'Cause I wanna touch you- Ewan&Fable

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Sajnálta vagy sem, már csak egy alkalma maradt, hogy ne jelenjen meg, és készen álltam megbuktatni az összes gyakorlati tárgyból - mégpedig különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül. Jaxnek is elmondtam, hogy komolyan veszem a szemináriumra vonatkozó szabályokat, még a húga esetében is, és történetesen három hiányzásnál volt meghúzva a határ, nem véletlenül: aki ennél többször maradt távol, az alig sajátított el valamit a mindösszesen három hónapra összesűrített anyagból. Nem engem bántott meg vele, hanem egyszerűen így működött a dolog… Legalábbis igyekeztem magam is mélyen meggyőzni erről, de közben nehéz volt elhessegetni az érzést, hogy tőle valahogy mégis többet vártam. Azt hittem, ennél komolyabban gondolja, mint hogy csak hébe-hóba járjon be; annyira erősen kezdett, olyan sok impulzust hozva be az órákra, hogy elkövettem azt a hibát, hogy elhamarkodott reményeket fűzzek hozzá. Valójában ezért voltam csalódott, a saját viselkedésem bosszantott, nem is az övé. Mintha egy egészen kis időre megláttam volna benne valamit, amit már olyan hosszú ideje kerestem, és bizonyára épp ezzel szúrtam el: a saját érzéseim vakítottak el.
A kérdése nyomán Adriára gondolok, vele talán képesek vagyunk megvalósítani azt, hogy mindketten szabadok maradunk, miközben támogatjuk egymást, de ha igazi házas életet élnénk, ez nem sokáig maradt volna így.
- Barátként lehet. De amint a szexualitás is belép a képbe, aligha. – Nem rejtem el előle a válaszomat, az első órán, ha érintőlegesen is, de ehhez a témához kapcsolódott a nézeteltérésünk. A véleménye sarkos volt és szikár, volt mögötte tűz és meggyőződés, aminek a táptalajára kíváncsi is lettem, de egyelőre nem tudtam meg róla többet, hogy miért is állt ki annyira amellett, hogy a modell olyan meghatározó hatással lehet a művészre. Attól, hogy kóstolót adtam a saját igazam természetéből, még érdekelt, hogy miért látta másként. Ahogy azt sem tudtam biztosan, hogy a meggyőzés valóban olyan átütőre sikerült-e, mint gondoltam. Éreztem a testéből kicsapódó energiákat, nem tagadhatta le, de vajon gondolt rá az elmúlt két hétben? Vissza kellett fognom magam, hogy ne hozzam szóba, a kíváncsiság erősen ostromolta az elhatározásom, de egyelőre megálltam.
- Mitől ilyen biztos benne? – ingatom meg lassan a fejem, muszáj kimondanom, mert már-már nyugtalanná tett a szavaiból áradó naiv bizonyosság: egyszer biztosan lesz, aki mellett nem kell félnem. Már miért lett volna ez ilyen törvényszerű? – Hogy fél-e vagy sem, az elsősorban magától függ. Nem attól, hogy ki mellett van éppen – gyújtok meg elgondolkodva egy újabb cigit. - Általában a saját rendezetlen ügyeinktől rettegünk a legjobban... - Ami belül van, jó mélyen elnyomva, az kísért a leginkább, az felelős a szorongásainkért, az irányítja a gondolatainkat, befolyásolja a döntéseinket, a viselkedésünket... A létezését sokszor még önmagunk előtt is tagadjuk, de azért időnként megérezzük, hogy mégiscsak ott lapul valahol a sötétben, és ránk várakozik. Általánosságban fogalmazok, de ahogy mindenkire, rám is igaz volt. - Önmagunktól senki mellett nem szabadulhattunk meg. - Talán én is ezért voltam egyedül, mert féltem tőle, milyen lehet, ha valaki újra megérinti a lelkem.
Ahogy visszautal az órára, a tekintetem az övébe talál. Látom benne a csillanó játékosságot, és hogy őszinte legyek vártam is már, hogy szóba hozza. Ezek szerint nem hagyott benne negatív lenyomatot, az ‚élmény és a megajándékozás‘ nem erről árulkodott. Figyelem a vonásait, hogy hogyan beszél a témáról.
- Na és mire vár? – teszem fel a bizonyára váratlannak ható kérdést néhány csöndes másodperc után, a hangomban el sem lehetett volna rejteni a kihívást. Nem is próbáltam meg palástolni. Akartam, hogy ő is lépjen, és tegyen próbára a saját elmélete szerint, ahogy én tettem meg vele két héttel korábban. Érdekelt a téma, és érdekelt, miért gondolta úgy.
Szóval szereti, ha valami nehéz, hát akkor a zavarba hozásomnál nem is találhatna testhezállóbb kihívást. Nem tudom, miért szórakoztatott ez a gondolat. Talán mert már két lábban beleálltam a vitába, ami lassan hetek óta hömpölygött köztünk, nyilván csak az eltűnése okán húzódott el így, aminek most már szerettem volna pontot tenni a végére.
- Ha elmesélem a végét, többé már nem lesz olyan izgalmas, hogy éjszakánként ezen járjanak a gondolatai... alvás helyett - bújik halvány, hangyányit szemtelen mosolyránc az ajkam szélére, ahogy beleszívok a cigibe; a gondolatom egy kicsit tovább futott, és talán az övé is, de nem bánom, ez még ártatlan. Sosem bántam kesztyűs kézzel a diákjaimmal, a művészet túlmutat a megszokott határokon, ezt kell elsőként megérteniük. Nekem pedig le kellett rombolnom mindazt, ami ezt a kiteljesedést akadályozta.
- Köszönöm - szúrom be a választ a bókjára, amit mindketten tudjuk, hogy voltaképp nem annak szánt. A hangsúly elárulta, hogy más szemszögből várta volna, de a helyzet az, hogy mégiscsak egyetemi professzor voltam, és nem is szándékoztam kilépni ebből a szerepből az este folyamán.
- Ha nem tudja eldönteni, az azt jelenti, hogy még egyszer sem ébredt fel - pillantok rá a szemem sarkából, ha így volt, kemény dióval volt dolgom, de szándékomban állt kiforgatni a négy sarkából a világát. A művészethez fel kell ébredni, legalább időnként, ha tetszik, ha nem, ez a képzés része volt, aki pedig nem tudott, vagy nem akart, idővel úgyis rádöbbent, hogy nem a saját útját járta. Az én osztályomban ez alapszabály volt, az ösvény pedig mindig rázós, de az ő esetében... két hete még azt mondtam volna: nincs kétségem afelől, hogy sikerülni fog, most viszont nem voltam elég biztos benne, hogy mire is számíthatok tőle. A kiszámíthatatlanság még önmagában nem volt probléma, sőt, kifejezetten szerettem, ha valaki meg tudott lepni, de nem az elhivatottságában akartam kételkedni.
- De ne aggódjon, nem fog sokáig így maradni - hintem el az ígéretet mégis, a hangom úgy rezonál, mintha egy árnyalatnyi fenyegetés is hozzá fonódna, ő is kellett hozzá, de ami engem illet, nem fogom hagyni sokáig szundikálni, az biztos.
A múzeumos felvetésén leplezetlenül elmosolyodom, szórakozottan eresztem ki a levegőt, majd szívom be újra, mielőtt szóra nyitnám a szám. A kedvenc festményem magamtól?
- Ennyire még én sem vagyok egoista - duruzsolom el a szavakat szoros egymásutánban, mint egy játékos, mély dallamot. Ahogy rá nézek, a közelben álló lámpás éppen megvilágítja az arcát, a tekintete csillanása pedig találkozik az enyémmel. Egy másodpercre betolakodik a fejembe a gondolat, hogy ha lefesteném, biztos, hogy ilyen megvilágításban akarnám.
Amit mond, azon egy pillanatra elgondolkodom, de végül arra jutok, hogy...
- Nem gondolom, hogy mindenki rossz szándékú lenne. Vannak olyan kollégák, akik a hallgatókat minden hájjal megkent sátánfajzatoknak tartják, de én személy szerint nem tartozom közéjük. - Az más kérdés, hogy ezzel most megnyugtattam, vagy inkább elhintettem benne a paranoiát. Hogy nem bízom senkiben, azt viszont már nagyon is eltalálta, de mivel saját magamban sem, elég nehéz lenne épp valaki mással kivételt tennem. - Szeretem tapasztalatok alapján kialakítani a véleményemet. Maga nem? - irányítom inkább rá a figyelmet ezen a ponton.
Ahogy a kérdés nyomán közelebb lép, és a tekintete olyan elszántan és kutakodva mered rám, olyan érzésem támad, mintha meg akarná kísérelni visszaszerezni a zsebemből azokat az említett szirmokat.
- Pedig nem így volt - tartok ki a véleményem mellett, dacolva a szavaval és a pillantásával is. - Nem téptem le őket, én csak gyengéden kértem, mire maga szétnyitotta és nekem ajándékozta. Egyetlen pillanata sem volt erőszak - tartom rajta a tekintetem, amiben egy pillanatra titokzatosan megvillan a lámpa fénye, mielőtt az utolsó félmondatot is hozzátenném. - És nem is fogja visszakapni többé.
Nem fog szabadulni ettől a jelenettől, örökre a fejébe égett, az emlékei közé olvadt, ami befolyásolni fogja a jövőjét, még ha egy pici harmatcseppként is, de vele lesz, és sosem tudhatja, mikor fonódik majd hirtelen össze valamivel. A művészet ezekből a tapsztalatokból táplálkozik.
- Beleengedtem - adom meg az egyszerű választ, mikor újra közelebb lép, nem tudtam még pontosan, hogy mire akart kilyukadni. - Valószínűleg ugyanazt, csak nem értem volna el vele ugyanazt a hatást. - Az izgalmához tudtam, hogy az is hozzájárult, hogy annyi vizslató szempár előtt tört rá az az érzés, aminek túlságosan nehéz volt parancsolnia. Elvégre már önmagában ez is egy erős fantázia lehetne: nyilvánosan kint ülni egy emelvényen, miközben egyre inkább kinyílik benned a szexualitás virága. A szavaim most már szinte neki ütköztek, olyan közel állt előttem, hogy automatikusan lehalkítottam a hangom, amitől kezdett furcsán meghitté változni a jelenet. Ami hirtelen szakadékkal tovább mélyül, amikor megérinti az arcom. Váratlanul ér, de nem mozdulok el, az érintése gyengéd, hűs selyemként csorog végig a bőrömön. A pulzusom automatikusan megugrik, amit a megérintett terület intimitása okoz. Egy férift nem szoktak csak úgy az arcán érinteni, mintha egy belső film indulna el előttem, azon kevés jelenetekről, amikor mégis megtörtént. Az emlékek meghittsége és fájdalma szinte a szívembe markol.
Mielőtt a légzésem szaporábbá válna, inkább a szavaira koncentrálok, és az érzésre, ami a jelenben tarthat. A tekintetem végül beletalál az övébe, és hosszasan benne is marad. Ahogy visszahúzza a kezét, elfordulok tőle, és a leégett csikket elnyomom a kihelyezett tartón.
- Ideje visszamennünk. - A szavaim félreérthetetlenül jelzik, hogy erre most nem áll szándékomban válaszolni.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

-Amit nagyon sajnálok.- nézek vissza Ewan szemeibe, kiéreztem a csalódottságát, amit igyekezett játékos köntösbe bújtatni. Általában igyekszem elkerülni, hogy magamra vegyem, mások irántam táplált érzéseit, de valahogy Ewannél ez a legkevésbé sem volt egyszerű. Nem mintha tettem volna bármit is annak érdekében, hogy lekerüljem. Úgy éreztem ha valamit, legalább azt meg kell neki adnom, hogy még egy párszor megpiszkáljon vele.- Hm, szóval a döntetlennél.- ízlelgetem a szavait, ahogy az ajkaim légy mosolyra húzódnak lassan. A nyelvem hegyén ott volt egy kérdés, ami nagyon foglalkozatott, de nem voltam abban a helyzetben, hogy feltehessem, és nem is igazán tudtam mennyire reagálna rá jól, így inkább elraktároztam egy későbbi pillanatra. Az hogy ennyire foglalkoztatta, hogy nem jelentem meg az óráin, több kérdést hagyott maga után mint választ, de nagyon is imponált. Még ha, ez egy hosszabb művelet is lesz, míg jóvá teszem a hibát amit elkövettem. Nem szerettem volna, ha úgy érezné, azért nem jelentem meg, mert nem érdekelt. Sok minden lejátszódott a fejemben, aminek nem lett volna szabad. Túl közel került, és a túl hamar. Olyan érzéseket kapargatott fel bennem, amit adott esetben én nem engedhetnék meg magamnak. Mégis egyre jobban vágytam rá, hogy újra átélhessem, de arra még jobban vágytam, hogy viszonozhassam. Ewan kifinomult volt, és olyan rétegeken hatolt át, egy elegánsan ecsetvonással, aminek a létezéséről sem tudtam. Tudta jól mit csinált, és végig a kezében tartott, furcsa módon természetesnek tűnt az egész.
- Maga szerint nem lehet úgy szabadnak lenni, hogy a másik fél aki mellette van, támogassák egymást?- lehet naivnak gondolt, de én sem a csöpögős szerelem érzését vágytam, hanem inkább a kötődését, ami két ember között el tud mélyülni. Nyelvemmel végig nyalok lassan az ajkaimon, még adva magamnak időt a válaszra. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy ez olyasmi, ami neki fontos volt valamikor az életében, mégis valahol útközben elvesztette benne a hitét.- De félek.- szólalok meg lágy határozottsággal.- De egyszer biztosan lesz olyasvalaki, aki mellett nem kell félnem. Az pedig hogy elvesztem önmagam..én szerintem, ha egy olyan kapcsolat áll fent két ember között, ami valóban toxikus, akkor érezhető hogy valamit elvesztettünk. Én viszont hiszek benne, hogy léteznek olyan kapcsolatok is, ahol az, hogy megváltozom egy egészen picit a másik miatt, az csak egy feljebb lépés. – fejtem ki bővebben a gondolataimat. Nehéz volt Ewan-t elképzelni, hogy bárkinek, vagy bárminek a rabja lett volna, annyira tudatosan vezérelt a környezetében mindent, ami még jobban ingerelt arra, hogy kizökkentsem ebből az állapotból. A szemében gyulladó szenvedéllyel már találkoztam, de olyan hamar elfedte a világtól, hogy még időm sem volt benne teljesen elmerülni. Látni akartam milyen, amikor teljesen elengedi a láncait, amit önkezüleg szorongatott folyamatosan, hogy még véletlen se engedjen semmit szabadjára. Olyan alaposan figyeltem a vonásait, és ahogy formálja a szavakat, mégsem zavarta. Nem mintha az lett volna a feltett célom, hogy zavarba ejtsem, inkább csak minden apró rezdülést el akartam kapni, ami árulkodó lehetett.
- Nos, ha az én élményemet veszük alapul, amivel megajándékozott..- csillannak meg a szemeim játékosan, hasonlóan elbújva olyan szavak mögé amikről nem igazán lehetett eldönteni, hogy félreérhető vagy sem. - Akkor egyértelmű is lehetne.- vonom fel játékosan a szemöldökömet, kíváncsi voltam hogyan reagál. De volt egy olyan érzésem, hogy mindent is a helyén tudott kezelni.
- Szóval ez azt jelenti, hogy kötélnek áll a próbálkozásaimnak?- teszem fel kérdést, érdeklődve pillantva rá, majd lágyan felvonom a szemöldökömet.- Gondolom mondták már magának, hogy izgassa fel még jobban az ember fantáziáját..tudja szeretem ha valami nehéz.- toldom meg játékosságba hajló hangleejtéssel, majd a következő mondatára csak megrázom a fejemet.
- Ezt meg sem hallottam. Napok óta azon gondolkodom mi a történet vége..ne vegye el az élét, túl izgalmas volt az a történet, hogy ezt tegye vele.- forgatom meg a kezeim közt a pezsgős poharat.- Bár az is igaz, hogy az elmesélés modorán, is sok múlott.- például az én józan eszem, ami pár pillanat alatt elveszett, ahogy a szavakba formált érzékiséggel játszadozott a bőrömön. Magam sem tudtam mit éreztem magamon jobban, azt ahogy az ecsettel megtette a vonásokat, vagy a levegőjének sistergését, amit túlságosan is kellemes volt tovább gondolni.- Nem sajnos nem láttam őket.- válaszolok végül visszatérve a jelenbe, és odafigyelve a lépteimre amit megteszek.
- Bizonyos értelemben ez lenne a feladat, de azt hiszem ehhez az embernek egy jó nagy adag bőrt is kell növesztenie az arcára, hogy minden kétséget kizáróan elérje a célját ebben a szakmában. Én még gyerek cipőben járok, a kíváncsiságom vezérel inkább..és nem az ösztöneim.- Harmonhoz képest biztosan jóval kisebb voltam. Gondolom végig újra az előbbi esemény sort, ahogy Harmon próbálta az ujja köré csavarni Ewant, valamit nagyon tudott a nő ez már biztos.
- Ha könnyű lenne elijeszteni a céljaimtól, már nem lennék itt.- mutatok rá, a pontosság kedvéért, hogy most bizony ő a célom. Még akkor is, ha egészen tisztázatlan volt számomra is, hogy mik a határok. Azt éreztem, hogy Ewannel kapcsolatban egy zsákutcánál sem fordulnék vissza.
- Hmm, ez egy nagyon szép válasz volt, egy egyetemi professzortól.- emelem ki enyhén a szócskát, úgy pislogva rá, hogy nagyon is kíváncsi vagyok arra az énjére, akinek még vannak kérdései. Persze nem tudhattam mi miatt zárta el őket, de úgy éreztem, hogy egy bizonyos ponton bezárt a világ felé. Már nem érdekelte, csak a biztonságos kereten belül, és egy cseppet sem élvezte a személyre szabott ketrecét.
- Akkor én mindenkitől le vagyok maradva egy fokkal, mert nem tudom eldönteni milyen amikor alszom, és milyen amikor éber vagyok.- gondolkodom el egy pillanatra, bár tőlem senki nem is várta el, hogy éber legyek, Maureen számára talán éppen ez volt a tökéletes állapot. Elringatott, és már valóban nem tudtam azt sem elképzelni, hogy felébredjek. A világom egy része beszűkült, míg a másik nyitott volna a világ felé.
- Reménykedtem, hogy nem talál benne semmi kifogásolhatót. De ha mégis, elmehetünk múzeumba is, megmutathatja a kedvenc festményét önmagától.- kíváncsian néztem rá, ahogy kiértünk az udvarra. Részben örültem neki, hogy sötét van, de annak egy cseppet, hogy csak az utcai fény világítása alatt látok belőle valamit. Ha Ewanről volt szó, minden részletre figyelni akartam, mert a szavai sok mindent elmondtak, de a kérdések továbbra is ott kongtak a fejemben. Figyelem ahogy megteszi a levezető mozdulatot, és egy apró mosolyránc jelenik meg a szám sarkában a kérdésre.
- Esetleg bízhatna jobban az emberekben, vagy abban, hogy nem mindenki rossz szándékú, még ha hibáznak is.- nézzek a kezére, hogy kecsesen elnyomja a cigit, vajon miért kárhoztatta magát erre az életre? Sokkal több minden az övé lehetne, mégsem vesz el belőle egy darabot sem.
- Így van, és zsebre is rakta őket.- lépek egyet felé közben végig mérem, mint aki tényleg a szirmait keresné.
- Érzékelt. Ez azt jelenti, hogy bele is tudta volna engedni magát a pillanatba? – kérdezek rá, még egyet lépve felé, játékosan oldalra billentve a fejemet. – Ha csak ketten lettünk volna abban a teremben, mit tett volna?- kérdezek újabbat, zárva egy újabb távolságot kettőnk közt, a hátul összekulcsolt kezeimet pedig immár magam mellé simítom.
- Eszemben sincs tagadni mit éreztem.- hangom dorombolva suttog vissza, ahogy szuggesztíven pillantok a szemeibe.
- Minden egyes rezdülésre..és érintésre emlékszem.- érek most már teljesen közel hozzá, és az arcán elhelyezkedő hegre helyezem a hüvelykujjamat. Érdeklődve figyelem a mélyedést, és húzom végig rajta az ujjamat, olyan lassan mintha még most is nyílt seb lenne. Ajkaim résnyire szétnyílnak, ahogy megérzem a bőrének puhaságát, majd az ajkaira nézek és vissza rá.
- Maga miért tartja az emlékei közt?- teszem fel a kérdést halkan, míg az ujjam még egyszer utoljára végig simít a mélyedésen.

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

- Kettőt is – helyesbítek, elvégre két órát hagyott ki. – De eddig döntetlennél áll – zárom végül ekképp a mondatot, hiszen valóban a mérleg hegyén táncolt, nehéz volt eldöntenem, hogy mire is számíthatok tőle. Tehetséges volt, efelől nem volt kétségem, de mintha gomolygott volna körülötte valami rejtélyes és megfoghatatlan, villámokkal vajúdó felhő, ami az árnyékába vonta. Ezt éreztem a közelében, mintha a hajnal és az éjszaka szüntelenül háborút vívott volna a lelkében. Persze ez csak egy kósza benyomás volt, amit ritkán sikerült ilyen tisztán megfogalmaznom, ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a percepció megfelelt a valóságnak. Az első két találkozás viszont olyan nyomot hagyott bennem, amit a mulasztásai sem tudtak eltörölni. Kíváncsi voltam rá, és ezt nehezemre esett leplezni, talán ezért is voltam kissé kimértebb és távolságtartóbb, mint általában.
- Az mindjárt ki fog derülni – állítom be úgy, mintha még nem fogalmazódott volna meg bennem, hogy mennyire érdekel ez a kis interjúnak álcázott beszélgetés. Méghozzá szemrebbenés nélkül. Ahogy beszél, az arcán felsejlő, incselkedő mosoly magára vonzza a pillantásom. Így már értettem, mire gondolt, ezt én is átéltem már, azzal a különbséggel, hogy én rá is bukkantam, méghozzá kétszer is, de a sors iróniája, hogy mindkettőt én magam pusztítottam el. Azóta pedig csak még megrögzöttebben vadásztam rá. – Érdekes szemlélet, de ez azt is jelenti, hogy most még szabad – hívom fel rá a figyelmét. – Egészen addig, amíg oda nem adja magát annak az egynek. Nem fél tőle, hogy ha rálel, a rabjává válik? Nem fél, hogy közben elveszíti önmagát? – izgalmas kérdések voltak, amit előre kevesen gondoltak végig.
Tetszett az a megállíthatatlannak tűnő elszántság, ami folyton ott lobogott benne. Eltöprengtem rajta, hogy vajon miből táplálkozott a lángja, de nem tudtam kitalálni, hiszen lényegében még semmit nem tudtam róla, de valahányszor a közelében voltam, rám is átragadt belőle egy kicsi. Szóval gyarapítani szeretné a pozitív tapasztalásaimat?
- Már csak az a kérdés, hogy miben – teszem fel a talán váratlannak ható kérdést, mikor a tekintetét épp mélyen az enyémbe fúrja, szándékosan akkor, mikor minden rezdülését tökéletesen láthatom. A kerti lámpa sárgásan derengő fénye ezen a szakaszon jótékonyan megvilágítja előttem a vonásait is. Kíváncsi vagyok, hogyan értelmezi, mi fordul meg először a fejében. Nem volt teljesen fair játék a részemről, de a tekintetem nem adott semmilyen támpontot, éppúgy lehetett egy ártatlan, pontosítást váró érdeklődés, mint egy homályos célzású, provokatív megjegyzés is.
- Magát sem volt könnyű kicsalogatni belőle, de engem még nehezebb lesz – bocsátom előre, mikor beavat a tervébe: ki akar zökkenteni a komfortzónámból. Elhiszem, hogy csábító gondolat, de elég tapasztalt voltam már ezen a téren, nem sok esélyt adtam rá, ugyanakkor az is feltűnhet neki, hogy nem mondtam kategorikusan nemet.
- A történetnek az volt a funkciója, hogy izgalomba hozza a fantáziát és beindítsa a képzelőerőt. Valószínűleg mindenki fejében egyedi befejezés született, ami az elkészült alkotásokból ki is olvasható. Látta már a festményeket? – kérdezek rá, így hogy ő ült modellt a feladathoz, talán a végeredmény is érdekelhette. Pár napig ki voltak téve a műteremben, de ha az órákra nem jött be, valószínűleg ezt is elkerülte.
- A lényeget érintő kérdések valóban érzékenyek, de egy újságírónak épp az a dolga, hogy erre ne legyen tekintettel, vagy rosszul gondolom? – adom meg a lehetőséget, hogy cáfolja, ha akarja, elvégre most az ő véleménye érdekelt.
- Talán éppen ez is a feladata. – Ahogy az enyém is az lenne, hogy elijesszem magamtól, annyira hatásosan azért mégsem ment. A szemeiben csillanó kíváncsiság vonzóbb volt, mint bármi más ezen a zsúfolt rendezvényen.
- De vannak – tarok egy apró szünetet, miután a konkrét választ megadom, a hangomból érződik, hogy gondolkodom, hogyan is folytassam. – Csak most már jobb szeretek inkább másokban kérdéseket ébreszteni. – Tanárként ez sokkal fontosabb volt, mint a saját egód útját egyengetni, de azért azzal csak áltattam magam, hogy képes voltam lemondani róla. Valójában nem az én döntésem volt, hanem a kényszerűségé.
Az újabb kérdésre elmosolyodom, elvégre most is pontosan ez történt. – Az az apró bukfenc az egészben, hogy magáról mindenki azt gondolja, hogy nagyon is éber. – Én sem vagyok kivétel, meggyőződésem, hogy nem alszom, és ennek védelmében képes lennék akár vitába is szállni, de hogy valóban így van-e… arra csak akkor jönnék rá, ha valami drasztikus hatással lenne a jelenlegi tudatállapotomra.
A megjegyzésén nekem is halvány mosolyráncba futnak az ajkaim. Nem tudom, mit takar a kevésbé nemes elhivatottság, de ezt most inkább jótékony homályban hagyom. – Nekem sincs kifogásom a bor ellen – mondok csak ennyit, ahogy rápillantok, ami nagyjából annyit tesz, hogy nem utasítanám vissza a meghívását, de az ilyen alkalmakat sosem én kezdeményeztem. Ők hívtak engem, ha át akartak beszélni valamit, vagy csak összeültek ünnepelni. Én pedig az időm függvényében szívesen csatlakoztam.
A ketrec hallatán libabőr fut végig a hátamon, meg is rezzen a kezemben a végét járó cigarettaszál. Odalépek az egyik kitett hamutartóhoz, és elnyomom rajta, de nem indulok azonnal tovább. Most voltunk a legtávolabb az épülettől, egészen hangulatos volt így, hogy egyedül a miénk volt az egész udvar. – Szóval azt gondolja, hogy egy kényelmes ketrecben élek? És mit kellene tennem ahhoz, hogy kilépjek belőle? – nézek rá várakozóan, azzal az üzenettel, hogy ha már belemászott, akkor fejezze is be. Közben lassan emésztgetem, amit a módszerekről mondott.
- Úgy érzi, letéptem a szirmait, mikor kihívtam abba a székbe? Mert nekem úgy tűnt, hogy a kinyílása minden egyes pillanatát tökéletesen érzékeltem. De ha előbb nem iktatom ki azt az okos agyát némi váratlansággal és formálódó izgalommal, ez sosem történt volna meg. Mégpedig azért, mert rögtön védekezni akart volna, folyamatosan gondolkodni és gondolkodni, elemezni és irányítani – mondom ki a végszót, ahogy olyan csekély távolságra szemtől szemben állunk. Nem beszéltünk még erről, hogy mi is történt pontosan abban a két órában, hiszen azóta el is tűnt, de tudtam, hogy az ösztönei előbújtak. – Tudom, mit érzett akkor – biztosítom róla, hogy megpróbálhatja tagadni, de nehéz dolga lesz. – És maga? Emlékszik még rá?

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

Apró mosollyal figyelem, ahogy célt érnek a szavaim. A jelentésük nem teljesen az volt, amire Ewan következtettet. De ez nem is volt baj, sokféleképpen lehet értelmezni. Kellően ködös volt ahhoz hogy csak próbáljuk megfejteni az értelmét, de ugyanakkor volt benne valami ami kissé unalmassá teszi a kijelentést. Habár az élénk vonások, amik a férfi arcán játszottak, ahogy a gondolataim tükröződését, próbálta megfejteni, egészen szórakoztatott. Ritkán látok ennyire őszinte érdeklődést, az emberekben, vagy egyáltalán bármiféle érzelmet. Talán az miatt is lehet ahol az estéimet töltöm, de túl lekicsinylő lenne a helyhez, ami olyan vágyakkal töltődik fel, amit elrejtünk a világ elől. Persze, ezt lehet csak én látom így, vagy én figyelem úgy meg a vendégeimet, hogy annak amit teszünk tényleg legyen maradandó élménye is, ne csak a testi kapcsolódás, amit önzőségből hajt az ember.
- Azt hiszem, már szereztem egy rossz pontot..nem igaz?-billentem oldalra a fejemet játékosan tapogatózva, hogy vajon mennyire mehettem messzire azzal, hogy nem jelentem meg az óráin.- Tudja a negatív ösztönzés, gyakran hatásosabb.- hagyja el az ajkaimat lassan a szavak, ha valakiben egyszer beépül a rossz tapasztalat, nehezebben indult el, akármennyire is próbálkozott a másik teljes erővel. Vajon Ewannél is a negatív tapasztalást érintő csoportba tartozom? Gondolkodom el egy pillanatra, amíg hallgatom őt. Újra felé kapom a tekintetemet, és csak mosolyogva megrázom a fejemet.
- Akkor ez azt jelenti, hogy én lekötöm a figyelmét? Ojaj, akkor nagyobb a baj Butlerrel, mint azt én gondoltam. – nézek rá incselkedő mosollyal, majd a kérdésére, egy mély friss levegőt szippantok magamba.
- Ezek szerint pont annyira rosszul hangzott a számból, mint amennyire gondoltam, amikor ki mondtam.- összegzem mielőtt belekezdenék, jelezve, hogy azért nem ennyire egyszerű a dolog.
- Egészen hamar megtanultam, hogy amim volt, azt el is veszítettem. Ez nem azt jelenti, hogy ez negatív. Én nem így gondolok rá, inkább csak tudom, hol a helyem a világban, tudom mi az ami jár..és mi az ami nem. De ettől függetlenül meg szeretném találni, amit vagy akit soha többé nem akarok ereszteni. Amíg nem leltem rá, addig én azt mondom, hogy minden más ami az életemben van, az nem lesz olyan amit elveszíthetnék..- az ajkaim jellegzetes mosolyt formálnak, közben pedig végig őt nézem. A kérdés pedig ott járt végig a fejemben, vajon ő már megtalálta amit soha nem akar elereszteni? Kíváncsi voltam a mellettem magabiztosan sétáló férfira, aki kettőséget sugallt. Ezzel védekezett talán , és óvta meg magát attól, hogy törékennyé vállhason bármilyen helyzetben. Könnyed szavakkal irányította a gondolataimat pár nappal ezelőtt, ismerte hogy kell az irányításhoz viszonyulni, és megtartani azt.
- Ez igaz, az óvatosság soha nem árt, bár ez szerintem minden emberre igaz, akinek van kisebb hatalma a munkájában.- értek egyet vele, többnyire a munkáim még nem hagytak nyomott a világban. Csak az egyetemi hírújság lapjain foglaltam a helyet magamnak, addig is amíg a valódi világba ki nem lépnék.
- Remélem azért több a pozitív mint a negatív. Én azon leszek, hogy gyarapítsam a pozitív tapasztalatát.- nézzek kihívással Ewan szemébe, hisz tudtam, hogy kellőképpen meg fogja nehezíteni a dolgomat, de soha nem voltam az a fajta nő, aki megriadna attól, ha valami nem megy elsőre. A fülem mögé rejtve egy tincset, hagyok némi időt magamnak arra, hogy újra válaszoljak, és még mielőtt nyíltan a szemébe néznék, elötte megfontoltan lépek egyet előre.
- Nem sokan képesek kizökkenteni a komfortzónámból. Általában a próbálkozások nagyrésze erőltetett.- kezdek bele, ahogy végül felnézek rá, és végül nem a megtévesztően nyugodt lépteimet figyelem.- De magának sikerült. Én pedig nem szeretném viszonzatlanul hagyni.- csillan meg a szeme a díszlámpa fénye alatt, míg nem előre nézek.- És kíváncsi vagyok a történet végére, úgy érzem nem volt befejezése. – szerettem volna tudni, ő miként fejezné be azt a történetet, amibe az órán belekezdett. Sok mindent elárult volna róla a befejezés, de szerettem volna minél aprólékosabban hallani tőle. Mert tudtam, hogy a szavak, amik elhagyják az ajkait, még nagyobb súllyal bírnak, mint maga a befejezés. Nem is a befejezés volt a lényeg, inkább a szavai, és hogy hogyan akarja magát kifejezni. Ezzel talán jobban el tudtam igazodni, és nem lett volna akkora kérdőjel a fejemben, hogy csak én értelmeztem félre valamit, vagy tényleg az volt aminek hallottam. Én nem fogom elrejteni, hogy vonzódom hozzá, akkor sem ha ez lehet sérülékennyé tesz. Volt benne valami, ami miatt egyre többet akartam tudni róla.
- Nincs valóban gondom velük.- bólintok egyet, és elgondolkodom a kérdésén.- Mondhatjuk úgy, hogy inkább a jellemem része, hogy szemérmetlenül álljak hozzá ahhoz, ami éppenséggel felkelti az érdeklődésemet. Ha lenne bármi ami megakasztana, az már közel sem olyan érzés, mint mikor csak úgy feltesz az ember, egy kérdést, amit persze alaposan megfontol, de lényeget érintő dolgok, nagyon is érzékenyek.- fejtem ki egy kicsit bővebben. Maureen soha nem rejtegetett semmit, legalábbis amíg tanított a férfi testrejtelmeibe beavatva, olyan szavakat mondott ki, amik lehetséges ma már egy bizonyos cenzúrán nem mennének át. Én ebben nöttem fel, de ha ezt kimondom, azzal talán túl előre szaladnék.
- Attól függ mit nevezünk bajnak, de ahogy én látom ez a szó, csak el akar engem ijeszteni. – billentem oldalra a fejemet ahogy ránézek, kíváncsisággal meredve a szemeibe, hogy vajon miért akar egyszerre figyelmeztetni, ugyanakkor többet tudni rólam.
- Magának már nincsenek kérdései?- lehetséges, hogy éppen túllépek egy határt, de a szavaiból, szinte mellbevágóan érezhető volt a tapasztalat, és valahogy az is, hogy beletörődött. Nehezen tudtam elképzelni, hogy pont neki fogytak volna el a kérdései.
Mélyen néztem a vonásait, ahogy mélyebben kifejtette a kérdésemre a választ. Ezzel egyet tudtam érteni, és volt a szavai mögött valami, ami jobban megérintett, de az érzés alapján még nem igazán tudtam felismerni mi volt pontosan. Csak azt tudtam, hogy többet kell foglalkoznom vele.
- És maga alszik?- ötlik fel bennem rögtön a kérdés, mert lehet hogy Harmonnal meg volt ez az egész, amit szavakba öntött. De továbbra is olyan érzésem volt, mint aki nem meri igazán kinyitni valóban a szemét. Az inger pedig már ott pulzált az ujjaimban, le akartam rántani róla a bolyhos takaróját.
- De elhivatott vagyok, csak éppen kevésbé olyan nemes módon, mint a sportólók.- vonom meg a vállaimat, hisz alig ha lehetett egy lapon említeni velük.
- Én inkább borozgatós típus vagyok.- sandítok játékosan felé, ahogy egy halvány mosolyt is megengedek magamnak. Nem akartam szemtelen lenni, de a bennem rejlő sztoikus nyugalom, elég sok mindent kimondatott velem, nem azért, mert nem éreztem volna a tétjét, hanem mert azt is tudtam, hogy jelenleg nem lépné át azt a bizonyos határt, amiről éppen meg akar győzni, mennyire élhetővé tette a saját határokba szabott életét.
- Nekem inkább úgy hangzik, mint egy ketrec .- gondolkodom el egy pillanatra.- Amiből mire kiszabadul, túlságosan ösztönössé válik.- osztom meg vele a véleményemet, persze ez nem azt jelentette, hogy van akinek ez az élet nem jön össze, csak éppen ő nem olyannak tűnt. De az is lehetséges, hogy rosszul ítélem meg.
- Ne aggódjon jótékonyan elfogom fedni azt a részét, ami nem másra tartozik.- mosolyodom el bíztatóan, majd ahogy a módszereiről beszél, egy valami jut eszembe, hogy túlságosan a határokat tartja kulcs fontosságúnak, és annak átlépését.
- Szerintem az ehhez hasonló pillanat túl érzékeny műszer ahhoz, hogy a váratlanság és az ösztönök az egyetlen kulcs, ahol megláthatja ezt. Számomra ez olyan, mintha letépné egy virág kezdődő hajtását, majd szét nyitja mert tudni akarja milyen színűek a szirmok. Akkor abban a pillanatban, tudja milyen színű, de nem látta kinyílni.- nézek magam elé egy pillanatra, mert ismertem a túlterheltséget amiről beszélt. De valahogy mégsem jól használták az emberek, vagy nem értették.
Meghallva a nevetését, csak végignyalok az ajkaimon, mielőtt túlságosan is teret adok az érzékeimnek, amiknek túlságosan is tetszett az a hang.
- Rendben benne vagyok- válaszolok végül ahogy hangtalanul kiengedem a levegőt.

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Nincs mit veszítenie. Ez érdekes gondolat. Vajon miért hiszi ezt magáról egy huszonéves egyetemista, aki oknyomozó újságírónak készül, és akit a teremben szinte bármelyik férfi szívesen meghívna egy italra? Még minden előtte állt, és minden adottsága megvolt a sikerhez.
- Pedig magának nagyon is van. Egy rossz pont, és ki tudja, átengedem-e a vizsgán – mondom úgy, mintha komolyan gondolnám, fel is vonom hozzá a szemöldököm. Csak ugrattam, a lényegben viszont tényleg hittem: az életben mindig volt mit veszítenünk, az más kérdés, hogy az ember éppen látja-e vagy sem. A mondat lejtése mégis olyan ismerősnek tűnt. Egy időben én is túlságosan sokszor hangoztattam ezt. Őrült egy mélypont volt, az elvonási tünetek gyötrelme, a bűntudat és Lise mardosó hiánya olyan meredek gödörbe taszított, amiből az elvonó nélkül sosem álltam volna fel. Kis híján bele is haltam, most mégis itt voltam. Az árával viszont sosem fogok tudni megbékélni.
- Butler nem köt le igazán, beszéljünk inkább magáról – indítványozom, az ő válasza jelenleg sokkal jobban érdekelt a hírnévvel kapcsolatos kötöttségeknél. – Miért gondolja úgy, hogy nincs mit veszítenie? – teszem fel a kérdést, kertelés nélkül, amint kiértünk a kertbe. A mondat percek óta a fülemben zizegett, mégis úgy hangzik a számból, mintha most rögtönöztem volna. Nem volt egyszerű kérdés, tudtam jól, ahogy azt is, hogy nagy eséllyel nem fogok érdemi, sem teljes választ kapni, a pillantásom azért elkísérte a szavaimat, jelezvén, hogy egy töredékkel is beérem. Kezdetnek.
- Mondjuk úgy: megtanultam, hogy legyek óvatos velük – helyesbítek egy árnyalatnyit az újságírókra vonatkozó kijelentésén. Valójában egészen vegyes kapcsolatom volt velük. – Elég hamar a kegyeikbe fogadtak. Annak minden pozitív és negatív velejárójával együtt – célzok arra, hogy az én esetemben viszonylag hamar érkezett a siker, de a legkevésbé sem mondhatnám, hogy felkészülten fogadtam. – Magának mi a célja velem? – fordítom felé a fejem, és egy újabbat szívok a cigarettából. – Már azon kívül, hogy Butlert helyettesítem. – Nekem is kapóra jött ez a kis szünet, úgyhogy nem bántam, de az érdekelt, hogy hogyan dolgozott. Összeállt-e már a koncepció a fejében? Vajon megvolt a kellő háttértudása rólam, vagy abszolút rögtönöznie kellett mindent?
- A jelek szerint önnek nincs gondja a meredekebb témákkal – irányítom inkább rá a figyelmet, kihámozva a mondandójából azt a részt, ami igazán érdekelt. – Az újságírás miatt, vagy akkor sem, ha maga a téma? – A kettő nem mindig volt összhangban. A kifejtése érdekes volt.
- Ez igaz – értek egyet magam is egy elgondolkodó bólintással. A kérdések voltak a hidak, melyek segítségével eljuthattunk egymáshoz, nem az egyetlen módja, de a legalapvetőbb. Magadat is csupán addig őrizhetted meg, amíg voltak kérdéseid a világhoz, valahányszor azt hittem, hogy rám telepedett a sötétség, mindig a kérdések húztak vissza a valóságba. Nem amiket kaptam, hanem amik az én fejemben fogantak meg. Bár a kettő kétségkívül összefügg. – Szóval kíváncsi természet? A kíváncsiság sokakat bajba sodort már. – Nem is tudom, miért mondom ezt neki. Talán csak figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, meddig merészkedik. Valamiért nehezemre esett tartanom tőle a távolságot, aminek ugyan nem adtam jelét, de éreztem, hogy a háttérben ott munkálkodik. A múltkori óra sokkal többször lebegett be a gondolataim közé, mint amennyire szerettem volna teret adni neki. Ha festettem volna, ismertem volna a következő lépést. Meghívtam volna magamhoz, hogy üljön modellt egy képhez, ő pedig valószínűleg lelkesen el is jött volna, és hogy végül mi kerekedett volna ki belőle, az már az adott pillanat és a fantázia kérdése volt. Meg tudtam volna kívánni, most is éreztem a zsigereimben, de mivel már nem voltam festő, csak egy művészet iránt elkötelezett tanár, mi több, az ő tanára, erre a szituációra nem fog sor kerülni.
- Ügyeljen rá, hogy sose tudja meg. – Hallottam a hangján, hogy élénken foglalkoztatta ez a téma, ahogy engem is, éppen ezért fel akartam hívni rá a figyelmét, hogy a kulcs végsősoron az ő kezében volt. A saját emlékeim túlságosan élesen éltek még bennem, ismertem, milyen volt, amikor semmi sem érdekelt; a legkülönösebb az volt, hogy festeni még akkor is képes voltam, a saját lelkem szaggatva darabokra a vászon kedvéért, és a drogok hullámzó ösvényein járva, a legnevesebb alkotásaim éppen ebben az időben születtek, bezzeg most… Most nyitott voltam a világra, a kreativitásom mégis mélyen hallgatott.
- Mert a legtöbben egész életükben csak alszanak. A család, a társadalom mindent megtesz, hogy elringassanak. A hipnózisnak pedig nehéz ellenállni, körbeburkol akár egy meleg, bolyhos-puha takaró, amiből ki se akarod dugni a fejed. Ha időnként fel is ébrednek néhány percre, megijednek, és már burkolóznak is vissza. – Én pedig már lehetetlenül untam ezt az állapotot.
- Azt állítja, hogy magában nincs elhivatottság? – próbálom megfogni valamilyen oldalról, amit mondott, bár valahogy kétlem, hogy ez igaz lenne rá. Az alapján, hogy már két órámat is ellógta, akár logikus következtetés is lehetne, de az utóbbi húsz percben elérte, hogy másképp gondoljak rá, és a legelső találkozásunk sem ezt sugallta. Ahogy Jaime ajánlata sem.
- Ezzel nincs egyedül. Valami furcsa oknál fogva a diákjaim sem szokták – tűnődöm el, nehéz lett volna letagadni, hogy egy kicsit sem szórakoztatott ez a gondolat. – De azért, mert néha leülök sörözözni velük, még gond nélkül behúzom az egyest, ha készületlenül jönnek a vizsgára.
Hogy szigorú vagyok-e vagy sem, arra könnyű volt válaszolnom, de az már nem tetszett annyira, hogy a következő megjegyzése kapargatta a falat a nyugdíjazott becsvágyam körül. Korábban gondolkodás nélkül elutasítottam volna mindent, ami a középszerűségre emlékeztetett. Ijesztőbb volt, mint bármi más. De azok után, amit megjártam, mostanra egész élhetőnek tűnt. Elengedtem a szélsőségeket, és ezzel együtt a szabadságot is, de az elveszett kulcs kereséséről sosem mondtam le teljesen.
- Tökéletesen – hagyja el az ajkaimat a ma esti legnagyobb hazugság. – Csak azoknak unalmas, akik nem tudják, hogyan éljenek vele. – Nem néztem rá, hiszen egy szavam sem volt igaz.
- Éppen ez aggaszt – hajlanak lágy mosolyba az ajkaim, mikor azt mondja, nem ír le olyasmit, ami nem hangzott itt el. Erre pedig a következő témánk az ékes bizonyíték.
- Miért függ tőle? – A kérdés előbb a festő kilétére vonatkozik. – Hogy milyen módszerrel dolgozik, csak menet közben derül ki. Én legalábbis nem hinném, hogy előre elárulnám. Az ösztönöket csak úgy lehet felszabadítani, ha az izgalom és a váratlanság túlterheli az tudatot.
A válasz hallatán halk, hümmögő nevetés hagyja el az ajkaimat.
- Mit szólna, ha azt javasolnám, váltsunk inkább egy kötetlen magánbeszélgetésre, és majd a végén kiválasztja, melyik legyen az a három kérdés, amiből megírja azt a cikket – kínálok egy olyan dealt, ami talán mindkettőnk kíváncsiságát kielégítheti. Legalábbis a rendelkezésre álló kereteken belül.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

Ha kockázatos lépésekre készülök, általában jobban felmérem, hogy mi az amivel számolhatok, ha mégsem az elképzeléseim szerint alakul a dolog. Most viszont, ahogy egyre közelebb próbálok törleszkedni Ewan személyéhez, megpróbálva többet kideríteni róla, mint amit eddig tapasztaltam, azt érzem, mintha egy lényem elfeledett darabjával játszadoznék. Amikor beültem az órájára, álmomban sem gondoltam, hogy valami olyasmit ébreszt fel bennem, amire inkább már nem gondoltam. El is feledtem, hogy milyen érzés, amikor a testem kíváncsiságtól pezsegve, feléled, és egyre többre kíváncsi. Mr. Brooks megtalálta a rejtett nyomógombokat, és olyan könnyedén játszott velük, mintha mindig is tudta volna hol rejtőznek. Ez ijesztő volt, az mellett, hogy vágytam újra az érzésre. Kíváncsi voltam arra a férfira, aki könnyen megtalálja mások gyengepontját, a sajátját pedig olyan gondossággal rejtette el, hogy talán már magam sem találja meg.
- Általában azok az emberek ennyire magabiztosak, akiknek nincs mit vesziteniük.- azt sem állítom, hogy én ilyen lennék, de cáfolni sem fogom őket. – Persze, ez attól függ kinek a magabiztosságáról beszélünk, ha Butlerréről, neki a hirtelen jött hírnév, elég sok veszíteni valóval jár.- helyesbítek, és hagyom, hogy elirányítson, amerre úgy érzi, hogy kényelemesebben tudna válaszolni, azokra a kérdésekre, amikre amúgy nem válaszolna, de ez egy könnyen jött menekülési útvonal volt számára. Enyhén elmosolyodom, és felvonom a szemöldökömet, amikor az újságírokról is kifejti a véleményét, habár igen rejtett módon teszi, de egyértelműen érezhető volt rajta, hogy nem tartoztak a kedvencei közé. Ez miatt nem hibáztattam, ahogy azért sem, ha esetlegesen egy kalap alá kerülök velük, ez csak még jobban megdobogtatta bennem a felé érzett bizonyítási vágyamat.
- Hmm, érdekes módszere a szimpátia elnyerésének, de legalább sokkal emberibbnek tűnik tőle.-nézek rá elgondolkodva, majd folytatom.- Ezek szerint nem voltak jó tapasztalatai az újságírokkal.- teszem hozzá, még véletlenül sem úgy kimondva, mintha kérdés lenne. Kérdés nélkül is egyértelmű volt, hogy nincs jó véleménye az újságírokról, ami azért is volt egyrészt szórakoztató, mert amit eddig érzékeltem közte és Harmon között, az azért több volt szimpla barátságnál.
- Számomra elég furcsa, hogy ennyire elérzékenyített világban, hajlandóak ezt bevállalni, és meghagyják Butlerrnek hogy nyilatkozzon erről. Persze védekezhetnek azzal, hogy a művészet iparága sokkal nyitottabb, de mostanában egész sok mindenre kivetik a hálójukat az egyéb mozgalmak, amik csak visszavetik hogy bárki is merjen meredekebb témákhoz nyúlni, vagy éppen beszélni róluk. – nem értettem egyet egyálalán azzal, ami most a világban folyt, persze voltak olyan helyzetek, amik mellett nem mehetett el az ember. De úgy éreztem mostanában, egy olyan világot élünk, ahol már az sem megengedett, ha valaki szex jelenetei mellé nem kap egy erre specializálódott rendezőt. Ez kisebb költségvetésű film, ezt aligha engedhette meg magának, márpedig ha ez lesz a normalitás mércéje, egy idő után ez is válik az elvártá, mindenki számára.
- Úgy értem, hogy ha az embernek nincsenek kérdései, érdektelenné válik a világ felé, vagy egyáltalán afelé, hogy mi történik a körülötte lévőkkel. Lehet csak én látom így, és csak én tulajdonitok sok értéket a kérdéseknek, de azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy van amikor nehezen tudom a kíváncsiságomat visszatartani.- ejtem ki a mondatom utolsó szavait, úgy hogy inkább suttogásnak hallatszik, mégis ahogy ránézek, jelentőség erejével siklanak le az ajkaimról. – Nem tudom milyen lesz, ha már nem érzem szükségét a kérdéseknek.- teszem hozzá, mert ez egy fajta félelem volt bennem. Az életem nem olyan volt, mint egy gyárilag összerakott amerikai lányé, hisz pontosan a társadalom által kivetettek közé tartoztam. Senkit nem érdekelne, ha eltűnnék, egyszerűbb volt eltüntetni a földszínéről akár egy porszemet, mégsem ettől féltem. Hanem attól, hogy elvesztem az egyetlen dolgot, ami jelenleg értelmet és célt tűz ki elém.
- És maga szerint miért beszélik ezt a nyelvet olyan kevesen?- teszek fel egy újabb kérdést, kíváncsi voltam, a válaszára, és arra is, hogy pontosan mit keres az emberekben. A mosolya mögött láttam egyfajta kiábrándultságot is, vagy inkább, mint aki feladta valamivel kapcsolatban a harcot. Nem volt túl feltűnő annak, aki nem nézz a másik ember mélyére, mert tényleg csak felületesen érdekelték a dolgok, de Ewan még annál is jobban lerejtette magát, így nem csak a felületes bámészkodókat kerülte, hanem azokat is, akik igyekeztek mélyre látni.
- A sportolók elhivatottságukból fakadóan állnak így az elöttük álló esetleges kudarchoz. Én sajnos nem egy tőről fakadok velük. – mosolyodom újra el, amin egy kisebb árnyék teül el, nem akartam még több kérdést elültetni a fejében, de rájöttem, hogy voltaképp folyamatosan azt csinálom. Az hogy az én kérdéseim is, szűkében álltak, annyira nem voltam megbékélve tudattal, de minden kihívásnak álltam elébe, annak ellenére is, néha hangot is adtam a nem tetszésemnek.
- Csak nem gondoltam, hogy ennyire szigorú.- válaszolok játékosabb hangnemben, majd egy időre inkább csak a sötétségbe meredek, amit csak a lámpák világítanak meg homályosan.
- És jól is érzi magát az arany középúton? Nem unalmas?- a mosoly még mindig ott játszott az ajkaimon, míg úgy teszek, mint aki tényleg az éjszakában mereng el. Nem azért nem néztem rá, mert nem figyeltem, egyszerűen csak próbáltam elrejteni előle a kártyáimat, amiket bekészítettem, annak érdekében, hogy még több kérdést feltehessek. Mondanám, hogy az interjú miatt voltam ennyire érdekelt, és lelkes irányába, de hazugság lenne. Elég nagy hazugság.
- Semmi olyasmit nem fogok leírni, amit itt ne hangzott volna el, persze tudom..tudom újságíró vagyok.- pillantok vissza rá játékosan, majd az előző kérdése még mindig ott jár a fejemben.
- Szóval azt szeretné tudni, hogy elvállalnék ilyen munkát..- gondolkodom el egy pillanatra, ahogy lefelé fordítom a fejemet, és nézem, ahogy lépkedek.
- Ez attól is függ, ki fogja az ecsetet, vagy hogy miképpen akarja a festő előcsalogatni belőlem ezt az egy részletet.- válaszolok végül az elhallogatott kérdésre, nem elég egyértelmű, de ahhoz pont elég, hogy még kíváncsibb legyen talán, amivel még több kérdés jár.
- Ez így van, de az eddigiek alapján, a válasza után több kérdésem lesz, mint válaszom. Akár írhatnék magáról, egy állandó függővéges regényt is, akkor is egyre kíváncsibb lenne az olvasó. De szerintem pontosan tisztában van vele, milyen hatással van az emberekre.- billentem oldalra a fejemet, ahogy jobban elkezdem vizsgálni az arcélét, és épphogy beharapom az alsóajkamat, csak hogy megállítsam a gondolatmenetet, ami a fejemben, elevenen játszadozott velem, már azóta amióta hozzám ért, az ecsettel.

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Hogy az lesz-e, vagy sem, hamar ki fog derülni; ez talán rólam is elmond néhány dolgot, de rég nem hittem már az emberek ígéreteiben, még csak a szavuknak sem nagyon. Az érdekelt, ami történt. Az idő úgyis mindig eldöntötte, hogy valóban úgy lesz-e, vagy talán pont az ellenkezője valósul meg, én pedig meg is hagytam mindent ezen a kétpólusú kerékvágáson. Nem azért, mert annyira kiábrándult lennék, inkább azt mondanám, hogy szkeptikus. A festéssel együtt annak a lázas, örökmozgó szenvedélynek is búcsút mondtam, ami Párizsban még annyira hajtott, és aminek izzó ösztönzése alatt a lehetetlen sem tűnt olyan távoli célnak; az utóbbi években csupán takaréklángon pislogott, de talán így is van jól. Ez az időszak most másról szól, másra kell koncentrálnom. Az elhangzó mondatra csak bólintok, ha biztosítani szeretne, hát elfogadom. A kérdéscsoport hallatán viszont nem gondolkodom sokáig a válaszon.
- Tulajdonképpen egyiket sem hiszem – biztosítom ezúttal én, némileg lágyítva a mondat határozottságán. – Nem tekintem magam áldozatnak, és ami Butlert illeti, őt sem tartom könnyen csúszó reggelinek – teszem le a poharat a mellettünk ácsorgó, flancos asztalkára. – De a magabiztossága kíváncsivá tesz – pillantok rá, és egy rejtett mozdulattal a megcélzott irány felé emelve a kezem, szavak nélkül igazítom útba. Miután kiértünk a teraszra, talán úgy tűnik, hogy a semmiből szólalok meg, de ezt a kis betoldást még az előző gondolatmenethez szánom. – Butlerről azt pletykálják, hogy a forgatás első napján sírva ment haza. Jobban mondva, ő pletykálja magáról, már amennyiben lehet hinni az újságírók szavainak – nézek rá úgy, mint aki azt üzeni a tekintetével, hogy a választ rábízom, bizonyára mindkettőnknek megvolt erről a saját véleménye, de nem akartam túlságosan provokálni. Megelégedtem ezzel a gyengéd simítással. – Miután a rendező arra kérte a stábot, hogy lépten nyomon alázzák meg, hogy elég mélyen átérezze Presley helyzetét akkoriban, és azt a dühöt, ami a színpadon kihozta belőle a szenvedélyt. – Az alakításának bizonyára jót tett, a többi már kétséges, de ami miatt szóba hoztam, hogy bizonyára egész más emberként fejezte be ezt a forgatást, és mielőtt még felvetődne a kérdés: Adria révén voltam ilyen tájékozott.
- Ezt hogy érti? – gondolkodom el a szavain, de végül inkább úgy döntök, hogy rákérdezek. Vannak olyanok, akiket ezek a kérdések tartanak életben. Nem tudom, mire gondolhat vele, de érdekel.
- Szerintem ez a kettő szoros kölcsönhatásban van egymással, ha valaki érzi, hogy a másik a lényegről beszél, az ő szavai is elkerülhetetlenül megtöltődnek vele. Mintha egy olyan nyelv lenne, amit kevesen beszélnek, de ha meghallod a zengését, nem tudsz ellenállni neki. – És akkor valami történik. Ezt már nem teszem hozzá, de két ember között eltűnik valami, egy akarattal el nem mozdítható korlát, és befészkeli magát egy érzés, ami akarattal elnyomhatatlan, legalábbis hosszú távon biztosan. Érdekes, hogy ennek is több rétege van, valami ilyesmi történt köztem és Harmon között is, néhány hónappal korábban, de mostanra elérte a határait, mintha nem maradt volna már több mondanivalónk egymásnak, és egy ki nem mondott, különös, mélyebb alapokig nyújtózó barátsággá forrta volna ki magát, sok mindent tudtunk egymásról, mégsem működött már az, ami az elején. De elkalandoztam.
- A sportolóknak is ezt tanítják: reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra is. Szerintem bölcs hozzáállás. – Ugyan messze álltam attól, hogy a sportolói karrierhez bármi közöm legyen, de a húgom gyakran emlegette. Akkoriban még nem tudtam annyira azonosulni vele, és az ő szájából is olyan valószínűtlenül hangzott, hogy inkább csak piszkáltam vele, amitől egy akaratos kis méregzsákká változott. Az emlék úgy a bőröm alá mászik, hogy kis híján elmosolyodom. De aztán, ahogy felidézem a történteket, hamar el is komorodom. Azt hittem, a szerelme a korcsolyapálya iránt egész életében elkíséri majd, de végül kiderült, hogy mégsem volt több egy múló szeszélynél.
Ahogy a kisasszony rám néz, azokkal a sértődötten összeszűkült szemekkel, egy pillanatra, mintha Emily dühös vonásait látnám magam előtt, nyilván csak azért, mert az előbb épp rá gondoltam, pedig az utóbbi években szándékosan kerültem a múlton való elmélkedést.
- Semmi értelme bejelentenem, hogy három interjúkérdésre válaszolok, ha aztán nem számolom őket. – Nem értem, ez miért érte meglepetésként, vagy miért vette ennyire zokon. Igyekeztem teljesen egyértelmű lenni, mégpedig azért nem engedtem ebből az önkényes kritériumból, mert érdekelt, hogy ha csak ennyi sansza lenne, melyik három kérdést választaná ki. Ez sok mindent elmond a kérdezőről is. Ebben nincs zsákbamacska, nincs homályos mezsgye, egyértelműen értésemre adja, hogy mire kíváncsi igazán.
- Általában jól megtalálom az arany középutat. – Valóban szükségem volt rá, hogy néha eltűnjek a vizslató szemek elől, mint például most is, mióta kijöttünk, egészen máshogy viselkedem, és egészen más energiák futkároztak az ereimben, de a titokzatos éjszakai kiruccanásaim is ide sorolhatóak. Emellett viszont az is fontos volt, hogy a küldetéstudatomnak éljek, ahhoz pedig kellettek a kapcsolatok. A kérdésemet követő ultimátumra halványan elmosolyodom, de úgy döntök, kikerülöm a csatát.
- Ha interjúbeszélgetésnek nevezzük, akkor már más a helyzet. Az egyoldalú kérdezgetés unalmas, jobb szeretem, ha kölcsönös a dolog, és azt is szeretem tudni, hogy ki kezébe adom a szavaimat – utalok rá, hogy ebből az interjúból elviekben egy újságcikk születik majd, amihez nekem is hozzá kell adnom a nevem. Az ajánlat hallatán előbb a cigibe szívok, csak néhány másodperces késéssel rendezem a választ.
- Még el sem játszotta a három sanszát, ne legyen telhetetlen – pillantok felé, egyelőre egyik oldalon sem állást foglalva, hiszen arra sem utaltam, hogy elfogadnám, de arra sem, hogy elutasítanám a dealt. Persze, érdekelt az előbb felvetett téma, és bennem is elég sok kérdést hozott felszínre, többek között, hogy miért épp ez érdekelte annyira, ismerte-e az életművemet, vagy csak ráhibázott volna, mit jelentett számára? Ahogy az előbb vázolt jelenet is nyomot hagyott a gondolataimban, amivel tudtam, hogy később még lesz dolgom, nem fog csak úgy semmivé foszlani a fejemben, de most nem akartam teret engedni ennek a kíváncsiságnak. Azt nem mondtam, hogy az interjú után nem vagyok nyitott a magánjellegű beszélgetésre, de erre egyelőre nem akartam felhívni a figyelmét, mert az befolyásolta volna a kapott kérdéseket, ez pedig elrontotta volna a rögtönzött felmérésemet. Márpedig képet akartam formálni róla, és eszemben sem volt elengedni ezt a kínálkozó lehetőséget. Valójában ez volt az igazi win-win, amit említett: ő megkapta az interjúját, én pedig ezáltal beleláthattam a fejébe.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

-Hát persze hogy nem.- hangom megrezzen az utolsó szó végén, mintha csak egy mélyítéssel, akarnám kihangsúlyozni, az ellenvetésemet. Miközben úgy mélyedek el a szemeiben, mint aki többnyire tudja mire gondol. Az emberek többsége talán állhatatos sértettséggel álltak volna ellen a szavainak, míg engem csak még több energiával töltöttek fel, és ami egy cinkosnak ható mosolyt csalt az arcomra. Óvatosan billentem oldalra a fejemet, majd vonom fel a szemöldökömet, ahogy észreveszem, mennyire mélyen próbálja a maga szája íze szerint értelmezni azt amit lát az arcomon. Vajon meddig volt hajlandó elmenni, hogy valóban meg tudja amit szeretne? Miért süt a szemeiből, egy állandó kérdés, amire tőlem várja a választ? Kérdések sokasága merül fel bennem, ahogy a pillantásommal az övébe kapaszkodom, nem fordítom el, és meg sem hátrálok.
- Biztosíthatom róla, hogy az leszek…- nem nagyon bajlódtam azzal, hogy megmagyarázzam, pontosan mire is értem. A vonásaim, és ahogy kihúzom magamat, többnyire összezavaró lehet, főleg hogy továbbra is olyan áhítattal adózok a megjelenésének, mintha csak mi ketten lennénk ezen a rendezvényen. Sok olyan férfival volt dolgom, akik azt hitték tudják mit akarnak, vagy éppen csak a testük által diktált ösztön vezérelte őket. De még ezekkel a tapasztalatokkal sem, mertem azt mondani, hogy könnyen kiismerem magamat, ha az ellenkezőnemről volt szó. Ha Ewan szemébe néztem, akkor pedig még bizonytalanabb lettem, mégis igyekeztem úgy tenni, mintha nem zavarna össze, ahogy elkapom egy-egy pillantását. Bírtokában volt, annak a gyengédséggel fűszerezett dominanciának, ami tökéletesen magához vonzotta a figyelmemet, és egy pillanatra sem eresztette el. Nem mintha szabadulni akartam volna, de az a részem, amelyik még jobban észnél volt, állandó figyelmet követelt magának. Még szerencse, hogy úgy gondoltam, hogy a józanságot, csak az értékeli túl, aki még nem esett eléggé kábulatba ahhoz, hogy inkább a saját kíváncsisága, vagy éppen vágyai után menjen. Úgy néztem a mellettem álló férfit,- akinek több mint biztos, hogy a nem volt a kedvenc szava.- hogy vajon mikor jön az a pont, amkor már nem tudja tovább magát türtőztetni. Harmon, pont olyan nőnek tűnt, aki a végleteken is túl megy, Ewan pedig…túl nyugodt volt. Talán pontosan azért, mert minden helyzetben megtalálta, hogyan vegye irányítása alá a helyzetet, vagy hogyan találjon gyengepontot az emberen. Könnyűszerrel férkőzött, az én büszkeségem közelébe is, és hagyott rajta egy apró nyomott, amire reagálva, még éhesebben tört rám, hogy bizonyítsak neki. Próbáltam magamról lerázni ezt az egészet, de tehetsége volt hozzá, hogyan másszon az ember bőre alá. Ezzel együtt pedig könnyedén, születik meg bennem az elhatározás, hogy én is meg akarom ismerni mélyebb rétegekig, ha már ő olyan jól kiismerte magát az enyémben. Láttam, ahogy issza magába minden apró izomrándulásomat az arcomon, ahogy a szemhéjam is megrebben, többször próbálkozva kapaszkodni a lehetőségbe, amit nem mindennap kap az ember. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a nyelvét végig vezeti az ajkán, én pedig csak felszegett állal figyelem a számomra túl provokatívnak tűnő mozzanatot. Mintha pontosan, most nyelt volna el magában, pont annyi információt belőlem, hogy előnyben legyen velem szemben.
- Valóban? – nézek rá érdeklődve, ahogy Butlerrel való interjúm elmaradása kerül szóba.- Csak azért sajnálja, mert maga az áldozatom? Vagy mert azt hiszi megeszem reggelire Butlert? – mosolyodok el féloldalasan, az már elsőre is feltűnt, amikor beléptem és Ewant megláttam, hogy nem szívesen van itt. Szinte előttem van, ahogy percenkként pillant az órájára, és egy-egy szót vált, lehetőleg elég kevés emberrel ahhoz, hogy még kevesebbtől kelljen elköszönnie majd, amikor rejtélyes módon távozik. A gondolatra elmosolyodom, ahogy mellette haladok, majd a válaszára elgondolkodva veszek magamhoz egy mélyebb friss levegőt.
- Vannak olyanok, akiket ezek a kérdések tartanak életben. Még akkor is, ha nem teszik fel őket, és tettekkel próbálják megtalálni a másikban a választ. - válaszolom egy lágy mosollyal egybekötve. Habár tudtam, hogy számomra ez valahogy tényleg csak egy illúzió marad, de volt akik számára tényleg egy életen át a válaszok keresése volt, ami még izgalmasabbá tette, azt hogy egymás mellett lehetnek.
- Ez attól is függ szerintem, hogy a másiknak, mit jelent pontosan a „lényeg”. – a kérdésekhez való viszonyulása egészen érdekes volt, már csak azért is, mert itt is mint mindenhol, az irányítása alatt tartotta őket. Ez pedig egészen nehézzé tette, azt hogy valaki igazán megismerje. De vajon miért döntött így?
- Én mindig a legrosszabbra készülök, szóval ez annyira nem lesz nehéz.- jegyzem meg játékosan, persze nem gondoltam annyira komolyan, persze a tapasztalataim által, azért mégis volt valamennyire igazságtartalma.
A pillantásommal keresztülmetszem a levegőt szinte, ahogy összeszűkítve pilláim sátra alól nézek rá.
- Tehát számolja is, rendben..akkor azt hiszem tényleg formális keretek köré kell szorítanom magamat.- jegyzem meg egy bólintással, mint aki elhatározza magát, hogy ezentúl aztán ő sem enged a saját szabályaiból.
- Úgy látom szereti magáról eltereli a figyelmet, ennek ellenére sokat kap belőle. Elég bosszantó lehet.- szólalok meg végül halkabban, ahogy nézem a kieresztett füst útját. Éreztem, ahogy enged a feszültségből, ami odabent, még pár perccel ezelőtt, gúzsban tartotta. Habár lett volna pár kérdésem ezzel kapcsolatban is, de alaposan át kellett gondolnom, hogy mire is pazarlom el ezeket.
- Hmm, ha jól emlékszem, egy megszokott interjú úgy zajlik, hogy az újságíró kérdezz, az interjúalany pedig válaszol, és nem fordítva.- hívem fel rá a figyelmét, hogy ebből a játékból, már akkor kiléptünk, amikor megszabta a lehetőségeimet.
- Persze, plusz egy kérdésért, hajlandó vagyok én is válaszolni. Végül is így a fair üzlet…- pillogok rá ártatlanul.

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

- Nem mondtam ilyet – hátrálok ki az elhangzottakból, és mielőtt folytatnám, egy-két másodpercig elnyújtva a pontosítást bele is kortyolok a boromba, miközben a lány változó vonásait figyelem. Valójában elég nagy zsákbamacska még számomra, ígéretes, ezt már az első órán megmutatta, de hogy kitartó-e… a zsinórban egymásutáni hiányzások egyelőre nem ezt bizonyítják, de korai lenne még ítélkezni. Nem is volt szokásom, a szavaim inkább csak a figyelmét akarták megragadni, és óvatosan a büszkeségére simítani. Mintha egy eltévedt báránykát akarnék visszacsábítani az útra. – Azt gondolom, pár hónap és ki fog derülni. Remélem, az lesz – teszem hozzá, ezt a kis személyes megjegyzést, de többet nem mondok. Csak a gondolataim futnak tovább, rádöbbentve, hogy nem csak a professzor biztatása szólt belőlem, hanem valóban reméltem, hogy így lesz. A hangszínén ejtett apró változás tetszett, mintha arról tanúskodott volna, hogy egy bizonyos elhatározás csakugyan megszületett. A tekintete tüze kellemes melegséget küldött végig a testemen. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismertem volna ezt a pillantást, legalábbis határozottan emlékeztetett valamire, ami elsőre egészen furcsa és annál képtelenebb összefüggésnek tűnt fel a fejemben. Az éjszakai bárok derengő fényében néztek rám ilyen átható, parázsló tekintettel.
- Igazán hálás vagyok ezért a rögtönzött ajánlásért, de sietek leszögezni: színészi szerepre sem vágyom – pillantok inkább Harmonra a nyílt üzenettel: meg ne próbálja. Épp elég volt az eddigi kampánysorozatot hárítani, nincs kedvem még erről is külön lebeszélni. Az órámra vonatkozó bók felkelti a figyelmem, és halványan zavarba is hoz azt a kérdést illetően, hogy vajon csakugyan így gondolja-e, vagy inkább a hiányzások miatt akart megpuhítani? Egy férfit az egóján keresztül olyan könnyű volt manipulálni, és ez alól sajnos én sem voltam teljesen kivétel, de tetten értem magam. A szenvedélyesen kifakadó mondatok hallatán felhúzom a szemöldököm. Nocsak, egy gyengepont? Ebben aztán volt láng és kakaó. Szinte látom, ahogy a bőre alatt futó erek felpezsegnek a meglódult véráramtól. Úgy tűnik, az írás valóban a szívügye, ha nem lennék a professzora talán még hevesebben csattant volna ez a válasz, de még így visszafogva is egészen más volt, mint az a titokzatosságba hajló halvány hűvösség, ami alapvetően körülvette. Engem pedig valamiért megfogott vele, a tekintetem ragadozó módjára követte a vonásait, elkapva rajta azt a pillanatnyi zavartságot, ahogy Harmon szavai hallatán az érzelmei hirtelen nem tudták eldönteni, melyik ingerre is reagáljanak. Végül a forrongó vulkán ismét elaludt. Milyen érdekes. A kíváncsiságomat sajnos túlságosan izgatta a kérdés, hogy vajon mi történne, ha ezt a lefojtott kitörést legközelebb még kijjebb csalogatnám benne. Megnyaltam az ajkam, mielőtt a gondolataimba merülve újabbat kortyoltam volna a kezemben szorongatott borból, míg Harmon uralta a beszélgetést. Meglepett, hogy ilyen ajánlatott tett, de az ösztönei elég jól működtek ilyen kérdésekben. Egyedül velem kapcsolatban tévedett, az önérzetem pedig cseppet sem vágyott rá, hogy ez számára is bebizonyosodjon. A diákjaim bevonásával viszont ügyesen megtalálta azt a pontot, ahol egy kissé mégis fogást tudott találni rajtam. Ezen még gondolkodnom kellett.
- Kezdem sajnálni, hogy nem készíti el vele azt az interjút – jegyzem meg a Butlerre vonatkozó szavait követve, és az ajkaim bujkáló mosolyra húzódnak. Talán meglepődne, hogy nem a szokásos kérdéseket hallja.
A válasza ismét tetszett, úgy tűnt, ugyanolyan kivételes becsben tartja a figyelmet, akárcsak én, ahogy a hűvösen cirógató kinti levegőben összetalálkozott a tekintetünk, a kékjeiben egyszerre csillant játékosság és valami más is, ami a szavait kísérve először gondolkodtatott el: lehetséges lenne, hogy ki akar kezdeni velem? Vagy a gondolat inkább rólam árulkodik? Válasz helyett csak hosszan kifújtam a füstöt.
- A minden csak egy illúzió – felelem végül, sétára indulva. – Valójában akkor sem érne a végére, ha egy egész életen keresztül próbálkozna, szóval három vagy egy, vagy akár tizenkettő, nem sokat változtatna – vonom meg a vállam egy apró mozdulattal. – De ha igazán jó az a kérdés, a lényeget egy válasz is elárulja.
Sokszor igaz rám, hogy az embereket egyetlen mondatuk alapján raktározom el a fejemben. Mindenkitől a számomra legérdekesebbet, amit valaha hallottam tőle, olykor jobban is emlékszem ezekre a foszlányokra, mint a nevükre.
- Ha Jaime alkalmasnak látja, akkor ne legyen kétsége felőle – hessegetem el finoman a mentegetőzését. – De azért készüljön a legrosszabbra. – Nem tudom megállni, hogy ne szúrjam be ezt a csipkelődést, ami egyaránt szólt mind a kettőjüknek.
- Ez már a második kérdés? – mutatok rá gonoszul, hogy ezt nem tisztázta le teljes mértékben, hogy csak úgy kibukott, vagy fel is akarja áldozni rá a második sanszot, a választ addig függőben is hagyom. Valóban nem a legszokványosabb témába választott bele, de a kérdés nyíltsága nem hozott zavarba. Amit furcsállottam, hogy őt sem.
- Ezt kötve hiszem. – Míg gondolkodik, van időm kiszellőztetni a fejem. Az odabent elszívott energiám, lassan, de biztosan kezdett visszaszivárogni belém. Ahogy végül megszólal, a szavak hamar egymásba olvadó képekként sorakoznak fel előttem. A gondolat izgalmas volt. Valóban fel lehetett volna húzni egy kiállításnyi anyagot erre a témára, de ebbe most nem akartam igazán belegondolni. A figyelmemet jobban lekötötte a tarkómon játszó, parányi borzongás.
- Modellt is ülne egy ilyen sorozathoz? – hagyja el az ajkaim a fesztelen kérdés, de valójában azért emelem újra a számhoz a cigarettát, mert túlságosan érdekel a válasz. A várakozás érdekes téma, ahogy az is, hogy mennyire az uralma alá tudja vonni az embert. Én is világ életemben utáltam, ha valamire várnom kellett és nem kaphattam meg. Ha akartam, de nem tudtam befolyásolni az időt. A szexben ez valóban őrjítő lehet. És a nagy kérdés: őt vajon miért érdekelte ez a téma? De egyelőre ezt még megtartottam magamnak.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

A hátam enyhén ívbe feszül, ahogy méltóságteljes pózban húzza magát, mintha a szavak hatása elérte volna a gerincemet is, hogy a hiúságommal egybekötve álljon ellen a szavainak. A megszokottól ellentétben viszont most, Ewan pontosan olyan jól célzott, mint amilyen tökéletes szavakat élezett a nyelvévvel, hogy egy apró résen át eltaláljon. Általánosságban nem szoktam megengedni, hogy a szavak határozzák meg a reakcióimat, és igyekeztem mindig minimálisra szorítkozni, ha arról volt szó, hogy az érzelmek elvigyenek más irányba. Most viszont éreztem, ahogy túl árad bennem az akarat, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam. Sötétlő tekintettel meredek vissza rá, érzem ahogy az ujjaim a combom oldalán dobolnak. Nem szoktam meg, hogy ennyire a szavak hatása alá kerüljek, és azt sem, hogy ennyire magamra veszem a szavakat. Általában nem törődtem az ilyesmivel, mert a lehető legkönnyebben lavíroztam át az ilyen helyzetek felett. De Ewan, szavai valamiért többet számítottak, és valamiért azt akartam, hogy ne az olyanok közé soroljon, akik csak addig jutnak el, hogy megteszik az első lépést, aztán az akarat elhal a második foknál.
- Szóval azt gondolja nem vagyok elég kitartó, hogy elérjem a céljaimat?- teszem fel a költő kérdést, de a tekintetem visszavonhatatlanul, olyan mélyre fúródik az övéven, hogy egy pillanatig el is veszek a mély kékségeiben. Nem hallatszódott sértettség a hangomon, inkább csak úgy mélyül el egy egészen picit, mint aki ezzel akarja nyomatékos tani, hogy már meg is találta a módját, hogyan másítson a véleményén. A testéből áradó hőt, még így is éreztem, és úgy cirógatta a bőrömet, hogy apró libabőr csíkok vájtak utat a karomon, ami fedetlen volt. Bennem volt a késztetés, hogy átöleljem magamat, és hogy kellő takarásba helyezzem a saját reakciómat, de az ő tekintette alatt, az érzékeim szinte várakoztak arra, hogy észre vegye őket. Úgy éreztem, mintha két hete egy szemhunyásnyit sem aludt volna. De tudtam, hogy közel sem ez volt a gond. A testem még mindig vágyakozott az érintései után, és teljesen más megvilágításban éltem meg azt is, ha egy idegen ért hozzám. Sokkal többre vágyott, mint amit kaptam, ez pedig nem volt jellemző rám. A világ eltörpült ebben a két hétben, és csak most érzékelem még jobban az érintésének hiányát ,Ewan vizslató tekintete alatt.
- Természetesen ügyelni fogok, az ebédidő fontosságára.- mosolyodok el halványan, abban reménykedve, hogy talán a testem is enged az előbbi felvett feszületből. De túlságosan makacsul ragaszkodott ahhoz amit akart, egyetlen baj volt ezzel, hogy az előtte álló férfit akarta felfedezni. Egy valakinek sikerül, egy kicsit ebből az állapotból kizökkenteni, az pedig Harmon. Ez persze nem jelentett teljes feloldozást, mert még mindig éreztem mennyire éhes hullámok nyaldossák folyamatosan a kíváncsiságomat, ami egyre nagyobbra nőtt. Muszáj volt, rendeznem a vonásaimat, és végig nyalnom újra az ajkaimon, ami egyre jobban száradt ki akárhányszor a saját gondolataim gödrébe zuhantam vissza..
- Hát a szereplőválogatásnál, tehetne még egy próbát, biztos vagyok benne, hogy az is teljesmértékben testhezálló feladat lenne Mr. Brooksnak- jegyzem meg szórakozottan, ahogy a nő alá teszem a lovat, egy egészen picit. Persze a lelkesedésem, nem csupán annak szólt, hogy Ewan mennyire ki akarta magát ebből az egészből húzni, én meg iszonyúan kíváncsi voltam, hogy miért. Nem volt nehéz, ezzel a karakteres arcvonásokkal elképzelni a mozivásznon.
- Inkább az óra volt bámulatos.- vándorol vissza a tekintetem Ewanre. Újra érzem magamban a késztetést, hogy ellentmondjak neki, és az az égetőbizonyítási vágy, meggondolatlan szavakkal vérteznek fel.
- Nem ugyanaz! De tudja mit, írok magának egy novellát, ami nem lesz olcsó, de talán jobban meg fogja látni a krimi regények értékét is.- jelentem ki meggyőző szenvedélyességgel, aminek a mámorittas köd fátyla mögül pislogok fel, hogy éppen most vállalkoztam a lehetetlenre. Ewan szemeiben, ott csillogott, már találkozásunk első alkalmával is, az a mérhetetlen nagy öntudatosság, amivel kevés ember rendelkezik. Aki ilyesmivel bír, azt nehéz bármiről is meggyőzni. Éppen szóra nyitom megint az ajkaimat, amikor Harmon nem várt ajánlattal fűzi hozzám a szavait. Párszor pislognom kell, hogy az előbbi hirtelen hevesség eltűnjön az a tekintetem legmélyéről, és a némi józanságot erőltessek magamra, ahelyett hogy szenvedélyesen kezdenék el kántálni Ewannek a szavak művészetéről, némi sértett éllel a hangomban. Előttem volt a jelenet, minden bizonnyal belebonyolódtam volna, ha Jaime nem választott volna kellően tökéletes pillanatot, hogy belógassa a csalit. A bennem feszülő energiák különös fénnyel töltötték meg a pillantásomat, ahogy Ewanre néztem, majd vissza Harmonra. Amikor újra a férfira néztem, benne rejlett egy üzenet árnyéka, hogy „ezt még folytatjuk..” de ezt a lehetőséget, most semmiképpen sem engedhettem el.
- Hát igazából még nem..- válaszolok tétován, mert valóban nehéz volt gyakorlati helyet találni. Legalábbis olyat helyet, amelyek nívós nevekkel sorakoztak fel, és ezáltal a későbbiekben egy ajánlólevél maga lehet a főnyeremény.
- Mindenképpen keresni fogom. Köszönöm.- mosolyodok el lágyan a nő felé. Nem tudtam mivel foghattam meg, de az bizonyos volt, hogy nem a szakmai tudásommal. Harmontól talán megszokott volt, hogy csak így hozz döntéseket, vagy volt valami más is mögötte? Időzők el egy pillanatra ezen a kérdéskörön, de csak éppen addig amíg egy túlságosan is ismerős szó érintettségen, ledermedek egy pillanatra, majd érdeklődve meredek a mellettem álló férfira. Volt valami a szavaiban, ami egy kicsit nyugtalanított. Talán azért, mert annak nagy esélye volt, hogy ellenérzései vannak a prostitúció ellen, amiért nem hibáztatom. De ez valami egészen más volt, tényleg meggyőző volt, ahogy kimondta az ellenző szavakat, csak nekem címezve. Muszáj volt kimozdulnom a pillantása alól, így a fülem mögé tűrök egy elszabadult tincset.
- Egy kicsit valóban dühítő jelenség számomra.- bólintok, ahogy a túlzó tömeg irányába.– Ezek az emberek, akiknek a többsége nő, azért vannak itt mert helyes, semmi másért, miközben a megnyitónak ennél érdekesebb látnivalói is vannak. Persze erről Butler nem tehet. De azt hiszem jobb, ha megtanulok alkalmazkodni.- vonom meg a vállaimat, majd elmosolyodom újra, ahogy meghallom a válaszát.
- Igyekezni fogok, hogy a művész úr kedve elég élénk legyen ahhoz, hogy ne érezze kötelességnek.- helyesbítek játékosan, biztosítva róla, hogy nem kell a szokásos interjú kérdéseket újra lefutnia velem. Ha már volt lehetőségem rá, hogy bármilyen kérdéssel élhetek, nem fogom elszalasztani. Már pedig minden akaratommal fennakartam tartani az érdeklődés apró szikráját.
- Már az előbb is mondtam..- nézek rá, játékosan mintha tudnia kéne.- A szavait kristálytisztán akarom hallani, csak magának szentelem minden figyelmemet.- vezetem rá a tekintetemet szuggesztíven, végig nézve rajta. Egyszerre volt elegáns, és magabiztosan lezser, irigylésre méltó volt.. ahogy a felesége is.
- Magának elég lenne három kérdés, arról a személyről, akiről mindent meg akar tudni?- nem árulok el azzal nagy titkot azzal, hogy a kíváncsiságom, azért három darab kérdésnél messzebbre nyújtózott.
- Nem hinném, főleg hogy még ki sem derült, hogy alkalmas vagyok a rejtélyesen megfogalmazott feladatokra vagy sem.- gondolkodom el, majd ahogy elkezd beszélni mély baritonján a figyelmemet azonnal behúzza. Ahogy kiejti a szavakat, többször is nagyot kell nyelnem, mert érzem megelevenedni a hátamon, azt az ecsetet, ami azt az emésztő vágyat idézte elő bennem, amiről éppen beszélt.
- Érdekelné? Ez azt jelenti, hogy még nem élt át hasonlót?- újabb kérdés, egy elég szemérmetlen kérdés, aminek éreztem a súlyát, még sem tudtam megállni, hogy ne mondjam ki.
- Pedig magánál jobbat aligha tudna választani Ms. Harmon.- teszem hozzá elismerően. A kérdése viszont váratlanul ér, egy kis ideig a sötét éjszakába nézek, és hallgatom a saját cipőm koppanásának összhangját, az ő lépteivel.
- Hmm…- nyújtom el a hümmögést, fontolgatva a választ.-Azt hiszem én is valami hasonlót látnék szívesen. De ezek nem másodpercek lennének, hanem hosszas percek..az az érzés, amikor a vágy a gyomráig hatol, de onnan nem halad tovább, mert a másik kezében van a beteljesülésének kulcsa. Az őrület határiáig várakoztatni valakit, pedig egy egész kiállítást érdemelne.

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Az elhangzó mondat apró meglepetést csalogat a vonásaimra. Felvett még egy órát? Egyelőre nem szúrt szemet a regiszterben, bár az is igaz, hogy előadások esetében nem szoktam nézegetni. Jobban érdekelt viszont, hogy miért? Ez a lépés nem arról árulkodott, hogy annyira menekülni akart volna előlem. Talán tényleg csak közbeszólt az élet, én pedig mást láttam bele?
Erre a gondolatra a hangszínem is megváltozik, az előbbi, szúrósabb, határozott él háttérbe húzódik, és már-már kihívásra csábító titokzatosság váltja fel. – A felvételig sokan eljutnak. Az igazi kihívás a részvételben és a tárgy teljesítésében rejlik – nézek rá úgy, mintha azt latolgatnám, hogy vajon meg tudja-e csinálni. Természetesen a múltkori alkalom után már tudtam, hogy képes rá, de a képesség önmagában sokszor még nem jelent semmit, ha nem párosul megfelelő érdeklődéssel és tenni akarással. Nagyon sok tehetséges művész itt rontja el, azt hiszik, a tehetség majd elvezeti őket a sikerhez, pedig ez csak a legritkább esetben volt így. Úgy éreztem, volt valami ebben a lányban, ami arra várt, hogy kibontsák a szárnyait, és abban is majdnem biztos voltam, hogy akarná, de abban már nem egészen, hogy hajlandó is lenne végigjárni az útját. Nem mondom, hogy nem hittem benne, inkább csak azt, hogy azt akartam, győzzön meg róla. Mégpedig tapasztalati úton. El akartam hinteni benne a makacsság magját, mégpedig ebben a percben, hogy a bizonyítási vágy arra sarkallja: majd ő megmutatja, hogy kivel is van dolgom. Én pedig másra sem vágytam, mint hogy lássam. Ehhez viszont meg kellett találnom rajta a megfelelő nyomógombokat, a válaszai és a testbeszéde mintha azt sugallta volna, hogy részben sikerült; végül csak bólintok egyet. – Örömmel. Csak ne ebédszünetben – toldom hozzá, mintha utólag jutna eszembe ez a roppant fontos kiegészítés, talán a mosolya műve, de az én arcomon is átsuhan valami, ami most már oldottabb hangulatról árulkodik. Igazából csak ugratom, nincs is szigorú értelemben vett ebédidőm, ha nagyon belemélyedek valamibe, néha még az ebédről is megfeledkezem, de ha nem, az igaz, hogy szerettem megadni a módját az egyik környező étteremben. Ha a diákjaim invitáltak, néhanapján még az egyetemi menzára is lemerészkedtem.
Szóval a mélyebb régetekig? Ahogy a mondat közben a tekintete átvándorol rám, egy pillanatra elémúszik az az apró remegés, ami a hátizmait igencsak váratlanul érte, mikor az ecset finom sörtéit a lapockái közötti mélyedéshez érintettem. Nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mozzanatot, valahogy újra és újra befurakodott a fejembe, pedig már elég sok idő eltelt, és igazán nem mondhatnám, hogy most csináltam volna először, neki viszont biztos voltam benne, hogy újszerű élmény volt. Olyan érzésem volt, mintha egy szűz lányt érintenék, olyan helyen, ahová előttem még senki sem merészkedett. De leállítottam a gondolatot, mielőtt túlságosan elsodorta volna a figyelmem.
- Van benne valami, talán ott szúrtam el, hogy grafikusnak és nem színésznek kértelek fel – veti közbe Harmon somolyogva, miután kivárta azt a rebbenő másodpercnyi, mély csöndet, ami Miss Hill szavai után maradt a levegőben. Láttam rajta, hogy egyéb mondanivalója is lenne, de azt a jelek szerint későbbre tartogatta. – Ha mindezt egyetlen óra alatt szűrte le, bámulatos megfigyelővel van dolgunk – címezte végül Fable-nek.
- Szerintem a kettő egy és ugyanaz – reagálok a kisasszony megjegyzésére, én ugyan nem olvastam krimiket, de azért meg volt róluk a véleményem, csakúgy mint a romantikus regényekről és az összes többi, népszerű, de értékesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető olvasmányról. Ki is lehetett volna kergetni velük a világból. Mikor a szak neve elhangzik, kezdem is érteni, miért pendültek ennyire egy húron, nem gondoltam volna, hogy ő is oknyomozónak készül, de úgy látszik, nem csak engem ért váratlanul. – Hm, na és talált már gyakorlati helyet? Én épp keresek valakit, aki besegít majd ebbe-abba, ez a film sok időmet el fogja vinni – tesz egy elég hanyagul burkolt ajánlatot, amin megvallom őszintén, nem győzök csodálkozni. – Ha érdekelné a dolog, a tanár úr bizonyára készséggel megadja majd az elérhetőségemet. Hívjon fel.
A prostituáltakra vonatkozó kérdés viszont ugyanígy meglep. Eleve nem értem, Harmon miért keverte ide, bizonyára csak bosszantani akart vele, ismertem a munkáját, tudtam, hogy ezt a témát járja körbe, de egyáltalán nem ez befolyásolt a döntésemben. A lány kérdése nyílt és egyenes, ahogy rám néz, a kíváncsiság kendőzetlenül ott ül a szemében, és persze Jaime elhintett feltételezéséből indul ki. – Mint mondtam, nem erről van szó – ismétlem el újra, hogy nyomatékosítsam, ezúttal Fable szemébe nézve, és többet nem is nagyon akartam hozzáfűzni. A prostituáltakkal való viszonyom mondhatni egészen sajátságos volt, amit nem szívesen kötöttem volna senki orrára, pláne nem ezekben a körökben. Pláne nem egy hallgatóm előtt.
- A jelek szerint nincs túlságosan jó véleménnyel a művész úrról – jegyzem meg, átvéve Jaime-től a művészurazást, de Adria lelkesedése után, és ebben a vibráló Butler-zónában, aminek a kellős közepén ácsorogtam, kifejezetten jól esett a fülemnek efféle megnyilatkozást is hallani. A mondatom pedig egyben hozzá intézett kérdés is volt, érdekelt, hogy miért.
- Egy művész sosem rajong a kötelességekért. De ha úgy tartja kedve, megteszi – válaszolom, inkább a cserfes mosolyának, mint neki, a magabiztossága pedig egészen meghozza a kedvem, hogy kipróbáljam, mivel környékezne meg. Harmont lerázva, ki is érünk az udvarra, ahol végre elhalkul körülöttünk a zsivaj. – Most? – ízlelgetem a válaszát. Milyen dohányos az, aki most nem kér, ha már egyszer itt füstölög előtte valaki, én biztos nem tudnám megállni. Legalább is, nem szívesen.
- Szerintem nem kevés. Segít a lényegre koncentrálni. – Egy picit azért szórakoztatott a hangjában lappangó felháborodás is. Kíváncsi voltam, mivel áll elő. Mikor végül meghallom, a gondolataim az említett téma felé mozdulnak. – Remélem, nem máris Harmonnak dolgozik – formálódik egy újabb apró ránc a szám sarka körül, amíg átgondolom a választ. – Valószínűleg azt a másodpercet keresném, amikor már a vágy az úr, de a tett még mozdulatlan. Ezekből a pillanatokból kevés van, a test hamar enged a feszültségnek, de mikor még éppen túlcsordul, és az elhatározás köde frissen ereszkedik rá a gondolatokra, mikor a hirtelen marokra szorító ösztön felfalja a józan észt. Azt hiszem, ez érdekelne. De nem fogom elvállalni – teszem hozzá végül egy aprócska szünet után. – Maga mely részletről látna szívesen festményt? – alakítom át egy kicsit, mielőtt visszafordítanám.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

Igyekezetem ellenére, sem sikerült leküzdenem a kíváncsiságot, hogy vajon, mitől volt Harmon és Ewan közt, ennyire puskaporos a levegő. Ennél alaposabban, nem is időzíthettem volna a belépőmet, ami inkább szólt a férfinak, mint a nőnek. De ahogy a nő kiléte, már nem csak egy szépen ívelt női hátból állt, hanem egy határozott arc is párosult hozzá, nem akármilyen szóáradattal, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy mi állhat Ewan viselkedése mögött. Harmont nem ismertem, de pont olyan nőnek tűnt, aki képes volt, azzal megszorongatni a férfiak tökeit, hacsak hosszabban nézz rá 4 másodpercnél is. Habár a mellettem álló férfi és a lappangó feszültége, csak még jobban felkeltette a figyelmemet, és talán túl hosszan is tartottam rajta a szemeimet. Nyomokat keresek, egy kidagadó ért a nyakán, vagy valami ilyesmit. De erre a gondolatra csak elhúzom az ajkaimat, ahogy Ewan bőrén ragadt a tekintetem, túlságosan is egyértelmű lenne a nyakiér..attól tartottam, hogy Ewan még ennél is jobban lerejtette a reakcióit, így sokkal mélyebben kellett volna kutakodnom. Az ösztön erőssebben pulzált bennem, hogy megérintsem, ami egy pillanatra megakasztotta a gondolataimat, ahogy a férfi reakciója is váratlanul ért. . Nem volt kétség, ahogy rám nézz, hogy a sértettség dolgozik benne, a szavai ugyan nem erőteljesen csengtek, az én füleimnek viszont, olyan volt mint egy hirtelen hang, ami az egész testemet megrázza. Ennek ellenére folyamatosan rajtam tartom a tekintetemet, lustán vezetem rajta végig az íriszeimet a megfejtést keresve, vagy azt az apró kis gócpontot, amit elmasszírozhatnék benne. Nem kellett volna azt éreznem, hogy az én feladatom megnyugtatni, mégis megérintette egy olyan részemet, ami arra sarkalt, hogy próbáljak meg a közelébe jutni. Meg tudnám magyarázni? Nem igazán, de ezekhez a zavaros pillanatokhoz nem is társítottam ésszerű magyarázatokat. Kezeim megszorulnak az elegánsan kimunkált pezsgőspohár nyakán, éreztem hogy képes lennék elroppantani, ha nem szabok határt a belém fecskendezett pillanatnak, amik vegyültek a véremben olvadó ösztönösséggel. Dühös voltam magamra, mert nem akartam megbántani, az viszont, hogy mégis valahogy sikerült, több kérdést szült a fejemben, mint megválaszolta volna.
- Ha az lenne, nem vettem volna fel még egy óráját.- billentem oldalra a fejemet, ahogy a szemeibe nézek, míg az ajkaimról rezzenéstelenül szökik le az információ. Valahol azt reméltem, hogy a pillantásomból kiolvassa a kimondatlan okokat, amiket persze csak és kizárólag én tudok. Mégis valahol, azt gondoltam, majd megérti. Mondjuk azt is gondoltam pár nappal ezelőtt, hogy a múltkori beszélgetésünk, több volt, mint egy szimpla mély beszélgetés. Valami húzódott mögötte, egy részem mégis megálljt parancsolt. Nem gondolhattam tovább, mert a társadalmi megítélés felém egészen más volt, mint amit felé irányult. Az írok nagyrésze ebből a felállásból írná meg a sikersztoriját. Ez viszont a valóság volt, az én hátamra pedig anyám égette az első bélyeget, amikor dühében rajtam nyomta el a parázsló cigarettáját, a másodikat pedig egy férfi akit mások fájdalma tart életben. Furcsa volt, az emlékeim árnyékában, Ewan szemeibe nézni, akinek a tekintette víztükörhöz volt hasonló. Tisza, és mély kék, mégis másképp köszöntem vissza a szemeiben.
- Általában sok mindenről lemaradok.- teszem hozzá, de csak óvatosan, és semmi éle nincs a szavaimnak.- De ez nem azt jelenti, hogy nem akarnám utolérni magamat, vagy folytatni.- nézek vissza rá határozottan, annak ellenére is, hogy tudom a szavai, arra késztetnek, hogy a pezsgős poharat letegyem a kezemből. Érzem a forróságot a mi a nyakszirtem vonalát követve, egyre feljebb kúszik. Kezeimmel észrevétlenül nyúlok a szőke tincseim mögé, és tűntetem el a tenyeremmel a tarkómat csiklandozó kicsapódó hőérzetet, majd szépen lassan a fülemhez vezetem. Mintha ezzel egyidejűleg lenne szükségem arra, hogy a tarkómat megmasszírozzam kicsit, majd a fülemben lévő ékszert megigazítsam. A zavar kezelése nem volt az erősségem, mégis próbáltam rajta uralkodni, még ha Ewan szavai még mindig a bőröm alatt mászkáltak akkor is.
- Sajnálom, hogy nem értesítettem arról, hogy nem jelenek meg az órán.- teszem hozzá őszintén, miközben azt is próbáltam meg tudni, hogy vajon miért, jegyezte meg ennyire, hogy nem voltam ott. Azt tudtam rám milyen hatással volt ez az egész, de több diákja van akik biztosan kiemelkedőbbek jellemben, és tehetségben is..nem igazán gondoltam bele abba, a mély szavak ellenére sem, hogy megragadok a fejében.
- Természetesen a hét folyamán felkeresem, hogy elirányítson…- mosolyodok el a mondat nyitottságán, egy pillanatra, de éppen addig őrzőm meg ezt a mosolyt, amíg Harmon túlságosan is ügyesen kutató szempárja felé nem fordulok. Az mondjuk egészen fura volt, hogy most egészen más fény játszott a szemében, mintha mindig tudta volna irányítani. Egy apró kuncogok, ahogy megint valahogy Ewannel szembenálló szavai összepréselődnek. Úgy tűnt, csak úgy voltak képesek beszélgetni, ha közben egy kicsit megpiszkálták a másikat.
- Így van. Mr. Brooks ért hozzá, hogyan tegyen mély benyomást, és ragadja meg az ember figyelmét, ami egy pillanatra sem tud lankadni, ha elkezd beszélni. Plusz az sem elhanyagolható tényező, hogy megtalálja a módját, hogyan jusson el az emberhez, a mélyebb rétegekig - Szándékosan használtam ennyire leíró szavakat. De ahogy Ewanre nézek a mondat felénél, egy picit erőteljesebben hallatszik ki belőle az a mély búgás, ami újra a hangszálaimat bizseregtette. Lehetségesnek tartottam, hogy az így is szavak mögé látó Harmon elfog csípni, egy magának tetsző mozzanatot, vagy akár szót. De nem bántam, ha már úgy is valami hasonló játékba csöppentem, legalább kivettem belőle a részemet.
Engedményeztem magamnak, egy huncutságba hajló mosolyt, ahogy a szavak csak úgy pattogtak kettőjük között.
- Nincs olcsó krimi, csak rosszul prezentált megfejtés, de ettől a részletek izgalmasak lehetnek.- kelek egy pillanatra a krimik védelmére, és a velem szembenálló hölgy védelmére egy picit, ami esélyesen Ewannek kevésbé lesz ínyére, tekintve, hogy az előbb..Harmon szóhasználatával élve, már kihúztam így is a gyufát. De kíváncsi voltam mennyit tudok még kihúzni, és hogy mi a végeredmény.
- Nem, ha azzal próbálkoznék, azt hiszem az is horrorba fulladna. Oknyomozó újságírónak tanulok.- mosolyodom el cinkosan a nő felé, mint aki azt akarja ezzel üzenni, hogy jól ismerte a nevét a szakmában. Nem volt véletlen, hisz Ewan ellen egy egész fegyvertára volt, már ami a szavakat illetti. Pontosan érezte a szavak súlyosságát, mikor mit hol kell beszúrni, és hogyan alkothat belőle egy tökéletes csapdát. Habár Mr. Brooks az áldozat szerepét akkor sem vállalta, akárhogyan próbálkozott, egy valami még engem is lelassít ebben a pergő beszélgetésben. A prostituáltak említése. Hirtelen hiányozni kezd a kezemből, az a pohár pezsgő, aminek most az aljára néznék. Még szívsebben törölném ki a testi reakcióimat, amik arra késztetésre vezettek, hogy újra érintsem meg a tarkómat. Mégsem tettem, csak mereven figyeltem Harmont, majd rendezve a vonásaimat a kezeimet magam mellé simítom. Igyekszem nem görcsösen tenni, de mintha mégis az egyik pillanatban megremegne a próbálkozástól. Végigszántok ajkaimmal a kiszáradt ajkaimon, így a szavaknak lehetőséget adtam, hogy csak úgy közbe szúrjam..- Mi a baj a prostituáltakkal? Már azon kívül, hogy nem adná hozzá a nevét? – nézek Ewanre, mert őszintén kíváncsi voltam a válaszra. Nem sértettségből, egyszerűen csak kíváncsi voltam mit gondol róluk.
Persze ahogy ellenkezik, hihető meg nem is. Valójában elég magas rangot kapott ahhoz, hogy egy köztiszteletben álló ember, ne akarjon az árnyékvilággal érintkezni, ez pont elég ok, amivel meg is válaszoltam magamnak talán a feltett kérdésemet, ami jobb lett volna, ha bennem marad. Figyelem, ahogy Harmon az egyik pontba, szinte már lelkiszemei előtt látja, Butlert aki a mai sikerének bálványa úgy tűnt.
- Jobban szeretem mások titkát, mint a sajátjaimat, ez valóigaz.- vonom meg a vállaimat mosolyogva.
- Szerintem el fog jönni, már csak taktikából is. Ha egyre híresebb lesz, jó pont ha egy olyan eseményen jelent meg régebben, ahol úgy tűnhet mintha foglalkozna a rajongóival, így ha azt is pletykálják későbbiekben róla, hogy egy seggfej..mindig lesz egy ellenérv. Ráadásul tuti szereti, ha körbe imádják.- húzom el a száma, bár nem ismertem a fickót, de nem s annyira akartam.
- A feladatom az, hogy úgy írjak egy cikket, ami már tartalmazza az írói védjegyemet.- amiről fogalmam nem volt mi az, de legalább, az interjúalanyom több szempontból érdekesebb volt, mint bárki más. Egy incselkedő félmosoly várakozik a számsarkában, ahogy Ewanre nézek, és megvonom a vállaimat.
- Szeret a magára szabott kötelességeinek eleget tenni nem? Kötél..kötelesség..mindegy, egyre megy.- magyarázom ki magam könnyedén, egy játékos szóviccel. – Igazam lesz.- mosolyodok el magabiztosan, majd a mosolyomat Harmon felé irányítom, ahogy Ewan búcsúszóul biccent felé egyet. – Örülök, hogy megismerhettem.- nézzek a szemeibe, egy pillanatra, majd Ewan után megyek. Látszott rajta, hogy mennyire várta, hogy elszabaduljon. De úgy tűnt, ez inkább az egész hercehurcának szólt, mintsem Harmonnak. Halk lépttel haladok mellette, néha a magassarkúm halk dobbanásai törik meg a csendet, és Ewan gyakorlott dominanciáját, amivel az egész terepet leuralva, csak úgy simán utat engednek neki.
- Most nem köszönöm.- rázom meg a fejemet, ahogy nézem a mozzanatot, amibe belevezeti az eddig felgyülemlett feszültséget, egy pillanatra fel sem fogom mint mondd, ahogy kifújja az első füstöt a sötétlő éjszakába, amibe szó nélkül követem.
- Óó, maga igazán szigorú. Pedig biztos vagyok benne, hogy három kérdés elég kevés, bármihez is, ami igazán magát adná vissza.- teszem hozzá a nem tetszésemet. Érdekes kérdéseknek híján voltam, így azt tettem fel, ami éppen kapcsolódott az előbbi témához, ami felkeltette az érdeklődésemet még jobban.
- Ha egy aktust kéne megfestenie, melyik pillanata lenne, amelyiket szívesebben megfestené?- teszem fel a kérdést, mert érdekelt hogy mi fogja meg előbb, ha már az előbbi beszélgetésből ki is derült valamennyire számomra, volt amit elutasított, tudni akartam, hogy mennyire. A kérdés végén persze, felé fordulok egy pillanatra, majd én is felvonom a szemöldökömet, amolyan „Na milyen?” kifejezéssel az arcomon…persze ez mellé nehéz volt elnyomnom, azt a lágy mosolyt, ami nagyon is adózott a határozottságomnak.

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Nos, igen. Körülmények, azok vannak; értek egyet a kisasszony szavaival, például ez a mostani kezdett egyre kellemetlenebbé válni, biztosra vettem, hogy hamarabb el fogom hagyni a hajót, mint általában szokásom volt, de addig is… Az előbbi mondat még nem ment ki teljesen a fejemből. Vajon mit takar az, hogy már mindenütt keresett? Két hétre nyom nélkül felszívódik, aztán egyszer csak megjelenik, és hirtelen ennyire fontos lesz, hogy megtaláljon, hogy még a következő órát sem várja meg. Mostanra élt egy majdnem biztos koncepció a fejemben, de ez a hirtelen felbukkanás nem igazán illett a képbe. Azt hittem, inkább elfelejtené, ami történt, és ha fel is bukkan újra, nem fog többé a közelembe jönni. Koncentráció hiánya? Már éppen meglepődnék, mikor a következő mondat szinte az összes többit semmissé teszi.
Minden szavát kristálytisztán akarom hallani.
A hangja többször is végiggyűrűzik bennem. Talán a váratlanság teszi, talán a mondatban rejlő szokatlanul őszinte erő, de a mellkasomban apró bizsergés pislákol fel. Nem mondok semmit, a tekintetem viszont elgondolkodón az övében marad, egészen addig, míg Harmon felé nem fordul.
Az igazán? hallatán én is csatlakozok hozá, és Jaime-re pillantva, seperc alatt leolvasom róla, hogy felkeltette a figyelmét a lány. Nem tudom hibáztatni, két héttel ezelőtt az első mondata engem is épp így eltalált, és ha kényelmetlenül őszinte akarnék lenni, azt is hozzátehetném, hogy ez a mostani sem vétette el túlságosan a célkereszet, akármire is akart kilyukadni vele.
Mikor Harmon kérdésére válaszolva kimondja, hogy biztosan segítek felzárkózni, ha sok mindenről lemaradt volna, azért visszanyerem a hangom.
- Nem ha, hanem mert – toldom be ezt az apró, de jelentőségteljes kiegészítést. – Hacsak nem tartja felesleges szócséplésnek az órám, egészen biztos lehet benne – vezetem vissza a tekintetem minden kétséget kizáróan az övébe –: kétszer kilencven perc alatt rengeteg mindenről lemaradt. – Már pedig a jelek szerint nem tartja, az előbbi szavai épp erről igyekeztek biztosítani, mégis enyhe sértettséget éreztem a reakcióimon, és az egész viselkedésemen vele szemben, amit nehezen tudtam hova tenni. Mégis miért? Igazából nem volt rá semmi okom. Nem egy gyakorlati szemináriumról volt szó, amiről - ha háromnál többször hiányzik - kérdés nélkül megbuktattam volna. És azért attól is távol álltam, hogy egy hallgató értékítélete alapján határoztam volna meg magam vagy a munkám. Valamiért mégis zavart, hogy így ignorálta az órát. Talán mert túlságosan kíváncsi voltam, hová vezet az az eldobott kavics, amit legutóbb útnak indítottam. Talán mert számítottam valamire, amit még magam sem tudtam volna megfogalmazni. Mégis mit vártam? Ritkán fordult elő, hogy valaki az első találkozás során képes legyen felpiszkálni bennem az állóvizet, és olyasmikre sarkalljon, mint az a legutóbbi, vakmerő vállalkozás. Éppen ez után kutattam olyan fáradságot nem ismerő kitartással, csak két egészen más területen, de azért azt nem tudtam megállni, hogy egy aprócska párhuzamot se vonjak köztük. Talán azért haragudtam rá, mert tudtán kívül egy pillanatra visszaadta ezt az érzést, hogy aztán a hétköznapok lomha sodrásában újra felolvadjon a semmiben.
A helyzet viszont az, hogy túl sok figyelmet adtam ennek az egésznek, és ez sajnos nem először fordult elő, szóval megpróbáltam elaltatni magamban ezt a kellemetlen ingert, amit Harmon volt szíves harapós hangulatként aposztrofálni.
- De természetesen van mód a pótlására, ha a héten felkeres az irodámban, készséggel útbaigazítom a megfelelő szakirodalom felé – teszem hozzá némiképp megenyhülve, a hangom már nem olyan metszően határozott, mint az előbb, hiszen felfedeztem és kioltottam alóla a tüzet.
- Ó, azt én is felvettem – bólint Harmon, és a hangjából kiérződik, hogy a kérdéses témához érzelmi emlékek is fűzik. – Bevallom, egy kicsit untam, de biztos vagyok benne, hogy koránt sem hallhattam olyan lebilincselő előadásban, mint amilyen a professzor úré lehet – sandít rám, mintha csak a szemében lappangó játékos fénnyel akarna kiengesztelni. Elmész te a fenébe, Jaime, üzenem kertelés nélkül.
- Talán, ha közben nem olcsó krimiket olvasgattál volna… - hagyom nyitva a mondat végét, bízva benne, hogy enélkül is érteni fogja a célzást.
- Ah, ne hűtsd le a szenvedélyem, Brooks! A krimik az én munkámban legalább olyan fontosak, mint a tiédben a pucérra vetkőztetett lányok – szögezi le, mégpedig úgy, hogy én is hálás legyek, amiért ő sem ajándékozott meg a bővebb kifejtéssel, de ahogy Fable megemlíti az írást, a vonásai mögött somfordáló mosolyt inkább rá irányítja. – Nocsak, szépírónak tanul? – csillan fel a szeme, a művészetelméletből bizonyára ez az első tippje, a tekintetében valódi érdeklődés ül; kétségkívül, ez volt az ő legnagyobb vonzereje: egy percre bárkivel elhitette, hogy csakis rá figyel, és bár annyira mélyrehatóan azért nem ismertem, úgy sejtettem, ez a figyelem valódi is volt. Ám csupán egyetlen percig tartott ki, aztán már újra más foglalkoztatta, az emléke viszont még sokáig megmaradt benned. Mert képes volt elérni, hogy fontosnak érezd magad a közelében, és nem feltétlenül azért, mert sikeres volt abban, amit csinált, hanem mert az emberek többsége a lelke mélyén, az álarcok és önbecsapások hálója mögött éppen ebben az érzésben szűkölködött. Hogy tudatos volt, vagy ösztönös, a mai napig nem fejtettem meg, de míg ezen eltűnődöm, ő le is csap a lehetőségre, hogy a kedvenc témáját újra felelevenítse.
- Bele akarok vágni egy független filmbe, hogy a legutóbbi munkám még szélesebb közönséghez eljusson… – Eddig már én is legalább húszszor hallottam a sztorit, mégis, mintha most is kiéreztem volna belőle, hogy a meggyőzésemre irányuló törekvést még mindig nem adta fel. – … felajánlottam a művészúrnak, hogy szívesen venném, ha az ő osztálya dolgozna a grafikai elemeken. Az együttműködés mindkét irányban igen hasznos lenne, nekem nem megy rá a gatyám, nekik pedig máris nevük lenne a szakmában, még az egyetem befejezése előtt.
Az arcom alig láthatóan megrándul. Ezt az nüansznyi részletet, mintha eddig nem említette volna. Nem létezik, hogy ez elkerülte volna a figyelmem. Pedig valójában esélyt sem adtam rá, hogy eljusson a tudatomig.
- A tanár úr feladata csupán annyi lenne, hogy illusztrálja a hozzá tartozó könyvet, ami jelenleg a nyomdában várakozik, de úgy tűnik, áthatolhatatlan falakba ütköztem – pillant rám újra. – Talán a téma botránkoztatja meg. Lehet úgy gondolja, egy prostituáltakról szóló könyvhöz kínos lenne hozzáadnia a nevét...
- Nem erről van szó – mondom ki azonnal, letaszítva a szavait a képzeletbeli trónról, pedig nem akartam hagyni, hogy ismét belevonjon ebbe. – Elmondtam az indokaimat – ragaszkodom hozzá most már makacsul, akkor is, ha ezen információk birtokában már egész más szempontok is bekerültek a képbe.
- Meglátjuk – zárja ezzel a témát, és igazán csak ő tudhatta, hogy mit is értett alatta, de eszem ágában sem volt firtatni. A tekintete Fable válasza hallatán újra játékossá válik, tetszett neki, amit hallott. – Szóval az ifjú hölgy szereti a titkokat – mondja ki, mintha csak ízlelgetne valamit, végül egy könnyed sóhajjal a vendégek felé fordítja a tekintetét. – Hát pedig, elég titokzatosan fogalmazott, mikor arról kérdeztem, hajlandó-e beugrani ma este – árulja el, de nem a lány szavaival ellentétbe fűzve, inkább az érződött rajta, hogy élénken foglalkoztatta a kérdés, amit nem csodálok, hiszen az esemény visszhangja is függött tőle. – Na és miféle feladatról lenne szó?
A válasz hallatán a szemöldököm íve aprót megemelkedik.
- Kötélnek áll? És ezt ő mondta? – sűrítek a hangomba egy kis csodálkozást, de nem mondok nemet. Még ha nem is az volt minden vágyam, hogy egy egyetemi lapba készülő cikk sablonos kérdéseire válaszolgassak, felismertem a lehetőséget, hogy ezzel kiszabadulhatok végre ebből a beszélgetésből. Az ujjaim öntudatlanul rásimítanak a nadrágzsebemre, az apró doboz domborulatát megérezve pedig el is kezd dolgozni bennem a késztetés, hogy rágyújtsak egy cigire. Amilyen feszültté tett ez az idebenti légkör, nem is vacilálok sokáig. – Meglátjuk, még az is lehet, hogy igaza lesz.
Azzal biccentek Harmonnak, és Fable-re pillantva, bátorítva, hogy tartson velem, elindulok a jól ismert kiállítóterem teraszos kilépővel összekötött, belső udvara felé, ami a jelenlegi tömegnyomor miatt le is volt zárva ma este. A kérésemre viszont gond nélkül kinyitották nekünk, a friss levegőre érve, meg is állok, még a lefelé vezető három apró lépcső tetején, és előhúzom a cigit. – Dohányzik? – tudakolom a hölgytől, és a válasza függvényében végül ígyis-úgyis meggyújtom a sajátomat is. Csak az első mélyre szívott füst után sétálok le a fűvel szegélyezett járólapok közé, és nézek végig a békésen várakozó sötétségen, amit a kinti lámpák derengő fénye világított meg.
- Egy kérdése van. Jól gondolja meg – fordulok a lány felé, és nem tudom megállni, hogy a szemöldököm apró mozdulata ne áruljon el; bennem is csak most tudatosult igazán, de kíváncsi voltam arra a kérdésre. – Ha valami igazán érdekeset kérdez, másik kettőre is válaszolok – ajánlom fel a dealt, és az ajkam szélére surranó, aprócska ráncot már nem láthatja, mert a füstölgő szálat újra az arcom elé emelem, és bízva benne, hogy velem tart, lassú sétára indulok.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

ewan&fable

God, I love a man with a big vocabulary.” ...

Úgy tűnt menthetetlen vagyok. A gondolat, hogy visszatérjek az oroszlán barlangjába, csábított, de volt valami az egészben, ami miatt úgy éreztem, hogy Ewan, talán számára csak egy bizonyítási vágytól fűtött értekezés volt a részéről, amivel a saját igazát akarta bizonyítani. Abban már kevésbé voltam biztos, hogy ha viszonoznám a szívességet, sokkal mélyebben, mint ahogy azt ő elvárná, akkor jól reagálna rá. Volt valami a férfiban, ami miatt úgy éreztem, hogy csak addig hajlandó elmenni, amíg az irányítás teljesmértékig az ő kezei közt van. Ezért nem hibáztathattam, mert ismertem az érzést. Ha nem lettem volna túl kíváncsi, az okaira, és azokra az érintésekre, amik még napok múltán sem hagytak nyugodni, talán el tudtam volna menni teljes magabiztossággal az órára. Így viszont idő kellett, végig akartam gondolni, ha engedek a bennem cirógató kíváncsiságnak, akkor azt csakis úgy tehetem meg, hogy a figyelmem nem lankadhat. Kutató pillantással időztem el a vonásain, azzal tisztában voltam, hogy egy magas ranggal kitüntetett ember, nem fog semmilyen negatív érzelmet kimutatni, egy ilyen társas eseményen, de mindenkinek meg voltak a maga öntudatlan szokásai, amivel az agy arra utasítja a testét, hogy vezesse bele akár egy apró mozdulatba az érzéseit. Nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy meglássam a kiegyensúlyozottsága mögött, az embert, aki igazándiból csak próbál egyensúlyozni a saját határai közt. Pont eleget olvastam a férfiról, az elmúlt időszakban ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire is ügyesen tudott válaszolni, vagy a teljes figyelmet megvonni magáról. Így csak még inkább izgatta a fantáziámat, hogy akiben ennyi tehetség van, nem csak a művészet terén, hanem az emberekre is fokozott hatással van, miért alkudott meg, egy olyan élet mellett, ami nem áll hozzá közel. Ujjaim lázasan kopognak az üvegkristályon, ahogy a hideg pezsgő kicsapódott víz csiklandozza az ujjaimat. Egyetlen apró vonás árulkodik arról, hogy feszült, ahogy a szembenálló nő szemébe nézz. Sok mindenhez tudtam volna fejben kötni Ewan bőre alatt kúszó zaklatottságot. De ahhoz túlságosan is vonzott, hogy magam derítsem ki. Nem értettem magam sem, mi szülhette a késztetést, ami a férfi teljes megismerésére irányult, de nem tudtam nem így érezni. Elnyomni pedig eszem ágában sem volt. Az is érdekelt, hogy vajon mit gondolhat, miért nem mentem el..amire meg volt a legrosszabb forgatókönyv a fejemben. Szerettem felkészülni arra is, ha esetleg valami nem a tervek szerint halad az életemben, így talán az is belekalkulálható volt, hogy elküld. Abból ahogy rám nézz, nem sok minden derült ki. Csak mintha egy pillanatra látnám, ahogy fodrozódik valami az íriszeiben, de nem ismertem annyira, hogy tudjam, ez nekem szól, vagy az előtte álló nő, maradéktalan hatása, ami még így kívül állóként is elismerésre méltó, hogy mennyire tudott játszani, az emberek indulatival. Újabbat kortyolok a pezsgőből, bátorságot nyerve magamnak. Igaz az alkohol ebben az esetben nem csak, hogy rossz tanácsadó, de a döntéseim mértékénben is, sokat tudott dobni, hogy éppen melyik irányba fordulok.
Csakhogy én nem fordultam semerre sem, nyíl egyenesen Ewan felé tartottam, mintha mágnesként vonzott volna. A testemen pedig, apró remegés fut végig, mintha ő maga is ezt a választást helyeselte volna a leginkább. Két helytelen gondolat közepette, próbálok a formalitáshoz közel maradni..bár igen nehéz volt belesimulni, egy olyan közegbe, ahol az energiák érezhetően pattanásig feszültek. Szemérmetlenül fordulok Ewan felé, persze hogy értettem a célzást, és egy apró mosoly jelenik meg a szám szegletébe. Még egy ok, amiért többet akartam róla tudni.
- Valóban, ez elég kézenfekvő.- értek vele egyet egy mély bólintással. – De vannak körülmények, amikkel jobb, ha csak úgy nem szambázok be az órájára. Ez nehezítette meg az eljutásomat, és a koncentráció hiánya..márpedig én minden szavát kristálytisztán akarom hallani.- fejtem ki a magyarázatot bővebben, miközben egy egészen kis pillanatig az íriszeibe fúrom magam, majd minden gond nélkül fordulok Harmon felé, aki teljes életnagyságban pontosan olyan lehengerlő, amilyennek leírják.
- Igazán?- most rajtam a sor, hogy visszakérdezzek, ahogy a nő megosztja velem Ewan kedélyállapotát, ami egészen figyelemreméltó volt. Ki gondolta volna, hogy ilyen finom vonások mögé rejtőző lélek tud harapós is lenni. Érdeklődéssel pillantok végig rajta újra.
- Művészetelmélet. Már kettőt kihagytam.- húzom el az ajkaimat finoman. – De Mr. Brooks bizonyosan segít felzárkózni, ha nagyon sok mindenről lemaradtam volna.- teszem hozzá, egy lágy mosollyal, mint aki kész tényként veszi, hogy ez így lesz. Érdekesnek találtam, hogy a távolmaradásom megjegyezte ami furcsamód, egy kicsit meg is érintett, de nem hagytam neki sok teret. Szerencsére Harmon tesz róla, hogy rá figyeljek, és enyhén megrázom a fejemet.
- Nem, sajnos kevés tehetségem van a művészet bármelyik ágához. Az íráshoz van némi közöm.- jegyzem meg, és a feszültség újra fellángol, ahogy Ewan nézz a nőre és ahogy a nő nézz vissza rá. Csak ide-oda nézzek köztük, míg a mutató ujjammal követem a poharam szájának peremét, mintha arra várakoznék, mikor fog történni valami.
- És milyen gyakorlati lehetőségről van szó? – nem sok közöm van hozzá, de ez nem tart vissza attól, hogy megkérdezzem. Egy pillanatnyi zavar fut át az arcomon, mert Ewan nem olyannak tűnt, aki nem a diákjai érdekeit nézi. Igyekeztem a kíváncsiságomat elaltatni, de ahogy egyre többet állok Ewan mellett, nem csak az illata volt, ami elvonta néha a figyelmemet, hanem a tartása. Nehéz volt megállnom, hogy ne nézzek rá, így erősen kapaszkodom Harmon jelenlétébe, de még így is nehéz volt tartani magam ahhoz, hogy többször ne vegyem nagyító alá a mellettem álló férfi rezdüléseit. Csak pontosan annyira, ami még talán belefért, egy tanár diák viszonyba.
- Engem a rám kiosztott feladat. És persze a kiállítás. - mosolyodom el, ahogy a nő szemeibe nézek.- Butler nem elég titokzatos ahhoz, hogy vonzzon. - jegyzem meg játékosan, ahogy az említett személy felé nézek, majd vissza Harmonra.
- Interjút kéne vele készítenem. De találtam egy sokkal érdekesebb interjúalanyt, aki kötélnek áll a kérdéseimhez .- nézek Ewanre, enyhén felvont szemöldökkel, mintha ezzel fel is tenném a kérdést

<3

**Ewan Patrick Brooks**

Fable & Ewan

- Stories, Secrets, Half-Truths and Lies -

Sosem bocsátom meg Harmonnak, hogy ezt tette ezzel a gyönyörű kiállítóteremmel. Ahogy azt sem, hogy engem is iderángatott.
Bár ebben a vádpontban osztozik a kedves feleségemmel, aki minden kifogásom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy éljünk a meghívással. Hogy miért? A két lábon járó oka, ennek az egész felfordulásnak, még csak nem is biztos, hogy eljön. Harmon annyit írt: lehet, hogy Butler is tiszteletét teszi, ez a félmondatnyi ígéret máris elég volt hozzá, hogy a kiállítás légkörét bakancstalppal tiporják össze, engem pedig kifejezetten frusztrált a sok művészet iránt érdektelen, rajongó lázban égő szempár, melyeknek egyetlen célja volt ma este: kérni egy rohadt autogramot.
Valahogy nem is találtam a helyem. A kezemben egyensúlyozó pohárban újabb adag vörösbor ringatózott, de perpillanat jobban vágytam az otthon felbontott Pinot Noir cseresznyés ízére és a körbeölelő csendre. Épp az órámra nézek, mikor Harmon szavai megérintik a fülem.
- Azt hittem, nem jössz el – lép oda hozzám, mindenféle kertelést vagy illendőségi szabályt tökéletesen nélkülözve. Mióta ismertem, csak a lényeg érdekelte, nem fecsérelte az időt barokk körmondatokkal, sem feleslegesnek ítélt körökkel.
- De azért remélted – mondom ki helyette a szavai mögött megbúvó gondolatot, ahogy megfordulok felé. A tekintete utat keres az enyémhez. A szája sarkán várakozó mosolyránc pedig egy pillanatra mélyebbre fut, ahogy ártatlanságot mímelve megbillenti a vállát. – Tudod, hogy mindig örömmel látlak. Feszültnek tűnsz – biggyeszti azért a mondat végére, és végig is mér a pillantása.
A nyelvem végighúzom az ajkaim belső oldalán, ahogy inkább a teremben örvénylő tömeg felé fordítom a fejem. Igyekeztem visszafogni a bennem gyülekező ingerültséget, mielőtt rárobbantanám mindazt, ami a hetek óta tartó bombázása nyomán épült fel bennem, ez az este pedig úgy tűnt, minden perccel csak rontott a helyzeten. A határaimmal játszott, és ez minden igyekezetem ellenére feltüzelte a tekintetem.
- Ez nem kiállítás – ingatom meg a fejem apró mozdulattal, és a poharat az ajkaimhoz emelem. Leginkább azért, hogy útját álljam a többi, torkomon sorakozó szónak. Nem akarok összeveszni vele, és azt a privilégiumot sem akarom megadni neki, hogy lássa, nehezemre esik uralkodni az érzelmeimen. Az éles kritikám ellenére a mosoly csak még jobban kirajzolódik az arcán. – Nagyon paprikás kedvedben vagy ma – majd válasz hiányában sóhajt egyet, és a pillantásomat követve folytatja. – Én se számítottam rá, hogy ez lesz. De legalább nagyobb sajtóvisszhangot kap, ami a filmes grafikusok munkáiról nem mindig mondható el – szól ki belőle az újságíró és eszembe villan, hogy engem is valami ilyesmire akart volna beszervezni.
- Gondolkodtál a felkérésen? – A múlt időt elhamarkodtam.
- Gondolkodtam, és úgy emlékszem, már válaszoltam is – fordulok vissza hozzá, hogy leolvassa az arcomról, ezúttal sem tervezek változtatni a véleményemen. Látom, hogy összeszűkíti a szemeit, és az apró izmok is mozgásba lendülnek az ajkai körül, mint aki nagyon töpreng valamin. Vagy csak szimplán nem érti, miért vagyok ilyen fafejű. A vonásairól ezt olvasom le, de nem fog meghatni, lassan élnem kellene egy jól hangzó kifogással, és berekeszteni ezt a beszélgetést, még mielőtt… A pillantásom Harmon vállai fölött egy ismerős arcra talál, és ez el is pattintja a fejemben futó gondolatot, olyan váratlanul és könnyedén mintha egy száraz, téli ág roppant volna el az ujjaim között. A hozzám beszélő nő szavai újra teret kapnak, míg a tekintetem néhány pillanatra összekapcsolódik a lányéval, az arcom nem árul el semmit, de az emlékek előbújnak a félhomályból, ahová az utóbbi két hétben zártam őket. Nem jött többször az órámra. Egyszer még közbe jöhet valami, de két alkalom már aligha véletlen. Ami annyit jelent, hogy valószínűleg túlléptem a határt; miért is gondoltam, hogy egy ki tudja, honnan betévedt hallgatót – szándékosan nem néztem utána, hogy melyik szakról vagy tanszékről érékezett, nem akartam táplálni a kíváncsiságot, ami a múltkor felpislákolt bennem – valóban olyan mélyen érdekelnek ezek a kérdések? A műhelymunkára való meghívásommal csak elijeszthettem. Talán még annak is örülhetek, hogy nem tett ellenem panaszt. Nem mintha bármi olyasmit tettem volna, ami különösebb magyarázatot igényelne, de más az, mikor valaki hozzá van szokva ehhez az intim közeghez, vagy ha kívülről érkezik, és nagy eséllyel először találkozik ilyen tapintható közelségben a művészet erejével. Túlzásba vittem, mert éreztem a bőréből párolgó vágyat a levegőben. Tudtam, hogy felébredt a teste. A gondolatra pedig megvillannak az íriszeim, mielőtt újra Harmonra irányítom a tekintetem.
- Nem akarom átgondolni, Jaime. Nincs most időm egy ekkora projektre, sajnálom. – Figyelni ugyan nem nagyon figyeltem arra, amit mondott. Megint nem. De biztos voltam benne, hogy semmi olyat nem hangzott el, amivel meggyőzhetett volna. Ám mielőtt mélyebbre süppedtem volna a magyarázkodásban, vagy jó érzékkel lelkiismeret furdalást okozhatott volna, egy ismerős hang vonzza magára a figyelmet.
Az előbbi lány volt az, olyan könnyedén lépett oda hozzám, mintha már évek óta ismertük volna egymást, ennek mindössze a megszólításban rejlő Mr. mondott ellent, kijózanítóan.
- Igazán? – kérdezek vissza üdvözlés gyanánt. Harmon határozottan rossz hatással volt rám. – Pedig az óráimon általában nem olyan nehéz rámtalálni. – A megjegyzés nem volt éles, inkább úgy hangzott, mint egy lecsapódó teniszlabda egy barátságos meccs kellős közepén, de a tudtára akartam hozni, hogy a távolmaradása szemet szúrt.
- Vigyázzon, a művész úr harapós kedvében van – nyújtja felé a kezét titokzatos somolygással a beszélgetőpartnerem, majd viszonozza a bemutatkozást. – Melyik órán húzta ki a gyufát? – kérdez rá töretlen szórakozottsággal, mintha nem is az előbb sértettem volna meg ezzel a határozott visszautasítással.
- Remélem, nem a grafikai kurzusra jár, mert akkor rossz hírem van: a tanár úr épp most mondott le egy remek gyakorlati lehetőséget. De sajnos érthető, hogy priorizálnia kell bokros teendői között, és egyben milyen megtisztelő, hogy ez a megnyitó elsőbbséget élvez – néz vissza a szemembe, mint aki pontosan tudja, hogy felettébb sportszerűtlenül gyomorszájon vágott. A tekintetemben néhány pillanatra elmélyül az indulat. Még egy-két mondat és egész biztosan meg fogom fojtani, az egyik foszlány viszont távolról szöget üt a fejemben, a diákjaim bevonásáról eddig nem volt szó. Vagy igen?
- Na és önt mi vonzotta az eseményre? – fordul ismét az újdonsült vendégünk felé. – Austin Butler vagy a kiállítás izgatja jobban a fantáziáját? Csak őszintén - teszi fel a provokatív kérdést.

- ♡ -

**Fable Elizabeth Hart**

Ewan& Fable

- I'm fallin'In all the good times I find myself longin' for change
And in the bad times, I fear myself

Austin Butler. Az ember, aki egyidejűleg dobogtatta meg minden nő szívét a filmvásznon, és nőtte ki magát bálvánnyá Elvis Presley szerepében. Nem vonom kétségbe a sikerét, sem a tehetségét, de a kialakult tömeghisztériához, nem voltam hozzászokva. Persze megértettem az eltúlzó rajongást, én sem voltam sem vak, sem pedig érzéketlen. Ezzel az esztelen magatartással, viszont annyira mégsem tudtam azonosulni, mint a nők többsége körülöttem. Többnyire itt sem lettem volna, de az én helyzetem nem engedhette meg, hogy csak úgy válogasson a lehetőségek közül, amit a Borostyán ligás egyetemek ugyan bőkezűen osztogattak, de megválogatták, nagyon éles szűrön, hogy kiknek adnak esélyt. Nem rendelkeztem olyan háttérrel, mint a Columbiára járó fiatalok többsége, szerettem ha homály is fedi azt hogy valójában honnan is jöttem. Habár, ez is egy elég nagy éktelen lyuk volt leginkább, még bennem is, mert a hovatartozás érzésének keresése, még mindig változatlan projekt volt az életemben. Ahogy az is, hogy éjszakánként, csettintésre élvezek el, vagy éppen adok magamból egy darabot, amivel csak ideig óráig érzi magát többnek az ember. Persze, igyekeztem ott is kihozni magamból a legjobbat. Szükségem volt rá, hogy tudjam, amit csinálok, annak van értelme, vagy legalább segítek valakinek. Furcsa gondolatba kapaszkodtam mindig is, ha arra gondoltam, hogy a testemet megannyi férfinak odaadtam már. Nem akartam a többséghez tartozni, akik szégyent éreztek, megbánást, fájdalmat. Hazudni sem akarok, hogy van amikor nem fáj piszkosul egy idegen érintése, aki még csak nem is ismer, vagy hogy nem ragadok bele a saját önsajnálatomba néhanapján, amikor csak ülök és nézek ki a fejemből. De akkor is meg akartam a lelkemet tartani, ha minden körülöttem arra esküdött fel, hogy elveszi tőlem. Azzal ugyan nem számoltam el, hogy mi lesz, ha valaki megérinti a lelkemet. Nem vettem számításba, mert nem tartottam esélyesnek. Még ha belülről tudtam is, mennyire érzékeny műszerrel játszom, kívülről nem engedtem ki magamból semmit. Ez működőképesnek tűnt. A céljaim megalapozták bennem, azt a fajta keménységet, érdes páncélt amin keresztül nem juthatott át hozzám senki. Egészen mostanáig. Még mindig éreztem a hátamon suhanó apró sörték ingerlő érzését, amik minden alkalommal úgy kísérték Ewan szavait, mintha belém látna, vagy csak annyira akart látni, hogy egyfolytában a bennem éledező akarattal játszadozott. Egy vékony fonál, amit elkapott, és a szavai a vágyról, mintha beleivódottak volna a sejtjeim közé. Ennyire még talán soha nem igyekeztem az ellenkezőjét bizonyítani, mint akkor..és a helyzet befejezetlensége azóta is zavart. Azóta is a gondolataim közt volt, és néha éjszakánként tovább gondolta a szavait. Néha pedig fejben lefojtattam vele, a vitát ami azóta is lezáratlan volt. De nem tehettem meg, hogy elvonja a figyelmem, reméltem majd idővel, enyhülni fog. Ez volt az indok, amiért kihagytam két órát is. De inkább csak ez volt a kifogás, amiért nem mertem a tűz közelébe menni. Cseppet sem tetszett a saját gyávaságom, de valahol tudtam, hogy ez nem vezetne jó útra, akkor meg végképp nem ha nem biztos, hogy időben le tudnék állni.
A sorban ácsorgás, túl sok teret adott a gondolkodásra, talán ezért sem voltam oda ezért az egészért, mert azon kívül sok minden nem zökkentett ki ebből az állapotból, minthogy néha pár sikongató lány belém jött. Mélyet sóhajtok, ahogy a fejemben kongó csendből, egy újabb lány rángat ki, aki úgy szerintem, egész Manhattan ettől visszhangzik.
Pont ez kellett ahhoz, hogy előre nyomakodjak, és meglengetve a biztonságiőr orra előtt a névtáblámat, ami ugyan nem jelképezi azt, hogy pofátlanul a hatam mögé taszíthatok mindenkit, de ha egy perccel is tovább strázsálok rajongó lányok koszorújában, több mint biztos, hogy megkattanok idővel. Az ahogy majdnem a sor közepétől megelőzve, az embereket, előbb jutok be a helyiségbe, nagy felháborodás övezi, de nem szentelek több időt neki, hagyom, hogy lesegítség a kabátomat, majd tovább is állok. Mások talán az esélytelennek nyugalmával indultak volna neki, ennek az egésznek. Hisz, mennyi az esély, hogy fülön csípem Butlert, egy interjúra? Egészen pontosan 0%, de nem volt olyan könnyű megborítani az elhatározásomat. Két lépéssel voltam beljebb, egyemelvényszerű lépcső vezetett le a zsongó tömeg előterébe. Végig pásztázta a tömeget arra a megállapításra jutok, hogy nem lesz könnyű dolgom, de ahogy tovább halad a pillantásom, meg is állapodik, egy ismerős arcon. Nagyot nyelek. Az előbbi kúsza gondolataim, még erősebben törnek rám. Ewan jelenléte földbe gyökerezi a lábamat, a kezeim pedig összeszorulnak egy pillanatra. Ahogy figyelem a vonásait, a tekintetem élénken cikázik rajta. Nem volt nagyon semmi leolvasható róla, amin nem annyira lepődtem meg. De egy valamit sikerült felismernem, abból ahogy viselkedett. Arra várt, hogy megmentsék. A beszélgető partnere, még hátulról is túl vonzó nő volt, olyan túl áradó energiával, ami még engem is elért. Vajon miért akarna, bárki egy ilyen nőtől szabadulni? Oldalra billentem a fejemet, ahogy rétegekbe másszóan vezetem végig a tekintetemet Ewan arcán. Nos, úgy tűnt, hogy van amikor a művészre is hatással vannak, ráadásul, nem is akármilyen hatással. Erre a gondolatra elmosolyodom, és ha felém fordítja a tekintetét, minden ellenállás nélkül csimpaszkodok, abba a mélységig lelátó íriszekbe. Magam sem tudom miért, de élveztem a látványt, ahogy ha még akarna sem tud szabadulni.
- Pezsgőt? – szakít ki, egy ismeretlen hang, de továbbra sem engedem el a férfi látványát, csak leemelem lassú mozdulattal a kristálypoharat, és lassan belekortyolok. Veszélyes volt, az pedig még veszélyesebb volt, hogy olyan lassú kecseséggel indultam meg felé, hogy észre sem vettem, hogy pont abba rohanok bele, amiről az előbb beszéltem le magamat. A remény ott csillogott a szememben, hogy netalán megszabadíthatom, egy időre, így jó volt még elhúzni a pillanatot amíg odaérek.
- Mr. Brooks! – toppanok be a beszélgetés középébe, de sajnos semmi olyan foszlányt nem kapok el, ami használható lenne.
- Már mindenhol kerestem magát.- mélyedek el egy pillanatra a szemébe, majd a beszélgetőpartnere fel fordulok, akinek a jelenléte előcsalogat belőlem majdnem egy ízes káromkodást. Harmon. Elég elismert volt a szakmában ahhoz, hogy ne akarjon senki a tyúkszemére lépni, és hogy mindenki ismerje, akinek egy kis köze is van az íráshoz. De a döbbentett, lent tartottam inkább a bőröm alatt.
- Üdvözlöm Fable Hill vagyok.- nyújtok a nő felé kezet határozottan, de azért nem olyan elánnal, hogy azt higgye ezzel akarom megmutatni, hogy én vagyok valaki. Csak egy kis halacska voltam leginkább, de az egészséges határozottsága még egy halnak is lehet nem?

- ♡ -

Ajánlott tartalom

» Fable & Ewan - Who are you?
» Ewan&Fable - No Running From Me
» Can I Touch It? - F & M
» touch of glory
» Touch of Evil