Szókimondó szövegezés


Csend. Az a szívet rojtosra maró, az agyat megbénító, belül üres, mégis üvöltéssel ölelkező csend. Megfulladok benne, mégis hallgatok. Szótlanul engedem elszakadni a perceket, szinte mozdulatlanul figyelem a horizontot, amelyben az új nap reggele önző szeretőként rohan tovább. Úgy téptem ketté az álmaimat, úgy engedtem el, mintha semmiség lenne, mintha nem egész életemben ezért sóhajtoztam volna. Kopott képek mögött szövögetve egy balga kislány reményeit. De az a kislány már nincs itt.Eljátszottam a gondolattal, hogy talán engedem a felszínre, talán engedem, hogy Lucian csókjaival, ajkai közé csempésszem kacér nevetéssel Blanche Prestint….a lányt, aki szívből tudott nevetni, aki úgy vágyakozott a szeretetre, mint a napfény után lihegő vízcseppek.Most csak a becsomagolt bőröndök, számtalan elszalasztott lehetőség emlékeztet minderre. Tudtam mit kockáztatok, mégis azt választottam amire úgy éreztem szükségem van. Nem tudom miért hittem, hogy meg fogja érteni mit jelentett számomra az életemből ez az elmúlt tíz év? Nem tudom miért hittem, hogy anélkül képes lesz felfogni, sőt mi több elfogadni, hogy előtt bármit is mondtam volna neki. Mintha bevezettem volna egy reflektorokkal megvilágított, vakító fényű szobába, és arra kértem volna, hogy nyissa ki a szemét és lásson.Sosem beszéltem neki úgy igazán a rossz házasságomról, arról, hogy egykor miért mentem hozzá Bentonhoz. Nem meséltem csak arról, hogy megcsaltam őt, hogy képtelen voltam megmaradni a seggemen, képtelen voltam belesimulni a Rosewood família elvárásaiba. És nem csak azért, mert a volt anyósomnak tulajdonképpen senki nem felelt volna meg, hanem magam miatt sem. A szabadság és a szabadosság úgy feszített szét, mint egy túlnőtt ing, amiben képtelenség megmaradni. Levegőre vágytam, miközben olyan veszettül próbáltam kapaszkodni a csillogásba, a pénzbe. Belebolondultam az anyagi jólétbe és nem akartam kiengedni a kezeim közül. Most mégis a jövendő boldogságot és a szerelem édes ígéretét vetem oda érte. Megér ez ennyit? Semmi nem ér meg. De ha ezt nem tudom lezárni úgy ahogy én szeretném, akkor nem fogok tudni továbblépni. Akkor örökkön itt fog kísérteni, lezáratlanul borul majd a felszínre a legváratlanabb pillanatban. Túl késő magyarázatokat előrángatni. Túl késő belekezdeni abba, hogy miért így akarom, és miért éppen most. Elfogadom hát  a lehetőséget, még ha tudom is, hogy ezzel az esküvővel nem a jövendő életünket pecsételjük meg, hanem az utolsó szöget verem bele, elhalt szerelmünk gyászkoporsójába. Nézzük a tényeket Blanche: attól féltél, hogy el fogod baszni, és tessék, meg is tetted! Képes vagy te egyáltalán arra, hogy valakinek ne taposs bele a lelkébe, hogy ne pusztítást hagyj magad után? Lucian az egyetlen….a valódi és hamisítatlan egyetlen volt, aki úgy tudott volna szeretni, az összes szarságoddal együtt, amilyen voltál. Az allűrjeiddel, a hisztériáddal, a mocskos száddal, a fehérmájú istencsapás viselkedéseddel…és igen Blanche, neked még ez sem volt elég. Mi kell hát? A világmindenség? Az örök élet meg egy nap? Hát bazd meg magad, Blanche!Állj a tükör elé, és köpj szembe, akkor talán minimálisan elfogadható leszel.
A repülő apró ablakából nézem amint a sziget apró kis zöld smaragd ponttá távolodik és végül már csak egy felhőpamacs mögül kikandikáló mosolygó és reményvesztett múlt lesz. Lehetőség, amivel nem tudtam élni, és már nem is lesz rá alkalom, hogy újra helyrehozzam. Vannak dolgok amelyeket meg lehet bánni, lehet rajtuk változtatni. Ez nem olyasmi. Ez visszafordíthatatlan. Vihar utáni pusztítás, melyben minden tönkrement, de leginkább mi ketten. Ülök Lucian mellett és nem nézek rá. Tulajdonképpen kifelé bámulok, de valójában semmit sem látok, csak a ködös tükörképemet az apró üvegen. Úgy torzul el az arcmásom, ahogy a lelkem olvad el az elmúlt órákban. Bezárkóztam. Belül ordítok, verem az újra felemlet falakat, ököllel és fájdalmasan, de még én magam sem hallom meg, nem engedek belőle semmit a külvilágba. Késztetést érzek, hogy kinyújtsam a kezem és rásimítsak a kézfejére. Nem akarok semmit, csak egyszerűen éreztetni vele, hogy bár mindent elszúrtam kibaszottul és megmásíthatatlanul, és nem akarok visszafordulni, ettől még sajnálom. Mindent. Ujjaim finoman táncolnak a karfán, de végül ott maradnak. A távolság kettőnk között óráról órára erősebben feszül és eljön majd a pillanat, hogy már nem csak nem fogjuk hallani a másikat, hanem igazán látni sem. Idegenebbek leszünk, mint valaha voltunk. Mint akkor, amikor besétáltam a Sinner ajtaján több mint két évvel ezelőtt.
Mint egy titokban kinyitott méregdrága ékszerdoboz, melynek ragyogásán megtörnek a lámpák fényei, olyan az éjjeli Vegas. A hely, amely mindig azért vonzott, mert megvolt benne a lehetőség, hogy nagyot szakíthatok, megvolt a lehetőség, hogy életem nyereményét vihetem innen haza. Minden alkalommal százezreket tapsoltam itt el, és mégis…ma éjjel a legnagyobb veszteséget könyvelhetem majd el. Pedig Vegas mosolyogva fogadott bennünket egykor, hogy rádöbbenjünk valamire, ami egész idő alatt az orrunk előtt volt.
Lucian mozdul, apró fuvallatként csapja meg az orromat az illata, és lehunyom egy másodpercre a szemeimet, amikor felé fordulok. Hallgatom őt. Értem is amit mond, de nem arra figyelek. Nem is érdekel. Már leszarom az egész esküvőt. Megleszünk vele, és aztán három hét múlva néhány órára eljátszuk a boldogságot. Az lesz kettőnk hattyú halála, az utolsó tánc, egy végzetes lépés utolsó fájdalmas mozzanata, mielőtt lehullunk a semmibe. A szerelem így válik egyetlen csillogó, vesztes játszmává. Orosz rulett az érzelmekkel, és én tele tárral játszottam, miközben neki mást hazudtam. Mocskos vagyok.
Bólintok, hogy tudomásul veszem a szavait, szervezésben amúgy is mindig jobb volt mint én. Én a határidő naplóm nélkül néha még enni is elfelejtenék. Nekem amúgy is megfelel bármelyik kápolna, nagyjából mindegyik ugyanazt a szolgáltatást nyújtja, és ugyanúgy egy jellegtelen, igazából lényegtelen ceremónia. Mintha játékpénzzel akarna az ember a boltban fizetni. Játék az egész, néha érzelmekből, néha csak heccből, néha részeg mámorban, néha mert egyszerűen nincs más lehetőség, néha kényszerből.Néha pedig úgy mint mi: dacból, bosszúból.
A szálloda negédes recepciósával normál körülmények között még talán flörtölni is leállnék, ahogy tettem már annyi alkalommal, amikor errefelé jártam. Csak mert jó volt, csak mert megtehettem. Most viszont kifejezetten felbasz a negédes hanghordozása. Az jut eszembe, hogy átnyúlnék a  pulton és nemes egyszerűséggel pofán csapnám, csak kussoljon már, engedjen, hogy felmenjünk a lakosztályba. Nem akarok erről az egészről beszélni.
- Óóóóó csak holnap is ilyen szerencsésnek gondold majd magad, édesem!- hagyom, hogy belém karoljon, hagyom, hogy az eszementül idióta színjátékát végigvigye a recepcióssal, és még egy mondattal én is hozzájárulok, hozzá hasonlóan pofátlanul csípős éllel a hangomban.
Amíg a hordár a csomagokkal szerencsétlenkedik, én magam az ablakhoz sétálok, és nekik háttal bámulok kifelé a vegasi éjszakába. Hogy is mondta legutóbb? Mintha valaki fényeket hányt volna a világba, amikor Vegas felett járt. Ragyogó és káprázatos, bár talán senki nem sejti mennyi drámát, és mennyi fájdalmat hordoz magában ez a ragyogás. Vegasban nem csak a szerelem és a szerencse forgandó, hanem bizony minden más is.
Az ajtó diszkrét kattanására lassan fordulok meg, éppen akkor amikor Lucian is visszasétál, és beszélni kezd.Nézem azt is, ahogy a csomagokhoz sétál és matatni kezd, láthatóan keres valamit. Némán figyelem, nem szólok semmit. Mégis mit mondjak? Hogy kurvára fogja már be? Hogy magunk vagyunk, már nem kell a színjáték. Magam előtt, a mellkasomon összefonva a karom, érdeklődőn fut a szemöldököm a magasba, a fejem félrebillen, és csodálkozva szemlélem az előkerült bársonydobozt, mellé pedig hallgatom amit mond.Fordul velem a világ, amikor kinyitja, és ott lapul benne egy csodaszép ékszer. Három sor arany, a gyomromba ököllel vág az érzelem, ébredésre szólít….három, ahogy a szerelmünk megszületett egykor. Megismerni, megkapni, megszeretni. Középen a gyémánt lehetett volna a pecsét, az összetartó kohézió: az őszinteség. Ez az amit én bemocskoltam. Nem érdemlem meg. Ez zakatol a fejemben.
Egykor elfogadtam volna. Szemrebbenés és gondolkodás nélkül hagytam volna, hogy az ujjamra húzza, hiszen bolondulok a szép ékszerekért, a drága holmikért. Olyasmi ez amire az ember mindig vágyakozik, de most eljutottam arra a pontra, hogy nem kell. Ilyen áron nem.
Közelebb lépek hozzá. Még mindig ott áll, kezében előre nyújtva a dobozt, mint egy reményvesztett bolond kisgyerek, aki nem akarja elhinni, hogy elveszített valamit, amiről mindig azt hitte csak az övé lesz majd. És most próbálja visszakapni….vagy legalább valami reményt arra, hogy talán az övé lesz. De hiszen mindig is az övé volt, és marad is….csak már nem úgy.Az a gondolat már elúszott.
Kinyújtom felé a kezeimet, és az egyikkel a tenyere után nyúlok, a másikkal a másik keze után, hogy visszazárjam a doboz fedelét, és a kezeit a mellkasa felé mozdítsam. Elutasító tett. Nem azért mert nem akarom, hanem mert méltatlan lenne.Hozzá. Hozzám. Kettőnkhöz. Akik lehettünk volna.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt el fogom fogadni? Ugye nem gondolod komolyan,hogy funkciót vált? Ez nem….Lucian az isten verjen meg !Ez nem olyasmi mint egy műbroki, ami jó önkielégíteni, meg jó vele kávét is kavargatni ha éppen nincs kéznél más! Na az funkcióváltás! De ez….- ingerülten túrok a hajamba, a hangom remeg és dühös vagyok.Eltolom magam tőle, és hevesen gesztikulálva úgy kezdek mászkálni a szobában, mint egy kétségbeesett vadállat aki most döbbent rá, hogy bár  a ketrecet ugyan ő akarta, de nem számolt azzal, hogy az rá is tud záródni. Örökre.
- Nem….ezt így nem…ezt nem lehet!- magyarázom hol rá nézek, hol meg az üres szobának beszélek. Miért kellett elővenni azt az istenverte gyűrűt? Megtette volna valami pár centes bizsu is. Ehhez a színjátékhoz jobban passzolt volna. Most azonban abban a pillanatban, hogy megláttam az ékszert elbizonytalanodtam. Mindenben amit és ahogyan akartam.Hirtelen pördülök meg és a tekintetem még mindig szikrázva ragyog. De nem a düh, sokkal inkább a kétségbeesés miatt. Hogy jutottam el eddig? Hogy jutottam el addig, hogy egy férfi aki a saját világát körém álmodja, akinek a jövőjében én vagyok a meghatározó most kétségbeesetten próbál egy agyament elképzelésem részesévé válni, miközben a szíve óráról óráról olvad szét, akár a tűzbe vetett papírmasé.
Abbahagyom a mászkálást, és a sehova nem vezető, értelmetlen szavak összevissza mantrázását, és lerogyok az egyik vörös bársonnyal bevont kanapéra. Összeszakadva, kétségbeesve lógatom lefelé a kezeim. Felemelem a fejem és felnézek rá. Mint egy csodákban csalódott álmodozó.
- Sosem adtam esélyt hogy megérts. Sosem magyaráztam el semmit, csak megköveteltem tőled, hogy megérts, hogy elfogadj. Szótlanul és kérdések nélkül. És most tessék! Itt vagyunk! Még elvenni is hajlandó vagy!- forgatom körbe a fejem, cinikus hangon, kétségbeesve nevetem el magam, de ez a nevetés sokkal inkább sírásba hajló, semmint az öröm vagy a tréfa lenne a mozgatórugója.
- És még mindig nem kérdezel, nem akarod megtudni az okát.Némán és beletörődve fogadod el, mert nekem fontos. Miközben te….beledöglesz.- ejtem ki a szavakat, súlyosan hajítva kettőnk közé.Megrázom a fejem, miközben lehajtom és a míves, intarziás parkettát bámulom, melyen a halovány fények játékosan torz árnyékot vetnek.Újra felpillantok rá.Eddig olyan biztos voltam mindenben, és még mindig biztos vagyok. Végig akarom csinálni, csak nem ilyen áron. Mert ebbe én is beledöglök.
- Nem kell, hogy tényleg elvegyél.Úgy nem, hogy esélyt sem adtam igazán dönteni. Ha érdekel, ha valóban érdekel, akkor elmesélem. Elmondom hogyan jutottam eddig, hogy miért ilyen fontos nekem ez az egész.Aztán itt töltjük az éjszakát, és hazautazunk New York-ba. Három hét múlva pedig eldöntöd, hogy velem tartasz arra az eljegyzési bankettre. Úgy, ahogy szeretnél. És ígérem az volt az utolsó kérésem feléd.- csuklik a hangom….bassza meg! Már megint!Nem kérek bocsánatot, nem mondom, hogy sajnálom. Az ember vállalja a tetteinek a következményeit. Én súlyos árat fizetek.Megéri vajon?

Szókimondó szövegezés


Úgy érzem megrekedtünk egy olyan úton, amelyen éppen csak elindultunk, és úgy hittük tökéletesen ellágyul a horizont a távolban, mely csak kettőnket vár. Én hittem abban, hogy elég erős leszek levetkőzni az eszement büszkeségemet, ő pedig képes lesz ezt türelemmel végigvárni. Mert ez nem fog egyik napról a másikra végbe menni. Igaz, azt sem hittem volna, hogy egyetlen hetet, de még egy kurva napot sem fogok tudni kibírni, holott életem álmát készült éppen valóra váltani. Hogy a lelkét gyémánt finomságú porrá zúztam, azt már akkor érzem, amikor a repülőn Vegas felé tartva olyan veszett távolság feszül meg kettőnk között, hogy egy másképp vett levegő képes lenne robbantani az alattunk ketyegő bombát. Úgy tűnik, ekkor még képesek vagyunk uralkodni magunkon. De hát miért is ne menne ez nekünk, hiszen mindketten tökéletessé fejlesztettük életünk során a színjátékot, és egy mosoly mögé is el tudjuk rejteni, sőt talán még fokozni is képesek vagyunk a jókedvet, holott odabent éppen a romok fölött ordítunk.
Ez már az a szint, amikor szavakkal nem lehet megbánni, de tulajdonképpen tettekkel sem. Itt már túl sok a veszteség, túl nagy a fájdalom. Úgy érzem visszafordíthatatlanul tönkrebasztam valamit, az egyetlen olyan lehetőségemet, amely esélyt adott végre felszabadulnom. Olyan sokszor próbált eljutni hozzám, olyan sokszor próbált megérteni, kapaszkodott belém, szinte könyörögve sóhajtott a bőre az enyémre, a lehelete a nyakam felett a csókokba olvadva kérlelt, hogy ne őrizzem tovább a sebeimet, ne kapaszkodjak azokba a tüskékbe, és szúrjam még jobban magamba, amelyek már így is elég sok fájdalmat okoztak.Csak el kellene engedni a múltat. Olyan nehéz az? Igen….túl nehéz. A súlya a részemmé vált, és egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle, holott már nyilvánvaló, hogy mindaddig amíg ezeket a rám akadt szarokat vonszolom, elmorzsolok minden lehetőséget, amik esélyt adnak kitörni belőle. Egyszerűen át kellene lépni. Ahogy a normális emberek szokták, de túl sok minden van, túl sok minden a múltamból, amely egész egyszerűen a megrekedés börtönébe zár. Nem vagyok ebben jó. A lelkizés nem az én műfajom, és nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet. Egész egyszerűen azért, mert túl régen csináltam hasonlót. Könnyebb volt elmenni valakivel pár órára, megosztani vele az életemből egy kis időszakot akár, amelyben hazudtam magamnak egy kis időre valamiféle önfeledt boldogságot az ágyban. A szexben találtam meg azt ami egy időre képes volt elnyomni bennem azt a fokozatos és egyre erősebb késztetést: akarok valakit! Kell valaki, aki az enyém, akit nem adok a világnak, nem adok senki másnak. Akit birtokolni akarok a lehető legmocskosabbul önző módon. Valaki, akinek én vagyok, akinek megadok magamból mindent, akitől azt akarom, hogy pusztítsa el bennem ezt az egoista picsát, aki emelje fel onnan mélyről azt a félős tekintetű, állandó szeretetre és figyelemre szomjazó kislányt. Találjon rám. Mintha elrejtőztem volna a tudatom legmélyére, egy olyan helyre ahol nem bukkanhatnak rám. Lucian áttörte a falaimat, ott volt előttem, csak annyit kellett volna tennem, hogy a kitárt ajtón túl felém nyújtott kezét megragadom. Ám én helyette kibaszottul hangosan és látványosan csaptam rá az ajtót. Bezártam, és most ott állok, tehetetlenül és értetlenül pislogva, hogy bezzeg megint egyedül maradtam. Blanche hát bazd már meg, te akartad, te csináltad! Volt választásom? Hogyne lett volna! Mindig van. A kérdés, hogy képes vagyok egyszer végre az életben fontossági sorrendet állítani, vagy továbbra is a múltam fájdalmas emlékeibe kapaszkodom, és úgy hiszem megváltást hoz nekem bármiféle bosszú?Jelenleg még mindig ebben ringatom magam, bár már egyre kevésbé vagyok biztos a dolgomban. Nem feltétlenül az az oka, ahogy most csendesen, szinte egymáshoz sem szólva, egymáshoz sem érve érkezünk meg Vegasba, és én még talán soha nem szomjaztam a büszkeségemen túl ennyire a közelségére.Bele akarok veszni, el akarok hullani ezzel a rohadt nagy egoizmusommal és önhittségemmel együtt. Azt akarom, hogy egyszer végre az életben valaki rázza össze az ezerfelé keringő lélekszilánkjaimat, pakolja helyre az önbecsülésemet, és hitesse el velem, hogy mindenféle bosszú nélkül is érek valamit. Sőt talán anélkül érek a legtöbbet. Én azonban nem tudom elengedni.
Akkor sem, amikor még mindig csak egymás mellett állunk a liftben, és a kezem úgy mozdítanám, hogy egy másodpercre a kézfejéhez érjek. Helyette csak a gondolat marad meg bennem, meg egy apró mozdulat, amivel közelebb jutok hozzá, de nem érintem meg.Átnéz rajtam. Azt hiszem abban a pillanatban, hogy döntésre kényszerítettem elveszítettem. Mintha soha nem létezett volna a remény arra, hogy valaha képesek legyünk normális kapcsolatra egymással. Mintha soha nem létezett volna annak a lehetősége kettőnk között, hogy ez több legyen szimpla heti kettő vagy három alkalmas egészségügyi dugásnál.Miért hittük, hogy mégis? Mert volt egy pillanat az időben, egy rövidke de annál erősebb amelyben láttunk erre realitást. És miért kapaszkodtunk bele annyira? Mert mindketten olyan kibaszottul vágytunk rá. Akartunk kelleni valakinek, akartunk egy biztos menedéket, egy csöppnyi időre megnyugodni, hinni a boldogságban, a szerelemben, mindenben, amit éveken át köptünk szembe. A félelem görcsössé tett, a szex felszabadított, a szerelem megőrjített, és ebben az őrületben, azt hiszem elfogytunk, elolvadtunk. Én pedig az utolsó lehetőséget is elvettem arra, hogy az a bolond álom, ami abban a pillanatnyi időben a felszínre ömlött valaha valósággá váljon. Hogy ő meg én….hogy MI KETTEN…a világ meg bekaphatja, torokra, mi bármit megtehetünk, hiszen ez a szerelem olyan erőssé válik, hogy hegyeket mozgat, óceánokat korbácsol, szelet vet, és kősziklaként mered a mennyek felé. Összekulcsolt ujjaink mögött az univerzum, és benne eggyé válva Ő meg Én.
Most csak az üresség van, és a szavai, melyeket felém intéz immáron a vegasi hotel szobájában. Csak hallgatom, és az első másodpercben az arcába akarnék üvölteni, hogy hagyja abba…..nem akarok már semmit, kurvára semmit nem akarok, el akarok menni, haza, elbújni, és felejteni ezt az egészet. Leszarok már mindent, nem érdekel az esküvő sem. Lehet, hogy már ő sem? A nihil úgy borul rám mint kéretlen kényszerzubbony.Levetném, de nem tudom hogyan kell. Mert nem is lehet.
Az első reakcióm a méltatlankodás, a kiborulás, a szavak erőteljes szinte kiszakadó odavágása gondolkodás nélkül. Ahogy mindig szoktam, mert sosem érdekelnek a következmények. Most sem kellene, hogy érdekeljen, hiszen akinek nincs már mit veszíteni az nem mindegy mikor múlik ki? Mégis másképp reagálok. A düh megmarad, ám valamiféle kétségbeesett menekülni vágyással párosul. Kihátrálni akarnék, talán el is futnék ha kicsit több lenne bennem az erő, ami most elhagyott. Ideges és szinte már hisztérikus pótcselekvésekkel igyekszem tompítani a bennem dúló vihart, egyelőre nem sok sikerrel. Hát ennyire nem érti? Tényleg ennyire nem? Tényleg. De miért is kellene értenie, mikor gyakorlatilag semmit, még csak minimális szinten sem magyaráztam el neki.
A dörmögésére egy pillanatra megtorpanok. Szótlanul meredek rá, a kezem felemelem, a jobb kezem mutatóujja élesre állított fegyverként mered felé, még néhányszor előre is szúrok felé vele a levegőben. Orrlyukamon szuszogva szívom be, majd engedem ki a levegőt, a tekintetem veszett szikrákat szór felé. Az egész testtartásom azt tükrözi, hogy jelen pillanatban ha tekintettel ölni lehetne, akkor Lucian gyakorlatilag már legalább négyszer meghalt volna alig egy percen belül. A haragomat, ezt a fékezhetetlen dühöt azonban elsősorban a tehetetlenség szüli….mert menekülni akarok abból a helyzetből amit gyakorlatilag én magam okoztam. De mindig is ezt csináltam. Felkavartam az állóvizet magam körül, majd elegánsan, vagy kevésbé elegánsan egész egyszerűen elfutottam. Most azonban nem tudok. Nem azért mert más lennék mint korábban, hanem egész egyszerűen azért, mert képtelen vagyok. Mindennel együtt ami történik, mindennel, amit éppen csinálok, vagy ahogy éppen elbaszom a dolgokat, még mindig ő a világom közepe, még mindig rá vágyom mindennél jobban, noha tudom,hogy az újabb és újabb percekkel egyre távolabb taszítom magamtól. Már szinte nem is érzem a törődő gondolatainak lélektámasztó simogatását. Hol vagy bébi, tényleg én csinálom ezt veled? Ki más?
Összeroskadok. Nem, valóban nem fog semmin változtatni, bármit is mondok. Talán csak én akarom megadni neki. Amit tulajdonképpen már a legelején meg kellett volna. Már Hawaii előtt, már az első komoly vacsorán….tulajdonképpen minden normális ember őszintén megy bele egy kapcsolatba, csak én cipelem magammal ezt a sok szart, mint valami rám égetett stigmát.
Felpillantok rá, amikor beszélni kezd.Onnan lentről. Összetörve és megsemmisülten fogadom a szavait. Nem mondom, hogy igaza van, és bassza meg, akkor sem fogom azt mondani, hogy sajnálom….még sosem mondtam senkinek…egyszer kivéve. Akkor is mi lett a vége? Ott döglöttem meg először igazán. A szívem bánta meg a szüzességem.
- Nem ilyen egyszerű az egész….-rázom meg a fejem, amikor egy pillanatra elhallgat, a nevetésének a visszhangja ott marad kettőnk között. Lance nevének említésére most én kapom fel a fejem.
- Lance nős. A férjem húgát vette el. Bár nem hiszem, hogy lényeges, hacsak abból a szempontból nem, hogy miatta lett vége a házasságomnak. Papíron. Illetve ő volt az az utolsó csepp.- szólalok meg rekedten, meg is vonva a vállamat, mintegy mellékesen, mert őszintén szólva az egész már nem is érdekes.
Amint kényelembe helyezi magát, kezét  a karfán pihentetve, várva, hogy beszélni kezdjek, én ezzel egyidőben lerúgom a lábaimról a cipőimet, és immáron mezítláb állok fel a kanapéról.Újra sétálni kezdek. Zavarodott vagyok, kicsit talán még mindig félek. Miért félek a kurva életbe már? Ettől újabb és más alkalom nem lesz beszélni.Hát gyerünk! Csak bele a képébe, őszintén, hogy miért akartam, hogy elvegyen.Az igazságot beismerni még nekem is fájdalmas….vagy legalábbis olyan, mintha a messzi múltban kellene keresnem aki egykor voltam, aki lehettem volna, ha nem baszom el ezzel a házassággal végérvényesen.
Újra csak járkálni kezdek. A szoba mintha kicsi lenne ahhoz, ahogy éppen próbálom áttörni gondolatban a falait. Kevés a levegő. Megfulladok.Ismerd már be Blan, mondd már ki volt az a kicsi lány egykor!Megállok egy pillanatra, a hátam a falnak vetem, a fejem felszegem. A büszke tartás egy törött szárnyú madarat rejt.
- Tervezett gyerek voltam. Szó szerint tervezett. Akit papíron elképzeltek, és aki semmiben sem felelt meg a várakozásoknak. Pufók voltam, állandóan koszos, játszani akartam, de a nyakamba akasztottak temérdek külön dolgot….dobozba zártak, miközben én Rosemary nénikémet csodáltam, aki szabad volt. Olyan akartam lenni mint ő. Falni az életet….nagy kanállal. Annyiszor és annyira szeretni akartam, hogy szinte bármit megtettem egy csöppnyi figyelemért. És hiába jöttem rá később, hogy szeretni valakit a legnagyobb átbaszás az élettől, mert jól kifoszt és otthagy magadra, mégis folyamatosan ezt akartam. Valamit ami csak az enyém…világot, ami csak az enyém….egy embert aki tényleg és teljesen az enyém.A teste, a lelke, a gondolatai, az egész világa. Ezt kerestem egész életemben, és mivel nem találtam, hát a pillanatokból szipkáztam és loptam el ami jó. Csak a jót. Csak az kellett.És ezt olyan régóta csinálom, hogy már nem tudom hogyan kell másképp.- rázom meg a fejem, és hagyom, hogy ernyedjen a tartásom, végül eltolom magam a faltól és mély lélegzetet véve újra sétálni kezdek. Egyre inkább érzem, hogy a kimondott szavak felzabálják körülöttem a teret. Minden amit most elé terítek, az a vegytiszta valóság, a legőszintébb mondatok, amelyek csak elhagyták a számat.
- Az elmúlt tíz év méregként kering bennem, és minden nappal csak arra vágyom, hogy kilökjem magamból. Hogy végre lezárjam. Nem….nem azért akartam veled menni arra a kibaszott partira mert a pénzeddel akartam villogni, és nagyjából kurvára nem érdekelt milyen gyűrű lett volna az ujjamon. Leszarom, érted?- meredek rá, megint megtorpanva egy pillanatra, majd folytatom a mászkálást. Nem nézek rá. Nem merek, nem akarok.
- Azért akartam, hogy elvegyél, mert érezni akartam….azt az érzést…azt a semmihez sem fogható érzést, hogy valaki az enyém. Mindenhogy. És őszintén. De nem…én nem tudom hogyan kell ezt másképp csinálni. Én csak így tudom. Bosszú? Igen az. De nem miattuk, hanem a múlt miatt.És azért, hogy ezt le tudjam zárni, mindent fel kellett áldoznom.Nem a bosszú miatt akartam, hogy elvegyél. Hanem magam miatt.- mutatok magamra megtorpanva megint és egyenesen rámeredve. Remeg a hangom, de már nem a harag miatt, hanem a kimondott szavak miatt.Nem akartam neki elmondani, nem akartam….nem akartam, hogy a valóságot meglássa.Elég lett volna ha én tudom. De ezzel tartoztam neki.
Csak állok és nézem őt, aztán hirtelen megpördülök.. Mint mindig most is menekülőre fogom a dolgot. A saját kimondott szavaim elől, minden elől….előle is.Mit akarhatnék még? Hiszen már minden mindegy.Felkapom a kézitáskámat a komódról, és az ajtót feltépve majd magam után becsapva rohanni kezdek a liftek felé. Még az sem tűnik fel, hogy harisnyában, cipő nélkül vagyok. A hajam csapzottan omlik a vállamra, az arcom piros, közel vagyok egy kibukni kész hisztérikus zokogáshoz. A lifthez érve annak gombját kezdem nyomogatni, és mivel nem érkezik meg fél másodpercen belül, hát még erősebben még gyorsabban nyomom, hátha azzal ugyan meggyorsítom az érkezését.
Hova tartok? Fogalmam sincs,azt hiszem a bárba.Ingerülten rúgok bele a liftajtóba, ami kongva, bongva visszhangozza át a folyosót.
- A kurva életbe! BASZÓÓÓÓDJ MÁR MEG, HOL A PICSÁBA VAN AZ A KURVA LIFT!- szinte egy levegővel, egyre erősödő hangerővel ordítom, végül egész egyszerűen szabadon engedem azt a mélyről feltörő, fájó sírást, amit már a repülőn is kellett volna.Elvesztettem.Mindent!  

Szókimondó szövegezés


- Szereted?
- Mindennél jobban. Elmondani is képtelen lennék. Szétfeszít az érzés, úgy érzem minden nap legalább ezerszer pusztulok bele az érzésbe. Sosem volt még ilyen.Megbolondít a gondolat, hogy nélküle teljen el akár egyetlen másodperc is….
- Mit szeretsz benne?
- Mit nem? Mindent. Még azt is szeretem benne, hogy néha pofán tudnám csapni annyira kiborít.
- Szóval tényleg szereted….
- Levegőt venni is fájdalmas nélküle….
- Ez azt jelenti, hogy nem dugunk többet?
- Lance bazdmeg, látom értetted a lényeget. Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy nem tudom mit csináljak.
- Mit akarsz csinálni?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kurva rosszkor jött ez az egész. Miért nem tudott Benton csak egy hónapot várni? Vagy egyáltalán, miért vetette fel, hogy elmehetnék? Tudod, hogy ez nekem felér egy status quo-val!
- Engedd el!
- Nem tudom….te is tudod, hogy erre képtelen lennék.
- És mi lesz ha nemet mond?
- Fogalmam sincs. Inkább attól félek mi lesz ha mégis igent, és ennek milyen ára lesz. Sosem rettegtem még ennyire, Lance.
- Ha gondolod még mindig átmehetek….
- Jesszus, menthetetlen vagy!

Próbált azt hiszem felvidítani, vagy legalább úgy tenni, mintha lelki támaszt adhatna, de azt hiszem már akkor, két nappal a hawaii út előtt tudtam, hogy bármit is teszek a vége úgyis az lesz, hogy belebukom. Pedig jól akartam csinálni. Akkor, az első este a parton, amikor a lemenő nap utolsó sugarait is úgy bámultuk, mint valami csodára váró gyerekek, eljátszottam a gondolattal, hogy megfogadom Lance velős, de azt hiszem lényegre törő mondatát: “Engedd el!” Azt kellett volna. Fel sem vetni, el sem mondani neki, hogy mi jár a fejemben, vagy egyáltalán hova kell majd mennem hetek múltán. Tulajdonképpen még viccesen fel is vethettem volna neki, hogy jöjjön el, tegyünk úgy mintha megjártuk volna Vegast, kamu gyűrű, kamu házasság, ugyan ki jött volna rá? Nem tudom honnan jött a gondolat, hogy élesben akarom. Úgy hittem majd jó heccnek gondolja, ahogy elsőre is tűnt.Egy dologgal nem számoltam, pedig nagyon kellett volna: az érzésekkel. Az igaziakkal, amit én váltottam ki belőle, amit én hoztam a felszínre, én birtokoltam, és amiért felelősséggel tartoztam.Dacosan próbálok védekezni azóta, hogy elindultunk, majd a repülőn a csend borult rám, mely egészen addig tartott, amíg a szobába nem léptünk. Vegas pompája most keserű volt és könyörtelenül rideg. Imádtam ezt a várost. Minden mocskával és gyönyörével együtt, számtalan csodálatos és pokoli napot és éjjelt köszönhetek neki, számtalan mámoros hajnalt, észvesztett derengést. De hogy itt bukjam el a szerelmet, azt soha nem hittem volna. Pedig úgy tűnik, hogy szakad a part, én pedig a mélybe zuhanok. A kezem hiába mar az ég felé, csupán árnyékát szorítom annak ami egykor az enyém volt: Lucian minden gondolatát, az érzést, ami beterített, átformált. Az övé lett mindenem, és most üresen tátongok csak a szakadék felett, toprongyos szar lélekkel. Nem akarom elhinni, hogy valami ennyire pokoli módon fájhat. Nem akarom elhinni, hogy már hiába is próbálok visszakapaszkodni, még utolsó morzsáit megragadni valaminek, ami a múltban veszett el darabjaira hullva. Szilánkjai egy el sem kezdődött, esélyét veszített szerelemnek.
Fájdalmas volt látni a vonásait, tétován mozduló alakját, mintha ő is keresné még a helyét ebben az egészben, mintha tán nem hinné el, hogy ez a valóság. Nem lehet ez….nem ölhetjük meg egymásban azt a jót, amit mi hoztunk felszínre. Mi együtt vagyunk gyönyörűek, mi együtt emelkedünk a világ fölé, két gyönyörű, veszett szív, összeolvadva egyetlen dobbanásban. A kettőnkében.
A gyűrű felbukkanásáig szentül meg vagyok róla győződve, hogy amit tenni akartam, abban van ráció, van rá ésszerű magyarázat, és másképp képtelen lennék magam mögött hagyni a múltat. Ahogy pattan a doboz, és a szemeim elé kerül a csodás ékszer, megértem, hogy mindaz amit eddig igazinak, és tévedhetetlennek hittem, ezen apró kis szépség ragyogásában válik semmivé. Úgy porlasztotta el minden önbizalmam, minden önhitt érzésem, minden nagyképű faszságomat, amivel a saját ésszerűtlenségemet próbáltam megmagyarázni, hogy tulajdonképpen nem csinált mást, csak ajándékot akart nekem adni.
Nem feleségül akart venni vele, hanem elmondani, kézzelfoghatóvá tenni azt amit nem tud szavakkal elmondani: hozzám akar tartozni. Ehhez pedig nem lenne szükség semmi másra, csak elfogadjam azt amit adni akar. De képtelen vagyok megszentségteleníteni az érzést. Képtelen vagyok még jobban belegázolni a lelkébe azzal, hogy egy hazugságban fogant frigy jelképeként használnám azt, amit ő a szívéből adott volna nekem.
Fullasztóan kicsi lesz a világ körülöttem. Igyekszem neki elmagyarázni mindazt ami történik most bennem, de azt hiszem nem csak a szavaim nem jönnek felszínre, hanem a fejemben sem tudom egybe összerakni. Ott belül csak az önvád éled fel, a saját magam iránt felébredt gyűlölet, hogy mégis hogy a jó büdös francba tudtam ezt ennyire elszúrni? És amikor még menteni lehetett volna, miért ragaszkodtam olyan csökönyösen a baromságaimhoz?
Aztán beszélni kezdek. Dühösen, szinte magamból kikelve, de tudom, már akkor amikor elkezdem, hogy nem őt, sokkal inkább magamat akarom meggyőzni arról, hogy mindaz amit tettem és ahogy tettem azért történt, hogy én érezzem magam jobban….én …..én….én. Az önzőséget egy olyan szintre emelem, amelyre itt és most nincs bocsánat. Hát nem látom, hogy még mindig itt van velem? Hogy még mindig arra vár, hogy kimondjam, legalább kimondjam, hogy sajnálom? Hogy annyira szeret, hogy talán időtlenül itt tudna velem lenni, csak nézni engem, csendben és némán hallgatni a rengeteg önámító érvelést, holott tudja, ahogy én is tudom, hogy ez a hajó már elment. Bármit is mondok, az már csupán szélbe kiáltott szó. A fájdalom és a vereség elengedése.
Ez az a pillanat, az a tizedmásodperc azt hiszem, amikor rádöbbentem, hogy a lelkemet lecsupaszítottam neki. Őszintén beszélni valamiről, ami ott legbelül van. És ez volt az a pillanat, amikor egyszerre emelkedett fel az iránta érzett szerelem egy olyan fokra, amelyben már csak megégni és meghalni lehet, és ugyanabban a pillanatban ez meg is történt. Úgy szeretni, hogy közben tudom én voltam az egésznek a gyilkosa, szinte megbénít. Menekülnöm kell, mielőtt teljesen kiborulok, hát menekülök is.Lefoszlik rólam a megjátszás, lefoszlik rólam a harag, a düh, az indulat, a helyét pedig a keserűség veszi át. Nem tudom kezelni, ezt képtelen vagyok. A könnyekben testesül meg az önmagam iránt érzett mérhetetlen fájdalom.
Üvölteni tudnék, hát üvöltök is. Ha nem egy emberrel, hát a lifttel, ami nem érkezik meg, hiába hívom. Valahol alant csilingel, majd elindul, csak nem éppen felém. Rohadjon meg! Leroskadok, és a zokogás, meg a levegőtlenség megfojt szinte.
Bénán rezzenek össze, amikor hirtelen megérzek egy kezet a vállamon.Vakon pillantok oldalra, a vöröslő szemeimen át látom meg Luciant. A vonásai szétestek, de még őrzi a józanságát. Rólam ez nem mondható el. Egyetlen csepp alkohol nélkül zuhantam meg. Nem tiltakozom, amikor visszavezet a szoba felé, igaz erőm sincs hozzá. Még azt sem veszem észre, amikor két szoba ajtaja is résnyire nyílik és kíváncsian kukucskálnak ki rajta a vendégek, majd megnyugodva, hogy csupán időleges volt az ingyen műsor vissza is zárják az ajtókat.
Leroskadok, és próbálom szabályosan venni a levegőt.Próbálok észhez térni, és próbálom a fájdalmat csökkenteni. Valaki tudja milyen az amikor a lélek fáj? Mintha görcsbe rándulna az ember emléke, az élete, minden reménye, minden ami valaha jó volt az életében és hirtelen egy láthatatlan kéz röhögve és hörögve dobálná bele a semmibe. Elveszítem magamat és vele együtt azt is ami jó volt. Ami jó lehetett volna.
Lassan emelem fel a fejem, és nézem merre van Lucian. Még mindig mélyeket szusszantok, de már nem ráz a zokogás, a mellkasom erőteljesen emelkedik és süllyed, lassan stabilizálódik a pulzusom is.Hallom ahogy loccsan valami egy pohárban, figyelem, hogy mi mindent öntöget össze. Hm….nyugtatni akar vagy megmérgezni? Bizalmatlanul figyelem, amint megérkezik az itallal elém, és figyelem a kezét ahogy felém nyújtja, majd a tekintetem felvezetem rá és kérdőn billen a fejem enyhén oldalra.
Elveszem a poharat és beleszagolok.Nem csak az íze lehet szar, a szaga sem éppen a legjobb.
- Mintha valaki belehányt volna, megitta volna és újra belehányta.- jegyzem meg rekedt csendességgel fintorogva. Na igen, a végtelen, kiüríthetetlen pohár gusztustalan esete.
- Ugye nem gondolod komo….- nem tudom befejezni, mert rám szól, hogy ne tiltakozzak, hanem igyam meg. Egy fél percig még szemezek az itallal, majd egész egyszerűen nagy levegőt veszek, becsukom a szemeimet - ha nem látom, lehet akkor az íze is kevésbé borzasztó- és egy húzásra leküldöm a borzalmat. Nem megy rögtön lenyelni, még tartogatom, még próbálom szoktatni magamat az “élményhez” végül engedem, hogy leguruljon a torkomon.
Levegő kifúj. Aztabüdöskurvaélet ez kegyetlen szar!Még mindig csukva a szemeim, összeszorított ajkaim mögött igyekszem megszokni az ízt. Nem sok sikerrel.
Lucian kérdésére csak a fejem rázom, aztán bólogatok, aztán megint a fejem rázom. Végül kinyitom a szemeimet, és veszek egy mély lélegzetet. Azzal küzdöttem ennyit, hogy nem jöjjön vissza amit megittam. Viszont annyira szar volt, hogy közben elterelte a figyelmem másról. Jobb lett.Legalábbis testben mindenképp.Lélekben romokban hevertem.
Kezem a kezei között, és miközben beszélni kezd a tekintetem ott tartom. Az egymásba fonódó ujjainkon. Finoman meg is mozdítom a mutatóujjam, hogy a kézfejét egyetlen tized másodpercre végigsimítsam vele. Egyszerűen kell ez a mozdulat, ez az apró gesztus, amely talán leheletnyit ki tudja fejezni, hogy milyen háború dúl most bennem.
Felpillantok rá valahol a mondandója közepén, és amikor feláll, nyúlnék utána, de csak gondolatban. Hagyom lehullani a kezemet.Úgy távolodik el tőlem, mintha soha össze se tartoztunk volna. Nem szabad lett volna ezeket az érzéseket szabadon engedni. Tán jobb volt, amikor még néha csak dugni jártunk össze. Akkor boldogok voltunk. Vagy annak hittük magunkat. Törvényszerű volt, hogy egymásba szeressünk? Legalább annyira, ahogyan a szélnek törvényszerű megkapaszkodni a felhőkön, ahogyan a nap sugarának törvényszerű átsimítani a hegyormokat, ahogyan a fáknak a kapaszkodni a földbe, ahogy az évszakoknak egymás után múlni örök körforgásaként az életnek. Ez a szerelem kikerülhetetlen volt, és talán attól olyan fájdalmas, hogy nem tudjuk miképpen kezeljük. Pontosabban én nem tudom.
Szavai, a kérése átúszik a csenden, amelyet én markolok kitartóan, és nem szólok közbe amíg beszél. Akkor sem, amikor nekem háttal állva csak kifelé bámul az éjszakába. Eltelik egy fél perc, még mindig mozdulatlanul, megfeszülve, nekem háttal áll a válaszomra várva. Lassan emelkedem fel ültömből és mögé sétálok. Nem ölelem át, nem karolom át a derekát és tenyerem a mellkasára simítom, ahogy tenném. Ahogy oly sokszor tettem, amikor a penthouse-ban hajnalban néztük az alattunk elterülő várost. Kócosan, kimerülten és elégedett boldogsággal. Most itt a világ legragyogóbb városa a lábunk alatt, mi pedig sosem voltunk még ilyen távol egymástól. A fizikai közelség nem pótolhatja, de ha nem érhetek hozzá, azt nem bírnám ki. Homlokom a hátának támasztom és jobbra, balra forgatom a fejem, lehunyt szemmel élvezem ki ezt az egészet.
- Az a férfi vagy, akit szeretni tudok. Mindig is az voltál. Hogy ebben pokoli szar vagyok, az már az én hibám. Nem vagyok elég jó, nem tudok elég jó lenni. Mindent elbaszok, amióta csak belekezdtünk ebbe az egészbe. De egy dolgot nem fogok elbaszni: nem fogom elvenni a szabad döntésed jogát, és tiszteletben akarom tartani, ahogy te is teszed velem.Nem kell eljönnöd velem, ha nem szeretnél.De egyet megígérhetek. Le fogom zárni a múltamat. Akárhogy is, de le fogom. És nem fogok hátranézni többé.- magyarázom neki egyszerűen, tisztán és visszafogottan.
- Nem kell, hogy végigcsináld velem. Csak várj meg! Várd meg, hogy átléphessek a múlton. Mert nélküled….nélküled nem megy.Kellesz nekem!- fejezem be végül és ez az egy mondat azt hiszem őszintébben csengett most tőlem, mint amikor vágytól és kéjtől túlfűtötten oly sokszor és szinte átszellemülten nyögtem a bőrére.
- Nem tudlak elengedni….ezt ne kérd tőlem!- teszem még hozzá, miközben még mindig a hátának támasztom a fejem, és ingatom jobbra majd balra.Érzem ahogy veszi a levegőt, hallom a szívverését.Hogyan tovább?

Szókimondó szövegezés


Darabokban születünk. Széthullott értékeinket próbáljuk menteni ahogy telik velünk az élet, miközben megtanuljuk elfogadni magunkat, és a szilánkokat, melyeket nehezen, néha kínkeserves tapasztalatok árán szerzünk meg, egésszé kovácsoljuk. Életünk első negyedszázadának végére elérjük, hogy egyben legyen. Úgy, hogy oda tudjuk ajándékozni valakinek. Lehet még kissé sérült, lehet nem tökéletes, lehet látszanak a forradások és a sebek, melyek rajta estek, de a miénk. Ez a lélek, a szív, az érzéseket őrző szelence, a legféltettebb kincsünk, mit néha nem akarunk megmutatni. Meglehet senkit nem találunk rá méltónak, meglehet, hogy több csorba esett rajta, meglehet azt hisszük valójában értéktelen kacat.Lehet meg sem érdemeljük, hogy legyen.Kinek kellene egy ilyen vacak? A végére már el is hisszük, hogy ez így van, és nem tűnik fel, hogy igazából már el is felejtettük, hogy egyáltalán létezik. Egy idő után elhisszük, hogy nincs is lelkünk.
Következetes voltam, ha munkáról volt szó, következetes voltam, ha bármit meg kellett szervezni, következetes voltam abban, hogy kit és mennyire engedek közel magamhoz, és következetes voltam abban, hogy az életben amit el akarok érni, azért bármilyen árat képes vagyok megfizetni. Amíg elhittem magamról, hogy nincs lelkem, és elhittem, hogy nincs miben kárt tenni, addig nem is okozott ez problémát. Úgy érzem azonban, hogy mióta hagytam, hogy végre a felszínre kerüljön minden ami én vagyok, minden akit idáig olyan kitartóan rejtegettem, már semmiben nem tudok következetes lenni. Törvényszerű volt az összeomlás, és annak felismerése, hogy az, akit a világnak mutatni akarok magamból, az valójában nem én vagyok. Egy kép, egy báb, egy szerep, amit könnyebb volt eljátszani. Hihető alakítás volt, szó se róla. Csakhogy mindeközben minden semmivé vált körülöttem. Pernyévé foszlott életemben az egyetlen híd pedig közelebb volt mint gondolnám, rajta túl egy olyan világ vár, ahol végre felszabadulhatnék, ahol végre önmagam lehetnék. Lucian újjáteremtett. Minden elbaszott hibámmal együtt, minden múltbeli gyötrődésemmel, a tüskéimmel, melyek már belefúródtak életem véráramába, és képtelen lettem volna egyedül megszabadulni tőlük, elfogadta, hogy lassú és keserves lesz az út velem, de mégis kellett neki. Meg sem érdemlem bassza meg!
A folyosó, melyen át menekülni vágynék, szépen lassan elnyel, a könnyeimmel a semmire nem való és leginkább saját magam által generált sértettségemmel együtt.Elborul a testem, a lelkem, a kétségbeesett vergődésemben elcsukló szavaimba fullad a zokogásom. Nem vagyok más csak egy kiszolgáltatott nő, aki most ismeri fel, hogy mennyire védtelen valójában. Omlik és foszlik az álarc, hogy mire Lucian rám talál és visszavezet a szobába már csak egy megsemmisült dobogó szív vagyok. Önmagam torz és lassan felismerhetetlen mása.Nem szólalok meg. A szavaim értelmetlenek lennének, ahogy védekezni is hasztalan. Ebben az egészben én voltam egyedül aki hibázott, és abban sem vagyok már biztos, hogy bármit meg lehet mentetni. Jogom sincs hozzá. Abban a pillanatban elveszítettem, amikor olyasmire akartam kényszeríteni, amelyért én magam alaphelyzetben is  képen röhögtem volna, csak éppen előtte köpök egyet mellé.
Hagynom kellene talán elmenni, de nem az önzésem ami visszatartja, sokkal inkább a lélegzetem, amelyet nélküle fájdalmasan veszek. Ez a kis távolság is, melyet felvesz tőlem, a tekintetének megvont fénye, melyben nem fürdőzöm, őrjítő hiány. Szétfeszül a mellkasom, a szívem dobbanása oly halk lesz, olyan érinthetetlenül csendes, mintha már nem is lennék itt.Csak hallgatom őt, szavainak lenyomata elsimuló visszhangként él bennem. Elfogadom mindazt amit kért, és csendes beleegyezésem, a hallgatásom mélységes súlya talán neki is árulkodó lehet. Hűvössége szinte átfeszít az öltönyén, amelynek neki döntöm a fejem.
Hogy botrányt fogok csapni? Most először azt hiszem nem. Ezt akartam. Igen ezt. Megalázni Benton, a mocskos és álszent famíliáját, amelyben nem volt férfi, kinek a fejét ne lehetett volna egy-egy megvillantott combbal, feszesebbre fogott dekoltázzsal elcsavarni. Nők, akik abban lelték örömüket, hogy a másikba törlik méregdrága topánokba bújtatott sonkalábaikat.Abban a családban semmi nem volt igazi a pénzen kívül. A része voltam, de sosem tartoztam közéjük. Anyám egyszer azt mondta, hogy szinte törvényszerű volt, hogy egy napon majd el fogunk válni. Ha tulajdonképpen azt vesszük, hogy törvényszerű volt, hogy folyamatosan félrekefélek, csak mert a férjem számára egy nyugati parton köthető üzlet sikere fontosabb volt annál, hogy együtt ünnepeljük meg a születésnapomat, akkor valóban az volt.Nem bántam meg. Ma is megtenném.
Mikor Lucian újra magamra hagy, csendesen engedem összegörnyedni magam. Olyan vagyok mint azok az ostoba virágok, amelyek a nap fényénél összezárnak, hogy a holdnak fénye legyen, amely pompázatossá, és illatossá varázsolja őket.Ő volt a holdam. Az éjjelekben együtt töltött mámoros órák királya, akivel jó volt fricskát mutatni az erkölcsnek és a polgári lét unalmának. Ő volt az éjszakám, mellette virultam ki. És most mellette zuhanok vissza.Nem mozdulok utána, inkább oldalra fordulva a tekintetem megállapodik az egyik kényelmesnek tűnő fotel félhomályban pihenő sziluettjén, meg a mellette álló asztalkán, amelyen ott van a lezárt fedelű doboz, a gyűrűvel. Végül visszafordulok Lucian felé, és egy ideig mozdulatlanul hallgatom.Eddig sem szóltam és leginkább azért, mert a szavakkal én mindig mindent csak elbaszni vagyok képes. Inkább a csendet választom ezúttal. Legalábbis egy ideig. Halkan loccsan a poharában az ital, amivel párhuzamosan én egy picit összerezzenek, mintha most térnék vissza a hotelszoba valóságába, és a korábban kinézett fotel felé indulok. Lassan leülök, a vállaim közé húzom a nyakam, akár egy menedékre váró kivert kutya. Csak bámulok magam elé. Ölembe ejtett kézzel. Még nem tértem tökéletesen magamhoz a folyosón történtek után, de lassan kezdek levegőhöz jutni, lassan kezdek visszatalálni önmagamhoz. Bár azt hiszem ez már korántsem az az önmagam, aki eddig voltam.
- El fogok menni, ahogy neked is mondtam, ezen a részén nem fogok és nem is akarok….meg persze nem is tudok változtatni.- valóban így van. Bármit is tennék kockára, bárhogyan is alakulna vele a kapcsolatom, addig nem leszek képes normálisan rendezni a jövőmet, amíg a múltam ezen szeletét le nem zártam. Talán pontosan ezért is jutottam ide. Mert olyan kurvára bizonyítani akartam a volt férjemnek, a családjának, mindenkinek aki ismert bennünket, hogy nélkülük is érek valamit. Ahogyan egykor a családomnak akartam bizonyítani, később mindenkinek, aki egy csipetnyit is kételkedett bennem. De végsősoron miért kellene bárkinek bármit bizonyítanom? Hiszen pontosan úgy vagyok jó, ahogy vagyok….ahogy voltam, aki ott lapul a szexista picsa álcája alatt. Atz vagyok én. Hogy eddig hol volt? A darabok alatt, a meglelt szilánkok alatt, amelyeken át Lucian olyan mesteri módon meglátott. Torz volt a tükör, de ő ezt nem hitte el.
- Talán pont az lesz az igazi “botrány”- emelem meg finoman a kezem és macskakörmözök kissé ironikusra sikeredett hangsúllyal magam mellett a levegőben, majd a kezeim megint visszahullanak az ölembe, össze is kulcsolom őket.
-...hogy nem azt kapják amire számítanak tőlem. Talán pont ezért hívtak meg. Talán pont ezt akarják. Nem tudom. De azt igen, hogy nem az a Blanche fog besétálni, akit ők várnak.- hanem az akivé összeomlottam alig egy órája.És aki búcsúzóul kijelenti, hogy lemond a Rosewood névről. Örökre.
- Három hét hosszú idő. Már most hiányzol, pedig még el sem indultunk.- fájdalmas az a féloldalas mosoly, amely megjelenik egy pár másodpercre az arcomon. Talán jobban kellett volna becsülni. Félek elveszítettem, pedig sosem volt az enyém. Egy pillanatra sem. Csak az illúziója annak, hogy milyen az amikor valaki önzetlenül tud szeretni.Aztán bólintok, ahogy ráemelem a tekintetem és őt nézem, függetlenül attól, hogy ő éppen az italával van elfoglalva, vagy ő is rám néz.
- De igazad van. Szükségünk lesz az időre. Mert objektíven csak így fogunk látni.Jelen pillanatban bocsátkozhatnék mindenféle ígéretekbe, de nem teszem. Feleslegesek a nagy szavak, már másnap megbánnám, hogy kimondtam őket. Meg aztán, azok csak szavak, nem igaz?- vonom meg egykedvűen a vállamat. Már így is túl sokszor beszéltem túl hamar. Tőlem szokatlan a csend, de ennek súlya is szokott lenni, mint most is.
Az esküvőt illető kérdésére felszalad a szemöldököm és szinte ösztönösen pillantok magam mellé az asztalkára, ahol még mindig ott pihen az alig egy órája odakerült  egyszerű, hívogatóan szép dobozka.
- Különös, de mindennek ez volt az oka. Ez az ostoba felvetés…- magyarázom először a doboznak, mintha ugyan ő tehetne róla, holott a küldetése az lett volna, hogy megpecsételje a csodálatosnak induló, és valószínű éppen olyan álomszerűen végetérő nyaralásunkat. Hawaii emléke mintha csak egy képzelt és félbeszakított álom lenne, mintha meg sem történt volna. Fagyos a valóság. Vegas melengető luxussal bélelt szobája olyan rideg akár egy jégbarlang. Távoliak azok az érzések amelyek után olyan mohón kapaszkodnék, és amelyek messze vannak most tőlem. Elnyelik a whiskey borostyán cseppjei az ajkai közé feszülve. A csókjaim helyett. Persze ezt is magamnak köszönhetem. Ó Blan, ostorozhatod magad a végtelenségig, a tényeken nem fogsz változtatni. Három hét….de te is tudod, hogy bárhogyan is végződik valami megtört közöttetek, amit nem biztos, hogy újjá lehet építeni. Akkor sem ha hozzámész! De akarom! Nem tudom miért. Nem Vegas miatt….azt leszarom. Elvis, lávmitendör, istenverte fellángolás, giccses kápolna, nászéjszaka a tetőkertben….akarom!Sosem akartam még beledögleni abba, hogy valaki elveszítsek. Bárkit elhagyok, bárkin átlépek. Rajta nem tudok. Ő Lucian, bassza már meg az élet! A férfi akiért képes lennék elpusztítani mindent, az egész univerzumot akár!Aki nekem adta Hawaiit, az álmait az enyémeknek rendelte alá, aki vörös szőnyegen gurította elém a lelkét, és amelyen én sáros cipővel trappoltam át, és mire visszanéztem mit okoztam, már romjaiban volt. Helyre lehet hozni? Aligha. De feladni nem akarom. Még nem. Most nekem kell akarni, most nekem kell cselekedni. Vagy lépek, vagy tényleg elveszítem. Én pedig döntök. Egy tizedmásodperc alatt. És tudom, hogy életemben talán először úgy igazán a helyes döntést hozom meg. Felállok a fotelből, és felnyalábolom az asztalról a dobozkát. Lassan közelítem meg őt és egész közel állok meg hozzá. Nem mászok bele a személyes aurájába, de mégis egy karnyújtásnyira vagyok. A dobozkát tartó kezem felé nyújtom, hogy vegye el tőlem.Vegye át, hiszen ő akarta nekem adni, és én nem fogadtam el. Alig egy órája más értelme volt ennek az ékszernek. Különös, de az biztos, hogy bármi lesz a sorsa számtalan gyönyörű lehetőség, fájdalmas és keserű pillanat, és egy csendes békülés momentuma kapcsolódik hozzá.
- Van aki egész életében vár valakire, akit sosem talál meg. Van aki megtalálja, és eltaszítja.Én egyik sem akarok lenni. Az akarok lenni, aki nem csak megtalálja, de meg is….- elhallgatok, mert a szó, amit mondani készülök jelentőséggel bír. Ide az illene, hogy megtartja, vagy megragadja….de az önző lenne, önös…áldozat nélkül. Most nekem kell áldozatot hoznom.
-...becsüli…- csendesen hagyom kettőnk közé lopózni a szavakat. Ugye érzed bébi, hogy a magam módján próbálom összevakarni magam?
- Ne azért akarj elvenni, hogy bosszút állhassak egy régi sérelemért. Leszarom a bosszút! Csak lezárni vágyom. Hogy elkezdhessek valamit, amiben én vagyok én…és nem az akit sokan hiszen rólam. Nem akarok Blanche Rosewood lenni többé….nincs szükségem erre a névre. Bélyeg, billog, a múltam része. Bár talán a név nem olyan fontos, de nekem az.Azért akarj elvenni, mert úgy szeretlek, hogy….- forgatom meg a szemeimet, mert baromi nehéz erről beszélni így. Nem is tudok.
-...baszki, még szavaim sincsenek mennyire! Én nem forgolódom éjjel a sötétben éberen, mert ha lehunyom a szemeim, ott vagy velem. Lucian, azt sem tudom milyen az, hogy nélküled. Sosem akartalak bántani….én csak…csak egy ostoba picsa vagyok! Mindig az voltam, mert nem tanultam meg kezelni ezt az egész ilyen helyzetet….én csak…- nyeklik el a hangom, de nem sírok, ez már nem az a helyzet. Mélyet sóhajtok. Csak egyszerűen nehéz beszélni.
-...csak magam miatt vegyél el….mert ez vagyok. Mert ez már nem én vagyok és nem te….ezek már MI vagyunk….nem tudom hogy….- még mindig csendesen beszélek neki, összevissza nézelődve, kerülve a szemkontaktust, mert ha belenézek azokba a mélysötét szemekbe, elszédülök. Még beszélni is elfelejtenék. Nem tudom mi zajlik most bennem. Talán a  felfokozottság okozza. Talán, hogy végre teljesen őszinte vagyok….vagy talán az, hogy végre felelősséget merek vállalni magamért. Hogy kiállok az érzéseim mellett. Talán életemben először én harcolok valakinek a szerelméért. Hogy ne veszítsem el.Nem tudom.
A mondatot azonban nincs lehetőségem befejezni, mert félbeszakít egy halk, diszkrét, de azért hallható kopogtatás az ajtón, meg egy férfi duruzsoló hangja, amint azt mondja ajándék a szállodától nekünk. Még mindig ott állok Lucian előtt, és egy sóhajt követően biccentek a fejemmel az ajtó irányába, hogy nyissa ki nyugodtan, engedje be a szobaszervízt, úgyis éhes vagyok, jól fog jönni, bármi is legyen a meglepetés. Remélhetőleg nem valami tengeri herkentyű, attól kirázna a hideg.
Ha Lucian ajtót nyit, azt hiszem a helyzethez meglehetősen szürreálisan passzoló látványként egy hófehér ruhába bújt Elvis imitátor jelenik meg, maga előtt gurítva egy zsúrkocsit. Rajta ezüst fedővel lefedve három tál, alul egy pezsgős vödörben arany színű palack, jég közé süllyesztett, előhűtött poharakkal. Aztán a kocsi tetején valami rejtett kis bluetooth hanszóróból felcsendül a zene, az Elvis imitátor meg a jellegzetesen búgó hangon belekezd egy olyan melódiába, amíg betolja a kocsit, aminek már az első pár sora alaposan szíven üt.Ettől tökéletesebb nem is lehetne az időzítés.

Szókimondó szövegezés


“Ha ennyire kiborít, miért nem válsz el tőle? Vagy egyáltalán mi a fenének mentél hozzá? Kényszerített valaki?”

Jogos kérdés volt ez egy családi vacsora alkalmával apám részéről feldobva, mire a válaszom egy szépen kitartott hosszú hümmögés, meg egy sokat sejtető, kissé melankólikusra sikeredett sóhajtás volt. Kényszer volt ez. Többnyire. Elvégre létezik a pénznél nagyobb kényszerítő erő? Számomra akkor és ott nem létezett. Egyedi tervezésű menyasszonyi ruha, mesébe illő helyszín, pompázatos luxusban fürdő lakodalom és persze a nászút, amelybe éppen annyi beleszólásom volt, mint abba, hogy hova költözzünk friss házasként. Szépen lassan rájöttem, hogy a Rosewood-ok sosem az alapján választanak házastársat, hogy ki az akit igazán szeretnek, hanem az alapján, hogy ki idomul be legkönnyebben közéjük. Benton ebből a szempontból azonban alaposan átlépte a korlátokat azzal, hogy engem választott. De bizonyos dolgokban nem adta ki a kezéből az irányítást. Kénytelen voltam hát elvenni. Majd megjön a boldogság is, gondoltam, elvégre ha van pénz és van minden, akkor a keserűség messzire elkerül majd. Alapos tévedés.Még el sem értük az első házassági évfordulót az anyósom már azon morfondírozott, hogyan érje el a miahamarabbi válásunkat. Végülis csak tíz évet kellett várnia. Bár ilyen könnyen nem szabadult tőlem. Ahogy Benton sem. Pofátlanul visszaéltem minden alkalommal azzal, hogy a férjem szexuálisan még mindig képtelen lemondani rólam, és ezzel gyakorlatilag folyamatosan és megállás nélkül szembe megy a család matrónájával, aki élő múmiaként trónol a családfői székben, mióta férje jó sok évvel korábban végleg beadta a kulcsot. Nem csoda. Egy olyan nő mellett mint az anyósom csoda, hogy egyáltalán addig kihúzta.
De amennyire élveztem ezeket a látogatásokat a Rosewood villában, éppen annyira gyűlöltem is. Függővé váltam tőlük, függővé a bosszútól, ami megállás nélkül fűtött és éltetett. Azt akartam, hogy belepusztuljanak az egészbe. A szívtelenségükbe, abba, hogy bárkibe gondolkodás nélkül beletörlik a  lábukat, ajkukon a lárvavigyorral szemlélve azokat, akik még csak minimálisan sem érnek fel a nagyságukhoz.Pökhendi és kurvára öntelt banda, akiket csupán a pénz, a vagyon, a név köt össze. De az olyan nagyon, hogy az idegenek előtt pajzsként zárnak össze vele. Rosewood-nak lenni Staten Island előkelő villái között presztízs, sikk, tökéletes renomé. Ezért is ragaszkodtam a névhez, amikor elváltunk. A névhez, amely immáron átok a számomra. Szépen lassan rá kellett döbbennem, hogy bármennyire is nem akartam, pontosan olyanná váltam az egy évtized alatt mint ők. A vagyon mámora úgy megrészegített, hogy egy alapos, józanító detox sem volt képes felébreszteni belőle. Kihullottak ujjaim közül a lehetőségek, és átlépve embereken, egyéjszakás kalandokon, a szexben fürdetve meg a sorsomat csörtettem előre, azt gondolva, hogy ennyi amennyi számít.Amennyit el tudok venni az ágyban, vagy éppen ott ahol a szenvedély elcsavar, belepüföl a sóhajokba, a csókok hullámzó záporába, meg sem hallva a gyönyör sikolyain túl, hogy csak kapaszkodni akarok. Valakinek a szívébe. Aki képes megtartani. Aki nem csupán azt a cafka kurvát látja bennem, aki tulajdonképpen voltam, hanem azt is aki valójában lenni akartam.Aki nem csak megdugni akar, hanem eldugni. Leginkább önsorsrontó énem elől. Felszabadít, és tisztára mos egy olyan lelket, amelybe a romlás és a veszett bunkóság beleitta magát több életre előre. Egy lélek, amely talán még menthető. Ha megfelelő ujjak zárják össze, ha megfelelő ujjak karolnak fel, ha megfelelő ujjak törlik le a kiszabaduló könnyeket, melyeket a felismerés okoz: elbuktam.
Nem bántam meg a házasságom. Hiszen így talán sosem jutottam volna el oda, ahol most vagyok.A helyzetbe, amely jelenleg talán kiábrándítóan keserű, talán úgy tűnik, hogy egy út, mely először olyan csodásnak és szinte érinthetetlenül mesebelinek tűnt itt fog véget érni, de mégis jó valamire. Arra, hogy végre rádöbbenjek, minden amit kerestem, minden amit kutattam, amelyért annyira vágyakoztam, évek óta itt volt a szemeim előtt.
Lucian Graham Harris az én kibaszott végzetem.
Késő. Késő mindezt elismerni, késő lehajtani a fejem, és azt mondani, hogy bébi, szenvedek mint a magát telizabált lakodalmas dög, fuldoklom a tehetetlenségtől, és tudom, hogy ha holnap magunk mögött hagyjuk majd Vegast, akkor talán mindent magunk mögött hagyunk.
Anyám azonban, amikor régen még hajlandó volt nekem meséket olvasni, mindig azt mondta, hogy egy könyvnek soha nincs vége az utolsó oldalnál. Egy mesének soha nincs vége ott, hogy boldogan éltek amíg meg nem haltak. Mert a fantáziánkban tovább él, és újra meg újra átírhatjuk. A saját mesénket.
Most bezárul a könyvünk. Kemény fedelének végén ott fog virítani a las vegas strip-i híres tábla a mesés városról, mi pedig egy repülőgépen ülve távozunk vissza a saját világunkba. Ahova tartozunk. De a mesét tovább írjuk. Hiszen még nem éltünk boldogan sem, hogyan halhatnánk meg?
Elcsendesül a dráma szépen lassan. Levegőhöz jutok, visszatalálok ebbe a kibaszottul kényelmetlen megjátszásba, amelyet megpróbálok magamra ölteni, de felesleges.Lucian úgyis átlát rajta. Már tudja ki vagyok valójában. A gyűrű előkerül ismét. Általam. Talán nem gondolom komolyan, hogy elvegyen. Talán hozzá sem mennék. Vagy talán mégis. Mert akarom. Mert kell nekem. De nem lehetek akkora balfasz, hogy azt gondoljam, ez majd össze fog kötni vele. Nem is gondolom. De jelen pillanatban minden reménysugár kell nekem. Még mindig olyan veszettül mezítelennek érzem magam. A szavak nem adják vissza a biztos önteltséget, a megjátszott pofátlanságot. Nem jön vissza, csak a csendes szavak, amelyekkel megpróbálok neki vallani. Valahol sejtem tán, hogy vissza fog utasítani, őszintén szólva én még pofán is röhögném magam. Mennyire abszurd baromságot művelek.Bár mindezt azt hiszem az érkező ajándék, meg az Elvis imitátor teszi még inkább olyanná, mintha egy rejtett kamerás felvétel forgatásán lennénk.
Tökéletes a zeneválasztás, ha azt nézzük, hogy a cél :”Csavarjunk még egyet Blanche Rosewood így is kibaszottul szétcseszett szívén.” lenne. Noha azt hiszem ez a hely inkább egy Heartbreak Hotel.Ordítva tudnék üvölteni jelenleg olyan magányosnak érzem magam. Ha magához ölelni is távol lenne.Vagy inkább én kerültem messzebb tőle? No igen, én voltam aki taszított rajta.
Elvis távozása után ketten maradunk. Érezni az eper fanyar illatát, a jégbe hűtött pezsgő alatt halkan reccsen néha a jég, amint alkalmazkodni kezd a szoba hőmérsékletéhez.
- Elvis sosem drogozott….gyógyszerre piált, ez tény, de sosem drogozott.- jegyzem meg, bár nem tudom mi a francnak említem meg ezt a lényegtelen infót.Illetve másnak lehet az. Engem mindig felbasz, ha arról hallok, hogy a Király drogos volt.Nem volt. Klasszikus értelemben véve.
Én közben csak állok ott szerencsétlenül a gyűrűvel, és azt hiszem már csak azt szeretném, hogy valahova kerüljön az a szerencsétlen ékszer.Lehet mégis hozzámennék. Ha elvenne. De nem fog. Már tudom abból ahogy rám néz. Ahogy sóhajt. A tekintetében benne van a szerelem és az elutasítás különös elegye, amelybe füstös szomorúság tör még utat magának.
- Tudom.- csendesen ejtem ki a szót feleletül a mondandójára, és hagyom, hogy ujjaim rázárja a dobozra.Tudom, hogy elvenne. És ez nekem pontosan elég.Vele együtt próbálok elmosolyodni. Nem keserű ez, sokkal inkább fáradt.Belefáradtam ebbe az egészbe. Pihenni akarok és hazamenni. New Yorkba. A brooklyn-i lakásomba. Magamba szívni az ismerős illatot, orrvérzésig zabálni magam pisztáciával, vanília fagyit enni, és megnézni ezredszer is valami szar romantikus sitcomot, amin kurvára nem fogok röhögni, ellenben büntetlenül kiadhatom magamból a feszültséget. Felvenni az ezeréves egyetemista pólómat, és legalább egy hétig még a postámat sem szedni össze.Kell egy hét magány, amiben kiüvölthetem magamból Lucian hiányát.Aztán összevakarom magam, és újra a professzionális Blanche Rosewood leszek.
- Miért, ha nem fogadom el, és egész egyszerűen a képedve vágom a gyűrűt, és azt mondom, hogy egy egoista faszfej vagy, aki nem tartja be az ígéretét, akkor változik valami?- nézek rá komolyan, de a végére már kunkorodik az ajkam, és végre megjelenik rajta a megszokott Blan-vigyor.
- El fogom vinni a gyűrűt, de nem azért, hogy feltedd újra a kérdést. Azt nem várom el. Nem is akarom.Nekem elég a tudat, hogy megtetted volna.- felelem neki újra komolyan, vagy legalábbis minimális komolysággal.
- Különben is. Nem holmi new york-i lánykérést akarok a penthouse-ban, ahol mindenféle jött ment kurvát megdugtál korábban…..jó mondjuk engem is, de ez mellékes. Hanem olyan igazit. Olyan cseppenősen romantikusat….olyan kibaszottul sziruposat, ami attól lesz jó, hogy már szinte lehetetlen. Valamelyik rémes hawaii mintás ingedben egy kókuszpálma mellett, miközben a kezemben egy ezerszínű koktél pihen. Benne olyan zsibbasztóan rusnya színes napernyővel.- magyarázom, miközben a hangom néha megbicsaklik….magam sem tudom miért.Pedig közben mosolyogni próbálok.Mennyire szánalmasnak érzem pedig most magam. Beszélek marhaságokat, talán azért, hogy áthidaljam a korábbi fájdalmat és valamiféle megnyugvás felé kormányozzam magunkat.
Figyelem ahogy leül a kanapéra, és verbálisan szétosztja a lakosztály területét. Még meg is ugrik a szemöldököm a rögtönzött kis rugós próbálgatásra, aztán egy sóhajjal, csendesen az Elvis által begurított zsúrkocsihoz lépek.Nem nézem meg mi van a fedők alatt. Étvágyam nincs, és nem is hiszem, hogy akarnék bármit enni. Ellenben a vödörben lévő pezsgőt kiemelem és elismerően hümmentek.Taittinger.Nem túl öreg üveg, de kellően minőségi. Egy darabig elszöttyögök azzal, hogy felbontsam, majd a kocsi tetején pihenő hűtött poharakba töltök belőle. Megfogom az egyiket, meg a kocsi alján pihenő epres tálat is felnyalábolom és a hálószoba felé mutatok a pezsgős pohárral.
- Azt hiszem az lesz a legjobb ha megkezdem az akklimatizálódást a Lucian-hiányhoz. Lesz benne részem az elkövetkezendő hetekben. És nem akarom azzal kínozni magam, hogy még az utolsó este azon kattogjak, szeretnélek átölelni.Úgyhogy visszavonulok a hálószoba magányába ezzel a pohárral, meg az eperrel. A csokit, és a többi….akármicsodát. - forgattam meg a pezsgőspoharat a zsúrkocsi felé mutogatva, majd megint normál helyzetbe állt a kezemben a pohár.
-....itthagyom neked.Reggel majd ébressz fel, ha megérkezett értünk a gép!- vonulok el végül a hálószoba felé, és még egy utolsó pillantásra visszafordulok.
- Jó éjt, bébi!- formálom ajkaimmal majdhogynem némán a szavakat, mielőtt végleg eltűnnék az ajtó mögött, mely puhán, szinte hangtalan zárul mögöttem.Nagyot sóhajtva vetem a hátam a bársony borításnak. És csusszanok le guggolásba.Némán ráz a zokogás.Hiányzik, már most.Pedig még csak most kezdődik a java. Nem fogom túlélni. Ó dehogynem! Egy kibaszott túlélő vagyok! És különben is: csak a könyv zárult be. A mese még nem ért véget. Most kezdődik csak igazán.