Á lmos reggel, túl álmos, azt sem tudom hol a fejem, nem aludtam egész éjjel, csak forgolódtam és azon kattogtam amit Hugo mondott, hogy a puszta tény nem változtat semmit, pedig mindent felborít, mindent ami az életem, létem, világom volt valaha is, egyszerűen nem veszi be a gyomrom, ha már annyira titokban akarták tartani akkor semmisítették volna meg a papírt, vagy papá tartotta ezzel sakkban mamát? Nem tudom, és ezt már megkérdezni sem tudom tőle, mamától meg nem akarom, számomra megszűnt, tudom, hogy nagyon konok vagyok, amit a fejembe veszek abból nem engedek, nem lehet megtéríteni, pedig a bátyám évek óta próbál, mégsem adja fel, akkor ki is a konok? Futok egész nap, nem csodálom, hogy jó kondiban vagyok, az asszisztensek dolga minden sz*r meló amit nem akarnak elvégezni, a hozz vagy nyolcvan kávét, persze mindet máshonnan és másként, szerintem itt a memóriám próbálják tesztelni, az állóképességem és a gyorsaságom pedig azzal, hogy mindezt kilenc óráig. Alig rogytam le a székembe, szinte még füstölt a cipőm, amikor Amanda a kezembe nyomott egy csomó aktát, hogy na akkor ezt most le kéne fénymásolni, majd az eredetit beszkennelni, hát megcsinálná Ő maga, de meghalt az emeleten a gép, és le kéne menni a sarki papíroshoz, kapok rá tizenöt percet, végig futott az agyamon, hogy addig le se érek ember, magamhoz szorítottam a köteget és futottam a lift felé, persze ilyenkor áll meg minden emeleten amikor sietnék, na majd csak már lent. Két levegő között magyaráztam el mindent a csajnak a pult mögött. - Rendben, 10 perc. - 10? Már úgy is elkéstem, rendben jövök érte. Lemondó sóhajjal léptem ki a boltból, menne az öt alatt is ha én csinálhatnám, de akkor már hozok magamnak egy kávét a mellettük lévő kávézóból. Nagyot akartam kortyolni a forró, édes, habos csodából amikor megcsörrent a telefonom, a fenekemmel toltam ki az ajtót, hogy fel tudjam venni és ezzel vége legyen az éktelen csipogásának, ám kicsit nagy lett a lendületem vagy a mögöttem álló srác nem számított rám, de ahogy fordultam egymásba ütköztünk. Égette a kávé a bőröm, lehorzsoltam a tenyerem és épp tőlem fuldoklik szegény srác. - Ay, Díos Mio, mi a francot kerestél mögöttem?! Próbáltam összeszedni magam és nyújtottam felé a kezem, bár meg tudnom fojtani a ruhám, a hajam, a kávém....
Fall out of formation I plan my escape from walls they confined Rebel red carnation Grows while I decay
! nyelvezet
Francokat keresek Manhattanben már megint, hm? Azt hiszem, így jársz akkor, ha a mozitulajdonos, ahol néha-néha melózol esténként, hogy lakbér mellett netalántán olykor még kajára is fussa, egy nagyon régi ismerősöd és cserébe, hogy kegyesen engedi, hogy besegíts és még azt is hajlandó elnézni, ha néha - szigorúan nagyon ritkán - ellopsz egy-egy vödör popcornt hazafelé menet, hát néha megbíz az aljamunkával. Ergo; intézni a szarságait amit neki nincs ideje, pontosabban kedve, mert nyilván. Egy pillanatig se gondolja komolyan, hogy elhiszem neki hogy ő tényleg olyan kibaszott elfoglalt. Nem tudom, mi van meg Queensben, ami nincs Manhattanben - valószínűleg semmi, és bármiféle különbözet csak az agyam szórakozása, aminek nyilvánvalóan nincs jobb dolga úgy alapvetően, hétköznaponként. Hétvégente. A kurva életbe, szükségem van néhány értelmesebb hobbira, mint a könyvtárban ülni meló után, amíg a lelkiismeret haza nem szólít, hogy enni adjak annak a szörnyetegnek, akitől tiszta szőr az ágyam és aki megrágja minden szék lábát és pult szélét. Talán kaja után engedem egy kicsit bújni is, de ez már tényleg csak az a kibaszott nagylelkűségem. Franc tudja, mit keresek a könyvtárban egyáltalán. Az ott dolgozók biztosan azt hiszik, hogy a tanulmányaim miatt ülök ott annyit, miközben évek óta nem láttam iskolát se, huh? Szánalmas. Komolyan kibaszott szánalmas az egész, és valószínűleg az sem normális igazán, hogy van valami a könyvekben és a polcokban és a puha fotelekben és rejtett zugokban ami egy egészen kicsit... megnyugtat. Békét teremt. Kelt egy egészen kicsi kis jóérzést bennem, amit aztán hessegethetek egy jó darabig hogy eltűnjön végre, hm? Szóval Manhattan. A hátizsákomban néhány kisebb csomag, a hónom alatt pedig egy doboz, amit fel kellett vennem Joeynak, bár franc sem érti, hogy miért Manhattanbe jön a postája, amikor nem itt lakik? És persze első, arrogáns gondolattal azt mondanám, több életösztönöm van, mint hogy ezt a kérdést fel is tegyem neki, de valójában nem. Mindenki tudja, hogy nem. Szóval egy irritált kérdés már várakozik az sms-ei között, amire persze baszik válaszolni és biztos vagyok benne, hogy épp jót röhög magában. Az se lepne meg, ha csak nekem rendelte volna ide ezeket a szarságokat. A kibaszott árvaházi-ismerősök és azok csodái, hm? Szóval a dolgok nagy része elintézve, a telefonom meg lehalkítva arra az esetre, ha még kitalálna valami mást, amikor megpillantok egy kávézót a sok között és naivan azt gondolom, miért is ne? Mert tényleg. Ugyan miért ne? Nem, mintha ugyan valaki már az ajtóban nyakonöntene a kibaszott tejszínhabos kávéjával, ugye? Kibaszott tejszínhabos kávé. Túl gyorsan történik minden és nem számítok rá, és mentségemre szóljon? Általánosságban az ember nem számít rá, hogy egy hátsó tolat ki rá egy kávézó belsejéből? De lehet, csupán én hagytam ki azokat az illemórákat, amiben elmagyarázták, hogyan kell ilyenkor reagálni. Vagy olyankor, amikor már a ruhádon át éget a forró kávé. - A kurva életbe! - káromkodom el magam félhangosan; a becsapódás földre visz, valószínűleg mert kapaszkodó helyett megpróbálom továbbra is a dobozt tartani, persze kibaszott feleslegesen, mert amint a kávé a kézfejemre fröccsen, a kartondoboz csörömpölve zuhan a földre és én már nem is tudom, mi miatt káromkodok jobban. - Mi a franc? Konkrétan egyszerre feszülünk egymásnak a csajjal. Felemelem az államat, hogy az arcára pillantsak, majd lenézek a felém nyújtott kezére és közben nyugtázom is, hogy nem úszta meg ő sem az ütközést kávéfolttalanul. - Hogy én mit kerestem mögötted?! - Makacsul nem fogadom el a kezét, ahogy felpattanok a földről, közben magamhoz veszem a dobozt is, amin ázott, barna pöttyök éktelenkednek, hasonlóan a felsőmhöz, amit fél kézzel próbálok eltartani a mellkasomtól, hogy ne égesse le teljesen a bőrömet. - Bocs, az ember általában körbenéz, miközben kijön egy ajtón? - Leseprek egy adag tejszínhabot a dzsekimről. Fantasztikus... Ez tényleg fantasztikus, de valahogy, valamiért, két dühös gondolat között, rápillantok a lányra újra, őt nem égette-e meg valahol a kávé túlságosan is... nem, mintha érdekelnie kéne a dolognak? Ő jött belém, basszameg. De mégiscsak érzek valami aprócska kis részvétet a kávéja iránt. Egy egészen kicsikét. Még ha nem is adok neki hangot. Nem, amíg legalább bocsánatot nem kér?
V árjál, várjál, várjál, ugye te most csak szívatsz engem? Mond, hogy most nem állt neki hisztériázni az utca kellős közepén, ugye csak képzelődöm, nem, csak álmodhatom az egészet, felemelem sajgó, vércseppes kézfejem és határozottan belé engedem körmeim, még fel is szisszenek, de még mindig itt vagyok, és menstruáló nőket megszégyenítve mondja a magáét, kisapám szerintem ezt most hagyd abba, éreztem, hogy fokozatosan nő bennem az a bizonyos belső feszültség, tudjátok az amit ha nem fojtasz el csírában akkor atombombaként robban fel és letarol mindent, nos az én kicsi kis kataszrófához is vezető hangom már eddig sem volt nyugodt, szétesőben az életem, hazugságra épült a családom, szar munkákkal bombáznak teljesíthetetlen határidőkkel, kiborult a kávém, fáj a bőröm, ragad a ruhám és a hajam, és nem mellesleg leégett a fél karom, nem volt gyerekszobád, vagy mit rikácsolsz itt nekem, mint akit épp basznak és nem akarja? Apró vonallá préselem az egyébként dús ajkaim, körmöm mélyesztem a saját tenyerembe, nagyobb bajt okoz az éktelen hisztériájával, mint ami valójában történt, saját bőrömön ütnek át a karmaim, és a fejemben ugyan az a kisfilm játszódik le, hogy hagyom elszakadni a cérnát, és addig szorongatom a torkát még végre csend lesz... Ó az a latin vérem, Szűz Mária, most ne hagyj cserben, vagy küld óvadékot is, ahogy mondani szokás a porcukros tigris olyan, mint a chilis csoki, csak jobban kaparja a torkod, és nem is hangzik oly rosszul. Éreztem valamit megpattanni odabent, ilyenkor van a filmekben háttérzajént üvegcsörömpölés. - Nem fognád be végre? Az ég álgyon meg te seggfej, szándékoztam kinyitni az ajtót mert foglalt volt a kezem, legközelebb szóljál mielőtt kirántod valaki mögött az ajtót, vagy te tudsz teleportálni? Mert akkor most megtehetnéd, hogy kurva gyorsan elhúzol mielőtt a képed is beverem. Ay caramba! Még egy ilyen neveletlen önző disznót. Itt már fogcsikorgatva próbáltam vissza tartani a saját szám és az egyre erősödő haragom, mert a végén tényleg akkorát húzok be neki amit még én is megbánhatok.
Fall out of formation I plan my escape from walls they confined Rebel red carnation Grows while I decay
! nyelvezet
Az életem nevetségesen nagy tendenciát mutat, ha ilyen végtelen faszság-helyzetekről van szó. Komolyan. És csak egy kávét akartam. Egy kibaszott kávét. Még borravalót is adtam volna a pultosnak, ha mondjuk nem vágja hozzám a poharat, mert hát na, azért mégiscsak lássa már, kivel van dolga. Lehet egy jó reggele, ha már nekem nincs. Sosem. Úgy alapvetően. De ki a francot érdekel, borítsunk még azért a nyakamba egy adag tejszínhabos túlcukrozott szart meg egy kiscsajt, aki úgy visít, mintha legalábbis... oké. Ezt a gondolatot inkább be sem fejezem. Ez egyike azoknak a tipikusan elkerülhető-lett-volna helyzeteknek. Oké, alapvetően, ha mondjuk nem robban belém, de basszameg, még hajlandó is lennék legyinteni rá, mert végülis nem a fejemet égette le, és hát na. Az élet apróságait is értékelni kell, vagy mi a pöcs. Nem mondom, hogy nincs heves vérmérsékletem, de kiégettek már annyira az évek, hogy legyen, amikor egyszerűen csak engedek. Könnyebb, ha nincs bennem alkohol. Vagy ha momentán nem akarom leordítani valami random csajnak a fejét, akivel sosem találkoztam és valószínűleg - remélhetőleg - nem is fogok többet. Felvonom a szemöldökömet az őrjöngésre, és hűha. Az igen. Valaki kurvára ideges. És kurvára elhiszi, hogy ez a megfelelő kommunikációs forma egy emberrel, hát nos. Végülis, lehet valakinél vagy valahol beválik, az ember kiszámíthatatlan faj. Én személy szerint kurvaszívesen megkímélném magam a drámától - még ha már kissé késő is, így, hogy mindenki fura pillantásokat vet ránk innen-onnan. - Jesszusom... - dünnyögöm, kissé megingatva a fejemet. Nem akarom közölni vele, hogy ez azt egész szituáció nevetséges, de azért erőfeszítésbe telik visszatartani az ingert. - Oké, seggfej vagyok, amiért rámborítottad a kávéd. Mostmár jobban érzed magad? Jobban fogsz aludni este? Szurkolok neked. - Laza mozdulattal leseprek egy maradék darabka kis tejszínhabot a dzsekim ujjáról. - További szép napot, és oh... jó kávézást! - a gonosz kis megjegyzés azért képtelen bent maradni, vetek rá egy száraz kis félmosolyt, mielőtt nemes egyszerűséggel kilépek az útjából. Nem fogok a szükségesnél tovább veszekedni valakivel, és pláne nem, ha mégcsak nem is az én kávém bánta. Ilyen szempontból mondjuk... lehet, hogy nem is annyira szörnyű ez a nap. Belépek a kávézó ajtaján és a pulthoz sétálok, hogy végre vegyek magamnak egy kávét, még ha amúgy a felsőm már foltos is tőle. De tökmindegy, végtére tényleg kurvára mindegy.
H ogy mi a csöcs van? Na jó, ez még tőlem is erős volt, még akkor is ha Ő kezdte, tényleg, komolyan, bah, tudom, legyek én az okosabb, a felnőttebb, de már miért is mindig nekem kell józannak lennem és visszafognom magam, ja mert ha elengedem a hurrikánt ami bennem tombol elsöpröm a fél kerületet, pedig esküszöm most még teljesen vissza is fogtam magam, erős volt igaz? Ah, én és az a nagy szám, hogy nem tudom kontrollálni magam ha bántanak, még ha csak szavakkal is, muszáj megvédenem magam, hisz ki más is tenné helyettem? Hugo így is túl sok pasit vert már szét, nem szaladhatok mindig hozzá, egy mert szerintem már nagyon unja, kettő pedig mert már nem vagyok kislány, felnőtt nő vagyok, aki tök higgadtan tudja kezelni a problémáit, kivéve most, ez most nemigazán jött össze, sőt, egyáltalán nem, nekem is lehet rossz napom, nem? De, most komolyan, már magamnak is kezdem unni sorolni a problémáim, talán nekem is vezetni kéne egy amolyan csöpögős blogot, ahol kiírhatom a bánatom, de nem, inkább, nem, nem, soha, a gondolatától is felfordul a gyomrom, de Hugo anyát pártolja, Tini lepattintott a vizsgák miatt, a munkatársaimmal, na azokkal végképp nem beszélek meg semmit, még csak az kéne, így csak magamban fortyogok, és most hát, egy része ki is robbant, talán, sőt biztos, hogy nem kellett volna, erősebben kellett volna tartanom a gyeplőt, de már kijött, és most már nem tudom nem megtörténté tenni. Próbálom mély levegőkkel normalizáni a pulzusom, mondogatom én, hogy szúszá, csak nem nagyon hat, lepillantok és meglátom a csomagot ami a srác kezében volt, úgy látszik a nagy perlekedésben az meg ott maradt. Mint két hisztis macska, felkaptam, benéztem az üveg ajtón és láttam, hogy épp sorban áll, beléptem és megvártam az ajtó mellett. - Azt hiszem ez a tiéd. Tartottam magam elé a dobozt. - Nézd, igazán sajnálom az előzőt, nem akartalak leönteni, sem kiabálni, túlzás volt, sajnálom. Nyújtottam át neki kicsit kávés dobozkát, remélve, hogy most nem Ő borítja rám a poharát.
Fall out of formation I plan my escape from walls they confined Rebel red carnation Grows while I decay
! nyelvezet
Azt hiszem, határozottsággal állíthatom, hogy már mindent láttam New Yorkban. Egy-egy egymásba rohanás és ordibálás nem meglepő. Néha megfordul a fejemben, hogy engedjek magamon, és kiadjam azt a felgyülemlő feszültséget amit az emberek és a város kisebb-nagyobb faszságai ültetnek, de nem. Sosem voltam igazán ez a típus, legalábbis az nem, aki leáll veszekedni egy idegennel, mert egyszerűen csak nem. Egyszerűbb ez így, még akkor is, ha sokszor nem ezt érzem, amikor percekkel, órákkal az eset után is azon jár a fejemen, de végül mindig ugyanazon a ponton lyukadok ki; nevetséges az egész, az emberek kitöltik néha a másfelől eredő ingereiket valakin, és ez talán jól is van így. Így belegondolva, lehet, mégsem ártana leordítanom egy idegent. Csak úgy, random, néha-néha, hobbiból. Mi baj lehet? Úgyis túllép majd rajta. Vagy megkésel. Imádom New Yorkot. Szóval, kávé. Kávé, mert az jelenleg sokkal fontosabb mindennél, mert ma még nem ittam, és egy kis boldogsághormon nem árt amúgy sem. És ha már boldogsághormon, a pult felett csábítgató fotó arról a sajttortáról nem is néz ki olyan rosszul… Oké, nem, nem költöm a pénzemet ilyenekre. Mert felelősségteljes felnőtt vagyok, hm? És mert van otthon kaja. És mert nem csábulok el olyan kurva könnyedén valami random kis süteménynek… - Mit adhatok? - A lány a pult mögött könnyedén és felhőtlenül mosolyog, és őszintén, tényleg fogalmam sincs, hogyan csinálja. Talán még túl korán van, vagy nemrég kezdte a műszakját, vagy egyszerűen csak én vagyok ilyen negatív, befacsarodott szar. Kérek egy egyszerű jegeskávét és nem. Fogalmam sincs, végül hogy csapódik mellé egy szelet sajttorta is? Én meg a felelősségteljes, tudatos döntések, hm? De talán csak annyi az egész, hogy olyan régen ettem sajttortát utoljára, nem is tudom… talán egészen három évvel ezelőtt, és nem, erre nem kellene gondolnom, mert minden alkalommal, ha belepillantok ebbe a kurva spirálba, akkor belegabalyodok, és a kurva életbe, lehet, hogy már süteményeket sem kellene ennem. Egyáltalán. Minden kis apróság rájuk emlékeztet, én pedig utálom, és utálom, és utálom. Adok egy kis borravalót a lánynak, hátha tényleg jó napja van, ahogy pedig kiindulok és kiszúrom az előbbi lányt az ajtó mellett, visszatartom a lélegzetem, de aztán feltűnik a kezében tartott doboz. Faaaaszom. - Aha, valóban. - Milyen remek lett volna, ha elhagyom? Remek nap, remek pillanatok. - Köszi. Elveszem tőle a dobozt, fél kézzel számhoz tartva a pohamarat és kortyolva egyet belőle, aztán végül a lány szavaira meghúzom a vállamat. Áh. Franc belém, meg abba a vaj lelkembe. - Náh, semmi gond. Előfordul. Én is körülnézhettem volna jobban, szóval… - Halkan sóhajtok. - Nem számít, tényleg. Hé, inkább vegyél magadnak egy másik kávét, csak azzal már kicsit óvatosabban. Egy nap alatt két kávét is meggyászolni már tényleg igazi tragédia. - Féloldalas kis mosolyra húzom a számat, majd lepillantok a telepakolt kezeimre. - Naajjó… szerintem én lépek, mielőtt valamelyik kezem leválik a helyéről. Szép napot… - és hagyok egy kis szünetet, ha esetleg meg akarja mondani a nevét, akkor meg már bemutatkozok én is, mert hé? Ilyen kibaszott jólnevelt kis mocsok vagyok, de tényleg. Akárhogy is, végül kilépek az ajtón, és vigyázva, bele ne boruljak valakibe, mert azért az már tényleg sok lenne, elindulok hazafelé, hogy egy kis pihenéssel töltsem a napom további felét - a macskámmal, sajttortával, meg talán még egy filmet is nézek, mert a felnőttélet már csak ilyen kibaszott izgalmas. .
Kezdőlap
