Demian and Maëlys

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen ember szeretnék lenni, vagy épp ha hatvan évesen visszatekintek, vajon mire jutok, jobb lett volna a szüleimre hallgatni és az ő szokásaikat, életszemléletüket követni, vagy épp jó dolog a saját fejem után menni és a következő életemben sem cselekednék másképp. Húsz évesen úgy érzem kicsit erős lett volna életközepi válságnak nevezni mindezt, én inkább úgy gondoltam rá, mint a spirituális énemmel való kapcsolattartás. Ha én nem barátkozom meg saját magammal eléggé és nem jutok döntésre azt illetően, hogy ki is akarok lenni, akkor más miért akarna megismerni, vagy a barátom lenni, ha nem tudhatja, hogy mire kellene számítania? Ha például lennie kellene egy dolognak, amiben mindenképpen apára és anyára szeretnék hasonlítani, az biztosan a lazaságuk. Egészen fiatalon elég érettnek találtak ahhoz, hogy sok időt töltsek egyedül és bizonyos dolgokért én magam vállaljak felelősséget, ami miatt sok dologban úgy érzem, hogy képes vagyok két lábon állni és nagylányként kezelni a helyzetet. Nem izgulok az ismeretlenen, elvégre sok olyan dolog volt, ami ismeretlen volt és most már megbirkóztam vele. Azt nem fogom kijelenteni, hogy nem ismerek lehetetlent, mert inkább a határokat feszegetem, mintsem hogy megpróbáljam újra rajzolni őket, mikor teljesen tisztában vagyok a meglétükkel. És ezért tudom nagyon jól azt is, hogy bizonyos értelemben sosem leszek olyan felhőtlenül nemtörődöm, mint mondjuk apa, vagy anya. Én sokkal többet szorongok például a munkámon, a súlyomon, a teljesítményemen, mint ők valaha. Nekem legalábbis ennyit árultak el magukkal kapcsolatban, a többit úgy kezelték, mint igazi felnőttek. Mégiscsak én vagyok a gyerekük és nem fordítva.
Ha valamiben mégis első pillantásra a kiköpött másuk voltam, akkor az biztosan a másokkal való kapcsolatteremtés képessége. Mindegy hol voltam és hány ismeretlen ember vett körül, könnyű volt számomra odamenni valakihez és szóba elegyedni az illetővel, függetlenül attól, hogy tudtam, van-e egyáltalán közös témánk. Úgy érzem Demianhoz is könnyű volt kapcsolódnom és nem csak azért, mert ugyanazokat tapasztaltuk, amiért egy szakon tanulunk, vagy mert épp ő épp annyira nyitott az emberek felé, mint én.
- добр... Ah, a te szádból olyan jól hangzik. - Magam sem realizáltam, hogy a székem széléről felé dőltem picit, miközben folyamatosan a száját bámultam, próbálva nagyon odafigyelni a leszótagolt köszönésre. Érdekeltek a nyelvek, habár az angol és francia mellett kevés olyan volt, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, vagy amit lett volna időm megtanulni. - Hány nyelven tudsz? - Kérdőn csillogó szemekkel pislogtam rá, ezúttal az ő tekintetét keresve. Mivel ő más lányok társaságában töltötte az időt az órák alkalmával, mondhatni keveset tudtam róla. Csak az órákon lefolytatott beszélgetésekből kaptam el egy-egy információt vele kapcsolatban.
- Volt egy ukrán dadusom kiskoromban. Nagyon hasonlít arra, ahogy ő beszélt, de ő mindig azt mondta nekem, hogy az orosz és az ukrán nem olyan hasonlóak, mint azt sokan gondolják. - Ami egyébként csak azok privilégiuma volt, akik kicsit többet tudnak a világról és tudják mi az a Közép- és Kelet-Európa. Én vérbeli (félig) francia lányként cikinek tartottam volna, ha nem tudok kicsit többet a világról, mint egy átlagos, velem egykorú amerikai lány. Főleg azután, hogy a fél világot már körbe utaztam. - Mindkettőnket elárul a nevünk, ugye? - halkan nevettem fel, miközben felé pillantottam. Ha nem olvastam volna egy jelenléti íven a nevét, lehet hogy nem gondolok rögtön arra, hogy az édesapja orosz.
- Jobban hasonlítasz anyukádra, igaz? - Talán kissé személyes kérdés volt, de ha nem válaszol rá, hát nem teszi. Valójában csak nem akaródzott elkezdeni a tanulást. Ha mást kapok magam mellé erre a feladatra, talán már mehetnének lett volna és csak végezni akartam volna a kiadott házival.
- Ennek örülök - kedvesen mosolyogtam rá, miközben kihúztam magamat, hogy igazítsak a testtartásomon. Mellé a térdemet is a másikra emeltem, ami még inkább láttatni engedte az ingruha alól kilógó combomat. - Akkor már tudom, hogy legközelebb is meglephetlek valamivel. - Sokkal kedvesebbnek tartom az apró gesztusok és azt, ha valakinek egészen kicsi dolgokról is eszébe jutok, mintsem hogy valamilyen giccsesen nagyvonalú érzelemkinyilvánítást kapjak.
A tényre, hogy átolvasta a szöveget, csak bólogatni tudtam. Ezek szerint könnyű dolgunk lesz és ő is odaér később a dolgára. - Mit fogsz csinálni később? - érdeklődtem csak úgy, félig komolyan véve a saját kérdésemet. Nem kellett nekem elszámolnia, de talán valami olyan programon vesz részt, ami engem is érdekelhet.
- Hmm, ez nekem is megfordult már a fejemben és néha gondolok erre. - Bólintottam néhányat, miközben próbáltam átgondolni a válaszomat. Nem igazán kérdeztek még tőlem ilyet, ezért nehezen tudtam megfogalmazni, amit éreztem. - Tudod kicsit olyan ez, hogy tisztában vagyok vele, hogy ehhez értek. És bár beszélek alapból is franciául, de ha mást nem érek el ezzel a szakkal, akkor legalább tájékozódom, hogy mi mást tanulnék szívesen. - Szerencsére nem volt annyira hektikus a menetrendem, hogy ne érjek oda egy-egy egyetemi bulira, ahol vegyülhettünk mindenkivel, aki az NYU-ra járt. Nem egy ismeretségem volt már teljesen más karokról. - Azt már megszoktam, hogy a modellkedés miatt rohangálnom kell. A kifutómodelleknek még nehezebb dolga van, mert van, hogy napi négy-öt meghallgatásra is oda kell érniük. Képzeled, ebben a forgalomban... - A New York-i forgalomról mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy gördülékeny, vagy hogy gyorsan el lehet jutni egyik helyről a másikra csúcsidőben. Ha a magasságom nem lenne elég, ez biztosan visszatartani a kifutómodellkedéstől.
- Miért, meghívnál engem egy nem feketére? - kérdeztem nevetve. - Csak akkor tudok erre válaszolni, ha nem csak teoretikusan beszélgetünk róla - vontam meg a vállaimat finoman. Szó szerint nem egy randira akartam magamat meghívatni, mert a legutóbbi szakításom után eldöntöttem, hogy mostantól jó ideig nem fognak érdekelne a pasik, ráadásul semmi nem bizonyította számomra, hogy Demian nem jár az egyik, vagy épp mindkét lánnyal a szakról, akikkel rendszeresen együtt lóg, ezért nem is próbáltam feltételezésekbe bocsátkozni a kapcsolati státuszát illetően, vagy hogy épp randira hívna-e, ha tetszenék neki. Egy kávé miatt viszont még nem törtek ki háborúk, ezért ennyit talán megengedhetnénk magunknak.
Észre sem vettem, hogy elfelejtettem levegőt venni, amikor Demian olyan közel hajolt hozzám, hogy csak a fülembe kelljen suttognia, végül mégis félmosoly költözött az ajkaimra, ahogyan finoman oldalra billentettem a fejemet, hogy a közelség ellenére is az arcára tudjak nézni. Sokkal kényelmesebben tudtam így a száját bámulni, mint a szemeibe nézni. - Megígérem, hogy megtartom a titkodat, nagyon jó vagyok az ilyesmiben. - Úgy csináltam, mint aki bezár egy lakatot a szája előtt, majd eldobni készültem a kulcsot is, végül mosolyogva nyújtottam a fiú felé a képzeletbeli kulcsot és simítottam végig a tenyerén, ha kinyújtotta azt felém.
- Lehet, hogy tényleg kicsit sztereotíp módon választott ajándékot. - Félre billentettem a fejemet, miközben elgondolkoztam azon, hogy kinyúljak-e Demian combja felé, hogy így próbáljam meg lenyugtatni valamelyest. Végül mégis a saját térfelemen maradt a kezem. - Szerintem csak nem tudja éppen melyik a kedvenc előadóm és nem tudta mire kellene jegyeket vennie. - Finoman megvontam a vállaimat. - Mi ez a dolog nálatok a savanyú uborkával egyébként? - Próbáltam nem elnevetni magamat, de szabályosan éreztem, ahogy képtelen vagyok annyira összepréselni az ajkaimat, hogy ne mutassam jelét annak, mennyire jól szórakozom jelenleg.
- Nem tudom mi mindent tudsz, vagy szeretsz. - Megtámasztottam a könyökömet az asztalon, miközben a tenyerembe billentettem a fejemet. Közben alig akaródzott levenni a szememet a fiúról. - Szívesen borozok veled egyszer. Van kedvenced? - Én például határozottan inkább az édes borokért rajongtam. Ha a vörös és fehér között kell választani, akkor inkább a fehér híve vagyok.
- Elmondhatnád te nekem, hogy milyen ízűek... - Gyenge próbálkozás volt, ráadásul nem is nevezném igazinak. A végén mégis sikerült rászednie, hogy egyek az édességből. - Jól nézel ki, Demian - jegyeztem meg jókedvűen, mindenféle gúnyt mellőzve a szavaimból. Nem viccelődtem vele, tényleg komolyan gondoltam amit mondok, egyszerűen csak a feltételezése szórakoztatott, hogy bárki más ne gondolná így, a súlya ide vagy oda.
Amint a számba nyomta a macaron másik felét is, már nem tűrtőztettem magamat és előbb azért nyúltam oda a bicepszéhez, hogy finoman meglökjem őt, végül mégis csak egy dorgáló simításra futotta tőlem. - Most te nem fogod tudni ennek milyen íze volt. - Őrült ötletem támadt arra, hogy hogyan is tudnám vele mégis megosztani ezt az ízt, a szájára cikázó pillantásom pedig remélhetőleg nem árult el nagyon. Azt mertem remélni, hogy a srác nem gondolatolvasó és nem tudja mi járt éppen a fejemben.
- Megígérted, úgyhogy rád fogok szállni, ha nem meséled majd el, hogy milyen jól megetted ezeket a sütiket. - Nem volt ez őszinte fenyegetés, ami az arcomra kiülő mosolyból is leeshetett neki. Pár másodpercnyi szünet után viszont hallgattam a szavaira és én is a szöveg fölé hajoltam. - Nem haragszom meg, ha magadban szeretnél olvasni... De én szeretném hallani. - Most jöhettem volna neki azzal, hogy vonzónak tartom, ha valaki érez némi vonzódást a művészetek, történetesen az irodalom iránt is és képes értelmesen elolvasni valamit, akár hangosan is. Nyilván egy egyetemi feladat más téma, ezért nem is erőltettem volna. Elvégre ez nem egy randi. - Mi van, ha megígérem, hogy nem foglak kinevetni és te megígéred, hogy nem ölsz meg azért, mert tudom a titkodat? - Egyáltalán nem volt fair ajánlat, de ha sosem kérdezek rá, akkor biztosan nem sikerül ilyen ígéreteket kiszednem belőle.

Én is szerettem volna olyan srác lenni, mint a többiek. Gyakorlatilag ez volt az álmom, mivel már nagyon kicsi korom óta kiemelt figyelmet kaptam, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ez egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre én vágytam volna, mert köze nem volt a törődéshez, simogatásokhoz, szeretethez. Szimplán csak nyomást helyeztek rám azzal kapcsolatban, hogy apám mennyire fantasztikus diplomata, ami miatt nem hozhatok rá szégyent. Mivel félig orosz vagyok, a neveltetésem kétféle lehetett volna: vagy túl szabad, vagy túl szigorú. Azt hiszem, hogy én az utóbbiból részesültem inkább, mégsem tudtam gyűlölni apát vagy anyát, akihez amúgy is nagyon közel álltam.
Akkor jöttem rá arra, hogy valójában fontos vagyok az apámnak, amikor elköltöztem tőle. Szerintem világ életében tisztában volt azzal, hogy nem csak a nőkhöz vonzódom, holott egyszer sem coming outoltam neki. Tudta, hogy mire vágyok, ezért nem tartott vissza. Amikor azt mondtam neki, hogy francia szakon akarok tanulni Amerikában, meglepődött és arról érdeklődött, hogy mi vezetett ehhez a döntéshez, mert ő egész eddig arra volt felkészülve, hogy a Juilliardra szeretnék majd járni. Valójában akkorát nem tévedett, mivel kiskoromban folyton arról beszéltem, hogy a legjobb gitáros akarok lenni az egész világon még akkor is, ha nem úgy ment a játék a legelején, ahogy azt én szerettem volna. Arra is emlékszem, hogy a megpattan ujjaimat elvágta a húr, emiatt a nevelőnőm inkább a zongora elé ültetett, és akkor szerettem bele igazán a zenébe, holott ott sem volt elsőre könnyű megtanulni játszani.
Végül az egész életem úgy alakult, ahogy én akartam, bármennyire nem volt könnyű diplomata gyerekként felnőni. Nem kellett apámat követni az úton, amit ő magának választott, ezzel pedig minden nagyobb tehertől megszabadítottak. Emiatt hozhattam meg azt a felelőtlen döntést, hogy azért akarok francia szakra járni, hogy megtanuljam a nyelvet és köszönetet mondhassak annak a lánynak, aki segített rajtam annak idején. És mindezt azért vettem a fejemben, mert azt hallottam, hogy a franciák nem szeretnek nyelveket tanulni. Jelenleg én vagyok a bizonyos hegy, aki Mohamedhez megy.
- добрый день – igyekeztem tagolni a szavakat úgy, hogy érthető legyen, majd elmosolyodtam – Azt jelenti, hogy jó napot. El tudom mondani más nyelven is.
Nem flexelni akartam, szimplán tisztában vagyok azzal, hogy én a sereghajtók közé tartozom a szakon, emiatt szívesen hangoztattam azt, hogy mennyire okos vagyok más nyelvekből. Részletkérdés, hogy az angolt kifejezetten helytelenül, a saját értelmezésem szerint beszéltem, de az volt a lényeg, hogy meg tudtam magam értetni, nem? Emellett se az orosz, se a thai nem volt túl könnyű nyelvnek mondható, és a japán is elég időigényes a kanjik miatt, szóval értettem én sok mindenhez, ami nem a francia volt.
-Igen, oroszul volt – mosolyodtam el – Biztos meglepő lenne, ha nem tudnád a nevem.
Látszott rajtam, hogy félvér vagyok, jobban hasonlítottam anyára, mint apára. Minden bizonnyal a magasságomat is tőle örökölhettem, ahogy a szemeimet és az orromat is, miközben apám vonásai mindössze kicsit tettek csak nyugatiasabbá épp annyira, hogy látszódjon rajtam, hogy valami keverék gyerek vagyok.
- De szeretem, mert tőled kaptam – mosolyodtam el lassan – Meg amúgy sincs velük bajom.
Sokat nyaraltam Thaiföldön, ami miatt gyakorlatilag minden nyáron cukormérgezést kaptam. A thai meg alapvetően az ázsiai desszertek nagyon édesek voltak, amik talán egy nyugati ember számára túlságosan is annak számítottak volna. Emiatt egy kis macaronnal megbirkózni nekem semmiség volt, amúgy is szerettem a süteményt.
- Aha, igen – tudom, hogy kicsit sem voltam meggyőző, ugyanakkor tényleg próbáltam átolvasni. Más kérdés az, hogy nem sokat értettem belőle, de nem is bántam, hogy Lorival voltam egy csapatban, mert legalább akkor kettőnk közül az egyikünk tisztában volt azzal, hogy pontosan miről szól az a bizonyos szöveg. Majd, ha ő elmagyarázza, hogy miről szól, akkor biztosan meg fogom azt érteni.
- Nem lehetett túl kellemes – húztam el a szám – Amúgy is tudsz franciául. Nem időpazarlás neked ez a szak?
Tényleg kíváncsi voltam a válaszára. Mivel ő egy nagyon szép lány, szinte biztos voltam benne, hogy sokáig meg fog tudni élni a modellkedésből, utána pedig indíthatna ügynökséget, vagy lehetne menedzser, elég sok lehetősége lenne. Aztán az is benne van a pakliban, hogy baromira tévedek ezzel kapcsolatban, mert én csak annyira vagyok képes, hogy a szememmel nézzek és meg tudjam ítélni szubjektíven, hogy mit találok szépnek, kedvesnek.
- És mit teszel akkor, ha nem egy feketére hívlak meg? – a pillantásom kíváncsi volt, miközben elmosolyodtam. Nem vagyok teljesen hülye, pontosan tudom, hogy a lányok odáig vannak a szirupokért, a tejszínhabért, meg alapvetően csak lattét kérnek elvitelre, lehetőség szerint mandula vagy szójatejjel. Emellett, ha volt lehetőségük pillecukrot és egyéb színes – akár nem finom – dolgokat rákérni a habra, akkor nekik az is kellett. Mivel most is két lány a legjobb barátom, kicsit sem lepnek meg ezek a részletek velük kapcsolatban és nem gondoltam, hogy Loretta más lenne hozzájuk képest.
- Engem apukám szoktatott rá a kávéra feketén, egy ideje pedig dohányzom is mellé, de ezt nem mondhatod el senkinek – a mondat végére egészen elkomolyodtam, aztán egy leheletnyit közelebb hajoltam hozzá, hogy egyenesen a fülébe tudjak suttogni – Különben meg kell, hogy öljelek és nem tudsz több macchiatot inni.
Gyakorlatilag bármit jobban el tudtam volna képzelni a kezébe a hipszterek tejeskávéjánál, viszont az, hogy feltételezek róla valamit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki is oktathatom őt az ilyenekről. Amúgy is simán lehet, hogy összekeverem valakivel, és őrültség az egész, amit csinálok.
- Ez hülyeség – ahelyett, hogy elhalkultam volna, már-már hangosan csattantam fel, így pár pillantás után csak elkezdtem üvöltve suttogni, ami remélem az itt tanuló diákoknak is megfelelő lesz majd – Akkor nekem padthait kellene ennem savanyúuborkával és mindezt leöblíteni egy kis vodkával? A menedzsered úgy viselkedik, mint egy rasszista és ez gyökérség.
Nem akartam itt sztereotip példákkal előjönni, ezért visszanyeltem a kérdésemet arról, hogy szereti-e a drága nőm a csigát. Amikor a pillantásom elkalandozott az ajkaira, akkor megint az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mivel egyébként sem keresek komoly kapcsolatot, rendben lennék vele, hogy valamikor megcsókoljam és összekavarjunk mi ketten valamit. Viszont, ha ehhez a csigaevés gondolatát párosítom, akkor már sokkal kevesebb kedvvel tenném meg ugyanezt.
- Úgy nézek ki, mint aki tudja? – nevettem el magam, aztán megráztam a fejem – Nem tudom, de szeretem a borokat szóval, ha van kedved, valamikor borozhatnánk együtt.
Nem, véletlenül se arra ment ki a játék, hogy rászedjem arra, hogy találkozzunk iskolán kívül. És nem az lett volna a következő megjegyzésem se, hogy amúgy vannak cuki macskáim és ha átjön hozzám, akkor találkozhat velük. Na jó, elsőre áthívni valakit, talán egy kicsit tényleg para lenne, szóval én azzal is meglennék, hogy ha kiülnénk valahova egy üveg borral és beszélgetnénk. Annak is megvan a maga varázsa, és legalább nem csesszük el azzal a dolgokat, hogy valami olyat képzelek bele a „kapcsolatunkba”, ami nincs benne.
- Ha nem kóstolod meg ennek a felét, és a menedzsered rá fog kérdezni, akkor lehet, hogy megsérted – ezt határozottan jelentettem ki – Pont azok a dolgok miatt kell neked is enni belőle, amiért nekem is. Egyébként meg nagyon nehéz megtartani a jó testalkatom, szóval igyekszem én is kevés édességet enni.
Nem tettem hozzá azt, hogy az a mennyiségű alkohol, amit megiszom heti többször is, lényegében teljesen tönkreteszi az edzéstervem. Gyakorlatilag olyan, mintha semmit se csinálnék.
Miközben Lori beadta a derekát, nem tudtam nem mosolyogni azon, ahogy elkezdte enni az édességet. Sokan pick me girlnek tartják azokat a lányokat, akik próbálnak lehetőség szerint szépen enni, én viszont élveztem nézni, ahogyan nagy szemekkel rám pillant, és mielőtt bármit mondhatott volna azon kívül, hogy nagyon szereti a málnát, finoman fogtam rá a kézfejére és a maradék édességet egyszerűen a szájába nyomtam.
- Hidd el, ennyitől se lesz több a súlyod – nagyon is elégedett voltam vele – Ígérem, hogy a többit meg fogom enni. Viszont ez sosem lesz kész, ha nem állunk neki most.
Picit közelebb húztam a székem az övéhez, és úgy hajoltam a szöveg felé újra. Nekem is volt dolgom még ma bőven és vannak olyan dolgok, amiket az ilyen szép lányokért sem adhatunk fel. A zene nekem ilyen.
- Ha magamban olvasom a szöveget és nem hangosan, akkor elhiszed, hogy tényleg értem, ugye? – most rajtam volt a sor, hogy nagy szemekkel nézzek rá – Félek, hogy bullyingolni fogsz az akcentusom miatt és kinevetsz…

1 334 || öltözék || te kis nőstény    || bring me the horizon - sleepwalking || ●

Demian and Maëlys

Valamilyen szinten mindig is tudatában voltam annak, hogy ha a szüleim nem azok, akik - vagy nem az a foglalkozásuk, ami -, akkor ma nem lennék sehol modellként. Néha rettentő hálás voltam nekik, máskor egyenesen képes lettem volna azt mondani, hogy letagadom őket, csak mert azok voltak, akik. Félreértés ne essék, attól függetlenül, hogy voltak napok, amikor egy hálátlan kis szörnyeteg voltam, még szeretem a szüleimet. Ha ők nem indítanak el egyfajta úton, talán mára már megtaláltam volna azt, amivel kapcsolatban úgy gondolom, hogy örökké fontos lesz az életemben. A modellkedés így is olyasmi, amit élvezek és ami miatt rengeteg nagyon érdekes embert megismertem. Ugyanakkor örök félelmem, hogy egyik napról a másikra vége lehet ennek, mert egyszer túl öreg, vagy túl kövér, vagy egyszerűen túlságosan érdektelen leszek ahhoz, hogy felkéréseket kapjak és fotózásokra kelljen járnom. Húsz évesen kicsit korai még átélni egy életközepi válságot, az ipar azonban amiben dolgozom, nem kegyelmez az annyi idős lányoknak sem, mint én.
Kellett ahhoz jó pár hónap - év -, hogy úgy érezzem, azért saját magamnak is köszönhetem azt, hogy alkalmaznak engem modellként, nem pedig úgy gondolnak rám, mint két a divat világában jártas ember elkényeztetett gyerekére, akit csak szívességből állítanak kamera elé. Keményen dolgoztam azért, hogy olyan helyekre is eljussak, mint mondjuk Bali, vagy Oroszország. Talán vannak, akik nem gondolnak ránk modellekre úgy, mint akik a társadalom számára hasznos, vagy különösebben nehéz munkát végeznek. A saját adottságainkkal azonban fizikai és mentális szinten is kemény próbáknak voltunk kitéve.
Én mindig is próbáltam nem koncentrálni a negatív dolgokra, elvégre senkinek nem származott még haszna abból, hogy depresszív gondolatokkal etette saját magát. Szerintem az életünk azért van, hogy kiélvezzük azt, legyen szó utazásról, ismeretek megszerzéséről, vagy arról, hogy kivel töltjük az időnket, vagy éppenséggel hol. Ha mindig arra figyelnénk, hogy mások nagyobb bőségben élnek, vagy hogy mik azok a dolgok, amik első próbálkozásra nem jöttek össze, ramaty egy életünk lenne. Hálás vagyok tehát azoknak az embereknek akik körül vesznek, mint például a menedzserem, a szüleim, vagy a barátaim. Most kifejezetten az előbbinek voltam az, amiért meglepett engem némi édességgel, amit megoszhattam Demiannal. Bután éreztem volna magamat, ha arra kényszerítem, hogy csak tanuljunk a könyvtárban, így viszont a jókedvem levakarhatatlan volt az arcomról.
- Megismételnéd még egyszer lassabban, kérlek? - Félrebillentettem a fejemet, miközben őt figyeltem, mielőtt egyáltalán mozdultam volna, hogy helyet foglaljak mellette. Végső soron attól sem tartottam volna, ha kinevet, amiért úgy ismétlem neki vissza a szavakat, hogy közben meggyilkolom a nyelvet, amin próbálok megszólalni, de sokkal kényelmesebb volt őt - az ajkait - figyelni és csak ezután próbálni meg utánozni.
- Ez oroszul volt, igaz? - Kifejezetten büszke lettem volna magamra, ha sikerül eltalálni. Hiába tanulok nyelv szakon, azt hiszem nekem van a legkevésbé nyelvérzékem a világon. Ha valaki kérdezi, ezer százalék, hogy arra fogom, hogy a szüleim már a születésemtől kezdve jól összezavarták szegény fejemet, amiért egyikük angolul, másikuk pedig franciául beszélt hozzám. Tény, hogy előny volt, amiért mindkét nyelvet beszéltem már mióta járni tudok, de az agyam azóta nem igazán tudott befogadni más nyelvet hosszútávon. Vagy csak nem volt elég időm újat megtanulni.
- Igen, neked. Nem szereted az édességet? - Csak a szemem sarkából pillantottam felé, mert közben azzal voltam elfoglalva, hogy az asztalra helyezzem a magammal hozott dolgokat, amelyek segíteni fognak minket a közös tanulásban.
- Gondolom igen. Átolvastad valamennyire a szöveget? - Talán picit szúrta volna az oldalamat, ha nemmel felel, ugyanakkor számítottam is erre a válaszra már csak a közös óránkon szerzett tapasztalatamból is. Bátornak gondoltam őt, amiért elmert jönni egy ilyen szakra, másrészt kicsit talán pénzkidobásnak is tartottam azt. Helyette fektethette volna valami olyasmibe az idejét és pénzét is, amit igazán szeret csinálni. Viszont nem ismerjük egymást annyira, hogy ítélkezzek a választása felett, vagy hogy ki akarjam oktatni az életével kapcsolatban. Talán csak a kalandvágy miatt jár francia szakra kezdőként.
- Én egészen eddig rohantam, az ügynökségemnél voltam, ilyesmi. - Mosolyogva vontam meg a vállaimat. Nem gondoltam, hogy túlságosan érdekelnék a részletek, elvégre keveseket érdekeltek a szakmám részletei. Mindenkinek könnyebb volt megjegyzéseket tennie a súlyomra.
- Akkor legközelebb ott találkozunk. - Bólintottam egyet. - Feketén? Én is majdnem. - Halkan nevettem fel. Azt már nem tettem hozzá, hogy pontosan miért. Nem azért, mert jól bírtam volna a keserű italt, hanem mert a kávéban mindenféle adalék nélkül gyakorlatilag alig volt kalória. - Én általában macchiatot szoktam kérni. - Aminek a kalóriatartalmát a benne lévő tejhab adja. Szívesebben ittam volna valamilyen szirupos lattét, de akkor már végképp nem fért volna bele, hogy néha olyan kajákat egyek, amiket egyébként nem lett volna szabad.
- Mondták már, hogy hasonlítok a sajátomra - nevettem el magamat immár jóízűen, még ha nem is illett volna a könyvtár közepén. Ahelyett, hogy azt lestem volna, hogy ki fog ránk pisszegni, még közelebb hajoltam Demianhoz. - Ne nevess ki! A menedzserem szerint amiért félig francia vagyok, biztosan mindig macaront akarok enni. Egyébként tudod, hogy milyen nehéz elkészíteni egy macaront ilyen tökéletesre? - Jókedvűen csipkelődtem a kérdésemmel. Én sem próbáltam még soha a sütögetést, de attól még hallottam róla, hogy így van.
- Mellesleg a boraikat jobban szeretem. - Itt talán furcsának tartották volna, de mivel Franciaországban tizennyolc évesen már fogyaszthat az ember alkoholt, bátran mertem így nyilatkozni.
- Szeretek veszélyesen élni - jegyeztem meg egy jókora vigyorral az arcomon. Kinek mi a veszélyes. Azt még én sem szerettem volna, ha a biztonsági őr rám veti magát, amiért olyasmit követtem el, amit nem szabadott volna.
- Pedig ezt csak neked hoztam. - Valamelyest hátrébb hajoltam, hogy biztosan a szemeibe tudjak nézni. A pillantásom egy ideig a keze és a tekintete között járt. - Az édességek serkentik az agyműködést, és nem engedik, hogy leesen a vércukorszinted. Nem hiszem, hogy valaki pár darab macaron miatt ne akarna randizni veled. - Elég biztosan jelentettem ki ezt. A hülyének is feltűnhetett, hogy Demian milyen szép fiú,  ezt pedig én is pontosan így gondoltam, hiába járkáltam elméletileg sokat szép emberek között.
Mivel a keze a macaronnal együtt nem mozdult, újra odahajoltam, ezúttal a sütemény felé és haraptam belőle egy elfogadható mennyiséget. Amikor rágni kezdtem a szám elé csúsztattam a kezemet, így néztem újra a fiúra. Elégedett hangot hallattam, miközben bólintottam néhányat, aztán halkan meg is szólaltam. - Finom. De én nagyon szeretem a málnát, úgyhogy... - mosolyogva vontam meg a vállaimat, miközben a könyökömet az asztalra támasztottam, a fejemet pedig a tenyerembe, így pillantva Demian felé.

Egy ideig idegesen ráztam a lábam várakozás közben. Nem ingerült voltam, szimplán a helyszínválasztás volt enyhén kényelmetlen nekem, tekintve, hogy a velem szemben felpakolt gitáromhoz nem igazán tudtam hozzányúlni egy könyvtárban. Tiszteletben kellett tartanom azt, hogy csendtilalom van itt, és bármennyire volt rám jellemző néha a bajkeverésre való hajlam, nem szerettem másoknak ártani. Sokan vannak, akik egyszerre egy dologra tudnak koncentrálni, emiatt pedig csendben szeretnek tanulni. Szóval mondhatni jelen helyzetben nekem annyi jutott, hogy a gördeszkámat tologattam előre hátra a szabad lábammal. Lényegében ez is egyfajta elfoglaltság volt. Nem volt nálam gyakorlatilag semmi, amivel úgy komolyabban elfoglalhattam volna magam. A telefonom egy olyan dolog volt, ami hosszútávon nem kötött le, mégis ahhoz nyúltam most. Az egyik fülembe beraktam az airpodom és azon kezdtem el tiktok videókat nézni. Részben a saját fiókom nézettségét ellenőriztem, majd közzétettem egy új videót is, hiszen az elmúlt két napban nem sikerült hasonlóval előrukkolnom. Utáltam a platformban, hogy folyamatos tartalomgyártásra kényszerítette az embert. Ha nem így tettem, akkor egyszerűen elvarázsolt az algoritmus, én pedig cseszhettem a követőimet.
A telefonomat pont akkor raktam le, mint aki jól végezte dolgát, miután kiment a videó. Valójában baromira untam az egész életem és pont ez késztetett arra, hogy a gitárom tokjából előhalásszam az aktuálisan olvasott képregényem. Nem vagyok egy túl geek csávó, mangákat olvasni és gyűjteni menő meg baromi drága hobbi. Ráadásul utazáshoz sokkal praktikusabb egy regénynél, mert ezek picik, gyorsan végig lehet őket olvasni és könnyen elférnek bárhol. Én már az év kezdete óta gyakorlatilag két tollat és egy mappát hordok magammal az egyetemre, mivel ez bőven elegendő ahhoz, hogy két három szót feljegyezzek egy-egy kurzuson. Alig kezdtem el a félévet, de mondhatni már most csúszásban voltam úgy, hogy egyetlen jegyet sem kaptam. Baromira biztos vagyok benne, hogy ez a nyelv nem nekem lett kitalálva, a következő félévben pedig érdemesebb lenne átjelentkezni mondjuk egy orosz vagy japán kurzusra. Ez már két nyelv, amit sokkal jobban beszélek a franciánál. Ez lenne a legjobb döntés, mivel Lorettát már megtaláltam és tud angolul. A probléma csak az, hogy ő nem emlékszik rám, emiatt pedig én sem tudom hogyan önthetném szavakba az érzéseimet. Talán zenész vagyok, de nem egy giccses típus. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy thanks to típusú dalt kellene írnom neki, mert azzal gyakorlatilag abból űznék gúnyt, amit annyira szeretek.
- добрый день – fel sem pillantottam az egyébként japánul írt mangából, amikor viszonoztam a lány francia köszönését, reflexből az egyik anyanyelvemmel, amit gyakorlatilag kiskorom óta beszéltem. Összességében elég sokszor volt káosz a fejemben, de az orosz volt az a nyelv, amit a leghelyesebben beszéltem. Nyilvánvalóan meglepte az emberek nagy részét, mivel határozottan ázsiainak néztem ki és egy japán mangát szorongattam most is. Ugyanakkor hálát adtam az égnek, hogy apám annak idején Thaiföldön keresett feleséget, mert most mindenkitől megkapnám, hogy biztos kínai vagyok, ha nem így történt volna.
A pillantásom a kezemben tartott könyvről először a lányra vándorolt, aztán az asztalra tett dobozra. Nem szóltam semmit, mikor újra ránéztem, és végig követtem a tekintetemmel, ahogy helyet foglal. Gyönyörűen nézhettünk ki egymás mellett, ahogy ő gyakorlatilag kétszáz évvel ezelőtt élő kishölgyeket megszégyenítő eleganciával volt képes még ülni is, én pedig terpesztettem félig lecsúszva a széken, mint a valódi bunkók. Végül ismét a kezemben tartott képregényre néztem. Nagyjából a legjobb résznél szakadtam ki a sztoriból és ezt szerettem volna a metrón befejezni, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy el fogom felejteni az oldalszámot, mire itt végzünk. Szerencse, hogy minden alkalommal azért hordtam egy plusz láncot a nyakamban, mert a pengetőt is hajlamos voltam otthon felejteni, így egy határozott mozdulattal szakítottam le azt onnan és raktam a lapok közé.
- Nekem? Köszi – nem igazán értettem, hogy tette, gyakorlatilag olyan óvatosan kezdtem el piszkálni, mintha legalábbis bomba lett volna benne. Alapvetően nem indult olyan könnyen a kapcsolatunk, hogy bármit hozzon nekem és szinte biztos voltam benne, hogy nyűgnek gondol, mivel egy kukkot sem beszélek franciául. Ettől függetlenül értékeltem a szándékot.
- Megvagyok köszi – a csuklómon pihenő órámra pillantottam – Estig be tudjuk fejezni ugye? Rohannom kell majd. Veled mi a helyzet?
Talán csak számomra volt nagyon egyértelmű, hogy a gitár most azért van nálam, mert fellépni megyek majd. Gyakorlatilag minden alkalommal behoztam magammal, mert amikor egyedül várakoztam egy-egy órámra, akkor legalább elfoglaltam magam és tovább írtam egy soha be nem fejezett tabot.
- Nem rossz a kávéjuk, de már én is túl vagyok kettőn ma – egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, amikor kimondtam ezt – Bár feketén iszom a legtöbbször, szóval…
Még apám szoktatott rá annak idején, nem beszélve a török kávéról, amit egy idő után együtt fogyasztottunk minden reggel. Nagyon szigorú szülő, de mégis elnézte, hogy tizenhat évesen vele cigizzek hajnalban miközben kávéztunk. Gondolom úgy volt vele, hogy inkább együtt csináljuk, minthogy a háta mögött keverjek bajt.
- Olyan vagy mint egy nagymama – halkan sóhajtottam fel, mégis mosoly volt az arcomon. Óvatos mozdulatokkal nyitottam ki a kis doboztS, mert nem állt szándékomban szétbarmolni azt. Viszont, amikor megpillantottam az apró süteményeket, akaratlanul is elnevettem magam, ami talán egy kicsit hangosabbra sikerült a tervezettnél – Most komolyan? Akarom mondani, nagyon szeretheted a francia dolgokat.
Abba már nem mentem bele, hogy mennyire lenne durva az, ha én usánkába és egy Buddha szoborral a nyakamban cigánykerekeznék át a termen, miközben savanyú uborkával iszom a zöld teát. Nyilvánvalóan ezt kimondani határozott bunkóság lett volna, nekem pedig nem állt szándékomban megbántani Lorettát.
- Miért rosszalkodsz? – álltam a pillantását és halványan mosolyogtam, miközben nem húzódtam hátra annak ellenére sem, hogy csökkent közöttünk a távolság – Nem szeretek egyedül enni. Kóstolni sem.
Ennek ellenére az ujjaim közé fogtam egyet a macaronok közül, direkt olyat kerestem, ami csajosan néz ki. Ahelyett, hogy a saját számhoz emeltem volna azt, inkább felé nyújtottam azt.
- Semmi bajod nem lesz ennek a felétől – elég határozottan mondtam ezt – Nem tudom mit forgatsz a fejedben, de nem sokra mész velem, ha cukorsokkot kapok. Vagy talán fel akarsz hízlalni, hogy a jövőben senki se akarjon randizni velem?

972 || öltözék || te kis nőstény    || jeff satur - bad guy || ●

Demian and Maëlys

Sietve hagytam el az irodaház épületét, ahol a menedzseremmel volt találkozóm. Ugyan már legalább két hete megbeszéltük ezt a mai alkalmat, mégis türelmetlen voltam az elmúlt tizenöt percben, amiért nem hagyott elindulni, holott felhívtam rá a figyelmét, hogy az egyetemi elfoglaltságaim miatt nem érek rá neki egész délután. teljesen jogos lett volna a részéről, ha választás elé állít és megkér, hogy döntsek a karrierem és a tanulmányaim között - ami ha őszinte akarok lenni, nem is lett volna nehéz döntés. Nem volt túl nagy erőfeszítés bevallani, hogy a francia szak a származásom miatt nem feltétlenül ad annyit, mint azoknak, akik passzióból tanulták a nyelvet és tényleg kezdeni akartak valamit a diplomájukkal. Én inkább azért választottam ezt a szakot, mert kizárólag ebben voltam több másoknál, mégpedig hogy születésemtől kezdve két nyelvet beszéltem. Emellett pont hogy a modellkedés volt az, ami miatt egyéni tanrend szerint tanultam és ami épp annyit vett el az időmből, hogy ne legyen időm valamilyen komolyabb szakra, ahol tényleg hosszú órákat kell beleölnöm a feladatok és tárgyak teljesítésébe. Így sem úsztam meg néha elég kevéssel a dolgot, mint ahogyan azon a szemináriumon sem, amivel kapcsolatban ma találkozóm volt.
Már-már szökkenő léptekkel termettem a járda szélén és intettem le egy taxit, csakis azért, mert nem volt kedvem hering partizni a metrón, ami talán gyorsabb lett volna - hiszen elkerüli a dugókat és piros lámpákat -, de kora délután korántsem volt olyan vészes a forgalom. Normál esetben, ha nem egyik találkozóról esnék be a másikra, időben lennék. Volt idő, tulajdonképpen nem is olyan rég, amikor próbálkoztam a kifutóval - ez több dolog miatt nem jött össze, aminek a feléről nem is érdemes beszélni. Kezdve mondjuk a magasságommal, ami nem felel meg teljes mértékben azoknak a tervezőknek, akikkel sokkal inkább találkoztam az anyám hírneve miatt, mint a saját képességeim miatt. Akkoriban volt, hogy négy-öt találkozót és ruha próbát kellett lezavarnom csupán néhány óra leforgása alatt, és hülyén nézett volna ki, hogy izzadtan és leharcolva érkezem, mert tömegközlekedtem, ezért is használtam ki a taxizás előnyeit. Akkor tanultam meg autóban sminkelni és beosztani az időmet, figyelve arra, hogy ne töltsek túl sok időt a dugókban. Az akkoriban leadott néhány kiló azóta sem kúszott vissza rám, ami részben előnyt jelent, részben pedig átok is, ami az egészségemet illeti.
Nekem megfelel, hogy fotómodellként alkalmaznak és van munkám. Utólag belegondolva öngyilkosság lett volna belemenni másba és az életem is nagyon másképp nézne ki. Sokkal jobban érzem magamat attól, hogy úgy érzem képes vagyok normális kapcsolatokat kialakítani emberekkel, mert lényegesen kevesen figyelnek oda azokra a modellekre, akik csupán fotózásokat kapnak, mint azokra, akik vonulnak is. Aztán persze ott vannak a Gigi Hadid és Kendall Jenner szintű emberek, akiknek a puszta létezése bulvár szenzáció.
Az egyetem könyvtárába érve bénáztam valamelyest azzal, hogy előkotorjam a belépőkártyámat, amit bemutathattam a biztonsági őrnek. Abban sem voltam biztos, hogy létezik ez a kártya, végül mégis a kezembe akadt a logóval ellátott darab. Az olvasótérben viszont valamelyest gondban voltam, amikor elkezdtem keresni a sötét üstököt és a tulajdonosát. Jó pár rám irányuló pillantással és másfél kör sétával később azonban megpillantottam a dús fekete tincseket hátulról és el is indultam a fiú felé.
- Bonjour! - Nem akartam tré lenni a köszönésemmel, de francia szakos hallgatóként talán nem volt gáz, hogy így köszöntettem őt, miután hátulról megkerültem őt és megálltam előtte. Lepillantva rá elmosolyodtam, aztán az eddig hátam mögött tartott kezemmel leraktam egy csinos dobozkát elé. Csak ezután húztam ki magamnak a széket mellette. - Ezt neked hoztam. - A dobozka felé böktem, amiben macaron-ok lapultak. Ez a része már nem a saját giccsességem volt, hanem a menedzseremé, aki így ajándékozott meg az egy éves szerződésünk alkalmából.
- Hogy vagy? - Kíváncsian fürkésztem őt, csupán néhány másodpercig figyelve az arcát, mert aztán elkezdtem kipakolni a táskámból a füzetemet és a kinyomtatott olvasmányt, ami már egészen szamárfüles volt attól, hogy egyik táskámból a másikba nyomtam éppen, attól függően, hogy hová tartottam vele. - Gondoltam, hogy kávézhatnánk is, de sosem próbáltam még az egyetemi büfét, fogalmam sincs milyen a kávéjuk. Plusz nemrég ittam egyet a menedzseremmel, szóval lehet, hogy szívrohamot kapnék. - Mosoly kúszik az arcomra a gondolatnak köszönhetően, de nem sokáig gúnyolom magamat és a helyzetet.
- Kóstold meg amit hoztam... - Finoman érintettem meg az ujjaimmal a dobozt és közelebb toltam a fiúhoz. Én nem terveztem fogyasztani belőle, mert néhány nap múlva fotózásra megyek, amin jól kell kinéznem - illetve bele kell férnem a ruhákba. - De csak óvatosan, mert úgy csempésztem be a biztonsági őr mellett. - Közelebb hajoltam, az arcomról pedig le sem lehetett volna vakarni a mosolyt, ami visszavonhatatlanul oda költözött, miközben Demian-ra néztem.