Tönkretetted az életem.
A te olvasatodban ez mondjuk inkább így hangzik: megszegtem a szavam, és ezért bűnhődnöm kell.
Annak idején sokat vitatkoztunk beszívva, vagy épp berúgva arról, hogy vajon tényleg annyira szar-e gazdag családban, kinyalt fenékkel felnőni, mint amennyire te ezt annak élted meg. Világ életedben megvolt mindened: pénz, nagy ház, szülők, jó iskola, hatalmas szoba saját tévével. Én legalábbis ezt láttam belőle a magam nyomorúságából; egy elkényeztetett, gazdag kis pöcsfejnek gondoltalak, aki azt sem tudja, mihez kezdjen jó dolgában. Később persze meséltél arról, milyen személytelen és steril a családi életetek, hogy az anyád egyszer sem simogatott meg szeretettel, bezzeg az öcsédet – aki amúgy csak becsúszott, nem is kellett volna soha megszületnie – úgy dajkálja, hogy hányingered van a sok gügyögéstől, de nem igazán értettem meg. Azóta sem állt teljesen össze a fejemben a kép. Nekem ez nem számított, az én anyám megengedte a pasijának, hogy levigyen a pincébe, ahol különböző pénzes pasasok élhették ki rajtam a pedofil fantáziáikat, szóval köszönöm szépen, megelégedtem volna egy simogatások nélküli élettel. Pedig látnom kellett volna azt a megrögzött, beteges gyűlöletet a tekinteted mélyén.
Te voltál a kapaszkodóm és én a tiéd. Az öcséd, Ethan bébiszittere voltam, de gyakran adtál nekem kibúvókat, falaztál nekem, hogy inkább a szobádban füvezzünk és igyunk. Én voltam az egyetlen, akit Ethan nem vehetett el tőled; te ebbe a gondolatba szerettél bele, én pedig a szabadságba, amit beleláttam az életedbe. Gyerekek voltunk még – én tizenhárom, te tizenhat éves –, mégis mintha mindent tudtunk volna a világról.
Esküt kötöttünk. Azt mondtad, kiirtunk minden zavaró tényezőt az életünkből, megöljük azokat, akik tönkretettek minket, aztán együtt elszökünk. Azt mondtad, az öcséddel kezdjük, aztán az apáddal folytatjuk azért, amit velem tett, aztán jön az anyád, majd a nevelőapám és az én anyám. Azt mondtad, a tengerparton kezdünk majd új életet.
Megszegtem az esküt. Gyenge voltam. Nem én öltem meg Ethant, mert még részegen, begyógyszerezve sem voltam rá képes, nem tudtam megölni, mert csak egy gyerek, mert igazából nem is csinált semmit. Te ölted meg. Azután pedig, kihasználva, hogy épp elég illuminatív szer hatása alatt voltam, hogy elhiggyem, elültetted a fejemben a gondolatot, hogy valójában én vagyok a gyilkos. Azt gondoltad, büszke leszek majd magamra és végre elhiszem majd, hogy én is képes vagyok nagy dolgokra, én viszont nem tudtam elviselni a tudatot. Képtelen voltam megbirkózni a lelkiismeretemmel és még aznap este feladtam magam.
Nem ültél a gyanúsítottak padján, nem említettek meg a tárgyalások során, mert én sem említettelek a vallomásomban. Én vittem el a balhét, elvégre én voltam a tettes, igaz? A szörnyeteg, a kezelhetetlen kislány. Epekedve vártad a pillanatot, amikor végre kiengednek, tűkön ültél, számoltad vissza az éveket, a hónapokat, a heteket, arra azonban nem voltál felkészülve, hogy eltűnök. Pedig a rendőrség így látta legjobbnak, a saját érdekemben: pártfogótiszt és szakpszichiáter felügyelete mellett, új személyiséggel, új helyen kezdtem új életet.
Beleőrültél, hogy nem találsz. Arra tetted fel az életed, hogy megtalálj és megbüntess, amiért megszegtem az eskünket.

És most megtaláltál.

Elhittem, amikor megrendezted a saját halálodat évekkel ezelőtt és ezért talán többet vállaltam, mint kellett volna. Úgy gondoltam, így már nem lehet senki, aki igazán emlékszik a történtekre, az új személyiségem pedig valóságos golyóálló mellényt kapott a Lowell névvel kiegészülve. Kockázatos volt átvenni a céget, de megtettem...
Te pedig talán pont így akadtál a nyomomra.

És most itt vagy, hogy végre megbüntess.


Huh. Nem könnyű karakter, nem könnyű közös szál, de azt hiszem, éppen ebben rejlik a maga sötét szépsége. Még csak azt sem tudom megmondani, mit várok végkifejletként, annyi lehetőség van, és ennek szerintem mind a játéktér szabja majd meg a vonalát. A múlt adott, a jövő pedig előttünk áll – csak az a kérdés, hogy kinek milyen hosszan.
Ami biztos, hogy az Edgar Spencer név az, ahogy Vita régen ismerte, de hát ő sem Vittoria Lowell néven élt akkoriban, így ez abszolút kötetlen. A pb-t sem szeretném megkötni, Michiel csak kedvcsináló; lényegében bárki megfelel, aki korban passzol. Szeretném leszögezni, hogy valóban sötét karakternek szánom őt, nem szeretnék bajos felszín alá bújtatott rózsaszín lufit meg ilyesmit és nem is Bonnie és Clyde végkimenetelt tervezek, sőt, ez a plot potenciálisan ugyancsak sötét kanyarokat vehet. További részleteket/ötleteket nagyon szívesen megosztok pm-ben, de addig is nagyon várlak!