Először csak annyit érzek, hogy rendkívül fáradt vagyok. Annyira, mint még sosem. Egy ideje pedig már aludhatok, mert fogalmam sincs, mennyi idő telt is el, én meg bár azért tudok elég kómás lenni, amikor felkelek, most viszont valami különös mértékben így érzem. A következő érzés az, hirtelen belém hasítva, hogy fáj mindenem. Leginkább a lábam, ha már itt tartunk, mintha mindennek az lenne az epicentruma, és minden máshová csak odasugározna, amit a lábam okoz.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire realizálom magamban, hogy pontosan miért is vagyok kórházban, miért is fekszem itt az ágyon, és miért is csipog minden körülöttem. A múltkori tűzeset kicsit elszabadult, és egy nem várt gerenda pont rámesett, miközben próbáltam elhagyni az épületet, hogy a kintieknek segítsek, mint ahogyan a parancs is szólt. Nem úgy jött össze, ahogyan terveztem, mit ne mondjak.

Megpróbálok óvatosan felülni, majd benyomom a nővérhívót, amit nagy nehezen meglelek, hogy jöjjön valaki, és hát, tudtára adjam, hogy felkeltem, és amúgy fáj mindenem, szóval jó lenne, ha valami fájdalomcsillapítót szerezne nekem. Meg is érkezik gyorsan a nővér, és mintha csak olvasott volna kintről a gondolataimban, beköt valamit cuccot a csepegő infúzióba, ami nagyon remélem, hogy fájdalomcsillapító. Aztán lefekszem, és újra elnyom az álom, ahol újra és újra átélem, ami történt. Szinte érzem a forróságot, pedig a védőruha igyekszik annak minden kegyetlenségétől megóvni. Szinte érzem a nehéz fát, ahogy rámtelepszik. Pedig biztos nem voltam magamnál, nagyot csapódott a gerenda a fejemen, ami a sisaknak hála csoda, hogy nagyobb baj nem ért, és még tudom magamról, hogy ki vagyok, mi vagyok, de... nem tudom, minden olyan kába. Ebből az egészből riadok fel újra, és pillantom meg a mellettem lévő székben Owent.

Még mindig a kórházban vagyok, és ő itt van. Nem tudom eldönteni, hogy alszik-e, vagy csak elmélyedt a gondolataiban, mert pont el van fordulva, de még így, profilból is felismerném ezer közül is.

– Jó reggelt – köszönök neki, magamra erőltetve egy kis mosolyt. Remélem olyan sok seb nincs rajtam, nem mintha amúgy nem lenne szexi egy-egy harci sérülés, és nem mintha ez jelen helyzetben számítana, de nem akarok a minimálisnál nagyobb ijedtséget és szánalmat az arcán látni, amint végre felém fordul. Vagy ha van is bármennyi, lehet már régen túlesett rajta, és... nem kombinálom túl inkább, nem hiányzik sem nekem, sem pedig neki egy infarktus még jobban. Lehet szegény már hármat kihordott lábon miattam. – Mit ne mondjak, nem így terveztem az estét, amit megbeszéltünk, hogy találkozunk – mondom neki, elviccelve a dolgot, ami határozottan jó. Kicsit nehezen megy a mozgás, amint felülök, de megvagyok, azt hiszem.