Egy lista, arra a napra, mikor elveszteném a hitem, önmagamban vagy a világban. Szélsőséges esetben mindkettő.

#Perfect French & Mandarin – Szeretek villogni a francia tudásommal, ami azt illeti a mandarinnal is, bár ez utóbbi persze óriási kamu. Az emberek nagyon mókás fejet vágnak, különösen mikor a szemléltetéshez betanult mondatokat ecsetelem. Kanadában egyébként valóban a mandarin a harmadik leggyakrabban beszélt nyelv, az angol és a francia után.

#No-Shave November – Hülyéskedésből indult, akarom mondani egy komoly fogadásból, végül igazi szívügyemmé nőtte ki magát. Nincs olyan év, hogy kihagynám, a megspórolt pénz pedig mindig a rákkutatási alapítvány számláján landol. Pechemre a szülinapom is pont november végére esik, így az ünnepléssel azért szoktunk várni néhány napot, hogy a képeken mégse egy IX. századi viking harcos pózoljon a tortámmal és bitorolja a barátnőmet.

#Ice Bucket Challenge – Kihívást ne emlegess előttem, ha jót akarsz (főleg nekem, de hidd el, a végére te sem jársz vele olyan jól). Ez az Achilles-sarkam, nem tudok nemet mondani rá, ha mégis, addig fog motoszkálni a fejemben, míg végül úgyis belemegyek. Egy egész seregnyi videódokumentáció létezik a Jayjel közös ökörködésekről, a jegesvödör-kihívás csak egy a sok közül.

#Guitar vs. Jeep - Ha valaki esetleg fogadni akarna rá, hogy melyikre buktak jobban a csajok a 2000-es években, nálam megteheti. A tűzoltó egyenruhával úgysem lehet versenyezni.

#One-Night Stand – Nos, igen, Emmy előtt a leghosszabb kapcsolatom, ha jól emlékszem úgy két hétig tartott. Nem voltam az a kifejezett monogám típus. Ezt bátran elmondhatjuk. Senki sem hitt benne, hogy a kapcsolatunk túléli majd az első évet, főleg úgy, hogy Emnek katonai tervei voltak, most tizenegynél tartunk.

#”Oh you were the nice guy who murdered people!” – A társaid talán kicsit furcsán néznek, ha egy nehéz mentés után valaki ezzel a szöveggel köszön rád. Az illető váltig állította, hogy szerepeltem egy horrorfilmben. Tanulság: az emberek néha furcsán viselkednek, miután megmentetted az életüket. Ne lepődj meg semmin. Azért kapott autogramot.

#Happy Pi Day – Tudtad, hogy a nemzetközi π-nap március 13-án van? És hogy a jeles napot hagyomány pitékkel ünnepelni? Aki ismer, tudja, hogy minden hasonlóan őrült alkalmat szívesen megragadok, hogy meghívjam néhány barátomat és egy Sean-féle hamisítatlan gasztrokaland keretében hódoljak egy kicsit a mellékvágányra terelt szakácsszenvedélyemnek. Néha a laktanyában is összeütök ezt-azt, de azért nem kapatom el őket túlságosan. Az újoncoknak is hagyni kell teret a kibontakozásra.

#Bye-bye birdies #Winteriscoming – Imádom a nagy, őszi sétákat, figyelni a madarak röptét, érezni a tél közeledtét. Szeretek emberek között lenni, de semmi sem tölt fel jobban, mint ezek a kiadós kirándulások. Mintha néhány órára újra gyerek lehetnék. Néha Emmel felpakolunk az autóra és csak kigurulunk a nagyvilágba.

#Save the cat – A lányok oda vannak a macskamentő tűzoltókért, a tűzoltók viszont már annyira nincsenek oda ezekért az „álszent miniterroristákért” (nem az én szavaim). Nálunk ez valahogy fordítva van. Mikor az egyik tűzesetből hazahoztam egy cicát, Em kis híján engem is kivágott vele. Végül azért mindketten maradhattunk. Szerintem titokban kedvelik egymást, csak előttem játsszák el a két drámakirálynőt. (A Nemzetközi Pi Day után a Nemzetközi Macskanapra is szeretném felhívni a figyelmet. Augusztus 10.).

#Emmy Bear – Bármi történjék is, nem akarok megfeledkezni róla, hogy ő az, aki miatt minden más értelmet nyer az életemben. Sem a munkám, sem az egóm sem a jeepem nem lehet soha fontosabb. Neki köszönhetem, hogy nem csúsztam szét a drogok világában, hogy megtanultam: nem csak másokért kell felelősséget vállalnom, és hogy az a szeretet, amit tőle kapok, minden nap minden percében velem van. Nem számít, hány égő házba rohanok be, tudom, hogy ki is kell jönnöm onnan, mert számít rám. És az életem utolsó napját is vele akarom eltölteni.
Tudom, hogy nyálas, de jól el van dugva.

Egyébként anyám szoktatott rá, hogy mindent noteszekbe írjak, ilyen kis, zsebbe csúsztatható, kompakt szerkezetekbe, amihez általában egy toll is hozzá van csomagolva. Pár napon belül úgyis elhagyom belőle, de ez nem gátol meg abban, hogy legközelebb is épp ugyanilyet vegyek. Szeretem a szokásokat. A hagyományokat. A reggeli rutint. Szeretem, amire emlékeztetnek és amire tanítanak. Hogy megerősítenek a nehéz pillanatokban. És végül szeretek olyan ember lenni, aki aszerint él, amiben hisz, és meg tudja védeni, amit fontosnak tart.
Persze, attól még nem sikerül mindig meg is valósítani. Egy „életem legnagyobb kudarcai” lista is kallódik valahol, remélem, Emmy sosem találta meg.

Senki sem szereti a kudarcot. Ez világos. De nekem valahogy mégis egész mást jelent, mintha egy kis részem mindig belehalna. Újra és újra. Elborít az önvád és beszűkül a világ, mintha minden egyes alkalommal abba a tizenhárom éves kisfiúba csöppennék vissza, aki megbocsáthatatlant hibázott, aznap kétszer is. Egyszer, mikor a világos „nem” ellenére mégis elszökött, ezzel mindenki mást veszélybe sodorva a viharban, és mikor az irányíthatatlanná vált autó végül a folyóba csúszott. Nem tudok úgy rá gondolni, hogy ne érezzem most is a tarkómat karcoló, éles borzongást, ahogy a jeges víz a testembe mart. Az elméd okos kis szerkezet, a felejtéssel megvéd attól, amivel úgy véli, nem tudnál megküzdeni, a részleteket nem is tudnám már felidézni, talán akkor sem, ha nagyon akarnám, de a tested, a sejtjeid emlékezni fognak. Ha ki tudtam volna húzni a kocsiból, anyámnak nem kellett volna meghalnia. De nem voltam rá képes. Hármunk közül, egyedül én éltem túl azt a napot. Valahányszor túl későn érek oda, a sűrű füstben nem találok rá időben, vagy elveszítjük még mielőtt a mentő beérne vele a kórházba; mikor az apja után síró kisgyerek szemébe nézek, vagy a felesége fölé hajoló, zokogó férfira, minden egyes alkalommal épp ugyanazt érzem, mint aznap.

És végül egy lista azokról a helyekről, amik valaha az otthonomat jelentették:

#Clinton, Brit Columbia, Kanada
Imádtam ezen a ranchen tölteni a nyarakat, anyai ágról a nagyszüleim birodalma. Egy gyerek számára nincs is izgalmasabb hely, itt szerettem bele a méltóságteljesen fölém magasodó hegyekbe, a gyönyörű tavakba és fjordokba, és jártam be rengetegszer a környező fenyőerdőket. Nagyapám horgász-kirándulásait azért igyekeztem megúszni, de a vezetett lovastúrákra, ha csak tehettem, én is kilovagoltam a turistákkal. A mai napig érzek egy kis űrt a szívemben, ha ezekre az időkre visszagondolok, tizenhárom éves koromig maga volt a Paradicsom.

#Vancouver, Kanada
Nem csak a születésem miatt került fel a térképre, itt is éltünk néhány évig. Apám miatt sokat költözködtünk, amit eleinte nagyon utáltam, otthagyni a barátokat, kiszakadni a kialakított kötelékekből és lemondani mindarról, amit már ismerek. Rosszul viseltem. Legalábbis rosszabbul, mint a nővérem. Talán emiatt van, hogy új ismerősökkel kifejezetten barátságos és közvetlen vagyok, közel engedni viszont nagyon nehezen tudom, még azt is, akivel hosszú évek óta jóban vagyok.

#Manhattan, New York
Apám családja a tősgyökeres, belvárosi New York-iak körét erősíti, annak minden előnyét és hátrányát is beleértve. Annyira azért sosem kedveltem őket, annak ellenére sem, hogy a gyámcsaládom révén a kamaszkorom nagy részét velük töltöttem. Vagy lehet, hogy pont ezért.

#La Table d'Élise, Brooklyn, New York
Nem csak a szüleimnek jelentett sokat, jó ideig én is az otthonomként tekintettem rá. Különösen miután elmentek. Apám séf volt, méghozzá nem is akármilyen, nyitott egy éttermet Brooklynban, ami elég jól ment, a kemény munka az első csillagot is hamar meghozta. Őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy beszélt-e másról is, mint a kajákról, vagy volt-e olyan programunk, ami így vagy úgy, nem kötődött suttyomban egy új tipphez, beszerezni kívánt hozzávalóhoz vagy valamilyen kulináris tapasztaláshoz. Állandóan új receptekkel kísérletezett, és akartuk, vagy sem, valahogy én és a nővérem is mindig a konyhában találtuk magunkat. Anyám a dekor részét imádta, az Elise róla kapta a nevét.
A történtek után Hallie Kanadába költözött, én pedig az itteni rokonoknál maradtam, de folyton visszajártam, mintha ez lett volna az egyetlen hely, ahol egy kicsit a közelükben érezhettem volna magam. Az étterem vezetését a nagybátyám vette át, de gyakorlatilag mindent az új séfre bízott; megengedték, hogy a suli mellett én is velük dolgozhassak, és az évek alatt, szép lassan mindenbe beletanultam, úgy volt, hogy ha meglesz a kellő tapasztalatom, én veszem át a helyet, és nagyon, nagyon akartam, de végül mégsem így történt. Mielőtt célegyenesbe értem volna, a nővérem hazajött, és elhappolta az orrom elől az egészet. Tudom, hogy a mai napig nem bocsátott meg. Hogy ezért csinálta-e, vagy nem bosszú volt, hanem ő is végig erre vágyott volna, sosem tudtam eldönteni, de iszonyúan dühös voltam rá, és ez egész famíliára is, amiért támogatták ebben. Végül mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot és Jayjel beiratkoztam a Tűzoltó Akadémiára.

#Engine 205/Ladder 118, Brooklyn Heights, NYC
Először elég őrült ötletnek tűnt, de hamar rájöttem, hogy minden, amiről azt hittem, hogy elszúrtam vagy kisiklott az életemben, talán csak ahhoz járult hozzá, hogy végül megtaláljam a helyem. Soha nem csinálnék mást. A laktanyában új családra is leltem.

Williamsburg, Brooklyn, NYC
A Jayjel közös albérlet. Ha az a hely mesélni tudna…

#Windsor Terrace, Brooklyn, NYC
Az Emilyvel közös kis házunk, amit akkor vettünk ki, amikor Em hazajött Afganisztánból, és közölte, hogy most már végleg itthon marad. Életem egyik eltitkoltan legboldogabb napja. Sosem mondtam neki, és amikor csak tehettem, inkább igyekeztem tartani benne a lelket, de egy idő után a távolság tényleg kezdte megviselni a kapcsolatunkat. Gyönyörűen ráérzett, mikor kellett beakasztani a horgot.

Idegesen az órámra pillantok.
Késik.
Bár az igazán jó kérdés inkább az, hogy ezen miért lepődöm meg. Kiteszem magam elé a telefonom, hogy lássam a felvillanó üzenetet, ha esetleg mégsem tolná ide a képét. Erre sem ez lett volna az első alkalom. Az is véletlen derült ki, hogy egyáltalán a városban van.
Az asztalra könyökölök és mielőtt még jobban bepörgetném magam, mélyet sóhajtok, és két tenyérrel, elcsigázottan megdörzsölöm az arcom. Valójában nem rá voltam mérges. Ő mindig is ilyen volt, és ezt nagyjából húz évvel ezelőtt elfogadtam már. Egyszerűen csak nem tudtam parancsolni a zakatoló gondolataimnak. Semmit sem aludtam az éjjel, és tegnap óta minden apróságra ugrok. Meghúzom a sörömet, és körbefuttatom a tekintetem a bárban, de a szemeim előtt most is a tegnap esti veszekedés részletei elevenednek meg. Hogy szúrhattam így el az egészet?

- Két ugyanilyet – int egy ismerős alak a pultosnak, fennhangon, az asztalunkra mutogatva, majd a szokásos biccentés után felém fordul, hogy rácsapjon a vállamra, és komótosan végignézve rajtam letegye magát a szemközti székre. Jól ismertem már ezt a szótlan, de fél pillanat alatt a veséd mögé is bepillantó tekintetet, nehéz volt bármit is eltitkolni előle, de ezúttal nem is akartam.
- Mi van? – teszi szóvá ráncolt szemöldökkel a ködfelhők mögül felbukkanó, vészjósló nézésemet. – Csak negyedórát késtem. Mindig kimegy a fejemből, hogy New Yorkban senki nem tanult meg vezetni, a taxisok meg…
- Felhívhattál volna – jelentem ki, majd egy másodpercnyi ízes hallgatás után hozzáteszem. – Arra még csak emlékszel, hogy működik a telefon.
- Fel is akartalak. Tudom, hogy piszok szar kifogásnak hangzik, de ahogy leszálltam, a reptéren ki is raboltak. Lekötött, míg kerítettem egy kecót, és kicsit összerámoltam magam.
- Tényleg szar kifogás – húzom le az utolsó kortyot, mert fél szemmel látom, hogy mögötte hozzák már a másikat. – Hozzánk is költözhettél volna.
- Az kizárt. Turbékoló gerlepárnál nem leszek harmadik kerék. Vagy szerettétek volna végighallgatni az éjszakai műsort? – kúszik a szája sarkára egy formálódó, szemtelen mosoly. – Ismersz, nem szoktam visszafogni magam.
Na, igen. Azzal tisztában vagyok. Az albérlet, a laktanya, a rengeteg, süvítő emlék a fejemben, mind arról próbál meggyőzni, hogy ez az ember, aki velem szemben ül, a valaha volt legjobb barátom.
- De ha szeretnétek felpezsdíteni a házaséletet, csak egy szavadba kerül és…
- Nem vagyunk házasok, Jay. – A hangom furcsán erélyessé változik, ahogy rájavítok. Magamat is meglepem vele, hogy ilyen vehemensen hárítom a feltételezést, de sosem tudta, hol a határ. És valahogy mindig beletrafált a közepébe.
- Hiszed vagy sem, tisztában vagyok vele – könyököl rá az asztal szélére és belekortyol a sörébe. – Az viszont nem egészen világos, hogy mi bajod van. Ha Em is így fog örülni nekem, akkor inkább…
- Tegnap szakítottunk. – Az ajkaim szinte maguktól mozdulnak. Hamarabb kimondom, mint hogy igazán felfogtam volna. A rövid mondat néhány pillanatra megüli a közénk rekedt csöndet. – Délelőtt kipakoltam a cuccaimat a lakásból.
- Hogy mi van? Ugratsz. Már vagy… tíz éve együtt vagyok.
- Tizenegy – javítom ki keserű szájízzel. Bár ebből igazából lejön a háború két éve és a megelőző kiképzés ideje alatt sem találkoztunk valami sokat, de ezzel talán csak magam mentegetem. – Mindent el lehet cseszni, Jay – nézek rá úgy, mintha nem lenne vele tisztában.
- De hát mi a fene történt? – A kíváncsiság mellett, most már némi aggodalom is átszüremlik a szeme sarkában sűrűsödő komolyságon. Nem volt gyakori jelenség, de ebből mindig tudtam, hogy felfogta, mekkora gáz van.
- Emlékszel Meggie Williamsre? – dobom be a kulcsszót. Naná, hogy emlékezett, kábé az egyetlen nő volt, aki stabilan és konzekvensen visszautasította, pedig nagyon oda volt érte. Ezért sem mondtam el neki soha.

Egy évvel az előtt csatlakozott a csapathoz, hogy Jay kilépett volna. Női tűzoltóként nem volt könnyű dolga, szanaszét szívattuk, de ügyesen állta a sarat. Végül áthelyezték tőlünk, de addigra már ő is a családhoz tartozott; jóban voltunk, tudta, hogy bármikor számíthat rám, és én is tudtam, hogy az életemet is rábízhatnám, ha úgy van. Mikor Gavin meghalt borzasztóan magam alatt voltam. Nem csak az zuhant rám, hogy elvesztettem a társam, és az egyik legjobb barátomat; a fájdalom mellett az égető önvád is mélyen beitta magát a pórusaimba. Ha hamarabb odaérek. És a mi van, ha. Nem tudtam elviselni, hogy nem tudtuk élve kihozni onnan. A teste megégett és összeroncsolódott. Néha még ma is azon kapom magam, hogy az jár a fejemben: mit kellett volna másképp csinálnom. Ott volt a saját sérülésem, ami miatt átmenetileg nem dolgozhattam. És a mardosó magány. Soha nem volt még olyan erős bennem a vágy, hogy Emilyt szorosan magamhoz húzzam, és az ajkaim a nyakához szorítva, mélyen magamba szívjam az illatát. Hogy érezzem, hogy él, hogy én is élek, hogy van miért csinálni tovább, és tényleg elér a holnap.
De még csak el sem mondhattam neki. Afganisztánban volt, akkor már második éve. Én pedig nem akartam, hogy aggódjon, hogy folyton az járjon a fejében, mi lehet itthon. Épp elég veszélyben volt így is. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy mi van, ha nem jön többé haza. Tűzoltóként az ember hozzászokik, hogy nap mint nap kockára teszi az életét a hivatása miatt, de attól, akit szeretsz, már sokkal nehezebb elfogadnod ugyanezt.
- Ott ültem a bárban, az önsajnálatomban dagonyázva, a sokadik whiskey után, és Meggie egyszer csak odaült hozzám. – Nem ez volt a tervem. Sosem akartam tőle semmit. Ahogy akkor sem, de annyira szükségem volt valakire, egy kis támaszra, vigaszra, felejtésre, bármire, csak szakítson ki abból a mélyből. – Én pedig hagytam, hogy megtörténjen. Reggel a lakásán tértem magamhoz.

A szívem elnehezül, ahogy felidézem, még most is előttem van az a néhány perc, míg fokozatosan rádöbbentem, mit is műveltem. Nehéz rá racionális magyarázatot találni. Azt hittem, ha nem beszélek róla senkinek, talán a valóság szövetéből is kitörölhetem.
- Hat évvel ezelőtt, Jay. És Emily most megtudta, egy őrült pasasól, akit az egyik riasztáson halásztunk ki egy rakás törmelék alól. Agyrém az egész… – fújom ki erőltetetten a levegőt. Annyira dühös voltam, magamra, Meggie-re, arra a fickóra, Emilyre, a körülményekre, mindenre.
Tényleg megtettem, nem volt mit szépíteni rajta. De nem akartam mindent tönkretenni.
- Milyen pasastól? – Nem csodálom, hogy nem érti, nekem is nehéz volt feldolgoznom.
- Meggie apjától, aki szerint a lánya miattam kapott idegösszeroppanást, amikor elhagytam, mert hogy szerinte évekig viszonyunk volt. Végig ezt traktálta Emilynek, míg be nem értek a kórházba. Én már, esküszöm, azt sem tudom, hogy kinek fejéből pattant ki ez a sok baromság. Emmy költi hozzá, a fickó nem normális, vagy Meggie élt ennyire irreális valóságban.
- Hát, ez tényleg jó nagy szívás – foglalja össze kebelbarátom a szűken leszűrt lényeget. Felnézek rá. Nem hiszem el, hogy csak ennyire futja.
- Adj neki egy kis időt. Szerintem rá fog jönni, hogy ez már régen volt, nem ér annyit, hogy…
- Azt mondta, hogy van egy hat éves lányom – játszom ki az utolsó kártyát is. Erre már ő is félrenyeli a sört.
- Mi? És tudtál róla?
- Dehogy tudtam. – Arról ugyan fogalmam sincs, hogy Megs miért nem mondta el soha. Az az éjszaka után világos volt, hogy ő többet akart volna, tény, hogy eléggé összevitatkoztunk. Nem értette, hogy miért ragaszkodom ehhez az értelmetlen távkapcsolathoz, és utána valóban megszakadt a kapcsolatunk. – Fél füllel hallottam, hogy az akadémiára ment, és családot alapított, de eszembe sem jutott, hogy az enyém lenne a gyerek…
- És biztos vagy benne, hogy az?
- Nem tudom. Azt sem tudom, hogy mit csináljak – mondtam ki őszintén. Minden olyan zavaros volt, tegnap óta fenekestől felfordult az életem. A semmiből. Mintha nem is velem történt volna.
- Így már azért egy kicsit komplikáltabb a helyzet – ismeri el ő is. – Emily nagyon kivan?
- Meg sem hallgat.
- De együtt dolgoztok, nem?
Csak lemondóan megingatom a fejem.
- Nem fog megbocsátani, Jay. Ennek vége van.
- Na és most hol laksz?
- Egyelőre Harriesnél.
- Költözz hozzám. Mint a régi szépidőkben. Majd én gondoskodom róla, hogy ne legyél úgy magad alatt. – Látom a szemében, hogy mire gondol, és egy fanyar mosollyal megingatom a fejem.
- Épp ettől tartok. – Persze, jó lenne; szép volt az az időszak: csak sodródni, bulizni és közben kimelózni a belem, de most már felnőttünk. Legalábbis, fel kellett volna. Nem akarok visszacsúszni a minden reggel máshol ébredek zűrös-ködös világába. Terveim voltak. Emily mellett úgy éreztem, halad valahová az életem. És most kiderült, hogy van egy lányom is, basszameg.

Ahogy egyre többet iszunk, és Jay élménybeszámolói mellett szépen lassan a régi sztoriknál lyukadunk ki, ez a szilárd elhatározás azért egyre inkább tompul bennem. Az alkohol kezdte átitatni a vérem, és alaposan fejbe is vágott. Jay megpróbál rábeszélni, hogy menjünk tovább valamerre, de ahogy felmarkolom a kabátom, valami kigurul a zsebéből. Mindketten utána nézünk, és a felismerés megkövetel magának néhány hosszú másodperceket.
- Ezt mikor akartad elmondani neki?
- Most már tökmindegy, nem? – vonom meg a vállam, a részegség kezdett flegma pöccsé változtatni. Nem akartam újra visszaengedni ezeket az érzéseket. Ma estére már elég volt. – Majd hazafelé bedobom az East Riverbe a halaknak.
- Ne legyél hülye. – Azzal felmarkolja előlem, mielőtt még visszakebelezhetném a szökevényt a kabátom bélésébe. – Szerintem ez egy ideig jobb helyen lesz nálam.
- Dehogy lesz – vágom rá. Érzem, ahogy a részeg gondolataim közé seperc alatt a düh is újra visszalopja magát; sötét, súlyos keserűség hálózta be a szívem, ami leginkább a masszív önutálatból táplálkozott.
- Ne aggódj, nem lesz nagy a kísértés, hogy lenyúljam.
- Ne szórakozz már. Add vissza – erősködöm. De a hangomnak nem volt igazán ereje. Magam sem tudtam, miért ragaszkodtam hozzá annyira, vagy hogy az utóbbi három hónapban miért nem léptem meg, ha egyszer végig ott hurcoltam magammal.
- Mégis minek? Hogy a folyóban végezze? Majd én megőrzöm, míg újra normális leszel. – Azzal elindul a kijárat felé, én meg csak állok ott, és hunyorogva pillantok utána.
- Egyszer kelleni fog még – hallom a tompa mormogást, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg kimondta.

Bazd meg, Jay Cameron.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Tudod mi jutott eszembe? Hogy azok után, hogy mennyi mindenen keresztül kellett menned, csodálom, hogy még ép ésszel bírod a mindennapokat. A tűzoltók munkája önmagában sem játék, egy igazi érzelmi hullámvasút, amihez ha hozzákapcsoljuk mindazt, ami a magánéletedben történt az elmúlt időszakban... Szerintem én is úgy döntöttem volna, hogy elmegyek a kedvenc helyemre és iszom egy két pohárral. Nagy-nagy szerencse, ha az embernek akad egy barátja, aki ilyenkor közbe tud lépni - ha nem is akadályozza meg, hogy újabb és újabb adag alkoholt öntsünk le a torkunkon a feledés, vagy a megkönnyebbülés reményében, de legalább együtt állja velünk a sarat és olyan tanácsokat ad, amelyeket talán másnapra teljesen elfelejtünk, talán pont azok változtatják meg a véleményünket. Mindenkinek szüksége lenne legalább egy ilyen barátra.
Nagyon élvezetes volt a történeted. A jellemed kreatív megoldása csak úgy olvastatta magát. Egyszerre engedtél be bennünket a múltadba és mutattad meg, hogy milyen ember is vagy igazán. Olyan, aki ha hisz valamiben, azt biztosan teljesíteni, azért minden pillanatban kiáll. Aki benne van egy-egy jó kis kihívásban és aki kétség kívül igyekszik élvezni az életet, mindannak ellenére is, amit a munkája során lát - és persze arról az oldaladról sem szabad megfeledkezni, aki Emily mellett vagy. Nem használnék múlt időt, mert én ezekben a kérdésekben mindig is nagyon optimista voltam. Talán pont annyira, mint az általad oly' sokra becsült legjobb barátod, aki hozzám hasonlóan bízik abban, hogy lesz még nektek happy end.
U.i.: Ugye az volt a zsebedben, amire gondolok? Ugye? Nem is tudod milyen kíváncsivá tesz, hogy vajon mi az igazság. De talán épp a játéktér válaszolja majd ezt meg nekem, ezért nem is tartalak tovább vissza. Biztosan várnak már.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!