A RAM hálásan morogja végig az utat a fenekem alatt – oké, nyilván nem szó szerint a fenekem alatt –, és még ha borzasztóan hiányzik is mellőlem Dave, részben épp azért kerekedtem fel erre az útra, hogy ne csak ezen gondolkozzak állandóan. Ugyan már csak két hét van hátra, mire újra láthatom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy minél közelebb van az a bizonyos nap, annál nehezebb a várakozás. Most ráadásul pont olyan időszak van, hogy beszélni sem tudunk éppen és ez felér egy tortúrával. Talán ezért is mentem bele olyan könnyen, hogy visszajöjjek egy kicsit New Yorkba, meg egyébként is, a költözés óta nem láttam sem a nagybátyámat, sem Joe-ékat. Mivel előbbi elfoglalt estig, először Joe-hoz igyekszem a hangárba – vagyis, igyekszünk, és most nem a mellettem élénken figyelő Luciferre gondolok.
Azért egy pillanatra odanézek és mosolyogva átnyúlok a másik oldalra, hogy megvakarjam a feje tetejét, miközben ő a nyelvét lógatva szipkázza a New York-i szmogot a kissé lehúzott ablakon keresztül. Csak ezután nézek a visszapillantóba, de a helyzet változatlan: a civil jármű, ami Norfolk óta a nyomomban van, most is néhány autónyi lemaradással követ. Nincs ebben semmi szokatlan, sajnos vagy nem sajnos. Ellenkezik az elveimmel, hogy hagyjam, de én vállaltam ezt a helyzetet, márpedig amiért – akiért – vállaltam, az mindent megér. Persze egy kis megviccelést senki nem dörgölhet az orrunk alá és egyébként is magánterületre fogok behajtani, szóval...
Somolyogva keresem elő Joe számát a névjegyekből a kormány gombjait nyomkodva, aztán már hívom is.
– Szia! Két perc múlva a kapunál vagyok – szólok bele, ha felveszi. – A guruló árnyékom pedig plusz két perces lemaradással követ, ha esetleg nem készültél extra társaságra – teszem hozzá kiszélesedő mosollyal. Nem titkolózom, pontosan ismerik már a helyzetemet, Joe-nak pedig pláne nem kell megmagyarázni azt, hogy az Egyesült Államok minden eszközzel igyekszik védeni magát a potenciális veszélyforrásoktól, alkuk ide vagy oda.
Akárhogyan is, én valóban két perc múlva indexelek balra, majd gördülök a kapuhoz a kocsival. Ha esetleg nincs nyitva, akkor röviden dudálok kettőt, de ha nyitva találom, rögtön behajtok rajta és megállok oldalt a parkolóban. Az sem baj, ha a kapu tényleg rögtön be is csukódik mögöttem, halkan elnevetem magam, de nem aggódok nagyon. Ha el akarnának számoltatni, hogy tényleg itt vagyok-e, úgysem ellenkeznék, az pedig nem bűncselekmény, ha az ember lánya meglátogatja az apósát.
Kiszállok az autóból és ha megpillantom Joe-t, mosolyogva intek is neki.
– Szia! – üdvözlöm rendesen is, de mielőtt odamennék hozzá, még kiengedem Lucifert is az anyósülésről.

Ha őszinte akarok lenni, nem haragszom igazán az árnyékaimra. Úgy értem, rájuk aztán pláne nem, hiszen csak a munkájukat végzik, amit parancsba kaptak, de akármilyen kellemetlen és utálatos is néha... én aztán végképp nem hibáztatom a kormányt, hogy rajtam akarja tartani a szemét. Nyilván bizonyítanom kell nekik; nem csak az értékemet, hanem azt is, hogy ha hagynak szabadon járni-kelni, nem hagyok majd hullákat magam után, mint régen. Márpedig nem fogok. Nem azért, mert hirtelen olyan jó emberré váltam volna, hanem azért, mert David számomra a saját életemnél is fontosabb és minden döntésemnél, minden tettemnél őt tartom szem előtt. Az ő jóléte, az ő boldogsága, az ő álmai, az ő céljai... tudom, mennyire utálja ezt, de ez van. Ha egyszer Dave lett az életemben az egyetlen működő iránytű, akkor arra megyek, amerre ő mutat és kész.
Mondjuk most épp másfél hónapja nélkülöznöm kell, mert nem követhettem oda, ahová ment, de addig is kihasználom az alkalmat egy kis családlátogatásra. Az apósomban nem is kell csalódnom, még csak el sem kellett mondanom neki a telefonban, pontosan mire gondolok; ahogy a RAM átgördül a kapun, már csukja is be azt mögöttem, hogy az élő nyomkövetőimnek esélye se legyen utánam jönni. Halkan nevetve parkolok le, a visszapillantóból látom, hogy kimegy a gyalogos kapun egy dobozzal a kezében. Kiszállok, Lucifert és kiengedem, és ahogy Joe visszajön, már úton is vagyunk felé.
– Joe – mosolygok rá, viszonozva az ölelést is. Egy kicsit még mindig furcsa számomra visszaszokni ezekre a kontaktusokra másokkal, de nincs ellenemre, és őket sem szeretném megbántani. Már így is hálás lehetek nekik, hogy mindennek ellenére befogadtak a családjukba és elfogadtak engem Dave feleségeként... sőt, azt hiszem, szeretnek is. – Merjek tippelni, mi volt a dobozban? – kérdezem kiszélesedő mosollyal, míg megsimogatja Lucifert, aki vidám csaholással élvezi a törődést és még körbe is táncolja utána.
A fánkok említésére elnevetem magam, de a nevetés mosollyá szelídül a bók hallatán. Lenézek magamra, bár én nem látok semmi különöset; talán ez ilyen Weaver-vonás lehet, hogy túl sokat látnak bennem. Bár most már én is az vagyok... Na mindegy. Egyébként is eltereli a figyelmemet azzal, hogy mutatni akar nekem valamit. Kíváncsian felcsillanó szemekkel követem, míg ki nem lyukadunk lényegében egy hatalmas dobozhoz, de épp elég ilyet láttam már, hogy az alakjából és az azt minden irányból tartó hidraulikus munkahengerekből tudjam, hogy egy szimulátorral állok szemben. Kiszélesedik a mosolyom.
– Helikopter? – kérdezem mindentudóan, hiszen mi másra kellhetne neki szimulátor? Talán még egy fighter jet szimulátort tudnék elképzelni a gyűjteményébe.
– Nem panaszkodom – vonok vállat egy gyengédebb mosollyal, egyik kezem automatikusan a hasamra siklik, bár az még mindig ugyanolyan lapos, mint amilyen volt. – Néha beköszön egy-két rosszullét, de semmi komoly. – Nem akarom hozzátenni, hogy volt már ennél rosszabb is, mert szerintem magától is tudja. – Inkább csak boldog vagyok, hogy van, akármennyire is nem számítottunk rá – rázom meg a fejem halk nevetéssel.
Az újabb felvetéssel ismét felcsigáz, felvont szemöldökkel veszem el a távcsövet, aztán elvigyorodom a kérdésére.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezem vidám gyanakvással. Figyelem, ahogy odahívja a Grace nevű nőt, nekem pedig elég ránéznem; nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy összerakja az ember a képet. Egy helikopterben ülve, sisakkal a fején simán összekeverhetnék velem. Joe igazolja is a sejtésemet és egy pillanatra el is játszom a gondolattal... aztán halkan, hosszan felsóhajtok.
– Nem biztos, hogy jó ötlet, Joe – mondom már-már bocsánatkérőn. Értékelem, hogy kedveskedni akarna nekem és egy kicsit meg akarna szabadítani az árnyékaimtól, de a helyzetünk túl kényes ahhoz, hogy kockáztassak. – Még a végén képesek lennének rendőrségi helikoptereket izzítani, hogy utánuk menjenek, aztán az egészet ránk vernék, amikor kiderül, hogy csak szórakoztunk. – Egy kicsit örömtelenül nevetem el magam. – Boldogan törnék borsot az orruk alá, de ha egy időre meg is szabadulnék tőlük, csak annál rosszabb lenne utána.
Az alkatrészek ettől még kellenek neki, ez tiszta sor, és már csak azért is követem, hogy míg Grace és Charles elmennek, abban az ablakban álljak, ahonnan a tapadós barátaim is látják, hogy én még itt vagyok. Persze ha nem csak a házunkat poloskázták be, hanem a telefonomat is, akkor amúgy is tudnák, de... remélem, itt még nem tartunk.
– Szóval, van még valamilyen új szerzeményed? – nézek inkább a hangár felé, elterelve Joe figyelmét a kis kedvencei irányába. Nem szerettem volna megbántani azzal, hogy nem mentem bele a tervébe, de a gépéiről mindig mesélhet nekem, ezt nagyon jól tudja.

Együtt nevetek Joe-val, mert nem is számítottam volna lófejre, egy ilyen kis finom célzásos csínytevésre viszont annál inkább.
– Reméljük, vették a lapot – mondom mosolyogva, míg Lucifer a maga hatalmas szeretetgombóc módján bezsebeli a simogatásokat. Az egyik legszerethetőbb dolog benne, hogy a legtöbbek számára félelmetes a külleme és a termete miatt, de közben annyi rajongás van benne a saját emberei iránt, hogy ki sem néznék belőle. Mondjuk pont ezért joggal is tartanak tőle azok, akik ránk fenik a fogukat, de Joe családtag, messze nem ezek közé tartozik.
Olyan büszkén mutatja meg nekem a szimulátort, mintha egy újabb csemetéje lenne; persze valahol ez igaz is. Beletrafálok a helikopterrel és elmosolyodom a lelkességén, aztán halkan el is nevetem magam.
– Még szerencse, hogy így is van egy egész hangárod elpakolni az ilyesmit. Képzelem, Kat mit szólna, ha otthon próbálnál mindent eltárolni. – Nem mintha lett volna nekik hely, de Joe bizonyos szempontból azokra a gyűjtögetőkre emlékezteti az embert, akik mindent megvesznek, semmit nem hajlandóak kiselejtezni, a végén pedig kifogynak a helyből, ahová pakolhatnak. Csak ő ezt egy hangárban játssza, nem a házában, kertjében vagy lakásában, mint mások.
A kedves érdeklődésre őszintén válaszolok neki, beszámolva a tapasztalataimról, a válasza pedig megmosolyogtat. Bólintok egyet, megsimítva a hüvelykujjammal a helyet, ahol tudom, hogy ott van, és igyekszem nem a bizonytalanságaimra asszociálni, hanem arra koncentrálni, hogy Joe szavai igazak. Persze a legjobb dolog már belépett az életembe Dave képében, de ez a kis jövevény az életünkbe lép majd be legjobbként.
Odabent aztán újabb csínytevés jut eszébe, ezt azonban kénytelen vagyok visszautasítani. Hiába értékelem az ötletet és értékelném az árnyékaim arckifejezését is, ha jobban belegondolok, ez már egy olyan határ, amit nem szívesen lépnék át. Simán kinézem belőlük, hogy riadót fújnak, és aztán egy NYPD helikopter kergetné Joe kollégáit, a költségeket és kellemetlenségeket pedig rajtam vezetnék le és hajtanák be. Nem akarok atrocitásokat, próbálok jól viselkedni, hogy ne ássam alább sem Dave, sem a saját helyzetem.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – nevetem el magam zavartan. Szerintem inkább olyan mérgesek lennének, hogy azt követően fixen a sarkamba állítanának valakit és még annyi magánszférám sem lenne, mint eddig.
– Én biztos ami biztos alapon inkább integetek egyet – vágom rá, amikor az ablakon kinézve azzal szembesülünk, hogy bizony gyanakodva figyelik a történéseket, az egyikük még ki is szállt a kocsiból. Szerencsére fel tudom hívni magamra figyelmét, így visszaül az autóba, én pedig kifújom a levegőt. – Majd szólnak, ha elfogyott a fánk... vagy elmennek a kávézóba – mosolygok Joe-ra.
A kérdése aztán megnevettet, mert ez nálam a millió dolláros fajta.
– Erre a kérdésre már egy ideje nem tudok nemmel válaszolni – vallom be mosolyogva. – Nem tudom, hogy nem vagyok még háromszor ekkora, de mindig éhes vagyok. Remélem, azért ez nemsokára normalizálódik majd – ingatom a fejem. Sosem voltam még ilyen helyzetben és a sógornőm mellett sem voltam ott annak idején, a várandóssága alatt, hogy tudjam a részleteket, meg hogy pontosan mire számítsak. A Google szerint meg "minden terhesség más".
Azért én is érdeklődöm, hogy van-e itt valami újdonság. Szerencsére Joe is tudja, hogy engem ilyesmivel könnyű lenyűgözni – a múltam pozitív hozadéka, hogy katonacsaládba házasodva az apósommal is könnyen megtaláltam a közös hangot –, de nem feledkezik meg az evésről sem.
– Köszönöm – nevetem el magam, amikor kihozza a gyümölcstálat. Elveszek róla két almát, hogy ne az egész tállal sétálgassak, aztán követem Joe-t, miközben az egyikbe bele is harapok. Egy kétéltű repülőhöz vezet, én pedig mosollyal az arcomon szemlélem meg a gépet, lassan körbe is járva azt.
– Megint? – kérdezek vissza nevetve. – Mióta bütykölöd? Remélem, csak az indítással voltak bajok, nem kényszerleszállást csikart ki belőled – pillantok Joe-ra, amikor visszaérek mellé.
– A helikopter mióta van meg? – érdeklődöm tovább, így legalább az almát is tovább tudom majszolni, ameddig őt hallgatom. A kérdésére aztán elmosolyodom és megvonom a vállam.
– Hazudnék, ha azt mondanám, biztos vagyok a válaszban – kezdek bele a válaszba lassan. – Igazából senki nem mondja, hogy tilos, inkább csak "nem javallott" – rajzolok idézőjeleket a levegőbe. – Ez is olyasmi lehet, mint a szabály, hogy a terhes nők ne erőltessék meg magukat. Az első orvosom nagyjából azt várta volna tőlem, hogy a szülésig a kanapén ülve vegetáljak és a kisujjamat is csak óvatosan emeljem fel, az új szerint viszont még súlyt is emelhetek, amennyiben a testem hozzá van szokva a terheléshez. – Vállat vonok és tanácstalanul széttárom a kezem. – Egy kicsit úgy érzem, mindenki mást mond, szóval... nehéz eldönteni. Az viszont biztos, hogy a fiad nem örülne neki, ha kockáztatnék – fűzöm hozzá egy kis mosollyal. Néha úgy érzem, Dave egyenesen aranykalitkába zárna, csak hogy tudja, biztonságban vagyok.
– Katet vitted már a helikopterrel? Hogy vannak egyébként a többiek? – kíváncsiskodom mosolyogva.

Joe szavaira elhúzom a számat egy egyetértő-együttérző grimaszra és lassan bólogatni kezdek.
– Nos... igen, ez valószínű – nevetek halkan. Persze az egész csak vicc, hiszen ki akarna repülőgépeket és helikoptert tárolni a hátsó udvarban, meg alkatrészeket a padláson, de az analógiát azt hiszem ő is értette. Elég nyilvánvaló, hogy Joe-nak ez a szenvedélye, márpedig Kat sosem állította volna meg abban, amit szeret. Ennyire már ismerem őket én is.
Az újabb csínytevésben nem vagyok partner, amivel talán csalódást okozok neki, de nem szeretnék kockáztatni. A helyzetem sokkal kényesebb annál, mintsem ilyesmi bevállaljak; nem akarom, hogy bármi is elcsúszással fenyegessen. Legjobb esetben szó szerint testőrt kapnék, esetleg Davidet büntethetnék tovább a munkája kapcsán... vagy egyszerűen csak be is inthetnek és lecsukhatnak. Márpedig az én bűneim lajstroma bőven elég lenne a sokszoros életfogytiglanhoz is, szóval van mit veszítenem. Remélem, hogy ezt Joe is megérti.
– Azt hiszem, neked lesz igazad – mosolyodom el már sokkal könnyedebben, amikor együtt integetünk az árnyékaimnak az ablakból, eloszlatva a kételyeiket és a gyanakvásukat.
Az evés gondolatát már nem utasítom el – az valahogy soha nem megy mostanság –, Joe pedig megkínál egy gyümölcsös tállal, amiből el is veszek két almát, hogy legyen mivel betömnöm a számat, míg megmutatja a legújabb szerzeményét. Mosolyogva hallgatom, hogy hónapok óta bütyköli már a kétéltűt, de amikor arról is beszámol, hogy igenis kényszerleszállást kellett végrehajtania, elkomorodva nyelem le a falatot.
– Mikor volt ez? – kérdezem, némi aggodalommal fürkészve az arcát. – Jól vagy...? Egyedül voltál akkor? – folytatom a kérdéseimet, figyelmese nézve Joe vonásait. Jól emlékszem arra, Dave hogyan viselte a baleset után a tengert, a hajózást; még maga a yacht és az óceán ölelése is felszínre hozta belőle a traumát, hát még a hatalmas hajók gondolata. Az, hogy most egy anyahajón tudott szolgálni, egy nagyon hosszú gyógyulási folyamat fontos lépcsője volt. Na de még egy baleset...? Elképzelni sem tudom, milyen hatással lenne rá. Joe pedig éppen ebbe keveredett bele, csak a maga sebeivel és emlékeivel.
– Megállíthatatlan vagy – mosolyodom el aztán, amikor már arról beszél, hogy hamarosan helikopterekkel is oktathat, nem csupán egyszerű pilótaként ülhet bennük. Igazából tényleg csodálatra méltó, hogy mindannak ellenére, ami történt vele, ilyen sokra vitte a repülés terén.
Azzal kapcsolatban, hogy én repülhetek-e, a lehető legőszintébb választ adom meg neki: nem tudom, nincs kifejezetten megtiltva, csak nem javasolt, de mivel Dave rajtam tartja a szemét, ilyesmivel pláne nem kockáztathatok. Meg egyébként sem tenném; most már csak csak a saját életemért vagyok felelős. Nem tűnik meglepettnek, hogy minden orvos mást mond, az összegzése és egyben a saját tanácsa hatására pedig elnevetem magam.
– Ezt könnyű lesz megfogadnom, mert magam is ezt terveztem – mosolyodom el.
Rákérdezek a család többi tagjának hogylétére is és egy kis mosollyal az arcomon hallgatom. Bólogatok, David öccse már csak ilyen, de azért már kezd megkomolyodni, szerencsére. Az, hogy Kat is várja már, hogy lásson, örömmel tölt el, mert egyrészről én is kedvelem őt, másrészről pedig mérhetetlen boldogsággal telít el, hogy David családja is elfogadott és befogadott. Ez egy nagyon fontos dolog számomra, hiszen ők Dave számára fontosak; nehezen viselném, ha ferde szemmel néznének rám, de nem kell ettől tartanom egyikük esetében sem. Mire viszont ezt végiggondolom, Joe ismét megszólal, és ez már érzem, hogy egyenesen zavarba hoz.
– Oh – pislogok egy kicsit magam elé. Nem voltam tisztában vele, hogy ez baj lehet. Lepillantok a kezeimre, az egyikkel piszkálni kezdem a félig megevett almát a másikban. – Én... én igyekszem – mormolom. Lucifer persze már nagyon érdeklődő az almával kapcsolatban, de igazából örülök is neki, hogy leköt egy kicsit azzal, hogy a busa fejét meghazudtolóan apró és óvatos mozdulatokkal kezdi rágcsálni az almát az elülső fogaival.
– Nem arról van szó, hogy nem szeretnék jönni, csak Dave-nek is megígértem, hogy keresek magamnak Norfolkban munkát, hobbit, barátokat... – Felsóhajtok, mert mindhárommal elég szarul állok és ettől úgy érzem, csalódást fogok neki okozni. Most pedig az is kiderült, hogy a családjának is csalódást okozok, mert nem járok ide gyakrabban. Mégis hogy fogok tudni mindenkinek megfelelni...? – De igyekszem majd gyakrabban jönni... ameddig tudok. Elég hosszú az út és később már lehet, hogy nem fogom annyira bírni – vallom be már-már szégyenkezve, pedig tény, hogy nagy hassal és egy előrehaladottabb terhességgel nem fogok tudni 6-7 órákat vezetni. Én tényleg szeretnék megfelelni nekik is, mindenkinek is, de perpillanat úgy érzem, annyi elvárás leselkedik rám minden irányból, hogy a végén lehet, hogy egyszerűen csak össze fogok omlani és senkinél nem fogom megütni a minimális szintet sem.

Amikor Joe arról kezd mesélni, hogy nemrég – három-négy napja! – kényszerleszállást kellett végrehajtania, ráadásul úgy, hogy teljesen egyedül volt, kellemetlen görcsbe rándul a gyomrom. Aztán persze már próbálja is elmismásolni a dolgot azzal, hogy régen volt a balesete, de engem nem tud átverni. Dave hajóbalesete is régen volt, ha úgy nézzük, de a mai napig képes kísérteni őt.
– Nem hiszem, hogy az időnek különösen nagy szerepe lenne ilyen esetekben – vetem ellen halkan, komolyan. Sosem hittem igazán ebben az idő minden sebet begyógyít marhaságban, és ezt nem is titkolom. Nekem egyik sebemet sem az idő gyógyította be. – Nem éreztél magadon valamilyen szintű visszaesést...? – kérdezem óvatosan, figyelmesen szemlélve az arcát, a szemeit, árulkodó jelek után keresve. Nem a lelkében akarok vájkálni, egyszerűen csak pontosan tudom, mivel járhat mindez. Tapasztaltam David mellett, akinek több mint egy év távlatából is rontott egy kicsit az állapotán pusztán az óceán és a hajózás ténye – és tapasztalom magamon is. Valószerűtlen, hogy valaha képes leszek közvetlen fizikai kontaktust elviselni idegen férfiaktól, vagy épp ugyanolyan szemmel nézni egy edzőteremre, pláne annak az öltözőjére. Hiszen még az ultrahang vizsgálaton is pánikrohamot kaptam egyedül, és amikor Dave mellettem volt is csak ő tartott a felszínen...
De ezekre most inkább gondolni sem akarok.
Ha válaszol, akkor rá figyelek, de ha inkább elhessegeti a témát, nem erőltetem; akkor hagyom, hogy az én figyelmemet is elterelje mindazzal, amivel a sajátját is. Ez nem is nehéz, különösen, amikor felőlem, jobban mondva felőlünk érdeklődik. Dave mellett a hasamban növekvő kis élet az, ami józanul tart minden helyzetben; könnyű ebbe kapaszkodni, még ha furcsa is, hogy az ember ilyen mélységű szeretettel viseltethet valaki iránt, aki még meg sem született. Róla és az apjáról beszélve mindig könnyű mosolyogni, úgy igazán, őszintén. Számomra ők jelentik az életet.
Aztán ez a könnyebbség gyorsan tova is száll, amikor Joe azt mondja, jöhetnék gyakrabban is. Tudom, hogy nem rossz értelemben mondja, hogy nem bántani akar, mégis... az újabb elvárás béklyóként szakad a nyakamba és húz még mélyebbre, mint eddig voltam. Igyekszem összeszedett választ adni, Joe viszont látja a jeleket és rögtön visszakozni kezd. Nem utasítom el az érintését és az ölelését sem, épp csak egy kicsit merevedek meg tőle, magát az ölelést pedig darabos mozdulattal viszonzom; nem azért, mert bajom lenne ezzel, hanem mert egyrészről ez nekem még kevésbé természetes, másrészt az átélt traumák óta csak David fizikai érintése és közvetlen közelsége az, amit kezdeti megütközés nélkül el tudok viselni. Ez viszont nem Joe ellen szól és azt is tudom, hogy gyakorolnom kell, ezért sem állok ellen.
Értőn bólintok a szavaira és nyelek egyet. Tudom, hogy nem így értette, de én így fordítom le magamban. Nem ők támasztanak elvárásokat velem szemben, hanem én teszem ezt hozzá, mert bizonyítani akarok, és így minden egyes dolog, amit szeretnének, az nekem feladat. Azt akarom, hogy lássák: alkalmas vagyok erre, a normális életre, a házasságunkra Daviddel, az anyaságra... mindenre, amitől eddig a lehető legtávolabb álltam. Mindenre, amit... fogalmam sincs, hogyan kell csinálni.
– Rendben – találom meg végre a hangomat is egy újabb bólintással. – Így lesz, és... köszönöm. Azt is, hogy befogadtatok magatok közé, mindennek ellenére – teszem hozzá egy kicsit halkabban, de nem kevésbé komolyan. Valóban hálás vagyok mindezért; minden joguk meg lett volna ahhoz, hogy elutasítsanak és ne akarjanak a család tagjaként látni.
Talán ezért is lep meg, amit ezután mond, de ezt megpróbálom leplezni egy mosollyal. Nálam jobbat nem is kívánhatna? Annyi vér tapad a kezemhez, amennyit el sem hinne, a fia majdnem meghalt és állandó veszélynek volt – van? – kitéve miattam, könnyen lehet, hogy derékba törtem a karrierjét is... Nos, én el tudnék képzelni ennél jobb kívánságokat.
– Ki tudja, lehet, hogy az unokád is kislány lesz – terelem el a témát inkább egy sokkal kellemesebb irányba, mint én magam. Mosolyogva simítom a kezem a hasamra, mintha csak azt várnám, hogy igazolja vagy cáfolja a sejtésemet, pedig tudom, hogy ez lehetetlen. Dave azt mondta, talán inkább lányt szeretne, szóval ez már lényegében két szavazat... majd meglátjuk ennek fényében lázadó lesz-e, vagy az apukája és a nagypapája hercegnője.
Közben követem Joe-t visszafelé, amikor pedig megszólal, halkan elnevetem magam.
– Lehet, hogy erre a kérdésre már felesleges is válaszolnom, az előbb elárultam magam – mosolyodom el. Amikor még azt is hozzáteszi, hogy egy közeli étterem nem csak jó, de kutyabarát is, vidáman vakargatom meg a mellettem lebzselő Lucifer füle tövét. – Hallod ezt, nagyfiú? Még a végén extra simogatást és talán egy kis nasit is kaphatsz. – A kutya persze pont olyan boldogan kezd csaholni, mint aki pontosan érti, amit mondanak neki, ez pedig újfent mosolyt csal az arcomra.
– Részemről mehetünk – fixálom aztán a választ ismét Joe-ra pillantva. – Mindig tudnék enni, a vezetés egyébként is leszívta egy kicsit az energiáimat – fűzöm hozzá egy kis mosollyal.
– Egy pillanat, csak hadd szedjem elő a csomagtartóból a pórázt – indulok meg a RAM felé, és ha Joe követ – egyébként is kint áll az ő autója is –, eszembe jut még valami. – Vagy vezessek inkább én? Ez az autó már hozzá van szokva Luciferhez – vetem fel egy apró mosollyal. Nem mintha Luci károkat okozna odabent, hiszen jól nevelt kutya, de ettől még nem mindenki szereti, ha állatok utaznak a hátsó ülésen. Közben kinyitom a kocsit és előkotrom a csomagtartóból a pórázt és a szájkosarat is. Tudom, hogy nem mindig kötelező, különösen, ha kutyabarát az étterem, de szeretek biztosra menni, márpedig Lucifer termete és külseje gyakran ijesztő lehet elsőre – ameddig meg nem tapasztalják, hogy igazából egy hatalmas szeretetgombóc. Ameddig nem hoznak stresszhelyzetbe, persze. Amióta csak ketten vagyunk, különösen védelmező lett, mintha csak érezné, hogy most Dave helyett is neki kell helytállnia, amikor a biztonságomról van szó.
Mindenesetre akárhogy is döntött Joe, én alkalmazkodom. Ha nem zavarja Lucifer a kocsiban, akkor vele tartok az autójához, de ha inkább a RAM-re szavazott, akkor nem mozdulok el a kocsitól, hanem beszállok a kormány mögé, miután Lucifert betereltem hátra.