– Milyet kérsz, húsos penne vagy csirkés fajita? – Nem mindegy? Az összesnek ugyanolyan az íze. Erre muszáj voltam felnevetni. Sok dolgot el lehetett mondani a katonai étkeztetésről, de azt, hogy jó, nem nagyon. A rohadt légierősöknek bezzeg külön menzájuk volt a bázisukon, mi meg itt rohadtunk mindig a hangárokban meg sietve felhúzott fúrnérlemez barakkokban, ahol még egy olyan hideg klímában is, mint ami New Yorkban uralkodott, semmit sem mozgott a levegő, nemhogy ebben a sivatagi melegben. Egy idő után hozzászokott az ember. Mikor felajánlottam Amiréknak, hogy cseréljünk egyet, ők csak nevettek rajta. De aztán felajánlotta a sajátját; a felesége csinálta, állítólag csirke volt benne, de a többiek megesküdtke rá, hogy szerintük kutya. „Mennyi csirkét láttál te errefelé, Sykes?” Ebben igazat kellett adnom nekik. De azért megpróbáltam; aki délről jön, az bármit ki tud sütni úgy, mintha csirke lenne, és soha nem is feltételezi, hogy amit eszik, az az. Bármi volt is Amir nejének főztjében, isteni volt. Egy idő után már mindennek ugyanolyan íze van, ami MRE. Meals Ready to Eat. A világ legnagyobb hazugsága! Ahogy a mondás tartja: se nem kaja, se nincs kész, és nem is nagyon tudod megenni. De azért az ember csak-csak bedobja a melegítőbe, aztán felbontja, és próbál nem gondolni arra, hogy ennyi erővel a barna zacskót is ehetné, amiben van, észre se venné a különbséget. A sereg mondjuk ért ahhoz, hogy másra terelje a figyelmedet. Például a tényre, hogy mindjárt leszakad a karod, a gerinced pedig hamarosan kiugrik a helyéről, ha tovább kell törnöd a sziklát a kibaszott sivatag közepén. Jamal szerint még nem tártuk fel elég részét a véletlenül felrobbantott vezetékeknek, hogy biztonsággal mondhassuk, ennyi javítás elég lesz. A sivatagban nem szórakozol az ivóvízzel; ezek az emberek pedig nagyon komolyan vették a dolgukat. Az elején nem igazán beszéltek velünk, nem akartak bajba kerülni a helyi milíciánál. Ti elmentek, ha a munka kész, mondták, de nekik és a családjuknak itt kell maradnia. Megértettem az álláspontjukat. De ők is belátták, hogy az lesz a legjobb, ha segítenek. A milícia rendszeresen rátámadott a lajtoskocsira, ami a vizet vitte a közeli faluba. Az emberek nem húzzák már sokáig azzal a kevés vízzel, amilyük van. Az egyik arab férfi sétált el mellettünk, kezében nagy hűtőládát cipelve. – Szerinted ő mit hozott ma? Fél antilopot? – Nem tudom, de még azt is megenném. Nyersen. Hallom, hogy a mérnökünk, Driver, a pasast szólítja meg. Azt kérdi, hová megy, de nem törődöm vele, néha elég nehéz a kommunikáció. – Ha kirakod a homokra, szerintem úgy tíz perc alatt készre sül. – Téged raklak ki mindjárt a homokba, és…! Hatalmas robbanás rázta meg az egész világomat. Az a fajta, aminek nem hallod a hangját, ahhoz túl erős, és olyan lökéshullámot indít el a levegőben, ami nem csak bedugasztja a dobhártyád, de ha nem vagy elég szerencsés, akkor még szét is robbantja. Olyan, mintha víz alatt lennék, az egész észlelésem homályos, és körbeölel valami lüktető és nehéz. A homok égeti az arcom, a karom, a felsőtestem; levettem a pólóm a munkához. Nem lehetett benne bírni. Korábban az autó egyik oldalán álltunk, most viszont előtte fekszem, a robbanás perdített rajtam egyet. Dave kevésbé volt szerencsés, ő megfejelte az autót, és most a kosz és izzadtság mellett patakzó vérfolyam szeli át az arcát, a szemöldöke fölül ered. Ez viszont a legkisebb gond. Nem hallok még jól, minden cseng, de ösztönből lábraállok és megindulok előre, a transzfer-állomás felé. Vagy ami egykor az volt. Az épület nagy része megsemmisült, a maradék magába dőlt vagy készült, a törmelék pedig mindent ellepett. Fekete füst keveredett a felkavarodott vörös homokkal, ami ropogott a fogaim alatt, ahogy kissé dülöngélve felfelé caplattam az emelkedőn. Félúton megbotlottam egy darabban, és mivel az agyam nem volt még a helyén, kis híján össze is estem tőle. Csak akkor realizáltam, hogy az nem egy darab kő, hanem egy kar, mikor a betört üvegű órára pillantottam. Tudtam, hogy ez Logané. Ezt az órát anyától kapta a tizennyolcadik születésnapjára, mikor belépett a seregbe.
Hirtelen ébredek fel, még bennem van az álom mozdulata; mintha kirántották volna alólam a sivatagi talajt. Az izzadtságom viszont majdnem akkorra hajaz; egészen elázott tőle a pólóm és a melegítőm, amiben délután ledőltem aludni, és a lepedőn is érzem. Fullasztó hőségnek tűnik a háló melege, annak ellenére, hogy a lakásunk kifejezetten rosszul szigetel, és tavaszhoz képest nincs túl meleg. Mintha nem lenne bent levegő, és az oxigénhiány telepedne a mellkasomra. Az ablakhoz kéne lépnem, hogy kinyissam, de beletelik néhány percbe, míg az izmaim kifeszülnek, és végre megnyugszom, hogy a zajok, amiket hallok, beazonosíthatóak. A szomszéd tévéje fent, a másikuk eggyel mellettünk épp a gyerekeivel kiabál, mert nem csinál házit. Odakint pedig Lufi lábai tobognak a padlón. Az arcomat törölve, majd a hajamba túrva lépek ki a hálóból a rövidke folyosóra, hogy a konyhába siessek egy kis vízért. Porzik a torkom és a fejem is fáj, bár az amiatt is lehet, hogy kora délután az a seggfej drogos szemöldökön könyökölt. Azóta már letöröltem a vért és rányomtam egy vékony sebtapaszt, hogy összehúzza, a többit pedig elintézi majd a testem. Kissé meglepődök, mikor odakint az ebédlőnél Roe-val szembesülök, pedig nem kéne; elvégre, ő is itt lakik. A bejárati ajtó felé elnézve eszembe jut, hogy ahogy ideiglenesen a húgom is. Torrie váratlanul toppant be, állítólag csak néhány napig maradna, amíg a csöveket megjavítják a barátnője lakásában. Most alighanem a vendégszobában volt. Vagy talán elment… Igazából fogalmam sincs, a beszélgetésünk után nem sokkal ledőltem aludni. – Helló – köszönök nem túl lelkesen, még mindig az álom képeivel a szemeim előtt. Tudom, hogy csak álom volt, nem emlék; összemostam a valóságot egy filmmel, amit néhány napja láttunk. Sand Castle? Azt hiszem, az a neve. Ugyanaz a nagy kékszemű srác játszik benne, mint abban a szerelmes zombisban. Inkább azt kellett volna megnéznünk. Előveszek egy poharat és teletöltöm hideg vízzel, amíg pedig azt iszom, hogy ne tapadjon végre a nyelvem a szájpadlásomhoz, a sütő világító vörös kijelzőjére nézek. Eszerint nem sokkal múlt hat, tehát úgy négy órát alhattam. Két percnek érződik, és semmivel sem vagyok kipihentebb. Monroe viszont morcosnak tűnik. Újabban elég sokszor az, és nem mondja ki, miért, de mindketten tudjuk. Már hetekkel ezelőtt történt, hogy felhívott azzal a csodálatos hírrel, hogy az egyik barátja szerint el tudják érni az apja ügyének újratárgyalását. Épp Santosszal ettünk az egyik kajáldában, de ettől rögvest elment az étvágyam. Úgy újságolta, mintha jó hír lenne. Ott lehet az esküvőnkön! Te nem szeretnéd? Nem, kurvára nem szeretném. Sosem róttam fel az apja ügyeit neki, de nem olyasmiket csinált, ami mellett el tudnék menni. Randall egy igazi öltönyös szociopata volt, akit senki nem érdekelt saját magán kívül, és ha Roe azt hitte, hogy az apja valóban érte szeretne kiszabadulni a börtönből, ostoba. Nem általánosan, csak a családjára nézve. Az apja csak szabadulni akar a felelősségtől, nem akart fizetni a tetteiért, ezért próbálta visszaédesgetni magát. Nem értem, ezt hogy nem látja. Mióta nem úgy örültem a hírnek, mint várta, a hangulat… finoman szólva sem volt túl meleg. Bár csak egyszer próbált meg a kanapén aludni, mivel engem nem tudott rávenni, aztán pedig lemondott róla, mert túl kényelmetlen. De most még mérgesebbnek tűnik, mint egyébként. És úgy tűnik, ezt alkotásban akarja levezetni; legalábbis amennyire annak lehet nevezni azt a sok kis drótot, gyöngyöt és bizbaszt, amit mindig maga elé pakolt, aztán… csinált velük valamit. Azzal, meg ragasztópisztollyal. Onnan tudom, hogy mindig ott hagyta a kis ragasztó foltokat az asztalon. Jobb híján benyomtam az egyik meg nem evett kínai kaját, amit Torrie rendelt délelőtt a mikróba, aztán a kelleténél kicsit erősebben beledöftem a villát, és leültem vele az asztalhoz, vele szemben. Ott volt hely, vagy valami annak tűnő. – Hé, azt köpd ki! – szólok rá a kutyára, aki valami bogyót zabált épp a földről. Egy rózsaszín gyöngy volt az, ami legurult az asztalról. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy ezt nem itt csinálod. Lufi idióta, megeszi és megfullad – mutatom fel neki a nyálas darabot. Persze, tény, hogy Torrie épp elfoglalta a vendégszobát, ahol dolgozni szokott ezekkel az izékkel, de… Szerintem túlélne néhány napot.
Megpróbáltam valami filmet nézni, de amikor a borzasztóan nyálas rom-com még a negyvenedik percben sem járt, de a főszereplő már egy hónap ismertség után a tökéletes esküvőjét tervezte, muszáj volt kinyomnom a tévét. Cseréltem volna bármelyik álomvilágban élővel, meg a múltbeli önmagammal is, aki úgy gondolta majd minden úgy fog menni egy kapcsolatban, mint Jennifer Aniston-nak ment bármelyik filmében. Elhittem, hogy majd Cole-lal minden könnyű lesz és csupa boldogság, de már megint ő volt az oka minden bánattal keveredő haragomnak, amit mint mindig, most is az alkotásba próbáltam elfojtani.
De valahogy még az sem ment ma. Ráadásul Lufi is úgy döntött, hogy épp ezt a napot választja ki arra, mikor minden egyes szavamra csak bután nézzen és csinálja tovább a kicsi corgi dolgát, holott tudtam én nagyon jól, hogy nem volt hülye. Láttam már nem egyszer, hogy milyen okosan nézett Cole-ra… Nekem viszont arra sem volt képes most reagálni, hogy „ülj”, csak próbálta továbbra is porszívóként magába szívni a földre eső gyöngyöket. Két kupacban voltak előttem a fülbevalók, az egyik halomba azokat a görcs teremtményeket száműztem, amelyikeknél nem sikerült időben a ragasztás vagy még nem jöttem rá, hogy ez a projekt nem igényli a szeretett ragasztópisztolyom. A másik halomba rendeztem a már kész… másfél pár fülbevalót, amiből még hét darab hiányzott, hogy a megrendelést egyáltalán fel tudjam adni. Idegesen, talán a kelleténél nagyon lendülettel vágtam az asztalhoz azt a darab műanyagot, ami csak azért sem akart úgy állni a levél formában, mint én azt akartam. Lufi természetesen, ahogy az három pattanás után a földre esett, egyből loholt is utána, én pedig utána. A mai napon sokadszorra versenyeztem így már azért, hogy a kis életét megmentsem egy csúnya, fulladásos haláltól. Ha nem lett volna olyan irtó aranyos, ahogy a seggét rázva menekül elölem, talán épp úgy haragudtam volna rá, mint a gazdájára.
…Akit mellesleg már órák óta nem láttam, mert a szoba sötétjébe burkolózott. Talán észre sem vette, hogy épp beszélni akartam vele, mikor úgy döntött eltűnik a világ elől; Már hozzá voltam szokva igazából ehhez, sokszor volt fáradt még ahhoz is, hogy egyáltalán felfogja amiről én hirtelen és gyorsan mesélni szeretnék neki. Általában megértettem az ilyet, de most kifejezetten szarul esett, hisz komoly dolgokról akartam végre egyszer beszélni vele, de most is sikerült kibújnia a felelősség alól. Cole-lal nehezen lehetett az érzésekről tárgyalni; Vagy a kapcsolatokról; Vagy bármiről, amihez kettőnknek köze lett volna. Meg voltam győződve arról, hogy ő nem is látott semmit abba bele, hogy még mindig nem vett el… Neki csak így volt ez természetes. Néha pedig azt is el tudtam hinni, hogy egyszerűen csak én képzelem be a problémáink magamnak, amivel csak hergelem őt, amiből meg csak még több bajunk születik. De ha lehetett volna vele beszélni, már nem is lett volna ilyen félreértés! Pont gondolatmenetem végére került elő, múlni nem akaró rosszkedvem pedig újból csak eluralkodott rajtam, ahogy a következő gyöngysort próbáltam összefűzni. Úgy tettem, mint aki nagyon koncentrál és azért nem hallja a köszönését, de igazából… nem is érdekelte még az sem, hogy engem nem érdekelt ő. Csak kiment a konyhába, csinált magának valami kaját, majd olyan svunggal vágódott be velem szembe, hogy csodáltam az asztal nem szakadt le. A gyöngyök szanaszét gurultak előttem, magamban morgolódva tereltem vissza őket egy kupacba.
Ráemeltem a szemeim és szavak nélkül próbáltam feltenni a kérdést, miszerint „tényleg, tééényleg nem volt jobb hely ennél az egész lakásban?”
- Ha gondolod csinálhatom Torrie mellett is. A húgod tuti nálad jobban értékelné a társaságom egyébként is – nem volt ez más, mint az, amit a férfiak tipikus női hisztinek neveztek volna; De túl sok frontról voltam már nyűgös ahhoz, hogy egyszerűen át tudjak tekinteni korábbi sérelmeimen. – Egyébként sem az én kutyám… – dörmögöm magamnak, de ahogy kimondom meg is bánom. Lufi volt a legkevésbé hibás. Ő aztán azon kívül, hogy néha idióta volt, tényleg nem tehetett semmiről, sőt… Sokszor volt már oka annak, hogy kisebb vitáink után kibékültünk Cole-lal, mert muszáj volt a másiknak megmutatni, hogy épp milyen nevetséges pózban aludt ágyában. - Ne haragudj, de meddig akarod még rázni az asztalt minden vágásnál? Mert szeretnék dolgozni – mutatok a nevetségesen aránytalan megoszlású halom kész és elrontott fülbevalóira. Úgy sem tudta melyik volt a jó és a rossz, Cole-nak nem volt szeme a művészethez. Ahhoz túl kocka volt: szabályos és logikus. – Akármilyen hihetetlen, én is tudok olyat. Még megpróbálok felfűzni egy gyöngyöt, de inkább feladom és leengedem a kezem az asztalra.
- Cole, beszélhetünk? – kérdezem végül, most először nézve rá hosszabban, mióta medve mód kikecmergett barlangjából. Izzadt volt és kócos, megviselt ábrázatjára pedig a homlokán lévő sebtapasz nyomott pecsétet. Egy percre megsajnáltam, szinte éreztem enyhülni a szívem és már talán kérdeztem is volna arca felé nyúlva, hogy mi történt, ha nem lettem volna olyan borzasztóan savanyú hangulatomban. Most csak beszélni akartam vele. Rólunk. Bármi is történt vele, bármilyen rosszul is aludt, egyik sem lehetett kifogás.
Érzem magamon a tekintetét. Ami nem különösebben meglepő, mert általában akkor is érzek magamon tekintetet, ha nincs is senki velem egy légtérben. Most viszont egészen biztos vagyok benne, hogy néz, és hogy sugallni akarna valamit a tekintetével, amire viszont nem vagyok vevő. Ha szeretne valamit, mondja meg, ne azt várja, hogy én találjam majd ki, mert a katonaság sok dologra megtanít, de gondolatot olvasni éppen nem. (És szeretni. Mint tudjuk, azt sem.) Arról nem beszélve, hogy ez itt egy étkezőasztal, aminél, meglepő módon étkezni fogok. Az, hogy ő itt duzzogó óvodást játszik, az ő dolga. – Én nem foglak vissza – jegyzem meg színtelen hangon. – Biztosan örülne neked. Miért, itthon van? – Érzem a hangjában a hisztit, de inkább figyelmen kívül hagyom, mert ez nem az a fajta tűz, amire lehetne jót vagy rosszat, vizet vagy olajat önteni; ez csak ég tovább. Mint a görögtűz. Az egyetlen esélyed a túlélésre, hogy elég ideig kerülgeted, míg végül már nem marad semmi éghető a környezetében és magától kialszik. Roe viszont nem a magától kialvás szószólója. Nem, ő inkább egyszerre lobbantana fel mindent, mert mindent is akar, nem törődve azzal, hogy ez fizikai képtelenség. – Az enyém sem. De egy állat, amit ránk bíztak. Felelősséggel tartozunk – felelem, miközben kést ragadok, hogy felvágjam a beazonosíthatatlan húsból készült tekercset. Talán sertés. Vagy ugat. Erre a gondolatra akaratlanul is Lufira nézek. Mit ne mondjak, belőle sok gombócot ki lehetne hozni, eléggé kikerekedett a télen. Ha normális méretű kutyánk lett volna, akinek a lábai nem olyan hasznosak, mint négy hurka egy nagyobb hurkára kötözve, elvittem volna magammal futni. Így viszont külön kellett vele sétálni menni, mert nem bírja a tempót. Általában Monroe feladata volt, de azt hiszem, a télen ő is elkényelmesedett. Nem azt mondom, hogy meghízott, csak folyton panaszkodott a hideg miatt, és nem akart lemenni. – Kicsit meghízott. Jársz vele eleget sétálni? Persze tudom, hogy ezt támadásnak fogja venni, pedig nekem van igazam. Hogy miért nem én viszem le? Egyrészt, le szoktam vinni, másrészt pedig egyesekkel ellentétben tíz órát dolgozok naponta, meg még többet, ha túlórázni kell. Nem pedig… gyöngyöket ragasztgatok idegeneknek az interneten. Néha tényleg nem tudom, mit mondjak, mikor valaki megkérdezi, hogy Monroe mit dolgozik. A leghelyesebb a „semmit” lenni, de nem akaródzik kimondanom. A hirtelen felcsattanó hangjára felnézek, az egyik szemöldököm megemelkedik, de továbbra is nyugodtan emelem a számba a falatot, amit épp elrágtam. – Most megint mi bajod van? – kérdezem fáradtan. Mégis a nappaliban kellett volna ennem, de épp eleget ettem asztaltól távol ahhoz, hogy megpróbáljam kiélvezni, ha végre egynél lehetek, stabil talajon, nem az ölemben vagy valami tálcán. – Eszek. Ez egy ebédlőasztal. Majd ha végeztem, folytathatod. Mint eddig is. Persze sejthetném, hogy ezt nem úszom meg; már A beszélgetést. Nagybetűvel. Van ugyan egy félfelesleges online pszichológia diplomám, de sajnos három év alatt sem tanították meg, hogy a nőknek miért van szükségük ilyesmikre. Nem csak egy párkapcsolatban; mindig. A nagy döntéseknél viszont eszük ágában sincs konzultálni, nem, ez a kötelezvény csak Velünk szemben él. – Most is beszélünk – felelem nem túl lelkesen. Tudom, hogy nem erre gondolt, de majd’ kilyukad a gyomrom. Úgyhogy nem hagyom abba az evést, rászúrok egy darab húst meg egy adag rizst a villámra inkább. – Mi történt? Rájöttél, hogy Bundy is ártatlan volt, és szeretnéd, ha hivatalból fellebbezést nyújtanák be? Olyan kedves volt a mosolya, biztos nem ölt meg annyi embert… – Megrázom a fejem és inkább felállok, hogy a hűtőhöz sétáljak egy sörért, amiről lepattintom a kupakot a pultnál, aztán visszasétálok az asztalhoz. – Láttam, hogy tegnap megint kidobtad a kukába az esküvői újságokat. Ha megutáltad őket, nyugodtan, de drága egy ilyen szar, úgyhogy ha csak hisztirohamodban vágtad ki, örülnék, ha nem tennéd. Szó szerint felesleges pénzkidobás.
Mindig értettem ahhoz, amibe épp belekezdtem, de soha nem annyira, hogy abból hasznot tudtam volna hozni. Valahol még azelőtt feladtam próbálkozni, hogy egyáltalán kifizetődő lett volna a dolog. A párkapcsolatokban és barátságokban is ilyen voltam, mióta az eszemet tudtam. Az elején mindig minden jó volt, imádtak, kerestek, szerettek, idővel viszont mindenki kikopott mellőlem. Mindig másra fogtam azt, hogy ez miért történt; Ahogy azért is mindig a művészetet nem értékelő társadalom, a megrendelők hülyesége vagy valami más volt a hibás, hogy nem tudtam megélni abból, amit épp csináltam. Soha nem én. Cole-lal nem akartam úgy járni, mint mindenkivel és minden mással. Azt akartam, hogy ő legyen az a projektem amibe ha egyszer belekezdek, akkor végig is csinálom és nem keresem a kibúvókat. De a fenébe is, néha nagyon megtudta nehezíteni az elhatározásom. - Most épp nincs – válaszolok dacosan. Azt a kérdést, hogy mikor akarta elmondani, hogy jön a húga, egy későbbi alkalomra rakom félre, mikor talán már én is nyugodtabb leszek és más keretek közt tudjuk megbeszélni a dolgot. – Elment valahova, de nem kérdeztem hova, Ő meg nem mondta. Tudod milyen. Igazából Torrie nem volt semmilyen. Mármint nem volt velem se gonosz, se kiemelkedően jó, nem nézett rám mérgesen, de olyan nagy leendő sógori szeretettel sem… Szóval én sem tudtam, hogy mit értettem a tudod milyen alatt. Inkább csak oda akartam szúrni valamit Cole-nak. Mindig az enyémnek kellett lennie az utolsó szónak, még egy olyan személlyel szemben is, aki a körünkben sem volt. Fejem ráztam csak arra, amit a felelősségről és Lufiról mondott rövid hegyibeszédében. Tiltakozhattam volna azzal, hogy rá bízták és nem rám, de tudtam, hogy azzal csak egy végtelen, megtörhetetlen körforgásba léptünk volna, amiből úgy is csak én húztam volna a rövidebbet - mert én vagyok a fiatalabb és felelősséget nem ismerő. Lufi ráadásul pont olyan volt, mint Torrie, nem ártott nekem semmit. Ő is csak úgy lett egyszer, egy levegőt szívott velünk és a kajánk ette… bár őt szerencsére könnyű volt szeretni. – Igen járok, csak nem látod, mert nem vagy itthon. Az csak a bundája egyébként is, nem hízott meg… – válaszolok, szemöldököm ráncolva pillantva fel Cole-ra, aki épp akkor piszkált fel villája hegyére egy falat húst. Valóban le szoktam vele járni, nem hazudtam. Mikor boltba, vagy egy barátomhoz kellett menni, mindig vittem magammal: bár lehet, hogy az asztal mellől a kelleténél több falat jutott ki neki az utóbbi időben… de arról sem én tehettem, hogy ő azzal a nagy, édes szemeivel kéregetett. Meg amúgy hogy is kapcsolódott az én sétáltatási szokásom bármihez? - Én meg dolgozom, ezen az asztalon, mert a húgod beköltözött oda, ahol amúgy szoktam – mondom talán a kelleténél kicsit nagyobb szigorral hangomban, de nem figyelek most oda rá. Mindig is jobban hatották rám az érzéseim, mint én ő rájuk, Cole pedig ezt azóta tudta, hogy ismert… Vagy már azelőtt is, kitudja mennyire nyomozta le az apámat és a családom. Legtöbbször bele sem mertem gondolni abba, hogy mégis mennyi mindent tudhatott rólam, mielőtt befogadott volna. Rövid életű volt a próbálkozásom saját érzéseim lenyelésére és a helyzet felnőtt mód való kezelésére, mert neki még ilyenkor is muszáj volt lekezelnie és egyszerűen leszarnia az olyan beszélgetésre való igényeim, ami túlmutatott a „na mi a helyzet Santos-szal meg a melóval?” kérdéseimen. Nem érdekelte, se most, se tegnap, se egy hete, se egy hónapja, semmikor, hogy mennyire frusztrált makacsságával. Colton Sykes-t lehetetlen volt rávenni arra, hogy az érzéseiről beszéljen; Vicces volt, kedves és törődő, de egyik szülője, meg az élet sem tanította meg arra, hogy hogyan kell kommunikálni. - Ne hasonlítsd apát Bundy-hoz! – fordulok utána, de a székből nem kelek fel, mindössze a támlát csapom hónom alá. Nem kellett kimondania a nevét ahhoz, hogy tudjam róla van szó. Elvégre vele kezdődött minden… Nem csak mi, hanem a veszekedésünk is. Ő ugyanis nem örült annak, hogy apám ügyében haladnak az ügyvédek, mert az azt jelentette, hogy ellen dolgoztak. Ő pedig azt hiszem úgy érezte, hogy azzal, hogy én örülni merek ennek a hírnek, én is ellene vagyok; Holott én csak azt akartam, hogy Jonathan Randall-t ne csak egy esetnek lássa, vagy egy már lezárt fejezetnek sikeres karrierjében, hanem annak, aki: A leendő apósának, a leendő felesége apjának. – Én is megbocsájtottam neked, ideje lenne neked is túllépni rajta, mert akár tetszik, akár nem, Ő az apám; És ezt már akkor is tudtad, mielőtt gyűrűt húztál volna az ujjamra. Nem értem, hogy miért olyan nehéz elfogadnod, hogy nem akarom kivágni az életemből őt…. A gyűrű pedig tökéletes utolsó gondolat volt arra, hogy a következő felhozott témájába kanyarodjunk. – Ez is az volt, nem? Pénzkidobás. – emelem fel a kezem és mozgatom meg ujjaim táncosan, mielőtt felállnék az asztaltól, hogy karjaim mellkasom előtt keresztezve nézzek le rá. – Neked minden ami az esküvővel kapcsolatos csak „szar”. Szar magazin, szar műsor, szar helyszín, szar, szar, szar. Tudod milyen mindig azt mondani a barátaimnak, hogy fogalmam sincs mikor házasodunk össze? Mit akarsz Cole? 40 évesen is még szingli szeretnél lenni, Lufival meg a húgoddal élni, miközben a három napos kínai maradékát eszed? Mert minden kidobott magazinnal egyre közelebb érünk ehhez és én már nagyon unom, hogy nem változik semmi. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálnék nélküle. Nem lenne hol élnem, nem lenne hirtelen semmim és valószínűleg egy csomó baráti kapcsolatom odaveszne megint… de az utóbbi időben hazudtam volna, ha azt mondom nem játszottam el a gondolattal, hogy mit csinálnék ha nem lenne többet a képben. Akárhányszor megláttam egy ruhát, egy tortát vagy egy tökéletesen beállított megható képet egy boldog párról, csak arra tudtam gondolni, hogy nekünk nem lesz ilyen, hogy mi nem lehetünk ilyenek. Ha Cole nem lenne talán visszamennék az egyetemre, befejezni a diplomám… vagy anyámhoz költöznék és talán megtalálnám azt, aki mellett a magazinok festett világa nem csak egy álomkép, hanem a valóság. - És ne mondd azt, hogy ennek is valahogy az apámhoz van köze, mert most már tényleg megőrülök – emelem rá a tekintetem, már inkább lemondóan, mint mérgesen. – Kezdem azt hinni, hogy ő jobban érdekel téged, mint én valaha érdekeltelek. Azt a gondolatot, hogy biztosan csak miatta van velem már inkább megtartom magamnak. Helyettesítő mozdulatként az ő nyomán én is a hűtőhöz lépek, de sör helyett a tegnap vásárolt narancslevem veszem ki belőle. – Vedd el őt, ha ennyire érdekel mi van vele – dünnyögöm végül az orrom alatt, mielőtt az egész arcom egy korsó méretű pohárba temetem.
Nem akarom azt mondani, hogy minden déli úgy nevelkedik, mint én, mert ez nem igaz; csak azt tudom kijelenteni, hogy legalábbis a saját családomban, akinek a gyökerei Texastól Virginiáig nyúlnak, aztán végül Észak-Dakotában laktunk, mielőtt New Yorkba költöztünk volna, megvannak a maga hagyományai. Ezek nem annyira kimondott dolgok, mint inkább közösen elfogadottak, amikről hallgatunk, mert egyértelmű; az egyik ilyen dolog pedig a család, önmagában, az ahhoz való hozzáállásunk. Nem nevezném maradinak, de nem vágytam annyira a kalandozásra és az időfecsérlésre, mint talán sokan mások. Meg akartam állapodni, családot akartam, és ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a katonaság. A legtöbb rajtársam már akkor házasodott, mikor még együtt szolgáltunk. A legtöbben haza is mentek, és vagy leszereltek, hogy civil munkához nyúljanak, vagy esetleg ragaszkodtak a sereghez. De mindig volt ott velük valaki, aki támogatta őket. Nekem… Nem. Nem azt mondom, hogy szükségem van rá. Mindenkinek muszáj megélnie a saját lábán. De rengeteg jó példát láttam arra, a csapatmunka mennyivel eredményesebb, mint egyedül állni a világgal szemben. Ebben érzem jól magam; ha kell, vezető pozícióban, ha kell, a feletteseimre hallgatva. A magánéltben egy cseppet nehezebb volt megtalálni ugyanezt az egyensúlyt, de nem gondoltam, hogy lehetetlen. Még azután sem, hogy megismertem Monroe-t. Most viszont, ahogy egykedvűen tudatosítom magamban a jelenlétét, eszembe jut, mekkora marha voltam. – Tudom, milyen az, ha valaki kövér – jegyzem meg szárazon. Remélem, magára veszi. Nem azért, mert komolyan kövérnek gondolnám, csak ha már veszekedni akar, akkor azt csinálja rendesen, ne ilyen tohonyán! Kiabáljon, vágjon hozzám valamit, akármi, csak ennek az idegörlő feszültségnek legyen már vége, mert zúg tőle a fejem. – Az előbb mondtad, hogy nincs itthon, nem? – Torrie csak ideiglenesen van itt, nem pedig beköltözött oda (megint), hogy elfoglalja a szobát és meg kelljen adni neki a privát szférát. Bár ha engem kérdez, akkor a dohányzóasztalon is csinálhatná ezt a ragasztgatást. Vagy egy ovis kisasztalon. – Én nem hasonlítottam, te vontad le a konklúziót – mutatok rá a tényre, meg Roe-ra, a sörösüvegemmel. A leghalványabb jelét sem adom az irritációnak, ellenben vele. Pedig tudom, hogy mérges leszek; még nem vagyok az, csak az előjele ott feszül a mellkasomban. – Megbocsájtottál? Mégis mit? – nevetek fel hitetlenkedve. Az agyam eldobom ettől a nőtől. Méghogy ő bocsájtott meg nekem, mert végeztem a dolgom és letartóztattam azt a szarevő vigyorú apját, aki ezrek életét tette tönkre a piramisjátékaival! Agyrém! Látszik, hogy Randall nevelése meddig vitte. Vagy inkább a nem nevelése; Roe ritkán beszélt a családjáról, a legtöbb régi sztorija inkább a „barátairól” szólt, de amennyit éreztem belőle, az apja leginkább a „ne nézz oda vagy takard el pénzzel” híve volt. Roe és én eléggé más környezetben nőttünk fel, nem szabadna meglepődnöm, hogy még mindig számos olyan vakfoltja van, ami szerintem egyértelmű. Mégis megteszem. Már nem az a gyerek, aki hat éve volt, mikor letartóztattok az apját. – Sehonnan sem kell kivágnod. Csak ne akard elvárni tőlem, hogy érdekeljen, mi van vele. Tudod, engem ki érdekel? Tommy Burkes, akinek az apja azért lett öngyilkos, mert az összes megtakarított pénzüket befektette az apád cégébe, aki elkártyázta azt. Az a negyvenhét ember, aki nála vagy a leányvállalatainál dolgozott, és több havi fizettségük lett oda, mikor zárolták a számláit. Többen a lakásaikat vesztették el, tudod? – Ha tudja is, nem akarja elfogadni. Igazság szerint engem sem ezek a dolgok bosszantottak igazán; rossz dolgok mindig történnek, és történni is fognak. Nem törhet le az ember minden szomorú történet hallatán. Jonathan Randall viszont egyszerűen bosszantott, az egész lénye, a fölényeskedő viselkedése, a malíciózos vigyora, amivel azt ígérte a letartóztatáskor, hogy mindannyiunk életét megkeseríti. Nem az zavart, hogy lopott; az, hogy még büszke is volt rá. A kérdésére szívesen vágnám rá, hogy „igen”. De nem teszem. A tekintetemből kiolvashatja, ha akarja. A gyémánt csak nagy nyomáson összenyomott szén. De attól még megkérik az árát. – Már megint kezded? – sóhajtok, szemforgatva ülve vissza a székembe. Az én asztalomhoz, teszem hozzá, úgyhogy jobban teszi, ha nem háborog. Nem zavar túlzottan, hogy ő ezzel majdnem párhuzamosan állt fel; így se kerül közelebb ahhoz, hogy dominálja a helyzetet. Ahhoz előbb érvek kellenének, nem csak hiszti. – És ez szerinted kinek a hibája? Mit vársz tőlem? Hogy bárgyú mosollyal elmélkedjek liliomokról meg jácintokról? – Azt se tudom, ezek közül használják-e bármelyiket esküvőkön, de nem is akarom. Eddig se érdekelt soha, és az elején, mikor Monroe-val közöltem, hogy a döntések az övéi, még tetszett is neki. Lehet, hogy nem vett komolyan, fogalmam sincs; ugyanis előbb-utóbb oda jutottunk, hogy feltett egy kérdést, ami a legkevésbé sem érdekelt, mire ő megsértődött, ha nem adtam konkrét választ. – Annyira szereted csak úgy… rám tolni az egészet, nem? – imitálom a mozdulatot, ahogy ő rám hárít minden problémát, csak épp én meg a sörömet tolom az asztalon, mintha meg akarnám kínálni. – Annyival egyszerűbb így! Fogj mindent rám, elvégre én vagyok az a gonosz pasas, aki elvette tőled aput, nem? Én vagyok az is, aki nem értékel téged eléggé, és sohanincs itt! Mindet hallottam már. Mindet hülyeségnek tartom. – Véletlenül sincs köze ahhoz, hogy naponta tíz órát dolgozom, egész kibaszott évben, hogy mire hazaérek, csak aludni vágyok a sok szar miatt, nem pedig bolyhos ruhákat bámulni, hogy az apád felmentetése mondjuk visszahathat a karrieremre, hogy egyszerűen nincs pénzünk egy esküvőre…! Tudod te egyáltalán, mennyibe kerül egy havi lakbér? Hogy az mennyi munka? – A pénz mindig olyan cseszettül értéktelen, amíg az ember el nem kezd dolgozni érte. Onnantól pedig mindent kétszer átgondol. Monroe-nak sose kellett dolgoznia; ez, amit csinál, nem munka. Ez hobbi. Az, hogy néha kap érte pénzt is, semmit sem jelent, főleg, hogy a végleges nyereség el szokott törpülni. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs, mennyire visszavet minden hónapban már csak ez is. – Ha az apádat kiengedik a börtönből, az nem azért lesz, mert hirtelen arra a következtetésre jutnak, hogy mégse érdemli a börtönt, hanem hogy nem stimmelt valami az eredeti vád kivitelezésével. A nyomozással, amihez nekem is közöm volt. Tudod, ilyenkor mi történik? Fegyelmi eljárás, hivatalból. Ellenem. Ebbe belegondoltál?
Amikor kislány voltam, sokat álmodoztam arról, hogy egyszer majd milyen lesz a férjem. Magasnak képzeltem, szőkének, izmosnak és gazdagnak… Évről évre változott ugyan a kívánt kép, de mindig volt a szemeim előtt egy ideál a számomra tökéletes férfiről, akivel majd megöregedhetek és gyerekeket nevelhetek fel. Felszínesek voltak az igényeim, ahogy én is csak egy felszínes személy voltam. Nem voltak se magammal, se másokkal szemben igazi elvárásaim, így lehetett az, hogy minden előírásom ellenére az, aki mellett végül mindig kikötöttem soha nem olyan volt, akivel hosszabb időre egy levegőt lettem volna képes szívni. Cole előtt nem volt komoly kapcsolatom, előtte a leghosszabb sem tartott fél évnél tovább. Ahogyan magam sem ismertem, úgy azt sem tudtam, hogy mit várnék el a másiktól, így mindig félrenyúltam, az alsó polcról választottam magamnak partnert és nem onnan ahonnan kellett volna, ahonnan minden lány megérdemelte volna… Azt gondoltam, hogy Cole nem csak egy színes címkébe beöltöztetett rossz üveg bor volt, hanem egy igazi minőségi, amit az ember akár félre is rakna a fia esküvőjére. Talán azért gondolkoztam róla így, mert mikor megismert azt hittem, hogy már én is ismerem magam; Hogy volt időm rájönni, hogy az életem egy roncs, mely az apám bukásával kártyavár-szerűen omlott össze. Azt hittem, hogy a kétségbeesett időszak után Cole mellett megtaláltam mit akarok csinálni, kivel lenni és kivé válni… De mégis, megint minden összeesni látszott. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy most fogalmam sem volt arról, hogy mitől volt minden rossz, az élettől kijáró pofonra pedig nem várhattam, mert azóta már felnőttem, közelebb voltam a harminchoz, mint a húszhoz. A felismerés, hogy az eddigi életre szóló terveim kezdtek semmisség válni, pedig borzasztóan fájt. Colera építettem. Ő lett az én új kártyaváram, ha pedig ő kikerült volna az életemből, az olyan lett volna mintha egy építmény alappilléreit távolították volna el. Megint emelhettem volna fel mindent újra, mint egykor apa után is. …És ez lett volna a második alkalom, hogy Colton Sykes tönkreteszi az életem. - Mégis mit? – kérdezek vissza kezeimet magam előtt hitetlenkedve széttárva. Nem akartam elhinni, hogy erre a kérdése ennyi év után még egyszer válaszolnom kellett volna. Már épp szóra nyitom a szám, de lenyelem a szót és inkább csak megrázom a fejem. Ha beszéltem volna is, akkor is csak a falnak mondtam volna a szavakat, mert ő egyszerűen nem volt hajlandó felfogni, hogy az ő tetteinek is súlya volt és következménye… Hogy Ő nem csak egy bűnözőt kapott el és zárt börtönbe, hanem az apámat, a szerelme apját, akinek igenis meg kellett ezt bocsájtania. - Én nem azt akarom, hogy érdekeljen, csak hallgass meg egy percre! Soha nem figyelsz rá és akárhányszor szóba hozom, mindig ez a vége – mondom magam előtt gesztikulálva, kézmozdulattal próbálva utalni egész vitánkra. További mondandóját nem kommentálom, haragosan húzom fel orrom inkább és alsó ajkamba harapva tartom magamban a szavakat. Jonathan Randall nem volt jó ember, de attól még az apám volt: mások szenvedése pedig nem tette semmissé a tényt, hogy mi mennyit szenvedtünk és én még mennyit szenvedtem volna, hacsak Cole nem kapar össze az utcáról. Sajnáltam apa áldozatait, de… De ők számomra elérhetetlenek voltak, ismeretlenek, akik a rossz oldalra álltak és a rövidebbet húzták. Nem értettem, hogy ez miatt az én bajom miért volt kisebb; Hogy miért nem akarhattam volna ezért az apám részvételét az esküvőmön, hogy ne magamat kelljen az oltárhoz vezetnem. Ha valaha eljutunk addig. Teszek egy lépést jobbra, egyet balra, de nem találom a helyem. „Már megint kezded?” – a mondat amitől minden hitem és életkedvem elszáll, a hátamon pedig minden szőrszálam az égnek áll. Amikor legelőször mondta az épp ugyanannyira bántott, mint most: mindig jogtalannak éreztem a morális felsőbbrendűséget sugalló megszólalást, mert nem megint kezdtem, nem én voltam a hibás. Egy veszekedéshez két ember kellett, okok és okozatok, sértettségek, melyek nem csak egy féltől jöhetnek… Amit mondtam, az fontos volt. Sértett, hogy egy gyenge hárítással próbálta nem csak a felelősséget, de az egész beszélgetést félredobni. - Hacsak meghallgatnál, tudnád mit akarok, mert nem a jácintokat, az biztos! Ha beszélni akarok erről a témáról, mindig veszekszünk. Nem lehet veled komolyan beszélgetni Cole, mert… mert nem lehet! – hadarom a szavakat, de próbálok magamhoz mérten nyugodt maradni – Mert te mindig sietsz vagy mert fáradt vagy, mert nincs hozzá most kedved… Nem érdekel téged semmi, ami kettőnkkel kapcsolatos! Azt sem tudod megmondani, hogy engem miért frusztrál ez az egész, mert soha nem hallgatsz meg nyugodtan. Csak vagdalózol és vádaskodsz, és meg vagy akkor lepődve, hogy én is ideges leszek! – általában türelmes voltam, ezt nem lehetett felróni az én számlámra. Ha fáradt volt, hagytam aludni, ha nem kívánt beszélgetni, én hagytam neki időt… Akármennyire is szerette úgy hinni, hogy nem értékeltem azt, hogy ő kettőnkért is dolgozik ennyit, ez nem volt igaz. Láttam rajta, hogy mindent megtesz és cserébe nem kér mást, csak egy kis teret, hogy lélegezni tudjon mellettem. Én pedig kérés nélkül is megadtam neki ezt: ha úgy volt akkor dolgoztam, vagy festettem vagy a barátaimmal voltam, hogy ő egyedül lehessen. Viszont most már úgy éreztem, hogy eleget vártam, több mint egy évet… Ebben az időszakban pedig még csak arról sem tudtunk beszélni, hogy milyen színeket szeretnénk, vagy hogy melyik évszakban szeretnénk az esküvőt. Nem kívántam azt, hogy ő most azonnal fizessen vagy hogy legyen minden tökéletes… csak jó lett volna leülni a kanapéra és kicsit álmodozni arról, hogy milyen lehetne az a bizonyos Nagy Nap. Helyette inkább csak kukán ültünk egymás mellett a kanapén, én némán tűrve, ő pedig némán nézve a tévét. Egy pillanatra megállok és megpróbálok nem zsigeri választ adni, de a hangomból így sem tudom messzire űzni az indulatokat. Megdörzsölöm a szemeim, kezem a szám elé vándorol és egy halk nevetés hagyja el a torkom. Nem a boldogság hangja száll benne, hanem a frusztráltságé. Csodáltam, hogy még nem sírtam, hisz a kimondatlan érzések és a harag általában így távozott belőlem; Most is kedvem lett volna csak bőgni egyet és nem megszólalni újra, de sajnos nem az voltam, aki abba tudta hagyni a vitát. - Nem is mondtam semmi ilyet Cole, ne játszd a mártírt… De legyen, ha annyira a gonosz pasas szeretnél lenni, hát legyél az! Leszarsz és a családom is tönkretetted, gratulálok! Pont, mint Tommy Burkes családját az én apám, kvittek vagytok így már, megbosszultad, sokkal jobb ugye? – kérdezem a gúnyosságot kicsit sem rejtve hangnememből, szorosan ölelve magamhoz a narancsleves kancsóm. Újból vele egy légtérbe kerülök, már a konyha fala sem választ el minket egymástól. – Nem is azt mondtam neked, hogy most azonnal vegyél el és perkálj ki ötvenezer dollárt! Csak szeretném, ha…. Ha érdekelne. Ha bármennyire érdekelne! De egyszerűen csak azt látom rajtad, hogy nem le se szarod és nem tudom miért… mert biztos nem azért, mert annyit dolgozol! Ne hozd ki erre az egészet, mert már nagyon unom, hogy folyton ezzel takaródzol. Ránézek arra a borzasztóan jóképű arcára, amit úgy szerettem (szerettem?), de most nem vált ki belőlem semmilyen érzést. Mondja szavakat, de azokat meg sem hallgatom, gondolkozás nélkül válaszolok rájuk, miközben ott próbálok kést döfni belé, ahol tudok… És ő is ezt csinálja velem. Néz rám, de mégsem rajtam vannak a szemei. Ő is csak elbeszél mellettem és anélkül, hogy akár egy percre is figyelnénk a másikra, csak mindketten mondjuk és mondjuk. Szeretném azt hinni, hogy hacsak megnyugodnánk akkor meg tudnánk ezt beszélni értelmesen, felnőttek módjára… de közben pedig tudtam, hogy mi arra már nem leszünk képesek. Még pillanatnyi ráeszmélésem sem állít meg attól, hogy a kelleténél nagyobb lendülettel tegyem le az asztalra a kiöntött narancslevem. - Nem gondoltam – vallom be és még egyszer megmasszírozom az orrnyergem, de most már ujjaimhoz valami nedves is ér. Hát eddig voltál nagylány, Roe – De nem is mondtad soha, hogy ez a következménye! Én… Én csak vissza akarom kapni az apám Cole, de veled sem akarok kicseszni. Nem tudom, hogy neked miért kell azt feltételezned, hogy én direkt rosszat akarok neked, mert nem, én csak azt akarom, hogy te is velem legyél, – emelem egyik tenyerem felé – és apám is velem legyen, hogy lehessen végre megint egy családom! – emelem meg a tenyerem a másik mellé és összecsapom őket, miközben a könnyek némán csordogálnak le arcomról. Szomorú voltam és mérges, a két érzés elegyében pedig ott volt az a rengeteg kimondatlan szó, ami végtelenül és megállíthatatlanul kívánkozott kifele. – Az anyám itt hagyott valami gazdag hülyéért, mert nem akarja, hogy köze legyen hozzád! Másfél éve nem beszéltem vele és nem hallod, hogy folyton csak a fejedhez vágnám, hogy te tehetsz róla… Nem mondok neked ilyeneket Cole, mert szeretlek és megértem, hogy csak a munkádat végezted! De te akkor miért nem tudod megérteni, hogy nekem csak apa maradt? Ha ő itt lenne, anya is újra beszélne velem… Leülök az előttem álló székbe és állam a kézfejemre támasztom, miközben bal kezemmel a vállamon lévő bőrhibákat piszkálom és kaparom. Veszek egy mély levegőt, megpróbálok a könnyeim visszafogni oda, ahova valóak, mert nem kívántam azt hallgatni életem szerelmétől, hogy a krokodil könnyekkel nem lehet vitát nyerni… De nem is azért voltak ott, mert én annyira akartam volna. - Tudod, hogy félek apa üzlettársaitól… Ahogy Axeltől is mindig tartottam. Mi lenne ha egyszer baj lenne és te nem leszel ott egy pisztollyal megvédeni? – a szemeim Colera emelem, talán egész idő alatt most beszélek a legösszeszedetteb és legnyugodtabban – Ilyeneken gondolkozom Cole, nem csak a habos-babos esküvői ruhákon! Az csak kikapcsolódás, mert jó lenne veled együtt álmodozni arról, hogy milyen lenne ha egy percre normálisak lehetnénk… Amikor nem vagy itthon akkor tudod mit csinálok? Telefonálok. Egész nap. Felhívom Lottét, felhívom Samet, Arinát, Juliát… Mert még ebben a lakásban is félek egyedül lenni, ha így megtalálnak, akkor pedig legalább van aki egyből hívhatja a rendőrséget. Lehet naiv vagyok, te pedig biztos, hogy te hülyének nézel, de… de szeretném azt hinni, hogy apa megoldhatná az elvarratlan szálait. És tudod mi a borzasztó? Hogy nem érdekelne, ha baja lenne közben, mert megnyugodnék legalább és többet nem kéne veled baromságokon veszekednem! Tudtam, hogy Jonathan Randall tehetett mindenről, így az érzéseim felé teljes mértékben kettősek voltak: akartam vissza az életembe, de mégsem. Lehet önző voltam, hogy a saját apám felhasználtam volna a boldogságomért, de úgy éreztem, hogy tartozott nekem és az egész családomnak ennyivel. Szipogok egyet és körbe nézek magam körül, de a zsebkendő épp nem nekem, hanem Colenak esik kézre. – Adsz egyet? – kérdezem nyugodtan, nyitott tenyerem nyújtva felé. Belefáradtam az egészbe, de főleg abba, hogy nem volt képes meghallgatni. Hallotta a szavaim, értette a beszédem, de a szavak mégsem jutottak el az elméjéig…
Vannak olyan szituációk, és voltak a mi kapcsolatunkban is, amikor a veszekedés néha… Egészen olyan volt, mint az előjáték. Szenvedélyből fakadó és elég élénkítő, aminek a vége valami kaotikus, de bizsergető. Ezeket már egy ideje magunk mögött hagytuk. Ha veszekedtünk, ami elég sokszor előfordult, akkor az leginkább frusztráltságból fakadt, meg a részemről fáradtságból. Már elegem volt belőle, az egészből, mindenből. Hogy évek óta egy helyben toporgunk, újra meg újra ugyanazokat a szavakat vágva egymás fejéhez. Semmi nem változik, de minden veszíteni látszik az értékéből. Tudom, hogy nem normális úgy érezni, hogy bárhol máshol szívesebben lennék, mint itthon, és fogalmam sincs, hogy melyikünk hibája ez nagyobb részben, ha őszinte akarok lenni, de valami rusnya és sötét nem engedi ezt hangosan is kimondanom. Nem, hangosan harcolnom kell az igazamért, makacsan, fejetlenül, ha kell. Monroe a legrosszabb napjain se mondható különösebben fenyegetőnek vagy harciasnak, igazából minden olyasmit testesít meg, amikre fájdalmasan vágytam, míg a seregben voltam. Puha, kedves, lágy és selymes, mint valami külön nekem készült csokoládé, ami elolvad az ember nyelve hegyén. Nem gondoltam, hogy olyasmi lenne, amit valaha túlzottan meg tudok szokni, sőt, már-már unni. Mindig úgy tűnt, hogy van egy újabb oldala, amit meg tud mutatni, amit felfedezhetek, ő pedig hagyja. Ahogy azt nézem, miként pislog rám, miután szembesítem a valósággal, a helyzettel, amit egyébként egyáltalán nem olyan nehéz átlátni, ha az ember egyáltalán megpróbálja, azon gondolkozom, vajon melyikünk változott nagyobbat. – Soha nem mondtam, hogy direkt akarsz kicseszni velem. Épp csak nem érdekel, ha ez történik, mert annyira egyetlen dologra fókuszálsz! – vetem oda neki, összecsapott tenyereimmel egy nyilat formálva, ami előre mutat. Épp az apjára, de nem ez az első eset. – Még JÓ, hogy nem engem vádolsz miatta! Érzem, hogy erre a kelleténél jobban megemelkedik a hangom, de nem tudom elfojtani a feltörő haragot, ami a szavai hallatán lobban fel a mellkasomban. Fogalmam sincs, hogyan indítja be ilyen jól és könnyedén a „fight or flight” reflexemet, ami esetemben mindig is inkább az első felé hajlott. Az anyját mindig is egy felelőtlen, ostoba nőnek tartottam, amiért nem csak hagyta a helyzetüket eszkalálódni, de azügyben sem tett semmit, hogy a gyerekeinek segítsen. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha ennyire önző legyek; vagy hogy szeretni tudjak olyasvalakit, aki ilyen. Akkor szerezz rendes munkát, ez lenne az első ösztönös reakcióm. Hát én tehetek arról, hogy unatkozik itthon, és a gondolatai olyan helyekre kalandoznak, ahová nem kéne? Az ember megőrül egy üres lakásban, akkor is, ha egyébként egészen normális. Ezzel a jelzővel pedig egyikünket se vádolnám. Végig összeszorítom az állkapcsom, míg beszél, hogy ne szóljak közbe, hogy ne kiabáljam a világnak szabadon minden szót és sértést, amit legszívesebben tennék. Nem akarom bántani. Csak azt akarom, hogy végre észhez térjen, és hogy ne úgy viselkedjen, mint egy teszetosza tíz éves, akinek még szüksége van a szüleire, hogy betakarják. Nem mindig ilyen, és nem várom el tőle, hogy harcos amazon legyen. De szeretném, ha a sarkára állna, és elengedné a gyerekes fantáziáit. – Ha meg akart volna oldani akármit, megtette volna, míg kint volt. Nem azon ügyködött volna, hogy minél több pénzt ellopjon saját magának, hogy luxuskurvákat fizessen, akiknek a hasáról szívhatja fel a kolumbiai kokót, hanem gondolt volna a családjára. Szerinted egyszer is az eszébe jutott bárki más saját magán kívül? – immár halkabban válaszolok, amitől talán még gonoszabbul hangzik az egész. Sajnáltam, hogy Roe-nak nem adatott meg ugyanaz a családi biztonság, mint nekem. De olyanba kapaszkodni, ami eleve soha nem is létezett, olyan volt, mint délibábot kergetni. Abban a pillanatban, hogy Jonathan kiszabadul a börtönből, eltűnik, nem csak a rendőrség radarjáról, de a családjáéról is. Tudjuk, hogy vannak még olyan offshore-számlái, amiket nem találtunk meg, mert túl sok volt ahhoz, hogy mindet követni tudjuk. Voltak fizikai tárgyai is, amiknek sose leltünk nyomát; az is lehet, hogy egyszerűen elásott néhány helyen pár bőröndnyi pénzt, ami csak arra vár, hogy visszamenjen érte. Ha csak egyet is megszerez, onnantól eltűnik. Eszében se lenne segíteni bárkinek; főleg nem a lányának, akit csak addig használna, míg az neki megéri. Az olyan szociopaták, mint Jonathan Randall, senkivel se törődnek. Nem értem, hogy ennyi év után Roe ezt hogy nem érti meg. A zsebkendős dobozra nézek, amit kettőnk közül csak én érek el ülve is. Mégis felállok, és nem csak egy darabot, de az egész dobozt odarakom elé. – Tessék – morgom, ahogy elsétálok mellette, vissza a szoba felé. Az anyám megtanított arra, hogy kell bánni egy síró nővel, és nem is esett nehezemre, csakhogy Roe… Állandóan sírt. Ha boldog volt, ha szomorú, ha akart valamit. Egyszerűen már meguntam. Szinte kivágom a szekrény ajtaját, aminek vagy nyolcvan százalékát egyébként nem az én ruháim foglalják el. Az átizzadt melegítőm és pólóm levetem és a sarokba állított szennyesbe dobom, hogy aztán egy új farmerben és kék pólóban sétáljak vissza az étkezőbe, az asztalra dobott tárcám után nyúlva. – Majd jövök – mondom, nem különösebben figyelve, hogy Monroe abbahagyta-e már a sírást vagy nem. Muszáj innom valamit.
A valamiből végül két sör és három tequila lett. Nem mondanám magamat részegnek, de mikor kezdtem megérezni a hatását felállva és szédülve, inkább otthagytam a sportbárt, ahová be szoktam venni magam, és ahol jó pár törzsvendéget ismerek már. Kicsivel éjfél után lehet, mikor végül harmadik próbálkozásra sikerül kinyitnom a már kulcsra zárt ajtót; Monroe lelkére kötöttem, hogy ha nem érek haza, akkor is mindig zárja be. Nem mindig emlékezik rá, de most bizonyára nagyon szívesen zárt ki engem. Lufi a helyén fekszik, és épp csak egy kis időre szakítja meg az alvást; ebből viszont kiderül, hogy a hortyogó horkolás nem az ő testéből szakad fel. A szabad szobában Torrie feszik az ágyon elnyúlva, mint egy vízicsillag, és igencsak magabiztosan hortyog, amennyire meg tudom állapítani a résnyire nyitott ajtón át. A tőlem telhető legóvatosabban visszacsukom. Csak az előtérben kapcsoltam fel a villanyokat; nem akarok enni vagy tévézni, csak aludni. Ekkor látom meg, hogy a fürdőszoba ajtaja alól kiszűrődik a fény. Kizárásos alapon egy valaki lehet ott bent. Lassan nyitom ki az ajtót, félig azért, mert esélyt akarok adni annak, hogy ne ijesszem meg (bár állítólag elég hangosan tudok lépkedni ilyen állapotban, szóval alighanem meghallott), másrészt ha hozzám akar vágni valamit, akkor az előbb az ajtót érje. – Szia – köszönök neki az ajtófélfának dőlve. Roe a kádban fekszik, körülötte csillámló habkupacok és egész illat-orgia, a víz pedig elég fura színű, gondolom beledobott egy olyan golyót. Sose szerettem, se azt, se a fürdősókat, mert mindig ott maradt a kád alján a vízben, és dörzsölte a hátsóm. Látom rajta, hogy sírt. Most már talán nem, mert a szeme elég száraznak tűnik, de erőteljesen vörösnek is. Úgyhogy immár bűntudatból gyúrt gombóc szorítja a torkomat. Tudom, hogy néha (általában), elég meggondolatlanul tudok szavakat dobálni a másik fejéhez, ha ideges vagyok és veszekszem. A húgom szerint ilyenkor úgy érzem magam, mintha hadszíntéren lennék, és vagy én vágok a másikhoz valamit, vagy ő, de úgy viselkedek, mintha csak egyikünk élhetné túl. Nem szerettem, hogy így reagálok, főleg azért, amit néha okozott. Mint most. – Megjöttem – teszem hozzá elég bambán. Nyilván megjöttem. Sóhajtva belépek a fürdőbe, a bakancsom az enyhén nedves padlón hagy nyomokat, New York utcájának lenyomatát. Kezet mosok, de azután sem fordulok ki a helyiségből. Beletúrok a hajamba, amitől érzem, hogy néhány szál a nedvesség hatására fura pózban áll meg felfelé meredve, és Monroe-ról a sarokba kapom a tekintetem. Aztán az állapotom által engedett legnagyobb ügyességgel (nem sokkal) ülök le szorosan a kád mellé, a lába által elfoglalt végéhez. Tudom, hogy szembe kell néznem vele, csak még nem nagyon megy. – Sajnálom. Az… Azt – elfojtok egy böfögést, amitől még kevésbé tűnne őszintének a dolog. A gondolataim már eléggé leegyszerűsödtek, ahogy nekidöntöm a fejem a hűvös csempének. – Mit szeretnél, mit csináljak?
Már rég elfelejtettem, hogy mi volt a probléma ami ezt az egészet kezdte kettőnk közt; Nem a mai, nem a tegnapi és nem az egy héttel ezelőtti vitákra gondoltam, hanem minden más apróságra, ami körbelengte a kapcsolatunk. Ha az eszemre hallgattam akkor tudtam, hogy a válasz az volt, hogy az első naptól kezdve veszett ügy volt kettőnk, az olyan dolgok, mint az esküvő, apám helyzete csak hab volt a mindenféle ízben pompázó tortán. Amikor úgy igazán megismertem Colet néhány éve, és többet nem csak az a nyomozó volt, aki elégedett arccal ülte végig apám utolsó tárgyalásait, akkor el szerettem volna hinni, hogy működhetünk… Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ha abból túl sok lapult rejtve, az olyan volt, mint egy aláaknázott út mely bármikor önmagába dőlhet; Úgy gondoltam, hogy velünk is ez történt. S itt nem arról van szó, hogy én a travel csatornát akartam nézni a tévében, míg ő a sportot, hanem arról, hogy amíg egyikünk sem látott a rózsaszín ködtől addig nem volt olyan feltűnő, hogy teljesen mást akarunk az élettől. Más volt számomra a fontos, más volt számára a megbocsátható, a felejthető… máshogy csináltunk mindent, máshogy gondolkodtunk, más emberek voltunk. Ahogy néztem rá, bele a két kék szemébe, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak meg tudnánk állni és többet nem szólni egymáshoz, mielőtt minden múltbeli szép emlékünk keserűvé válik miközben haladunk az elkerülhetetlen felé… Hisz már hónapok óta ha az első igazi randink eszembe jutott, egy kellemes nosztalgikus érzés helyett csak a szívem szorult össze egy ismerős fájdalomtól; Fejem hátuljában pedig megjelent a gondolat, hogy soha nem leszünk már olyan boldogok, mint akkor a ritkán szép new york-i hóesésben. - És mi az az egy dolog Cole? Önmagam? – kérdezek vissza, mert szavai pont úgy hangzanak, mintha csak nem merné valamiért kimondani azt, hogy önző vagyok – Bármit mondhatsz rám, bármit, de azt, hogy nem érdekel ha ez történik vele, azt nem fogadom el… Sok mindent el lehetett volna rólam mondani, köztük azt is, hogy szétszórt voltam, néha talán a kelleténél naivabb és makacsabb, de figyelmetlen soha nem voltam abban az értelemben, amiben ő szeretett volna beállítani. Mindig érdekelt mi történik vele: ha dolgozott akkor aranyos kutyás képeket küldtem neki, hogy hogyha szünetre megy akkor egy percre el tudjon szakadni a valóságtól; Ha korán kelt felkeltem vele, hogy legalább a reggele ne egyedül induljon. Ha egy dologgal foglalkoztam volna (amit bizonyára apámra értett), már rég nem lettem volna együtt vele, mert csak hátráltatott minden tette a saját kis célom elérésben… De ha erre is gondolt, akkor sem az volt, hogy én ne próbáltam volna meg kommunikálni vele, sőt! Nem én volt kettőnk közül az, aki a téma legapróbb említésére is teljesen ideges lett, mintha Jonathan Randall nevének említése egyből visszarepítette volna Közel-Keletre és a háborúba. Kezdett elegem lenni abból, hogy minden próbálkozásom a kommunikációra hiábavaló, hogy a lelkemben gyűlő frusztráltság egyszerűen megoldható lett volna azzal, ha meghallgat. Minden egyes veszekedésünkkel pedig csak egy önhibáztatással vegyes biztosságot ültetett el bennem: a furcsa kettősségben egyszerre volt igazam és tehettem arról, hogy a dolgok így történtek. Cole egész egyszerűen megőrjített és már nem abban az értelemben, mint kapcsolatunk elején. - Mit tudsz te az apámról a papírjaitokon kívül? – csattanok fel végül élesebben és mérgesebben, mint előtte bármelyik ponton. Ritkán került szóba a családom, de nem mondhattam azt, hogy Cole teljesen homályban élt volna velük kapcsolatban: most mégis jól esik hozzávágni ezt, mintha egyébként soha nem kérdezne róluk, ami egyáltalán nem volt igaz… Az elhangzott kérdésre viszont sehogy sem találok olyan választ, ami nekem kedvező lett volna, a bennem kialakult nyomás hatására pedig a beismerés helyett inkább a védekező mechanizmusom kapcsol be. Olyan volt ez, mint egy megnyerhetetlen csata, amiben a végtelenségig tudtuk volna marni egymást: a legjobb védekezés pedig a támadás volt. – És neked? Neked eszedbe jut bárki más, mint önmagad? Elhallgatok. Érzem ha még néhány szót szólok azzal már túl messzire fogok menni olyan területekre ami emlegetése Cole kemény fejének is fájna. Nem akartam, hogy megjegyezze, békét akartam… De már nem tudtam hogyan érhetném el. Veszek egy zsepit és megtörlöm az arcom, orrom fújva nézek szigorúan utána ahogy eltűnik a szobánk felé. Mikor hallom a szekrényajtó nyitódását már tudom, hogy megint csak menekülni fog a szituációból, hisz mindig ezt csinálta már: elment sétálni, inni vagy valamelyik munkatársával találkozni, akiknek mindig elfelejtett bemutatni, így soha nem tudtam a nevük. Zavart, de most annyi sem volt bennem, hogy megszóljam még akkor sem, mikor átöltözve visszalép az asztalon heverő tárcájáért. Csak törölgetem arcom tovább bőszen, arra várva, hogy ő legyen az, aki szól valamit… De nem teszi, kilép az ajtón anélkül, hogy bármilyen keretet adott volna a veszekedésünknek. Nem volt eleje és vége se soha, én pedig a pohár narancslé és gyöngyök tengere fölé hajolva küzdöttem könnyeimmel még azután is percekkel, hogy kisétált a lakásból.
Azt terveztem, hogy egészen addig ébren maradok, míg Cole haza nem ér… Az idő viszont este kilenc óra után már borzasztóan lassan telt, főleg mert Torrieval sem volt hangulatom beszélgetni, csak bezárkóztam a szobába. Mikor már nem találtam jobb dolgot az unalom ellen majdnem nyakig engedtem a kádban a vizet, illóolajokkal, sóval és még egy fürdőbombával is színezve az estém, ha már másnak sem sikerült feldobni a hangulatom, hátha ennek sikerül. Nem tudtam már produktív lenni az este, minden figyelmem lekötötte a veszekedésünk. Bármit csináltam a fejem hátuljában ott volt egy kis hang, ami csak suttogott, borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat és ötleteket adva. Tudtam, hogy ma már képtelenség lesz nekünk érdemben beszélni, de mégis vártam Colera. Haragudtam rá, de mikor éjfélt ütött az óra és ő még mindig nem ért haza félteni kezdtem, mert nem tudtam hol lehetett… Minden ellenére törődtem vele és szerettem, ezért volt minden elképzeltem választásom egy érzelmi zsákutca. Még bedugott füllel és zenét hallgatva is hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtónk. Egyszerre lélegeztem fel és szorult össze a torkom annak a gondolatától, hogy Cole már itthon van… Nem tudtam mitől féltem jobban: attól, hogy hozzám sem fog szólni és csak aludni megy, vagy attól, hogy beszélni szeretne velem. A földre rakom a fülesem, bevizezem az arcom és úgy hallgatom merre megy és mit csinál a lakásban, miközben gondolataim ezer helyre vándorolnak arra készülve, hogy bármikor bejöhet hozzám. Mikor az ajtó kinyílt, a tekintetem már találkozott is az övével: - Látom – hagyja el szám az épp olyan magasröptű válasz, mint az ő megjegyzése. Nem csak furcsa tartásán, de arcán is látszódott, hogy inni volt: a fülei pirosak voltak, mintha csak mínusz fokokban lett volna kint. Egyre sűrűbben ért haza így éjszaka, volt időm kinézni magamnak, hogy ilyenkor mennyi minden változik meg rajta… Aggasztott a történések gyakorisága, de mint mindig, most sem szóltam miatta - ez még a jövő problémája. Felsóhajtok és megdörzsölöm az arcom, ahogy koszos cipőjében egyre beljebb lépeget a szobába majd ha egy hattyú kecsességével nem is, de legalább egy elefánt lendületével leül a földre a kád mellett. Valahol megnyugszok, hogy ma már tényleg nem kell komoly beszédekkel készülnöm vele szembe, mert úgy sem értené meg… Valahol pedig mélyen elszomorodok az miatt, hogy hálálkodok azért, hogy eleget ivott ahhoz, hogy a világ már egyszerű legyen számára. Rég volt az, hogy önfeledt jól éreztem volna magam Colelal, mostanában nem volt rá lehetőségünk a munkája miatt arra sem, hogy egyáltalán megpróbáljuk – viszont ha valamelyikünk ivott akkor mintha az élet minden problémája el szállt volna, és tudott volna ő is olyan őszintén nevetni, mint régen tette. Nem volt normális azt kívánni az ember vőlegényétől, hogy bárcsak olyan lenne, mint amikor részeg, de én mégis ezt akartam: hogy legyen másmilyen, mint önmaga. Felülök és megfordulok a kádban uralkodó habtengerben úgy, hogy Cole feje ne a lábaimnál legyen. Fentről nézve rá vizsgálom az arcát, nedves ujjaimmal túrok bele a hajába, hogy legyen tincseinek valamilyen formája és ne csak kuszán álljanak feje tetején. Ahogy beszél szám összeszorul: nem sírtam órák óta, de most mégis elkap egy másodpercre az inger. Nem azért, mert olyan mélységekbe menő szavakat hallottam volna tőle, amitől megesett a szívem, hanem azért, mert nem mertem őszintén válaszolni neki. Nem akartam megbántani, főleg nem most, mert annak semmi értelme nem lett volna - talán csak még egyszer elment volna itthonról és nem látom megint. Cole olyan volt ilyenkor, mint egy kiskutya, azokat pedig nem szabadott bántani, csak szeretni. Szoktam neki mondani, hogy Lufi is édes volt, de kettejük közül Cole mindig sokkal nagyobb és meghatóbb szemekkel tudott nézni az emberre, ha egy kicsit megpróbálta; Ha most láttam volna a tekintetét, akkor biztosan nem bírtam volna ki sírás nélkül, főleg mert amit kérdezett az egyszerűen csak bután jóindulatú volt. - Tényleg nem tudod? – kérdezem nem vádlóan, hanem csak lemondóan. A kád szélére könyöklök, az állam pedig a feje búbja mellé támasztom összefont ujjaimra. – Csak egy dolgot szeretnék, azt, hogy tudjam te mit szeretnél. Elég ideje lett volna mindenre magától rájönni, de állapotára való tekintettel még megtoldom a mondanivalómat a tőlem való legegyszerűbb magyarázattal. – De leginkább azt akarom hogy azt mondd meg Cole, hogy elhiszed e, hogy ez működhet kettőnk közt. Tudtam, hogy bármit is fog mondani az lesz a leplezetlen valóság, minden más „mellékes” szépítő gondolatától meghámozva. Hiába volt az én válaszom a nem, mégis úgy éreztem, hogy egy nemleges válasz tőle összetört volna… De kész lettem volna úgy nyugovóra térni, hogy Cole egy szavával ezer darabkára töri a lelkem, ha azt jelentette, hogy holnap nyugodtan ébredhetek. - De ha azt akarod megbékélhetünk, elmehetünk aludni és majd holnap megbeszéljük a dolgokat… mert van mit mondanom – megremegett a hangom, de nem akartam én lenni az, aki nekiáll sírni, mikor én egy kortyot sem ittam. Nehezen bírtam ki érintések nélkül, ez volt az én szeretetnyelvem, így felszabadítom az egyik kezem és finoman végig simítok vele az arcán, tekintetemmel a szemei körül szinte napról napra mélyebb ráncokat figyelve. – Gondolom neked is lett volna két sörrel ezelőtt, igaz? – a halvány mosoly ami elterül az arcomon csak részben őszinte, a maradékot csak valami keserédes fájdalom húzza a szám sarkába. Szerettem volna szeretni őt, de mindig megnehezítette.
Bambán bámulok rá, mikor az én egyszavas kijelentésemre hasonló választ kontráz rá. Kellemetlenül érzem magam a helyemen, bár nem egészen fogom fel, miért; csak úgy érzem, most így kell lennie. Szokták mondani – nem tudom, kik, de szokták -, hogy nem szabad haragosan lefeküdni aludni. Ha mindig így tennék, sosem aludnék. Bár tény, jobb úgy elaludni, hogy nem félsz attól, a párnába fojtanak éjjel. Tudom, hogy nem én vagyok a… legmegértőbb ember a világon, és különösebben a szociális érzékem sem a legjobb. De nem akarok egyedül maradni. Elveszteni azt, ami van… Jelenleg úgy érzem, bármit megadnék Monroe-nak, amit csak akar, csak legyenek rendben a dolgok. Ha kell, holnap elveszem, vagy kiszöktetem az apját a börtönből egy helikopterrel, kap egy kutyát, új ruhát, bármit megígérnék. Azt nem tudom, meg is tartanám-e, de megígérném. A mosdó alatti részt bámulom, ahol a csövek a falba futnak, a csempe mögé. Sose jöttem rá, az hogy lehet szöszös. Azután elvonja a figyelmem a víz mozgásának a hangja, ahogy Roe megfordul a kádban. Előbb a buborékhalmazt veszem észre a kulcscsontja alatt, ami épp eltakarja, azután pedig azt, hogy engem néz. Azért kérdezem, szeretném mondani, de nem teszem, mert újfent: valahol érzem, hogy nem kéne. Még ha nem is egészen értem, miért. – Csak próbálok… – Belekezdek valami nagyba, még a levegőt is beszívok, de aztán nem jön semmi reveláció. (És ezt a szót most biztos nem tudnám leírni.) Elakad félúton a gondolat, mert nem fogalmazódott meg előre, utólag meg elfelejtem. Szóval sosem tudjuk meg, mit próbálok; ezt elfogadva ejtem le a vállaim inkább. – Miért ne működne? – vonom össze a szemöldököm, de még én is tudom, hogy valószínűleg nem ezt a választ várta. – Tudom, hogy nem… egyszerű. De ez nem jelenti, hogy… Mármint, én szeretlek, Roe. Tudod, nem? – Ha most hallanám magam, valószínűleg meglepne, hogy mennyivel hisztériásabbnak hat a hangom, mint az övé. Néhány pia után egyszerre leszek nagyon szeretetteljes és nyűgös. Azután pedig csak aludni akarok. – Lehet, hogy egy kicsit részeg vagyok – emelem fel a mutatóujjam – , de azért tudom, hogy ezt nem gondolod komolyan. Pedig örülnék neki. Miért nem lehet csak úgy… elfelejteni dolgokat? Semmire se jó ez az emlékezés. Ha anya összeveszett apával, később pedig a mostohaapámmal, sosem csesztette őt. Másnap csinált reggelit, és minden ment ugyanúgy, mint előtte, mert semmit sem vitt előre az, ha most megrekedünk a veszekedésben. De néha már nem is emlékszem, milyen nélküle. Vagy Roe nélkül, ha már itt tartunk. Beledőlök az érintésébe, lehunyom a szemem. Valószínűleg el tudnék aludni. Kellemes meleg van hangányi fürdőszoba (üdv, New York-i albérletek) helyiségében a víz miatt. Ennél több választ várna, valami olyat, amire most nem vagyok képes. De most legalább hajlandó vagyok. Ha másnapig vár, fordítva lesz, ezt ő is tudja. – Működhet. Működni fog. Tudom, hogy tud, csak… – Egyszerűen nem jönnek a számra a szavak, úgy makogok, mint egy öt éves, aki még tanulja a nyelvet. Frusztráltan próbálok a levegőből szavakat formálni a kezeimmel. – Talán szükségünk van valami… Valami… Segítségre. Igazából nem ezt a szót akartam kimondani, de ez volt az első, amit össze tudott rakni az agyam. És ha már kimondtam, akkor ragaszkodom hozzá. Nem szeretek visszafelé lépni. És minél többet beszélek, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb belekavarodik az egyik szóba a nyelvem. Nincs frusztrálóbb, mint ennyi idősen nem tudni beszélni. Roe arcára pillantok, és próbálom leolvasni róla, mit gondol, de őszintén, ez mindig szarul ment. – Szeretnél elmenni valami ilyenre? Ilyen… Nem tudom. Beszélgetésre. A „terápia” szót még részegen sem vagyok hajlandó kimondani.
Kezdőlap
Az arcomat törölve, majd a hajamba túrva lépek ki a hálóból a rövidke folyosóra, hogy a konyhába siessek egy kis vízért. Porzik a torkom és a fejem is fáj, bár az amiatt is lehet, hogy kora délután az a seggfej drogos szemöldökön könyökölt. Azóta már letöröltem a vért és rányomtam egy vékony sebtapaszt, hogy összehúzza, a többit pedig elintézi majd a testem. 
Megpróbáltam valami filmet nézni, de amikor a borzasztóan nyálas rom-com még a negyvenedik percben sem járt, de a főszereplő már egy hónap ismertség után a tökéletes esküvőjét tervezte, muszáj volt kinyomnom a tévét. Cseréltem volna bármelyik álomvilágban élővel, meg a múltbeli önmagammal is, aki úgy gondolta majd minden úgy fog menni egy kapcsolatban, mint Jennifer Aniston-nak ment bármelyik filmében. Elhittem, hogy majd Cole-lal minden könnyű lesz és csupa boldogság, de már megint ő volt az oka minden bánattal keveredő haragomnak, amit mint mindig, most is az alkotásba próbáltam elfojtani.