de hamar rájövök, hogy nem is ezt akartam mondani. Nem tudom, hogy miért ez bukott ki belőlem elsőként.
- Mi van a szádban? - kérdem és bár én magam is elindulok felé, mivel ő is elindul felé, én végül megállok és próbálok rájönni, hogy eddig mivel foglalatoskodott. Nem sok sikerrel.
- Igen. - válaszolom, de szinte egyből szomorúan meg is rázom a fejem. - De valami nem jó. Valami történt. Nincs itt senki. A-azt hiszem mindenki meghalt. Szerintem a Vörös királynő megölte Csodaország valamennyi lakóját. - állapítom meg, mert hát ki más, ha nem ő, meg a Hóhérja.
- Jelen helyzetben, a bosszú tűnik a legideálisabbnak. Sz-szerinted ettől én rossz emberré válok? - kérdem felpillantva rá, majd egyből a szájából kikandikáló lábakra. Sajnálom, de nagyon szemet szúr. Persze, ha éhes az ember, megértem. - Nem sajnálod szegényt?

Köszönöm. - ismerem el egy bólintással, mert ilyet se hallok sok embertől, mint inkább összevont szemöldökkel, meg értetlenkedve pillognak rám vagy a semmibe, mintha csak kínaiul beszélnék, esetleg letudják annyival, hogy buggyant vagyok és a gyilkos az gyilkos. Nem állítom, hogy nem így van, de egy hangyát agyontaposni is gyilkosság egy bizonyos szinten, főleg, ha az szándékos.
- Na látod, ez pontosan így van, ahogy mondod. - szögezem le fel pillantva rá és kezeim úgy tartva, mintha egy kisebb dobozt tartanék két oldalról, ezzel is amolyan nyomatékosítást adva a teljes egyetértésemnek. - Talán bűn az önvédelem? - vonok vállat, a kérdést azonban csak költőinek szánom.
- Komolyan? - bukik ki belőlem összevont szemöldökkel, de megdöbbenéssel hangomban. Hirtelen még kételkedéssel is fogadom magyarázatát, mert azért lássuk be, kinek ne volna olyan titka, amit jobb volna valami felfedezetlen helyre elásni, ahol soha senki nem találja meg. Különlegesség ide vagy oda.
Nem hittem, hogy a tea ennyire eksztatikus állapotba képes emelni az embert, ahogy azt sem képzeltem volna, hogy egy kis pohár lötyi képes át teleportálni haza. Mármint nem a lakásomba, hanem vissza Csodaországba. Az állapotok azonban elég elkeserítőek voltak. Sejtettem, hogy baj van, de ez már-már olyan érzetet nyújt, mintha a világvége már megtörtént volna, s még is azt érzem mellette, hogy még megmenthetem a helyet. Lehet csak túlságosan vágyom a helyre? Vagy lehetséges volna életet lehelni bele? Az is teljesen érthetetlen számomra, mit keres itt Khaled. Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy mindenki más is erre kódorog, mert most még őket is összeszedni egy örökké valóság volna. Már ha egyáltalán idő közben esetleg meg nem halnának. Ez a hely már akkor is kész életveszély volt egy húsvérembernek, mikor teli volt élettel, de most... lemerem fogadni, hogy a kapuk másik felében rozsdás szögek várják a kíváncsiskodókat és a maradék túlélő is felvette már a vad énjét.
- Hát... itt. - mutatok körbe eleinte bizonytalanul, de a végére olyan határozottan, mintha én magam is tudnám, hol van azaz itt. Mármint persze tudom én, csak hát... más az, ha én ismerek egy olyan helyet, amit más még csak soha nem is látott, mintha mondjuk a városban egy utcában állnánk, amiről mindketten tudunk. Aztán legyintek, hogy mindegy is, ellenben figyelmem nem tudja elkerülni az a kilogó dolog a szájából, ami ráadásul még mozog is. A látvány undorra sarkall, de a válaszán jókorát kell nézzek.
- A... a hangját? - kérdek vissza, mert valahogy nem áll össze a kép, hogy ő ezt még is hogyan... érzékeli... A kíváncsiság egy pillanatra el is töprengtett rajta, hogy megkóstoljam, de nem, kizárt, szóval el is veszem a kezem és fincsorogva csóválom a fejem. Abba bele sem gondolok, honnan vette, hogy a gyerekek szeretik ezeket a nyálkás dolgokat, maximum fogdozni, de nem enni, viszont különös tettétől akaratlan is halovány mosolyra húzódnak ajkaim.
- Most már érted, miért hasonlítottalak, ahhoz a csokipudinghoz? - biccentem oldalra fejem, majd csípőre tett kezekkel, gondterhelten, sóhajtva nézek körbe, mert a birodalom elég nagy, a magas ceruza falaktól és romoktól körbe sem látni, viszont el kell indulnunk valamerre. Kérdésére viszont ismételten felé fordulok és bár biztosan vagyok a válaszban, kétségek közt bólintok csak rá.
- Ez. Csak... sokkal halottabb. - állapítom meg, mert Khaleden kívül eddig egy élő vagy legalább is mozgó lénnyel nem találkoztam. Vigyori nem számít, mert ő van is, meg nincs is. - Hát a nagyfejű. - válaszolom a kérdést illetően, egy pillanatra megfeledkezve, hogy ő itt csupán látogató. - Öhm... a Vörös királynő az, aki megöl mindenkit, aki ellene fordul, vagy csak úgy tartja kedve. A Szívkirálynő. A kártyavárában lakik a kártyakatonáival és a Hóhérral, aki itt nem úgy néz ki, mint New Yorkban. Itt hatalmas, véres és kaszája van, amivel más univerzumokba tud küldeni. Azt hiszem ő volt, aki engem is kitaszított Csodaországból és New Yorkban üldözött. A királynő ölte meg a családom is, csak rám akarja fogni, mert megöltem az ácsot és az ikreket is, de ők már akkor gonoszak voltak. Vagy mindig is azok voltak, nem tudom. - csak úgy ömlik belőle az elsőre bizonyosan zagyvaságnak tűnő, tengernyi információ, de olyan sok a mondanivaló és a gondolat, és úgy érzem a végtelen is kevés idő volna rá. - Mindegy. A királynő gonosz, mindenről ő tehet. Meg kell halnia. - szögezem le a lényeget, mert számomra jelenleg ez a legfontosabb. Ha ő meg hal, már nem kell fejvesztve keresgélnem a vonatot, és a többiek is visszaköltözhetnek.
Letekintek magamra a keze nyomán, s bár biztos magyarázattal én sem tudok szolgálni, feltételezéseim vannak.
- Azt hiszem a világba érkezésemkor lesz mindig olyan, amilyen. Talán, hogy könnyebben elvegyülhessek. - vonok vállat újfent, aggodalmas kérdésemre adott válasza azonban újra fel lelkesít kicsit. Sosem lehet teljesen biztos benne, hogy akit elém sodor az élet, akár többször is egymás után, az biztosan barát-e - gondoljunk csak Travisre, vagy Calere - de azt hiszem Khaled nem csupán több, de bölcsebb is, mint Vigyori. Ráadásul nem is tűnik el mikor igazán szükség van rá.
- Örülnék neki! Csak nagyon óvatosnak kell lennünk. Nem vagyok benne biztos, hogyha itt most meghalunk, akkor képesek leszünk-e... felébredni. - pillantok fel rá aggodalmasan. Eddig még egyszer sem haltam meg Csodaországban - meg sehol máshol sem -, de azt hiszem, ez a halál épp olyan valóságos volna, mint a másik világban. El is nézek az általa mutatott irányba, ahol a sűrű, szürke füst felhők közt, azért ki-ki látszik a királynő kicsit sem bizalom gerjesztő birodalma. Őszintén szólva még sosem jártam ott, és hát Csodaországnak alapvetően is vannak elég... ijesztő területei, de az a birodalom biztos, hogy még a legijesztőbb horror filmet is felülmúlja. Nyelek is egy nagyot, mert tudom, hogy oda kell mennünk, de a kés sincs nálam és őszintén szólva az évek alatt a város teljesen megrontott, és tele vagyok félelemmel.
- Igen, én is... - motyogom a messzibe pillogva. Állítólag az első vereség után a királynő lelke még inkább bomlásnak indult és szó szerint ellepte a birodalmát a sok belsőség. Tömény vér és nyers hús szag terjeng még a labirintusban is. A kártyaőrök a semmiből bukkannak fel, a Hóhért pedig eddig senkinek sem sikerült legyőznie. Ami azt illeti a kilátásaink nem a legjobbak, de Khaled halk szavait hallva tudom, hogy szükségünk van arra, hogy tartsuk egymásban a lelket, így megérintem a csuklóját és felnézek rá.
- Talán egy újabb kaland kezdete. Az pedig mit érne, ha egyből előttünk teremne, nem? A cél értékét nem a nagysága, súlya vagy a látványa okozza, hanem a sok küzdelem, erő és kitartástól lesz felbecsülhetetlen értékű. - válaszolom, és nem valami bugyuta közmondást idézve. Tapasztalataim szerint, eddig akárhány világba csöppentem, mindig hetekig eltartott mire egyik helyről a másikba jutottam. Örömmel, sírással, haraggal és nem kis kitartással fűszerezték meg utam a kalandok, de végül mindig megérte. Persze féltem is sokszor, most is rettegek attól, ami ott vár, amivel szembesülnöm kell, de bízom magamban. Magunkban. Khaled amúgy sem tűnik se gyávának, de őrültnek. Oké, furcsa dolgokat vesz a szájába, és néha úgy néz rám vagy maga elé, mint egy békét színlelő ragadozó, de azt gondolom ez az álcája. Még a rosszakat is megvezeti vele.
- Attól tartok. - bólintok egy aprót, mert igaza van, bár a kínzás nem kenyerem, az ember akkor ismeri meg igaz valóját, mikor rákényszerítik arra, hogy ne gondolkozhasson, csak engedje szabadjára nyers ösztöneit. - Indulhatunk. - bólintok egy újabbat, függetlenül attól, hogy ismételten kissé aggódva pillantok a vérvörös birodalom felé. Amikor viszont visszapillantok, orrom a mellkasának ütközik, ami ösztönösen arra sarkall, hogy tegyek legalább egy lépést hátra.
- Haah? - nézek rá kérdőn, majd tanácstalanul elhúzom szám. - De mi lesz, ha útközben megtámadnak? Hogy fogjuk úgy megvédeni magunk? - kérdem felpillantva rá, de mintha röpke percek alatt centiket nőtt volna, úgy kell felnéznem rá. Oké, tudom, ez a hely csalóka, itt nem minden az, ami, sőt semmi sem az, de akkor is meglep. Gyorsabbak lennénk ez bizonyos, de talán védtelenebbek is. Megkockáztassuk?
- Van nálam borsszóró, és jó vagyok távol- és közelharcban is, de ha egyszerre sokan jönnek fedeznünk kell egymást, oké? - nézek rá, és amennyiben megtudunk egyezni, úgy nem vonakodom elfogadni segítségét az utazásban.
- Khaled... mi fog történni, ha... teljesen megszűnik a tea hatása? Érezni fogunk valamit? Cs-csak mert én nem szeretnék a halálom csapdájába esni... Ha meghalok, megérdemlem, hogy tudjam, hogy meghaltam. Nem akarok egy olyan világban élni, ami csak tükörképe a valóságnak, amiről nem is tudok...

Vajon a tea az ellenkezőjére is képes? A világból, amely csupán álom, egy rémálom, képes visszarántani a valóságba, még ha kis időre is? Adott helyzetünket tekintve azt gondolom abszolúte lehetséges. Sőt azt gondolom, ha most találkoznék mindazon barátimmal, kiket Csodaországból ismertem, s valamilyen módon, hozzám hasonlóan át pottyanva a másik világba egy reinkarnációba újjá születve, itt ismételten régi önvalójukkal találkozhatnék. A fehér királlyal, aki üzlet híján királyságát tartja rendben, az örökké búskomor álteknőst vagy akár a Fehér nyulat. De talán jobb is, hogy nincsenek itt, mert ez a legkisebb mértékben sem hasonlít egykori otthonukra, ráadásul lépten-nyomom veszély fenyegetné őket. Khaled kérdése viszont eltöprengésre késztet, noha az igazat biztosan én sem tudom.
- Azt gondolom a romlottságából fakadóan csak a hatalom és a pusztítás élteti. Neki fáj, ha más boldog. Mikor én először ébredtem Csodaországban, ő akkor már itt volt és már akkor is háborúban volt a fehér királysággal, a királynőt meg is ölte, de a király nem akart bosszút, mert a ő a pusztulás ellentétére törekedett. Békét akart. De a Vöröskirálynő nem. Én is harcoltam velük a különleges késemmel, amivel a sötétséget is fel lehet hasítani, de a Hóhér komoly ellenfélnek bizonyult, én pedig alábecsültem, amit már nagyon, nagyon bánok. Átküldött ebbe a másik világba, ahol minden annyira paradoxon, mert az orvos nem gyógyít csak árt, a pénz fontosabb az életnél és a szabadságnak értéke van, szó szerint engedélyt kell kérni vagy fizetni érte. Most éppen... most éppen Csodaország sem virágzik tudom, de nem szívesen mennék oda vissza. - vallom be őszintén, szégyellve, mert bár úgy hiszem ő sem oda való, megérzéseim legalább is ezt súgják, na meg az előbbi szájából kilógó béka lábak, de úgy láttam, ő tulajdonképpen elégedett vele. Még ha nem is boldog. Talán ez is egy betegség.
Furcsa volt, de cseppet sem állítanám, hogy nem önmaga. Azt hiszem a furcsaságok okán fedjük fel igazán valónkat. Khaled most igazán önmaga. Olyasvalaki, akinek nem kell rejtegetni magát.
- A vonat is fontos, mert a királynő megölésével még nem érünk a végére, de szükségszerű, hogy ne rombolja tovább Csodaországot, illetve, hogy megtaláljuk a vonatot, amit válasz lesz mindenre. Mert a végállomása fog tisztázni mindent. - szögezem le, bár nem tudom Khaled meddig fogja végig kísérni utam, de nincs ellenemre, ha végig. Talán ő is megkapja a maga válaszait. Talán okkal van most ő is itt. Megbízom benne, még ha viselkedése meg is változott, még ha küllemre sem teljesen az, akit a tűznél láttam.
- Őszintén szólva... személyesen még nem igazán találkoztam vele, de hallottam már őt. Túl sokan védik, túl erősek a katonái. A Fehérkirály már nem tud segíteni, és a többiek sem fognak, már aki itt maradt, mert félnek, gyengék. - ismerem el aprón vállat vonva, szégyellnivalóm véget el-el pillantgatva, bár tudom, többre tőlem se futotta volna.
Nem tudom, alapvetően miért tartják egyesek butaságnak mások bölcsességeit, mikor figyelemmel kísérve rávilágíthatnak még olyan egészen egyszerű tényekre is, amikkel talán mi sem voltunk tisztában. Ezúttal is igazat kell adjak Khalednek. A tehetetlenség nem megoldás. Még ha talán a halálba is rohanunk. A semmitől általában semmi sem változik.
- Bocsánat, csupán a kételyek és félelem vakított el egy pillanatra. - pillantok fel rá, bár nem állítanám, hogy ezúttal az összeset kisöpörtem az elmémből, de idővel úgy is szertefoszlik.
A gyors haladás nekem se volna ellenemre, mert tekintve, hogy így is mennyi ideje loholok és még sehová se jutottam... szóval, jó volna már ezen változtatni, de amíg meg nem bizonyosodok arról, hogy ő sem lesz nagyobb veszélynek kitéve, bizonytalanul hallgatom. Ez csupán akkor változik meg, mikor indoklása közben fény derül titkára, és, hogy valóban nem egy veszélyt félvállról vevő. Bár eddig se tűnt annak, ám a fémrészeket látva döbbenten hökkölök hátra először, aztán vissza is lépek és még mindig elképedve nagyon óvatosan érintem meg ujjbegyeimmel az említett részt, csak, hogy megbizonyosodjak róla nem-e csak a tea játszik velem. Egyből eszembe is jut Kalapos, de kizárt, hogy az ő keze munkája volna, hiszen Khaled eddig még sosem hallott Csodaországból. Vigyori pedig nem említette, hogy az egyiptomi világnak köze lett volna a Kalapos tartományhoz.
- Ez meg még is hogy lehet? - pillantottam fel rá csodálkozva. - Ezt te csináltad magaddal? - pillogtam nagyokat, mert elképzelni sem tudom, hogy ahol eddig hús és vér volt, most valami egészen más legyen. Oké, ami a Kalapos brigádját illeti, ők teljesen más kategóriába tartoznak. Válasza viszont megnyugtat, mert úgy vettem ki szavaiból, hogy tudatában leszünk a változásnak, sőt a legbékésebb módjával. Határozottan bólintok a mutatott irányba és bár nem azt mondom, hogy mint lovat, olyan simán kapaszkodom fel hátára, de hamar megtaláljuk azt a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes és előnyös, illetve, őt sem hátráltatom a haladásban, de azért kéz közelében van a borsszóró is.
A síri csend legalább arra jó, hogy észrevesszük, ha közeledik valami. De azért, hogy teljesen meg ne őrüljek, olykor, azért fel-fel tettem egy kérdést, vagy beszélgettünk Khaleddel.
- Hát... a reményt. A halálom pedig a csalódottság töltené ki, amiért kitartottam, még sem sikerült semmi. Félek, hogy anélkül, hogy megérdemelném, büntetésből egy végtelennek tűnő sötét helyen végzem. Vagy egy ajtó nélküli szobában, ahol néma, arctalan orvosok szurkálnak és vagdosnak. De nem, azt hiszem semmit se hagynék magam mögött, senkinek sem hiányoznék, ami... nem is baj, mert az életnek tovább kell mennie. Mint, ahogy mi sem toporgunk még ott, ahol... eddig... - motyogom a végére elmerengve, hogy még a rosszban is volna valami jó.
- Te nem félsz a haláltól, Khaled? Vagy attól, ami utána vár, még ha az a nagy semmi is? - kérdek vissza, mert abból kiindulva, amiket még New Yorkban mondott az erdőben, azt gondolom valahol őt is őrületbe kergetné egy végtelenül üres tér, ahol nincs semmi rajta kívül. Se hangok, se fények, még gondolatok sem. Eközben bukkant fel - legalább is közeledett - az első akadályunk, ami minden bizonnyal harcot von majd maga után.
- Épp ideje... - sóhajtom, bár fele annyira sem gondolom komolyan, mert azért kicsit tartok tőle bármi is legyen az. Viszont előbb vagy utóbb úgy is harcba sodródtunk volna. Biztos, ami biztos, addig lemászok a hátáról, mert lehet, így lesz könnyebb elintézni a közeledő. Már ha ellenség. De szinte biztos vagyok benne, hogy az. Találkoztam már különös, Csodaországban nem igazán "őshonos" ellenfelekkel, de a felbukkanó lény láttán még nekem is nyelnem kellett egy nagyot. A hangja mélyről jövő, morgáshoz hasonló volt, majdnem, mint egy krokodilé. A kolosszus volt vagy 3 méter. Hasonló volt azokhoz a lényekhez, amik az elején vették uralmuk alá Csodaországot, csak... sokkal nagyobb, és erősebb. Én sem tudtam sokkal többek róluk, de azt igyekeztem megosztani Khaledel.
- Vigyáznunk kell vele! - figyelmeztettem, ahogy a szurokszerű lény közeledett, én pedig úgy próbáltam megkerülni, hogy rálássak a sebezhető részeihez, miközben magam elé vettem a borsszórót. - A bestia fürge és szinte legyőzhetetlen. Találkoztam már hasonlóval. A fekete ragacsszerű cucc rajta azt hiszem kátrány. Forró és ragadós. Ha fröcsköl, próbáld meg kikerülni, mert megégett. A babakarok amikkel közlekedik ne tévesszenek meg, azokkal is tud mászni és fogni. Innen elsőre talán nem látszik, de a szája a fején lévő négy kar között van. Tud köpködni, lávát és akár még izzó golyókat is. Ha elkap... - pillantok aggodalmasan Khaledre, majd vissza a lényre. - ...ne hagyd, hogy elkapjon. - bólintok oda közben, mert kétlem, hogy egy ilyen valami gyomrában ne halna bárki is kínhalált. - A porcelán babafejek a gyengéi, de ahhoz, hogy azokat eltalálhassuk, mozdulatlanná kell tennünk, tehát... - szusszanok egy nagyot. - ...egyikünknek el kell vonnia a figyelmét. Vagy ki kell fárasztanunk... - informáltam arról, amire eddig én is jutottam az idők során, noha arról fogalmam sem volt, hogy ez a monstrum tüzet is okád.
- Használd a hobbilovat! - böktem el az említett itt fegyverként használatos játékszer felé, ami érthetetlen okokból eddig fel sem tűnt nekem. Khaled erős, ahogy a fémből készült, vészjóslóan lángoló tekintetű játék paripa is. - Te nagyobbat tudsz vele ütni! De gyorsnak kell lenned! - kiáltottam oda, mert nem csak néhány méternyi távolság keletkezett köztünk, de számomra a lény hangja is olyan zavaróan hangos volt, hogy attól féltem, nem fogja meghallani. A valóságosságában fel sem merült bennem, hogy most minden bizonnyal csupán az erdő közepén futkorászunk valami láthatatlan démon körül, miközben én egy baba nagyságú kővel rohangálok, egy vékonyabb farönkre mutogatva.

Nem azt mondom, azért elgondolkodtat Khaled a kérdésével, mely már nekem is eszembe jutott korábban, de pont annak megválaszolásával, most is elvetem őket, megrázom fejem.
- A Fehér király az egyetlen, aki képes irányítani a Sakkfigurák Fehér birodalmát. Biztosan fél is, de, ha ő meghal... a-azt hiszem végleg oda minden reményünk. Hiszen akkor nem lesz aki uralkodjon a világban. Én maximum katonának vagyok jó, a trón csak egy igazán bölcsen gondolkodóé lehet, aki elfogadja, hogy a királysággal lemond a világok közti mászkáláson, és addigi életéről. Belőled például biztosan jó király lenne, erős, határozott és rettenthetetlen. De lemondanál a mostani életedről, hogy egy új világ uralkodója légy, ami bekorlátoz? Sokakért felelni... borzasztó teher lehet... - motyogom bizonytalanul, mert valahol úgy érzem a gyengeségei ellenére is védenem kell a Fehér királyt. Nem tudom most épp mi van vele Csodaországban, de azt igen, hogy a tragédiái a világon keresztül New Yorkba is elkísérte, hiszen Lazare elárulta, hogy meghalt a felesége. - Mikor utoljára itt voltam átgondoltan vezényelte a sakkfigurákat, de lehet, hogy ezúttal a Királynő bizonyult erősebbnek. Csodaország még a háborúk idején sem nézett ki ennyire... halottnak. Az is lehet, hogy a Fehér király csapdába esett vagy... - nyelek egy nagyot és bele sem gondolok, hogy esetleg még annál is rosszabb dolog történt vele. Nem tudom létezhet-e ilyesmi, de, ha a világunkban meghal valaki, akinek egy másik része New Yorkban van, talán többé vissza sem mehet. Nem tudom, képes volna-e feltámadni.
Kérdésére megcsóválom fejem, miközben én is a hang irányába pillantok. Közel s még is oly távol. Legszívesebben el is indulnék a vonat irányába, de előbb még le kell rendeznünk a Szívek királynőjét. Aztán felnézek Khaledre.
- Azt még én sem tudom biztosan, de a vonat kötötte össze eddig Csodaország részeit, és mióta minden elromlott a vonat is elszabadult, akár egy felbőszült bika. - felelem, bár én magam nem is láttam a vasparipát azóta, hogy a világom összedőlt. Csak a hangját szoktam hallani és a régi, összezúzott állomásait találtam meg, de a sínek tönkrementek, azokon már nem járhat. Még is azt érzem, hogy még így is van állomása, ahol felszállhatunk rá és egy végállomás, amire megadja mindenre a választ, amire szükségünk van. Talán még Khalednek is...
Általában nem keresem a logikát, lévén, hogy Csodaország alapjaiba véve is elutasítja azt, és bevallom bizonytalanságom a halált illetően sem feltétlen a Khaled tanácsának tartalma enyhítette, mint a benne lévő teljesen egyértelmű logika. Mert hát lássuk be, igaza van, ha meghalok, akkor már tartalmasan és félelem nélkül töltsem ki a hátra lévő időt. S ha közben célt érek és kiderül, hogy csak a félelmem vakított el, még örülhetek is a végén.
- Félelmetes dolgokat mondasz, Khaled, de... kétségtelen. - állapítom meg, s közben már azon töprengek, vajon ennek a gondolat menetnek a tudata való elültetése és kivitelezése mikortól kezd el igazán "hatni". Mint egy pirula a fájdalmakra.
Nem tudom miért döbbentett le annyira ebben a világban, hogy Khalednek ilyen különlegessége is van, még is úgy hatott rám a látvány, mintha újabb bizonyosságot nyertem volna, hogy az orvosok tévedtek és Csodaország létezik. Tudom, hogy álmainkat sokszor elfeledjük, de ezt most igyekszem észben tartani, s mikor visszakerülünk abba a kicsit sem szeretnivaló világba, lefogok ellenőrizni. Kérdésemre adott válasza viszont egyszerre botránkoztat meg és hüledezem. A tragédiák abban a romlott világban kicsit sem szokatlanok, de arra példát még nem láttam, hogy valaki ilyen erőssé váljon, sőt már pusztán annak gondolata, hogy képes volt lábra állni. Talán nem is tévedtem nagyot a kocsiban, és nem pusztán felmenői között volt Anubis, de valójában ő maga egy reinkarnációja. Sok mindent megmagyarázna, főleg a halállal kapcsolatos gondolkodás módját. Kicsit olyan érzés fog el, mint mikor megjelenik egy híresség, akit eddig csak újságokban láttál és olyan könnyedén társalogtok, mintha egy teljesen hétköznapi ember volna. El is mosolyodom eme gondolatra, de csak azután, hogy felültem a hátára. Hát... mindig is tetszett Egyiptom és jó lett volna eljutni oda, de... sose gondoltam volna, hogy Egyiptom jön majd egy hozzám. Legalább is egy igen különleges kis darabkája. Apró örömöm a rajongás végett azonban nem tartott sokáig, ahogy a családtagokra terelődik a szó. A barátok elvesztése sem egyszerű, pláne, hogy mind igen közel állt hozzám, de a családom tragédiája robbantotta ki ezt a háborút. Részben. Legalábbis számomra.
- Hát... ha volna rá lehetőség megtenném, de nem lehet. Meghaltak. A Vörös királynő meggyilkolta őket, amiért én megöltem az egyik hírszerzőjét. De nem tehettem mást... Mert az Ács rá támadt a Hercegnőre, aki igaz, régebben megakart enni, de megváltozott és barátokká váltunk. Megtámadta őt, és a Hercegnő nem tudta megvédeni magát, ahhoz meg túl büszke volt, hogy segítségért kiabáljon. De én meghallottam őket. Megöltem az Ácsot, bár a Hercegnő is meghalt. Túl későn értem oda... A Szív királynő ezért dühös lett és megölette a szüleim és a kishúgom. Én csak azért éltem túl, mert éppen a mellényes, fehér nyúllal voltam. Akkor lepte el a kátrány is Csodaországot és kergette el a lakókat. Néhányunkat meg New Yorkba varázsolt. Nem érzem, hogy hibáztam volna, mert jót akartam cselekedni, de az, hogy megölték a családom és száműztek Csodaországból túl nagy büntetés. Szándékosan zártak egy olyan világba, ahol őrültnek hisznek. Ez még talán a halálnál is rosszabb. Szóval inkább szembenézek a kaszással, de nem akarok visszamenni New Yorkba. A családomat már nem kaphatom vissza, de az otthonomért még küzdhetek. - motyogom nagyjából felfedve a titkaim, miközben azért, ha lankad is figyelmem, azért gyakorta körbenézek, mert ki tudja, nem-e rejtőznek valahol kémek vagy... rémek...
Eltöprengek azon, amit mond, noha tiszta sor, hogy gondolni rá nem túl jótékony, ha az ember haladni akar, de azért még is...
- Neked van vesztenivalód? - kérdek vissza halkan, nehogy véletlenül is meghallja valaki és visszaéljen vele, viszont érdekelne, hogy van-e bármi, ami meghátrálásra bírná vagy tényleg van olyan vakmerő, hogy mindent kockára tenne. Nem mindenkinek az élete a legféltettebb kincse, bár azt tudom, hogy barátai sincsenek. Emlékszem, hogy mondta, mert még most is elszomorít a gondolata. Őszintén szólva nem reméltem, hogy békés utunk lesz a Királynőig, sőt, szinte tuti biztos, hogy onnan fogjuk tudni, hogy közeledünk, hogy egyre több ellenséggel találjuk szembe magunk. Viszont egy ekkora behemótra így elsőre én sem számítottam. Azonban nagy meglepetésemre sikerült elpusztítanunk. Szinte hihetetlen volt, hogy bár így is megizzasztott, engem biztosan, de meghalt. Nem hittem volna, hogy egy társ a harcban tényleg ekkora segítség. Térdeimen támaszkodva, lihegve pillantok el Khaled felé. Talán tényleg nem véletlen, hogy egymásba botlottunk. Talán neki is dolga van itt. Vagy a kérdéseire, ő is itt kap majd választ. Ami bizonyos, hogy a többi nagy dumás barátomhoz képest, milliószor nagyobb segítség.
- Elképesztő voltál! - bukik ki végül belőlem csodálkozva. - Most már értem miért vannak ketten Batmanék is. Én eddig azt hittem az útitársam maximum idegesítő lehet, esetleg néha megmutatja merre menjek, de te mindegyiket túl szárnyalod! - mosolyodtam el őszintén. - Úgy értem, a Kék hernyó néha úgy fogalmaz, hogy elsőre megérteni sem tudom, Vigyori pedig mindig Rébuszokban beszél, de te... - "fuh"-zok egyet elképedve. - Nem akarom megint alábecsülni az ellenségeink, de azt hiszem, így akár még a Hóhér ellen is lesz esélyünk. New Yorkban csak egy ártalmatlan nyomozóként szokott felbukkanni, de ezentúl te is tudni fogod róluk, hogy ők nem az én képzeletem szüleményei. - bökök felé nagyokat bólogatva, mert kizárt, hogy ebbe aztán bárki is belekössön. Ha már ketten állítjuk ugyanazt, az már nem őrültség. Megtörlöm homlokom, majd vélhetőleg a vár irányába vezető út felé tekintek, aztán Khaledre és a vonat említésére a távoli zakatolás után kapom fejem.
- Azt hiszem még nincs itt az ideje, viszont... mintha gyakrabban hallanánk, amit azt is jelentheti, hogy jó úton haladunk. Lehet, hogy a Királynő halálával fel is vesz minket. És ami azt illeti, lehet te is megleled a választ, amit kerestél, vagy ha nem, akkor a kérdésre, amit még talán fel sem tettél önmagadnak. Csodaország New Yorkkal ellentétben nem kapzsi hely, ha eléggé küzdessz a célodért, ha nem is éred el mindig, akkor is olyan jutalomba részesít a világ, amire amúgy még szükséged lehet. - válaszoltam, miközben, ha ő is kifújta magát tovább is haladtunk. Talán a jó csapatmunka okozta öröm, a célhoz való közeledés, ám észre sem vettem, mikor hagyott alább az aggodalmam. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem féltem, de nem éreztem azt a szorongató érzést már.
- Tudod, ha ennek vége, és Csodaország ismét helyre billen, először is bemutatlak a Fehér királynak, mert szerintem, ahogy engem, úgy őt is megtudnád erősíteni céljai elérésében. Aztán elviszlek Kalapos tartományába, ahol szerintem igazán otthonosan fogod érezni magad, hiszen minden tele csavarokkal, fogaskerékkel, tudósokkal és találmányokkal. Tuti jóban lennétek, ráadásul ő is szereti a teát... - mosolyodtam el a sötét úton is remekül magam előtt látva, ahogy koccintás közben kilöttyintik a teájuk, miközben egy hatalmas nagy robot tenyerében ülnek a magasban, lógatva lefelé lábuk, ünnepelve a kitűzött céljaik elérését.